A tiszta szóért.
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Lelkemet, értelmemet Szentlelkeddel járd át, hogy hitelesen tudjak Rólad bizonyságot tenni ebben a világban! Ámen
De
hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek
abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És
hogyan hirdessék, ha nem küldettek el? "
Róma 10,14-15a
A hit
ébredése, megerősödése és terjedése az Isten titka és ajándéka. Nem
kierőszakolható, nem "jár", Isten adja - ha akarja - ezért a hit nem
teljesítményünktől, hanem az Örökkévaló kegyelmétől függ... Akkor minek
az ige hirdetése, a meggyőződés propagálása nyilvánosan vagy a reménység
megosztása csendes baráti beszélgetésben? Hol az ember része, a nagy
isteni elgondolásban?
A hit olyan, mint a táplálék, ami nélkül
létezésünk nem képzelhető el. Ha nem eszünk, éhesek leszünk. Elemi
ösztönünk az evés, ha lemondunk róla, ezzel életünket tesszük kockára.
Az éhség nagy úr, nemcsak az embernél az állatoknál is, s ha kell, a
túlélésért ölni is fog az adott ragadozó... Sajnos az ember - alapvető
bűnössége (eredendő bűn) okán - akkor is öl, ha nem az életéről van szó,
de ez egy másik nagy kérdés.
Az igehirdetés, a testvéri
beszélgetés nem más, mint tudomásra hozatala annak, hogy tudom, hol
osztják a kenyeret... Luther Márton pár nappal a halála előtt ezt írta:
"Bizony koldusok vagyunk mindannyian!" Nem mi sütjük az élet kenyerét,
összetételének titkos receptjét sem mi birtokoljuk. Egyetlen, amit
tudhatunk, hol osztják ezt a mindennapit... Nemcsak Istenre utalt
koldusok vagyunk, de egymás szeretetének koldusai is. Éhesek vagyunk a
szépre, a jóra, sokan mégsem a Felülről jövő Kenyeret kívánják, hanem
mindenféle gyomor/élet-rontó édességgel zabálják tele magukat.
Sok
prédikátorra lenne szükség, akik szavakkal és szavak nélkül bizonyságot
tennének az Élet Kenyeréről. Sajnos az egyháztörténet, a mai is arról
tanúskodik, hogy sokan - akár szószéken állnak, akár alatta ülnek - a
süteményes kereszténységet választják, afféle "hétvégi cukrászdás"
variációként... A fejlődéshez, a megerősödéshez azonban kenyérre van
szükség, amelyben minden táperő megtalálható! Ősi magyar szavunk ezért
nevezi a kenyeret és a kenyérnekvalót életnek. Ebben rejlik az ősi
megtapasztalás is: Istenre olyannyira szükségünk van, mintegy falat
kenyérre...
Hit...
A mai nap imádsága:
Uram!
Elfordult tőled a világ, nem követi szereteted törvényeit, nemcsoda,
hogy megundorodik önmagától... Könyörülj rajtunk, hogy el ne vesszünk, s
készíts utat mindannyiunknak, hogy hozzád menekülhessünk! Ámen
Szeretett
testvéreim: Vajon nem Isten választotta-e ki azokat, akik a világ
szemében szegények, hogy hitben gazdagok legyenek, és örököljék azt az
országot, amelyet Isten az őt szeretőknek ígért?
Jak 2,5
Arany János írja 'Fiamnak" c. versében:
"Mert szegénynek drága kincs a hit.
Tűrni és remélni megtanit:
S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!"
Sokan
vannak ebben a világban, akik azt gondolják, hogy a dolgok örök rendje
szerint való, hogy legyenek mindig sikeres magasrajutók s "aláhulló"
vesztesek. Ők azok, akik elhitetik másokkal is, hogy "férgesének"
hullani kell, hogy az emberek nem egyenlőek, hogy az embervilág is
ugyanolyan mint az állatvilág, s ne próbáljon más lenni, fogadja el a
lét evolúciós törvényeit. S még mielőtt beleszédülnénk ebbe a vélt
igazságba, tegyünk fel magunknak egy kérdést: Van-e az állatvilágban
olyan, hogy egy fajon belül egyik egyed megöli a másikat csak azért,
mert az a másik másképpen gondolkodik? Ne próbáljunk meg keresni, nincs!
Gondolatokért csak az ember képes ölni! Már ez is egy alapvető
különbség ember és állat között! Volt szociáletika professzorom - a
zseniális memórájú Prőhle Károly - jegyezte meg az 1980-as évek közepén
egyik előadásában mosolyogva: "Nos igen, ha Földön nem lenne ember,
akkor a Föld maga lenne a paradicsom!"
Mindennek az oka, az
ember! Földünk, a Naprendszer kékesen csillogó gyöngyszeme csodálatos
"képességekkel bír". Igazságos, elosztással nemcsak megszüntethető lenne
a mintegy kétmilliárd embertársunk folyamatos éhezése, de a jelen
népesség tízszeresének sem kellene éheznie. (Csak az USA képes lenne
egymaga ellátni az egész világot gabonával!) Ezzel ellentétben
pocsékolunk: Számítástechnikával felvértezett civilizációnk semmivel sem
lett jobb, kényelmesebb, nyugalmasabb, mint a korábbi korok embereié. A
tévhit, hogy a számítástechnika kiváltja a papírt, eleddig nem váltotta
be a hozzáfűzött reményeket. S egy fiatalabbak számára jobban érthető
példa: egy Second Life-beli avatár működtetése jóval több energiát
emészt fel, mint egy albán polgáré (1310 kWh), fele annyit, mint egy
magyaré (3637 kWh), és nem sokkal kevesebbet, mint egy átlagos földlakóé
(2436 kWh). Az tehát, ami nincs is, igen sokba kerül...
Mikor
lesz ennek vége? Talán 200-300 évbe is beletelik, míg ez a globális
trágyaözön visszahúzódik, s az első magyarruhás legény újra dobbanthat
itt egy nagyot a lábával. Akkor egyszerű tisztítószerekben mosott, szép
fehér ingek fognak lógni a szárítóköteleken, nem lesz Világbank, nem
lesz Valutaalap, nem lesz TESCO, DISCO, CASCO, nem lesz Tőzsde, nem
lesznek metropoliszok, hanem csak kicsike kis törékeny falvak, ahol az
emberek földet művelnek, családban élnek, gyermekeket nevelnek: a
gyermekek iskolákba, az emberek velük együtt templomokba járnak.
Mindenki, aki él, munkával fogja keresni a kenyerét, és a társadalom
élőszövete azonnal kiközösíti, kilöki magából, aki "mások könnye árán"
akar élni, aki spekulál, uzsorakamatokat szed, nyíltan és büszkén lop,
és még dicsekszik is vele...
A nagyhangú istentagadók, akik nem
akarnak gyengék lenni, s mégis azok maradnak, mert gyengeségükben az
erőszak után nyúlnak, nem ismerik fel, hogy a lét nem kíméletlen harc,
hanem lehetőség, az Istenre-rácsodálkozás fölülről jövő ajándéka. Ezért
akik örökölni akarnak olyan kincseket, melyeket nem emészt meg a moly, s
a rozsda - kulcsolják össze kezüket, s nyissák meg szívüket...
Isten...
A mai nap imádsága:
Életem adója vagy Uram... Add, hogy létem ajándék lehessen környezetemnek! Ámen
Nincs hozzád hasonló, URam! Nagy vagy te,
s hatalmad által nagy a te neved.
Jer 10,6
A
zsidó vallásbölcselet azt tanítja, hogy, aki a Tórát tanulja és
?megfejti?, az megérti és felfogja Isten nagyságát. A gondolat
szépségének van egy kis szépséghibája: A teremtés csodái mind
demonstrálják számunkra Isten nagyságát, de egy dologra soha nem
képesek: nem tudják Istent elérhetővé tenni számunkra. Hogyan is
foghatná fel a véges a végtelent?
Isten nagysága kicsinységekben
mutatkozik meg: virágsziromban, harmatcseppben, fűszál között bóklászó
apró bogarak titkos útjaiban. Ezeket meglátni csak alázattal lehetséges,
ezért az alázat istenismérvi tulajdonság. Az alázatoskodás pedig
pontosan az ellenkezője, hiszen az ilyen ember elfelejti Istentől kapott
méltóságát, hogy ti. közte és Teremtője között nem állhat ember...
Isten
nagysága nemcsak az életben mutatkozik meg, a halálban is... A halál
ugyan elválaszt az élőktől, de nem az Istentől. Isten "élet-pártisága"
mutatkozik meg a feltámadásban, s abban, hogy minden embert - eredeti
szándéka szerint - örök életre teremtett. Az más kérdés, hogy Isten -
mérhetetlen szeretetéből fakadóan - az akarata fölé helyezte az ember
szabadságát.
Sok ember számára nem tudatosul, hogy döntéseiknek
milyen súlya van... A kimondott igenek/nemek nemcsak itt a földi létben
érvényesek, ezek isteni dimenziókat is átugorva megtermik a maguk
gyümölcsét ott is. Ezért Isten nagyságát kutatni nem elveszett
foglalatosság, hanem valóban életes idő, mely tartalmat teremt a földi
életben, s reménységünk szerint hozadéka lesz az "odaát"ban is...
Képmutatás...
URam!
Add, hogy ne akarjak mást mutatni, mint ami vagyok, s add,, hogy olyan
lehessek, amilyennek Te is szeretnél látni engem! Ámen
Tanítás
közben így szólt Jézus: "Őrizkedjetek az írástudóktól, akik szeretnek
hosszú köntösben járni, és szeretik, ha köszöntik őket a tereken,
szeretnek a főhelyeken ülni a zsinagógákban és az asztalfőn a lakomákon;
felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak:
ezekre vár a legsúlyosabb ítélet.
Mk 10,21
"A
törvény az törvény!"...sokszor kiabáltak már a történelemben így,
amikor nyilvánvaló volt a gazság, a joggal való visszaélés, de az
ügyeletes hatalmon lévők mindig a "szent és sérthetetlen" törvényre
hivatkoztak - amiket persze ők hoztak. Ha a törvény jó és mindenkit -
nemcsak kevesek érdekeit - védi, akkor általában nem kérdőjelezik meg a
jó rend szükségességét. Amikor azonban istentelen emberek nyilvánvalóan
emberhez méltatlan törvényeket alkotnak, s azokat "istenítik", akkor
elgondolkodnak az emberek, vajon kinek az érdekében áll az, hogy egyik
ember keservesen szenvedjen a másik 'mihaszna' ember haszontalan
jólétéért?
Sajnos
mindig voltak, vannak és lesznek farizeusok. Olyanok, akik teljesen
helyénvalónak tartják a kettős erkölcsiséget! "Más szemében a szálkát,
saját szemükben még a gerendát se" - klasszikus esete ez. Ők azok, akik
felháborodnak, ha a történelem erősebb szele/vihara elfújja jogtalan
kiváltságaikat, s hirtelen megszűnnek eladdig védett helyeik, kiesnek
bársonyszékeikből, mert a csöndes többségnek egyszercsak elege lett az
ügyeletes megmondóemberek állandó kioktatásából, a magukat a szellemi
arisztokráciába képzelő analfabéták pöffeszkedő média-böfögéséből... Ezt
a történelemben úgy hívják: forradalom. Csúnya dolog, amikor a járdák
köveiből barikádokat építenek, de ennek mindig mélyebb okai vannak,
hiszen az emberek nem önszántukból véreznek el egy ügyért, hanem azért
vállalják még a halált, mert már nem bírják tovább elviselni Istentől
kapott szabadságuk/méltóságuk sárbatiprását... Bizony felháborító a
tegnapi kommunisták mai királykodása az egykorvolt szocialista
országokban, de ugyanolyan visszataszító az egykorvolt nemzetrontó/rabló
királyok mai utódainak "Hej, mi lehetne itt, ha én lennék a király!"
okoskodása is. (Érdemes ide idézni/olvasni Absolont, aki a hatalomért
mindenre képes volt, még arra is, hogy apja - Dávid király - ellen
másodszor is fellázadjon.)
Jézus
útja mindig a másik út. A nem hitt, de mégis létező alternatíva. Igaz,
ez göröngyösebb, a keskenyebb, a nehezebb, de ez a jobb kilátást nyújtó,
felfelévivő út! Aki ezen jár, az nem keresi-kutatja, kívánja eszelősen
mások elismerő pillantásait, hiszen ő nem másoknak, hanem egyedül
Istennek akar tetszeni. Aki emberek dicsőítését kívánja, aki embernek
akar tetszeni, az emberi elvárásoknak akar megfelelni, ha kell
mindenáron, azok bűvöletében él, s számára a látszat mindennél
fontosabb; aki pedig az Istennek akar élni, az Isten szívbeírt
törvényeit kutatja, ezért nem a külsőre, hanem a belsőre, a lélek
dolgaira koncentrál. Aki Jézus lábnyomába lépni igyekszik, az nem
ítélkezik, hanem imádkozik, nem felemészt másokat, hanem magát adja,
magából táplál másokat... ezért élete szép és teljes lesz. Ez nem múló
boldogság nem emberi ígéret, hanem isteni -, a hozzá tartozó Égi
garanciával...
Szenvedés...
A mai nap imádsága:
URam! Add nekem szeretetedet, hogy el tudjam hordozni azt is, ami fáj! Ámen
Mert
én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s
ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent.
Jób 19,25-26
Szenvedések
közepette is (meg)látni Istent - a gondviselés-hit koronája... Kevesek
kiváltsága ez, a szentek EGY-ügyűségének nem mindennapi ajándéka. A
szenvedésben ugyanis az átlag-ember - persze ilyen ún. átlag-ember nem
létezik, legfeljebb általános magatartást tanúsító - elfordul
Teremtőjétől. A nagyon nagy szenvedés aztán közel viszi az embert
Alkotójához, a nagyon nagy jólét pedig általában eltávolít. Nincs
nagyobb kísértés a nélkülözésnél, s nincs veszélyesebb a kevély szívnél!
Jób
- ez az irodalmi figura, hiszen egy bölcsességirodalmi kitalált
személyről van szó - azt a hitet személyesíti meg, mely hit túllát a
testiség horizontján. A komolyan hívő ember számára ugyanis nem a
látható test számít, hanem a láthatatlan dolgok: legelőször is az Isten,
Aki benne van mindenben. Ő ugyanis ott is jelen van, ahol, mi a semmit
gondoljuk, s "Ő történik" ott is, ahol mi véletlent hiszünk, s
független, előre nem látható körülményeket vélünk látni. Isten
megvilágíthat minket a sötétséggel is, s Ő adhat a hiányon keresztül is!
Ezért is mindenható a Mindenható!
A jóbi hit szerint Isten az,
aki kivált/megvált a nyomorúságtól, hiszen a testben levés az nem csak
öröm, de egyben bánat is. Sok idős ember panaszkodta már el, hogy van jó
is az életvégi rosszban, mert az ember legalább nem kapaszkodik
foggal-körömmel ebbe az anyagvilágba! S valóban, mire az ember leéli a
többnyire hiábavalósággal teli 70-80 esztendőt, eladdig annyi
igazságtalanságot, fájdalmaz és szomorúságot tapasztal, hogy sokszor már
elege van ebből a "szép világból", s (el)vágyakozik egy hite szerint
jobb(!)-ba...
Sokszor mosolygok azokon a keresztény testvéreimen,
akik a "Szent Szellemet" idézgetik, s győzködni próbálnak, hogy a
bizony három rész van az emberben: test, lélek és persze szellem. Nos,
számomra már az is probléma, hogy a testit külön tudjam választani a
lelkitől! Melyik rész akarta/kívánta bennem ezt vagy azt? A testem vagy a
lelkem?... A válasz nem is olyan egyértelmű, de hát elfogadom, hogy
bennem lehet a hiba, s a szellemi fejlődésnek még nem állok azon a
szintjén, hogy ezeket a dolgokat biztonsággal, perfekcióval külön tudjam
választani... S ha valaki azt gondolja, hogy bántani akarom ezeket a
keresztény, hívő embereket, annak újbóli elolvasásra ajánlom Jób
könyvét! Ez könyv ugyanis a maga egészében próbál választ adni az
emberlét egyetemes szenvedés-problémájára az istenfélő Jób történetén
keresztül -, de ez mégsem sikerül, nem sikerülhet...
Soha nem is
fog sikerülni, mert a szenvedés, a szeretettel együtt az Isteni
titokzatosság része, amit csak hittel befogadni lehet és egy életen át
hordozva forgathatjuk szívünkben, de megérteni soha nem leszünk
képesek... Amikor pedig már érteni is fogjuk, az már nem ebben a
világban, hanem abban másikban lesz, ami felé tartunk egész életünkben!
Szolgálat...
Imádkozzunk!
URam! Add, hogy mindazzal szolgálni tudjak, amivel megajándékoztál! Ámen
(Jézus)
szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig. ...felkelt a
vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte
magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát
mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve.
Jn 13,1b és 4-5
Ismerős
történet: Jézus szolgál, s ezzel példát ad tanítványainak. Az ige
"üzenete" egyszerű és világos: szolgáljunk hát mi is! No, ennél azért
"több van" ebben a rövid evangéliumi tudósításban...
A szolgálat
az nagyon fontos, hiszen enélkül nem működik a társadalom, de óriási a
különbség a szolgálat és a szolgáltatás között. A pizza-futár munkája
szolgáltatás, a tűzoltóé, a katonáé, az orvosé: szolgálat, hiszen ő
saját életének veszélyeztetése árán is végzi hivatást, megy be az égő
házba, vállalja, hogy betegek között maga is beteggé válhat. Vannak,
akik csak azért "szolgálnak", mert ezzel érdemeket kívánnak maguknak
szerezni. Jézus URunk a Hegyi Beszédében ezt így tanítja: "hogy lássák
őket az emberek és megdicsérjék"... Megint mások azért szolgálnak, hogy
lássa őket Isten és megjutalmazza. Vannak olyanok is, akik csak
kötelességteljesítésből szolgálnak, s persze ez is erény egy ilyen
felelősség-kerülő és a kötelesség alól kibújni-akaró világban, de az
igazi szolgálat az nem ez. Aztán vannak, akik szánalomból tesznek jót
másokkal, és ez is dicséretes egy ilyen kíméletlen és irgalmatlan
világban, amiben most élünk, de ezek nem azok a szolgálati formák, amit a
Mester példaként a tanítványok elé élt.
Így olvashatjuk itt
Jánosnál: "Jézus szerette az övéit e világban, mindvégig szerette őket."
Nos, ez az, ami mássá teszi Jézus szolgálatát, s ha az Ő nyomdokában
járunk, akkor a mienket is. Egészen más az a szolgálat, ami szeretetből
fakad. Az édesanyák szolgálata szeretetből fakad: s ez olyan hivatássá
magasztalja hétköznapi cselekedeteiket, hogy azokat egész életen át nem
tudjuk nekik meghálálni. Visszaszolgálni nekik mindazt, amit tettek
értünk soha nem tudjuk, csak továbbadni a következő generációnak! (Ez
egyébként Isten akarata is!) Ha mindenki így, ilyen diakóniai (szolgáló)
lelkülettel élne ebben a világban, akkor más lenne ez a világ! Krisztus
URunk arra tanít minket, hogy ne azokkal tegyünk jót, akik azt
viszonozzák nekünk, hanem azokkal, akik nem tudják visszaszolgálni.
Isten
bölcsen úgy teremtette meg ezt a világot, hogy az életünk akkor
teljesül be, ha szolgálunk egymásnak. Ha valaki arra törekszik, hogy őt
szolgálják, akkor lehet, hogy nyereségnek éli meg életét, de Isten
számára végül is elvész. Aki pedig képes lemondani önmagáról a szolgálat
kedvéért, az nemesedik, s szolgálatán keresztül megnyeri az egész
világot! A keresztény ember szolgálatának az alapja tehát a szeretet, de
nem a sajátja, hanem az Istené, mert Ő mindennél előbb szeretett
minket...

Világosság...
A mai nap imádsága:
Uram,
Istenem! Szeretnék sokszor elbújni... Nem Teelőled, hanem a világ elől!
Jó lenne nem látni mindazt a gonoszságot, emberi önzést, amire
rávilágít Szent Igéd fénye. Kérlek adj nekem türelmet, s hitet, hogy meg
ne lankadjak követésedben, s el ne veszítsem reménységem derűjét! Ámen
Világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei.
Ef 5,8b
Színszimbolikában
az arany, az ezüst, a fehér az Isten "színei"... Ide tartozik még a
piros is, hiszen az a vér, az élet színe. Tény, hogy az arany az
örökkévalóság szinonímájává vált, s tény az is, hogy az az arany/ezüst
csillogása igen gyakran elhomáyosítja az emberek világ-látását.
Szeretjük a fényt, de még a csillogást is, ha nem is hivalkodunk vele,
hiszen a fény az életet jelenti. Így tavasszal újra és újra átélhetjük a
csodát, hogy néhány nap alatt zöldbe szökken a határ, újraindul a
teremtettség megújulási rendje, s azt mondjuk sóhajosan: Na végre
tavaszodik! A sötét, hideg Tél után különösen is vágyakozunk a meleg
tavaszi napsugarakra, melyek nemcsak testünket de a szívünket is
melengetik. Hiába, a tavasz az élet ünnepe, no meg a szerelemé is, s a
sok-sok virág, a bőrünk alá bújó illatok mind ezeknek a szolgálatában
állnak. Nos, nincs is szebb a tiszta szerelemnél, nincs felemelőbb, s
megnyugtatóbb a Nap fényénél. Kell nekünk a világosság, ha nincs
világosságunk, akkor végünk van, elhervadunk...
Pál apostol
azonban többet állít az efezusiaknak: Ti vagytok a világosság, ti
vagytok a fény! Egyrészt örülünk ennek - ez is az evangélium része -,
másrészt pedig megrettenünk attól a kihívástól, hogy mi magunk is
világosság vagyunk. Ha nem is járja át életünket a mennyei fényesség -
mert életünk olykor csak pislákoló, füstölgő mécseshez hasonlítható -,
az etikai sötétségben botorkáló 21. századi ember számára még ez a
kevéske fényecske is iránytmutató vakító fényesség! Noéról azt
olvashatjuk, "fedhetetlen volt a maga nemzedékében" - pedig nem volt az,
olvashatjuk egy rabbinikus magyarázatban -, csak olyannyira elaljasult
az embervilág körülötte, hogy az ő istenszerető átlag normalitása mások
szemében istenes életű rendkívüliséget jelentett. Így ma is állíthajuk,
bizony, mi mai keresztények nem vagyunk szentek, de a világ mostani
gonoszságát látva még így, töredékes kereszténységünkben is istenes
jellé válhatunk.
Az, hogy világosság vagyunk, mert tükröződik
rajtunk az Isten szeretetfénye, még nem jelenti azt, hogy mi magunktól, a
magunk erejéből világolnánk ebben a világban. Isten elhívott minket
erre a méltóságteljes feladatra, lehetőséggel ajándékozott meg, de ebbe
bele kell nőnünk, mint gyermeknek a felnőttkorba. A gyermek sem
felnőttként születik, csak a kíváncsiság készségét, a megismerés
lehetőséget hordozza magában, hogy egykoron gondolkodó felnőttként,
felelősségteljesen élő krisztusi emberként éljen. Ha Isten gyermekei
vagyunk - márpedig azok vagyunk, hiszen ez az evangélium üzenete -,
akkor azt akarja az Isten, hogy növekedjünk/nevelődjünk, mint ahogyan az
a jó gyermekek sajátja. Isten felénk megnyilvánuló szeretetét
gyermeksírásunkkal is lehet dicsérni, de ennél többre vagyunk elhívva!
Nincs lehangolóbb az infantilis keresztényeknél, az egyházban is
megnyilvánuló gyerekes attitűdöknél... Félreértés ne essék, ez nem
azonos a jó értelmében vett "szent naivitással", mely az Isten
békességéből táplálkozik! Arra gondoljunk csak, amikor torzsalkodás,
veszekedés és egymásramutogatás jellemzi a krisztuskövetők egy-egy
táborát, akkor bizonnyal ez nem az az elhívott állapot, amiben Isten
látni kívánja az övéit...
Világosságban járni jó dolog. Nemcsak
azért, mert kisebb valószínűséggel esünk gödörbe, sokkal inkább azért,
mert érezhetjük az Isten Napfényének ízét, mely az egyedüli garanciája
annak, hogy ne keseredjünk meg, s a fényfelé törekvő életünkben
felfedezzük Istentől rendelt sorsunkat...