Belátásért, felelős döntésekért az élet minden szintjén.
A mai nap imádsága:
Urunk,
Istenünk! Látod összekuszált világunkat, melyet Nélküled alkottunk
magunknak. Adj bölcs szívet, hogy Veled együtt vigyázzunk
Teremtettségedre, ott ahová rendeltél minket. Ámen.
Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa:
térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.
Mk 1,15
Eü-angeleion. Görög szó, jó hírt jelent, mégis nagyon sokan örömhírnek fordítják - helytelenül. A jó hír csak akkor válik örömhírré, ha valaki megérti, miért jó üzenet az evangélium. Erre az első keresztények 2-4-6 évet "szántak" a katechuménoknak, vagyis azoknak, akik a kereszténység felvételére készültek. Egyrészt ellenőrizniük kellett, hogy felvételét kérő nem áruló, "beépített ember" vagy egyéb vészélyt hordozó a háromszáz évig üldözöttséget szenvedő keresztény közösségekre nézve, másrészt Isten dolgainak a megértésére, megérzésére, megtapasztalására időre van szükség. Időt hozni, a legnagyobb áldozat...
4-6 év alatt manapság diplomát lehet szerezni, de nem kell ahhoz diploma, hogy belássuk: az "idő kezd betelni". Másképpen: "kezd a pohár betelni"... Mert soha ilyen szervezetten nem működött a világban az igazságtalanság. Másfél milliárd embernek még tiszta ivóvíz sem jut, pedig minden madárkának és őzikének és minden élőlénynek ingyen adta a Teremtő Isten - akár csak a levegőt is. Az ember az egyetlen, aki fizet azért, ami ingyen járna... Közkutak alig vagy egyáltalán nincsenek, de nem csak a víz után szomjazik ez a világ. Gazdaság-etikát tanítanak egyetemeken, melynek az a lényege, hogy mégsem kellene becsapni a másik felet, mert hosszú-távon - hiába minden marketing-stratégia -, a hazugságra nem lehet építeni. Márpedig ez világtendencia! A hazugságokat nyersen egymáshoz csapdossák a vezető politikusok és gazdasági emberek ugyanúgy, mint a vezetettek... A szemlesütés vagy "hihető csúsztatás" már érző lelket jelezne egyik vagy másik táborban is - de bizony csak a kiábrándító szemérmetlenséget tapasztaljuk északon és délen, keleten és nyugaton...
Épp ideje lenne elismerni az evangélium igazságait... Ha nem tesszük, akkor végérvényesen megmérgezzük vizeinket, s elfogy a tiszta levegő. Hiába vágjuk ki az őserdők fáit, hogy haszontalan adminisztrációra használjuk el jövőnk zálogát, az éltető oxigént adó fákat. A statisztikai adatok a porosodó akták, nem fognak segíteni légszomjunkon... Mai világunk különösen is a természetes után kiált, vagyis az Isten után, természetünk Alkotójához. "Agyon"-szabályozott világunk "pohara lassan betelik", s ha túl akarjuk élni önmagunkat, vissza kell térnünk Teremtőnkhöz, s életünket védő törvényeihez...
Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa:
térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.
Mk 1,15
Eü-angeleion. Görög szó, jó hírt jelent, mégis nagyon sokan örömhírnek fordítják - helytelenül. A jó hír csak akkor válik örömhírré, ha valaki megérti, miért jó üzenet az evangélium. Erre az első keresztények 2-4-6 évet "szántak" a katechuménoknak, vagyis azoknak, akik a kereszténység felvételére készültek. Egyrészt ellenőrizniük kellett, hogy felvételét kérő nem áruló, "beépített ember" vagy egyéb vészélyt hordozó a háromszáz évig üldözöttséget szenvedő keresztény közösségekre nézve, másrészt Isten dolgainak a megértésére, megérzésére, megtapasztalására időre van szükség. Időt hozni, a legnagyobb áldozat...
4-6 év alatt manapság diplomát lehet szerezni, de nem kell ahhoz diploma, hogy belássuk: az "idő kezd betelni". Másképpen: "kezd a pohár betelni"... Mert soha ilyen szervezetten nem működött a világban az igazságtalanság. Másfél milliárd embernek még tiszta ivóvíz sem jut, pedig minden madárkának és őzikének és minden élőlénynek ingyen adta a Teremtő Isten - akár csak a levegőt is. Az ember az egyetlen, aki fizet azért, ami ingyen járna... Közkutak alig vagy egyáltalán nincsenek, de nem csak a víz után szomjazik ez a világ. Gazdaság-etikát tanítanak egyetemeken, melynek az a lényege, hogy mégsem kellene becsapni a másik felet, mert hosszú-távon - hiába minden marketing-stratégia -, a hazugságra nem lehet építeni. Márpedig ez világtendencia! A hazugságokat nyersen egymáshoz csapdossák a vezető politikusok és gazdasági emberek ugyanúgy, mint a vezetettek... A szemlesütés vagy "hihető csúsztatás" már érző lelket jelezne egyik vagy másik táborban is - de bizony csak a kiábrándító szemérmetlenséget tapasztaljuk északon és délen, keleten és nyugaton...
Épp ideje lenne elismerni az evangélium igazságait... Ha nem tesszük, akkor végérvényesen megmérgezzük vizeinket, s elfogy a tiszta levegő. Hiába vágjuk ki az őserdők fáit, hogy haszontalan adminisztrációra használjuk el jövőnk zálogát, az éltető oxigént adó fákat. A statisztikai adatok a porosodó akták, nem fognak segíteni légszomjunkon... Mai világunk különösen is a természetes után kiált, vagyis az Isten után, természetünk Alkotójához. "Agyon"-szabályozott világunk "pohara lassan betelik", s ha túl akarjuk élni önmagunkat, vissza kell térnünk Teremtőnkhöz, s életünket védő törvényeihez...
Egyházi szolgálat...
A mai nap imádsága:
Uram! Gazdagíts, hogy egész életemmel örömmel hirdessem kegyelmedet! Ámen.
Senkinek semmiféle megütközést nem okozunk, hogy ne szidalmazzák szolgálatunkat, hanem úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, verésekben, bebörtönzésben, fáradozásban, virrasztásban, böjtölésben, tisztaságban, ismeretben, türelemben, jóságban, Szentlélekben, képmutatás nélküli szeretetben, az igazság igéjével, Isten erejével, az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel, dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, mint ámítók és igazak, mint ismeretlenek és jól ismertek, mint halálra váltak, és íme, élők, mint megfenyítettek és meg nem öltek, mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden.
2 Kor 6,3-10
Egyházi, apostoli (apostol=küldött) szolgálat... Sok szidalmazás éri azokat, akik engedelmeskednek a vocatio internának (belső elhívásnak)... Nemcsak kívülről, a nem-egyháziak részéről, akik többnyire nem is tudják mit jelent a lelkészi szolgálat, s valahol leragadtak a 19. századi idillben: az ámbitus - ez egyik oldalán nyitott, tornác, folyosó vagy veranda - árnyékában, hintaszékben pipázgató-anekdótázó papok már akkor sem jellemző képénél, de bőven éri kritika az egyház hivatalos szolgáit az egyháztagok részéről is! Luther egyik idézete jutott eszembe: "A prédikációnak is csak az lehet a célja, hogy ezt a testamentumot hirdesse. Igen ám, de hogyan hallgathatja valaki, ha senki sem hirdeti? Hiszen azok sincsenek vele tisztában, akik pedig hivatottak annak hirdetésére. Azért kalandoznak el ezután a prédikációkban a mesék országába, Krisztusról pedig megfeledkeznek." Nos, reformáció hetében talán érdemes elgondolkodni egy kicsit - már csak az egyetemes papság protestáns elvének okán is - az egyházi szolgálatról.
Tény, hogy igen sok körülmény nehezíti az egyházi munkát - de mikor volt ez másképpen? Ami azonban alapvetően megváltozott, az valóban a körülöttünk lévő világ, s mert ez óriásit változott, belül a lelkünk is - akarjuk vagy sem - formálódott... Nem egyszerűen a fogyasztói társadalom közhelyes kritikáira kell gondolnunk, hanem arra a folyamatra, amely teljességgel átalakította az ember viszonyát a természethez. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a mai modern ember természet-ellenesen él. Ez nemcsak természet-pusztító életmódjában mutatkozik meg, hanem jelesül abban, hogy gondolkodása, reakciói nélkülözik a természetességet. Természetes lenne, hogy egyik ember részvétet érez a másik iránt, s pontosan az ellenkezője történik! A jog szerint köteles lenne a kereskedő romlatlan tejet, nem lejárt szavatosságú árut polcaira tenni - mégis gyakran bosszankodunk: Már megint átvertek minket... Amikor a harmadik liter tejet önti ki az ember, mert büdös(!), s persze nem lehet belőle aludttejet készíteni - akkor természetesen korholó gondolatok vetődnek fel: Miért kell/lehet ezt így megcsinálni? Aztán arra is gondolhatunk - nyugtatásképpen? -, hogy persze mi ez ahhoz a csalássorozathoz, amit a magas politika, a bank-szféra naponta produkál...
A modern embernek szinte mindene megvan, s mégsincs semmije... Mert mit ér a mobiltelefonos elérhetőség, ha az Isten hívására soha nem válaszol az ember? Mit érnek a kontinenseken átívelő internet-barátságok, ha szomszédnak még egy "Jó napot!"-ra sem futja? Mit ér a teli has, ha a lélek éhezik, s mit ér a csúcstechnológiás autó, ha az út végén senki sem várja az embert, ha mindenhová elrepülhetek, de sohol nem vagyok otthon? Ezzel szemben az egyházban élő tagok (laikusok, klerikusok) sokszor nem birtokolhatnak annyit, mint a "világ gyermekei", mert a több gyermek, a méreg-drága "ingyenes" oktatás, a zene-szeretet, az egyre kevésbé elérhető kultúra, ami lassan "úri passzióvá" válik, bizony komoly financiális erőt von el... S mégis mindenük megvan!
Mert a "minden", az Isten közelsége... Az istenes közösség, ahol megtapasztalható az egyén értéke, s a másokért felelősséget hordozás személyiség-emelő szépsége. Többet ugyan akarhat az ember, de azok a célok nem visznek közelebb a Teljességhez, hanem távolítnak Tőle... Aki gazdagodni akar, az szegény marad, aki pedig gazdagít, mégha szegény is - a leggazdagabbá válik!
Senkinek semmiféle megütközést nem okozunk, hogy ne szidalmazzák szolgálatunkat, hanem úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, verésekben, bebörtönzésben, fáradozásban, virrasztásban, böjtölésben, tisztaságban, ismeretben, türelemben, jóságban, Szentlélekben, képmutatás nélküli szeretetben, az igazság igéjével, Isten erejével, az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel, dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, mint ámítók és igazak, mint ismeretlenek és jól ismertek, mint halálra váltak, és íme, élők, mint megfenyítettek és meg nem öltek, mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden.
2 Kor 6,3-10
Egyházi, apostoli (apostol=küldött) szolgálat... Sok szidalmazás éri azokat, akik engedelmeskednek a vocatio internának (belső elhívásnak)... Nemcsak kívülről, a nem-egyháziak részéről, akik többnyire nem is tudják mit jelent a lelkészi szolgálat, s valahol leragadtak a 19. századi idillben: az ámbitus - ez egyik oldalán nyitott, tornác, folyosó vagy veranda - árnyékában, hintaszékben pipázgató-anekdótázó papok már akkor sem jellemző képénél, de bőven éri kritika az egyház hivatalos szolgáit az egyháztagok részéről is! Luther egyik idézete jutott eszembe: "A prédikációnak is csak az lehet a célja, hogy ezt a testamentumot hirdesse. Igen ám, de hogyan hallgathatja valaki, ha senki sem hirdeti? Hiszen azok sincsenek vele tisztában, akik pedig hivatottak annak hirdetésére. Azért kalandoznak el ezután a prédikációkban a mesék országába, Krisztusról pedig megfeledkeznek." Nos, reformáció hetében talán érdemes elgondolkodni egy kicsit - már csak az egyetemes papság protestáns elvének okán is - az egyházi szolgálatról.
Tény, hogy igen sok körülmény nehezíti az egyházi munkát - de mikor volt ez másképpen? Ami azonban alapvetően megváltozott, az valóban a körülöttünk lévő világ, s mert ez óriásit változott, belül a lelkünk is - akarjuk vagy sem - formálódott... Nem egyszerűen a fogyasztói társadalom közhelyes kritikáira kell gondolnunk, hanem arra a folyamatra, amely teljességgel átalakította az ember viszonyát a természethez. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a mai modern ember természet-ellenesen él. Ez nemcsak természet-pusztító életmódjában mutatkozik meg, hanem jelesül abban, hogy gondolkodása, reakciói nélkülözik a természetességet. Természetes lenne, hogy egyik ember részvétet érez a másik iránt, s pontosan az ellenkezője történik! A jog szerint köteles lenne a kereskedő romlatlan tejet, nem lejárt szavatosságú árut polcaira tenni - mégis gyakran bosszankodunk: Már megint átvertek minket... Amikor a harmadik liter tejet önti ki az ember, mert büdös(!), s persze nem lehet belőle aludttejet készíteni - akkor természetesen korholó gondolatok vetődnek fel: Miért kell/lehet ezt így megcsinálni? Aztán arra is gondolhatunk - nyugtatásképpen? -, hogy persze mi ez ahhoz a csalássorozathoz, amit a magas politika, a bank-szféra naponta produkál...
A modern embernek szinte mindene megvan, s mégsincs semmije... Mert mit ér a mobiltelefonos elérhetőség, ha az Isten hívására soha nem válaszol az ember? Mit érnek a kontinenseken átívelő internet-barátságok, ha szomszédnak még egy "Jó napot!"-ra sem futja? Mit ér a teli has, ha a lélek éhezik, s mit ér a csúcstechnológiás autó, ha az út végén senki sem várja az embert, ha mindenhová elrepülhetek, de sohol nem vagyok otthon? Ezzel szemben az egyházban élő tagok (laikusok, klerikusok) sokszor nem birtokolhatnak annyit, mint a "világ gyermekei", mert a több gyermek, a méreg-drága "ingyenes" oktatás, a zene-szeretet, az egyre kevésbé elérhető kultúra, ami lassan "úri passzióvá" válik, bizony komoly financiális erőt von el... S mégis mindenük megvan!
Mert a "minden", az Isten közelsége... Az istenes közösség, ahol megtapasztalható az egyén értéke, s a másokért felelősséget hordozás személyiség-emelő szépsége. Többet ugyan akarhat az ember, de azok a célok nem visznek közelebb a Teljességhez, hanem távolítnak Tőle... Aki gazdagodni akar, az szegény marad, aki pedig gazdagít, mégha szegény is - a leggazdagabbá válik!
Harag...
A mai nap imádsága:
URam! Tisztítsd meg szívemet a gyötrő indulatoktól! Ámen
A nap ne menjen le a ti haragotokkal.
Ef 4,26
Ha
az ember szeretve van, akkor nyíltan felvállalja a negatív érzéseit
is... Rendjén is van ez, mert kell lehetőség arra, hogy az ember
leengedje valahol a "gőzt", hiszen a kicsi stressz ugyan egészséges, de a
túl nagy már káros - olvashatjuk Sellye Jánosunktól: Életünk és a
stressz c. könyvében. Tinédzseres lendületű határ-keresésünk, esetleges
világfájdalmunk alkalmával "anno" bizonnyal megtörtént, hogy
morrantottunk szüleinkre, de utána gyorsan bocsánatot is kértünk. Ha
ugyanezt megtesszük gyermekeink felé, akkor elég jó szülők vagyunk, de
ezt a bocsánatkérést illik tanúsítanunk társunk felé is, akinek hűséget
fogadtunk, s ha azt szeretnénk, hogy respektáljanak minket, akkor ezt
kell megtennünk felebarátaink felé is...
A
harag életünk természetes velejárója, hiszen ahogy sután mondani
szoktuk, kissé magyarázva türelmetlenségünket is: "Érted haragszom, nem
ellened!" Az apostol is jól tudja ezt, de azt tanácsolja, "azért a nap
ne menjen le a ti haragotokkal". De miért is? Először is: nem tudhatjuk,
hogy másnap felébredünk-e vagy sem? - még ha jó reménységgel is
fekszünk le, hogy majd úgy kelünk, ahogyan lefeküdtünk.. Sajnos elég sok
tragédia történik a világban, hogy nekünk is kijusson belőle egy -, még
ha nem is számolunk azzal, hogy ma éjjel éppen a mi ágyunk alatt reng
majd a föld...
Mindezeken
túl érdemes elgondolkodni azon is, valóban annyira fontos az a dolog,
hogy érdemes érte haraggal a szívünkben lefeküdni? Sajnos a szívből
könnyen elszáll az öröm, de a bánatot valahogyan nehéz kiűzni belőle,
főleg akkor, ha tápláljuk önigazsággal, kivagyisággal... S ha Isten
megbocsátja nekünk vétkeinket, akkor miért ne bocsátana meg másoknak is?
Ha mi belátjuk hibáinkat, akkor miért ne látná meg felebarátunk is? Ha
én új esélyt kapok másnap reggel, hogy jobb legyek, mint voltam tegnap,
akkor miért ne adnék én is egy új(abb) lehetőséget? S csak ha már
nyilvánvalóan hiábavaló az újabb és még újabb lehetőség adása, akkor
kell úgy tenni, ahogyan az apostol ajánlja: "Éljetek mindenkivel
békességben -, amennyire tőletek telik".
Bizony
nem árt rendszeresen tudatosítani, miért is születtünk bele ebbe a
világba! Valószínűsíthetően nem azért, hogy haraggal a szívünkben
töltsük amúgy is kevéske időnk jelentős részét, hanem azért, hogy
szeressünk. S mivel a haragos perceket, órákat nem könyvelhetjük el
boldogságként, ezért azokat nem is számolhatjuk hozzá az életünkhöz,
inkább rövidítik azt. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a
tartós harag hirtelen gyűlöletté növekedhet, s innen már nincs messze a
bosszúállás kívánsága, ez pedig már egyáltalán nem az ember "hatásköre",
hanem az Istené, ahogyan olvashatjuk: "Enyém a bosszúállás, én
megfizetek"...
Házasság...
A mai nap imádsága:
Uram!
Köszönöm, hogy társat rendeltél mellém, s együtt hordozol minket közös
életünk útján! Adj nekünk hálás és őszinte szívet, hogy sorsunkat
beleálmodhassuk teremtettségedbe, s megtapasztalhassuk újra és újra,
hogy Te az élet és a szeretet Istene vagy! Ámen
Izsák ekkor bevezette Rebekát anyjának, Sárának a sátrába, és feleségül vette Rebekát. Izsák megszerette őt, és megvigasztalódott anyja halála után.
1 Móz 24,67
Amióta férfi és nő együtt élnek - azaz jó rég óta -, soha ennyi házassági szaktanácsadás, párkapcsolatra szakosodott pszichotherapeuta, nemkülönben társkereső szolgáltatás még nem volt a világban, mint manapság. Mindezek ellenére mélyponton van a házasulandó kedv - nemcsak a szingli-lét favorizálása miatt - a válások száma pedig a statisztikai eget veri... Hogyan csinálták a régiek, mit tudtak, amit mi nem, hogy tartósabbak voltak kapcsolataik vagy csak egyszerűen a szigorúbb közerkölcsök tartották fenn a látszatot, s az asszonyok "bölcsebbek" voltak, anyák továbbadták az igazságot lányaiknak mondván, hogy "egy asszony köténye mindent eltakar"?
Nagyon régen a feleségeket vették vagy rabolták. Ez utóbbi esetben nem lehetett "reklamálni" - egyébként igen, s visszakövetelhették a jegyajándékokat. Civilizált, keresztény világunkban többnyire lehetőség van a társ szabad megválasztására, de a helyzetet ez sem javítja. Egyes párkapcsolat-szakértők szerint örök szerelem nem is létezik. Az nem más, mint ideál, ami után törekszik az ember - jobb esetben... Természetesnek kell venni, hogy a vágyak fokozatosan kihűlnek, s ezért állítólag három év után még a legnagyobb szerelmek is szükségszerűen véget érnek. Bele kell vagy bele lehet ebbe nyugodni? Mi kell ahhoz, hogy a szerelmet ne váltsa fel a korrekt kapcsolat, mit kell tenni ahhoz, hogy egy házasság valóban a sírig tartson? Vagy ezek a kérdések csak a konzervatívok problémáit tükrözik?
Izsák megszerette Rebekát... Azt olvashatjuk ebben a bibliai fejezetben, hogy " a leány igen szép arcú volt, hajadon, akinek férfival még nem volt dolga." Kívánatos teremtés lehetett tehát, akin megakadtak a férfiszemek - de ahhoz, hogy valakit "megszeressünk" nem elégséges csak a szexuális vonzódás. Igaz ez visszafelé is: hiába minden egyéb tulajdonság, az nem pótolhatja a vágyat. (Az ÚRIsten azonban nagyon jól megteremtette az embert, s a fiatalságnak olyan bájat kölcsönzött, amely nemcsak vélt, de a valós csúnyaságot is megszépíti!) Így mindenki szinte egyenlő eséllyel indul a társkeresésben. Azért csak "szinte", mert, aki nem készül a házasságra, az olyan, mint az értelen gyümölcs - meg lehet enni, de csak problémák származnak belőle...
A hívő ember Isten előtti felelősséggel keresi társát, s "nem adja alább a mércét"... Tudja, hogy egy hosszútávon jól működő kapcsolatnak - házasságra ez kiváltképpen igaz - alapja csakis az őszinteség, a kölcsönös bizalom lehet. Ennek megszerzéséhez bizony idő kell, s ha nem hiszünk az Isten rendelésében, amit felépítettünk, azt pillanatok alatt elveszíthetjük... Manapság nem kell a fiataloknak küzdeni az együttélés lehetőségéért, de könnyen el is válnak. Nincs bennük elég elszántság. Egy házasság megtartásához bizony nagyon sok erőre, türelemre, megértésre és akaratra van szükség - a keresztény ember jól tudja, hogy "utánpótlást", plusz szeretetet csak fölülről kaphat.
A legfontosabb, hogy a hozzánk rendelt emberrel kössük össze az életünket, mert a romantikusan átandalgott délutánokat az együtt töltött hétköznapok követik. Az Istenben bizakodó emberek ezért nemcsak a születésnapokat, a karácsonyt vagy a húsvétot ünneplik meg, de a hétköznapok erotikájában/romantikájában ünnepes pillanatokat is teremtenek egymásnak, hogy újra rácsodálkozzanak a legnagyobb ajándékra, hogy összetartoznak...
Izsák ekkor bevezette Rebekát anyjának, Sárának a sátrába, és feleségül vette Rebekát. Izsák megszerette őt, és megvigasztalódott anyja halála után.
1 Móz 24,67
Amióta férfi és nő együtt élnek - azaz jó rég óta -, soha ennyi házassági szaktanácsadás, párkapcsolatra szakosodott pszichotherapeuta, nemkülönben társkereső szolgáltatás még nem volt a világban, mint manapság. Mindezek ellenére mélyponton van a házasulandó kedv - nemcsak a szingli-lét favorizálása miatt - a válások száma pedig a statisztikai eget veri... Hogyan csinálták a régiek, mit tudtak, amit mi nem, hogy tartósabbak voltak kapcsolataik vagy csak egyszerűen a szigorúbb közerkölcsök tartották fenn a látszatot, s az asszonyok "bölcsebbek" voltak, anyák továbbadták az igazságot lányaiknak mondván, hogy "egy asszony köténye mindent eltakar"?
Nagyon régen a feleségeket vették vagy rabolták. Ez utóbbi esetben nem lehetett "reklamálni" - egyébként igen, s visszakövetelhették a jegyajándékokat. Civilizált, keresztény világunkban többnyire lehetőség van a társ szabad megválasztására, de a helyzetet ez sem javítja. Egyes párkapcsolat-szakértők szerint örök szerelem nem is létezik. Az nem más, mint ideál, ami után törekszik az ember - jobb esetben... Természetesnek kell venni, hogy a vágyak fokozatosan kihűlnek, s ezért állítólag három év után még a legnagyobb szerelmek is szükségszerűen véget érnek. Bele kell vagy bele lehet ebbe nyugodni? Mi kell ahhoz, hogy a szerelmet ne váltsa fel a korrekt kapcsolat, mit kell tenni ahhoz, hogy egy házasság valóban a sírig tartson? Vagy ezek a kérdések csak a konzervatívok problémáit tükrözik?
Izsák megszerette Rebekát... Azt olvashatjuk ebben a bibliai fejezetben, hogy " a leány igen szép arcú volt, hajadon, akinek férfival még nem volt dolga." Kívánatos teremtés lehetett tehát, akin megakadtak a férfiszemek - de ahhoz, hogy valakit "megszeressünk" nem elégséges csak a szexuális vonzódás. Igaz ez visszafelé is: hiába minden egyéb tulajdonság, az nem pótolhatja a vágyat. (Az ÚRIsten azonban nagyon jól megteremtette az embert, s a fiatalságnak olyan bájat kölcsönzött, amely nemcsak vélt, de a valós csúnyaságot is megszépíti!) Így mindenki szinte egyenlő eséllyel indul a társkeresésben. Azért csak "szinte", mert, aki nem készül a házasságra, az olyan, mint az értelen gyümölcs - meg lehet enni, de csak problémák származnak belőle...
A hívő ember Isten előtti felelősséggel keresi társát, s "nem adja alább a mércét"... Tudja, hogy egy hosszútávon jól működő kapcsolatnak - házasságra ez kiváltképpen igaz - alapja csakis az őszinteség, a kölcsönös bizalom lehet. Ennek megszerzéséhez bizony idő kell, s ha nem hiszünk az Isten rendelésében, amit felépítettünk, azt pillanatok alatt elveszíthetjük... Manapság nem kell a fiataloknak küzdeni az együttélés lehetőségéért, de könnyen el is válnak. Nincs bennük elég elszántság. Egy házasság megtartásához bizony nagyon sok erőre, türelemre, megértésre és akaratra van szükség - a keresztény ember jól tudja, hogy "utánpótlást", plusz szeretetet csak fölülről kaphat.
A legfontosabb, hogy a hozzánk rendelt emberrel kössük össze az életünket, mert a romantikusan átandalgott délutánokat az együtt töltött hétköznapok követik. Az Istenben bizakodó emberek ezért nemcsak a születésnapokat, a karácsonyt vagy a húsvétot ünneplik meg, de a hétköznapok erotikájában/romantikájában ünnepes pillanatokat is teremtenek egymásnak, hogy újra rácsodálkozzanak a legnagyobb ajándékra, hogy összetartoznak...
Végidők...
A mai nap imádsága:
URam!
Szeretném megismerni az igazságodat, de oly sok mindent nem értek
teremtett világodból. Adj nekem először is türelmet, hogy tudjak tanulni
az életből, mely a kezedben van, hogy értsem igéd igazságait, s
aszerint élhessem a napokat, melyeket nekem szántál! Ámen
És láttam...
Jel 6,1
Téridőbe kódolt teremtményi létünk talán legizgalmasabbja, maga a végtelen problematikája... s ezzel párhuzamosan vetődnek fel saját életünk végességének legelgondolkodtatóbb kérdései is. Ezért aztán különösen érdekelnek minket a 'rejtett' dolgok, melyek közül az egyik sokak fantáziáját megmozgató, a világ végével foglalkozó irodalmi/prófétikus (a kettő egybeér, egymást kölcsönösen termékenyíti és erősíti!) terület, az apokaliptika. (Maga a szó a görög apokalüptein-ből ered, melynek jelentése: felfedni, leleplezni, ki-takarni - de jegyezzük meg gyorsan: a lepel igazából csak akkor hull majd le, ha megszűnik az idő!)
Az apokaliptika fogalmát C. Westermann (német teológus) ószövetségi oldaláról közelíti meg a legkifejezőbben: ?Az apokaliptika az emberiség és a kozmosz története horizontján megy végbe. A nagy birodalmaknak az apokaliptikus drámában külön jelentőségük van: az emberek sorsa a tét... Amit az apokaliptika meghirdet, az valójában a történelem vége.? "Apokaliptikáról akkor beszélhetünk, amikor az emberiség és a kozmosz történetének horizontján haladunk. A prófétaság viszont a néptörténetek horizontján vonul végig. Egyesek úgy vélik, hogy a szellemvilág viaskodásának következménye az, hogy a kozmosz lényei azonos dimenzióba kerülnek az emberiséggel. Ettől a ponttól kezdve együtt íródik a két teremtmény története (itt próféciája), vagyis az emberiség és a szellemvilág lényeinek története. A történeti horizont azonos. Az apokaliptika leglényegesebb eleme két civilizáció, a szellemi és a földi civilizáció találkozása." (Berkes)
Ma reggeli olvassmányunkban a pecsétek feltörésénél négy lovas vonul fel. Az első fehér lovon ül, s a nyíl a fegyvere, ami a keleti királyok szimbóluma. A második pecsét feltörésekor a második élőlény felszólítására megjelenik egy vörös ló - ezt a polgárháborúk jelképeként magyarázzák. A harmadik csapás a fekete lóval ábrázolt drágaság, éhínség, mely minden háború következménye. (Isten irgalmából nem terjed ki mindenre a drágaság, így az olajra és borra sem. A dénár a római birodalomban a napi megélhetéshez szükséges pénz volt.) A negyedik pecsét feltörésekor megjelenik a Halál és kísérete. A halál a háborúk és az éhínség következtében fellépő pestist jelenti, ezért lovának színe fakó (sárgászöld, hullaszínű). Mind a négy ló az Isten nélküli hatalom terjedését szimbolizálja.
Régen a prófétákat látóknak hívták. Úgy néz ki, hogy régi felismerése (látása) az embernek, hogy az istennélküliség mindig romlásba dönti a közösséget, s pusztuláshoz vezet. E felismerés ellenére a történelem kereke újra és újra belecsusszan a régi kerékvágásba! Megtanuljuk-e valaha is a leckét, hogy Istent kell keresnünk, s nem a múlandó dicsőséget?
És láttam...
Jel 6,1
Téridőbe kódolt teremtményi létünk talán legizgalmasabbja, maga a végtelen problematikája... s ezzel párhuzamosan vetődnek fel saját életünk végességének legelgondolkodtatóbb kérdései is. Ezért aztán különösen érdekelnek minket a 'rejtett' dolgok, melyek közül az egyik sokak fantáziáját megmozgató, a világ végével foglalkozó irodalmi/prófétikus (a kettő egybeér, egymást kölcsönösen termékenyíti és erősíti!) terület, az apokaliptika. (Maga a szó a görög apokalüptein-ből ered, melynek jelentése: felfedni, leleplezni, ki-takarni - de jegyezzük meg gyorsan: a lepel igazából csak akkor hull majd le, ha megszűnik az idő!)
Az apokaliptika fogalmát C. Westermann (német teológus) ószövetségi oldaláról közelíti meg a legkifejezőbben: ?Az apokaliptika az emberiség és a kozmosz története horizontján megy végbe. A nagy birodalmaknak az apokaliptikus drámában külön jelentőségük van: az emberek sorsa a tét... Amit az apokaliptika meghirdet, az valójában a történelem vége.? "Apokaliptikáról akkor beszélhetünk, amikor az emberiség és a kozmosz történetének horizontján haladunk. A prófétaság viszont a néptörténetek horizontján vonul végig. Egyesek úgy vélik, hogy a szellemvilág viaskodásának következménye az, hogy a kozmosz lényei azonos dimenzióba kerülnek az emberiséggel. Ettől a ponttól kezdve együtt íródik a két teremtmény története (itt próféciája), vagyis az emberiség és a szellemvilág lényeinek története. A történeti horizont azonos. Az apokaliptika leglényegesebb eleme két civilizáció, a szellemi és a földi civilizáció találkozása." (Berkes)
Ma reggeli olvassmányunkban a pecsétek feltörésénél négy lovas vonul fel. Az első fehér lovon ül, s a nyíl a fegyvere, ami a keleti királyok szimbóluma. A második pecsét feltörésekor a második élőlény felszólítására megjelenik egy vörös ló - ezt a polgárháborúk jelképeként magyarázzák. A harmadik csapás a fekete lóval ábrázolt drágaság, éhínség, mely minden háború következménye. (Isten irgalmából nem terjed ki mindenre a drágaság, így az olajra és borra sem. A dénár a római birodalomban a napi megélhetéshez szükséges pénz volt.) A negyedik pecsét feltörésekor megjelenik a Halál és kísérete. A halál a háborúk és az éhínség következtében fellépő pestist jelenti, ezért lovának színe fakó (sárgászöld, hullaszínű). Mind a négy ló az Isten nélküli hatalom terjedését szimbolizálja.
Régen a prófétákat látóknak hívták. Úgy néz ki, hogy régi felismerése (látása) az embernek, hogy az istennélküliség mindig romlásba dönti a közösséget, s pusztuláshoz vezet. E felismerés ellenére a történelem kereke újra és újra belecsusszan a régi kerékvágásba! Megtanuljuk-e valaha is a leckét, hogy Istent kell keresnünk, s nem a múlandó dicsőséget?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése