Élet-felfogásunk...
A mai nap imádsága:
Uram!
Nap mint nap keresem akaratodat, s oly jó megtalálni feladataimba
elrejtett üzeneteidet. Kérlek vezess továbbra is, hogy el ne csüggedjek,
s magam is csöndes bátorításra inspiráljak másokat, s nyilvánvalóvá
legyen: Nálad van a megbocsátás, s mindaz, amire szükségünk van a boldog
élethez! Ámen.
Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl,
a Lélek pedig megelevenít.
2 Kor 3,6
Lelketlen
világ! - sóhajtunk fel olykor, amikor igazságtalanságot tapasztalunk...
Hiába a jogosság, önmagában a törvény szava még nem old meg mindent. Az
igazság szeretettel együtt képesít fel nagy dolgok megcselekvésére,
például arra, hogy kicsivé válva szolgáljunk. Az Én, az Ego előtérbe
tolása, a "nekem-nekem-nekem" öntörvényűségének eszelős érvényesítése
teszi az emberek hétköznapjait nemcsak nehézzé, de olykor szinte
elviselhetetlenné.
Pénzügyi válságot élünk meg, megszorító
intézkedések árnyéka vetül ránk, a tisztességes adófizetők által
működtetett állam százmilliárd eurókkal támogatja, s egyben menti is
azokat, akik előidézői voltak ennek a nem elsősorban pénzügyi - hiszen
ez csak a jéghegy csúcsa -, hanem bizalmi válságnak. Mennyi munka,
építenivaló, kijavítandó lenne ebben a világban, s százmilliók
kényszerülnek munka nélkül élni! Mégha ki is mondják, hogy globálisan
újra kellene értékelni a pénz szerepét, sok reménységre okunk nincs -
legalábbis az emberiség történelme erre tanít. Magyarul, minden marad
úgy, ahogyan eddig volt: Munka helyett segélyeket osztogatnak mindenütt a
világban, s tovább erősödik a megélhetési agresszivitás, a
nihilizmus... Itt már egyedül csak az Isten segíthet! Aki azt mondja:
"Hat napon át dolgozzál, s a hetediken pihenj meg!" Sajnos a Teremtő
Istennek nem ez az egyetlen törvénye, amit nem tart be a ma embere...
Ahol tudja, áthágja a korlátokat, mert elhiszi, hogy Istennel együtt
"nem jó" csak nélküle lehetséges a boldogulás.
Jegyezzük meg
gyorsan, hogy az az Isten - pontosabban az az istenkép! -, amit sok-sok
könyv hirdet tényleg olyan, hogy a jóérzésű, természetes észjárású ember
elfordul tőle. Isten nem a tökfilkókat és érzelmi degeneráltakat akar
látni ezen a Földön, hanem felelősen gondolkodó érző-szívű,
istenképűségüket önmagukban felfedező embereket! Az ilyen ember-típus
alkalmas arra, hogy helyét megtalálva szolgáljon, s ne pedig kijátszva a
jogot, megcsúfolva az Isten örök törvényeit parazita módon élősködjön
az adott közösségben. A betű, azaz a törvény - bár jó - sosem oldja meg
teljesen az emberlét problémáit, hiszen annak igazi problémája nem
anyagi, hanem lelki természetű.
Az Isten szívébe záró keresztény
ember tudja, hogy mik Mennyei Atyjának elvárásai, s igyekszik azokat
betölteni. Nem azért, hogy ne kapjon büntetést, hanem azért, hogy élete
megelevenedjen napról, napra. Ez a kegyelem...
Fiataljainkért.
A mai nap imádsága:
Urunk!
Hála Neked életünkért, s benne a csodákért! Add, hogy szívünk Feléd
forduljon, s Benned megtaláljuk létünk értelmét! Ámen.
Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai,
ne keltsétek, ne ébresszétek fel a szerelmet, amíg nem akarja!
Énekek éneke 8,4
Felgyorsult
világban élünk, s ez az emberi élet minden területére vonatkozik.
Fiataljaink sokkal hamarabb kezdik el szexuális életüket, mint ezelőtt
akárcsak félszáz éve. Ennek negatív következményeit naponta
tapasztalhatjuk. Sajnos a nemi érettség nem hozza magával a
felnőttséget, mert igazán az felnőtt, aki felelősséget tud vállalni, s
van is ereje azt hordozni. Istennek - mint az élet minden dolgában -,
törvénye van. Eleddig ezt kicselezni nem lehetetett. A fogamzásgátlás
huszadikszázadi nagy találmánya a tabletta, mellékhatásai révén
százszázalékos keserűséget okozott azoknak, akik a tízezredszázalékos(?)
"kivétel" csoportba estek. Az Isten törvényének igazából véve nincs
"alternatívája", azaz van: a törvénytelenség vagy a mindeneket átölelő
szeretet.
Arról beszélni, esetleg azt megtanítani, hogy a
szexualitás, a szerelem az nem a tizen- és huszonévesek ügye, hanem
életre szóló ajándék az Embernek... nos ez ritkán szerepel oktatási
alapprogramokban. Nyilvánvaló, hogy könnyebb a fiatalokat is beterelni a
szabadosság zsákutcájába, mint olyan társadalmat létrehozni, ahol a
szociális gondolkodás, az igazságosság, a társadalmi összérdek a fő
prioritások. (A hatvanas-hetvenes évek államilag támogatott nagy
"szabadsága" szerelemben és kábítószerfogyasztásban nem másról szólt,
mint arról, hogy a mindig kritikus forradalmár-lelkű fiatalokat
politikailag inaktívvá tegyék...)
Az Énekek éneke c. könyv nagy
üzenete, hogy a szerelem óriási erőt képvisel. Azt felkelteni csak akkor
érdemes, ha azt terelgetni tudjuk. Ha nincs meder, akkor eláraszt
mindent, ha nincs zsilip, akkor nemcsak öntöz és termékenyít, de
pusztításra is képes. Az ősi bölcsességgel szemben a mai világ
gyakorlata éppen az, hogy tudatosan keltegetik a szexuális érzelmeket.
Lásd a reklámokat és a virtuális világ minden formáját. A következmény
igen lesújtó: Nem az ember irányítja a saját szerelmi életét, hanem
fordítva... Így áll elő az a helyzet, hogy amikor a teljes életet
keresnék az emberek, akkor nem találják meg azt a hagyományos keretek
között. Nem tudják értékként fogadni a házasságot, mert abban az egyén
szabadságának korlátait látják, nem ajándék a gyermek sem, hanem
szociális helyzetet rontó tényező. Csoda-e, ha az ilyen szemléletbe
beleszületett emberpalánta később a társadalom öregjeit, betegjeit,
sérültjeit csak egészségpénztárt nyomasztó teherként látja?
Istennek
törvénye van, ami alól nincs kibúvó, a neve: Élet. Semmi nincs benne
ingyen és mindennek következménye van. Nem lehet látványos trükkökkel a
következményt elkerülni, legfeljebb megtéveszteni a bizonytalanokat.
Ezért minden családapának, s családanyának kötelessége, hogy életükkel
gyermekeik elé éljék az Élet nagy csodáját, az Isten-teremtette
Szerelmet. Úgy, ahogyan az Ő elgondolta: felelősséggel.
Isten igazsága...
A mai nap imádsága:
URam! Akaratodat tárd fel előttem! Ámen
Mert az ÚR igéje igaz, mindent hűségesen cselekszik.
Zsolt 33,4
Az
ÚR igéje... Jó, jó.. de melyik? Az ószövetségi vagy az újszövetségi?
Mindkettő egyenlő súlyban és arányban? S melyik fordításban? S mi van a
katolikus testvéreink "szent egyházi hagyományával" illetve azokkal a
könyvekkel (deuterokanonikusok), melyek csak az ő Bibliájukban
szerepelnek? És mi van a dogmákkal, vagyis az Egyház tanításával? Hamar
belátható, hogy tulajdonképpen minden az "ÚR igéje"-kategóriájába
sorolható, ami az Életről tesz bizonyságot. Arról, ami Istentől jön,
Istenhez megy, amit Isten tart fenn gondviselő jósága által. Isten előtt
nincs külön katolikus-, református-, evangélikus-, ember, Őelőtte csak
ember van. Neki nem az számít, hogy valaki Allahnak vagy Jávénak
szólítja, Neki csak az "számít", ha Őt valaki megszólítja... S mivel Ő
Isten, ezért érti a szavak nélküli megszólítást/imádságot is.
Mi
emberek szeretünk kategorizálni. Túlságosan is. (Ezért vannak
előítéleteink is. Bizony, az első benyomásoknak soha nincs második
esélye, ezért különösen is fontos, hogy az igenünk legyen igen, a nemünk
pedig nem.) Isten azonban nem "kategorizál", nem ítél el, hanem
megvizsgálja a szíveinket, vajon abban megvan-e a leglényegesebb
tulajdonság: a hűség. Ő ugyanis hűséges teremtményeihez, az életüket
"akarja" nem pedig a vesztüket, sőt, Ő még akkor is hű marad, ha a
teremtményei elfordulnak Tőle!
Az "ÚR igéje" - mint meghatározás -
tehát azt jelenti: minden, ami az istenadta Élet igazságát hirdeti. Így
az ÚR igéje (értsd: Isten igazsága) nem csak a Bibliában, hanem
mindenhol megnyilvánulhat. Isten ugyanis azért MINDENható, mert
MINDENben kinyilatkoztatja Önmagát. Isten ott van MINDENben, a kicsiben
és nagyban, a láthatóban és a láthatatlanban, az Életben és Halálban, az
egész világMINDENségben, mert annak a RENDJE tulajdonképpen Ő maga...
Ha Isten csak az Univerzum egyik sarkában lenne isten, akkor nem Isten
lenne, hanem csak "istenség". Sajnos sokan képzelik Istent istenségnek, s
ruházzák fel emberi tulajdonságokkal - félig vagy teljesen káoszt
okozva önmaguknak, s nemegyszer másoknak... Ezért van ennyi
szélsőségesen gondolkodó - kivétel nélkül minden népben és nemzetben!
Az
ÚR igéjét valójában csak az érti, aki ráhangolódik az Istenre magára,
az képes távlatokba helyezni annak üzenetét, aki az Életet feltétel
nélkül tiszteli. Az élet tisztelete nélkül ugyanis nincs, nem lehetséges
a "szentülés", legfeljebb a vallásoskodás, aminek a hithez nem,
legfeljebb a hiszékenységhez van köze. Isten igéje tehát MINDaz, ami
elvezet Őhozzá, s ezért Istent "ebbéli" MINDENhatóságában korlátozni
dogmákkal, nyilatkozatokkal - tévút... Egyszer azonban mindenre fény
derül, s nyilvánvalóvá válik az Igazság.
Kísértés...
A mai nap imádsága:
URam!
Add, hogy kegyelmed révén meg tudjam különböztetni minden nap mi
természetes, s mi a természetellenes, mi az, ami romlásba visz, s mi az,
ami javamra válik! Ámen
Boldog
ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát,
elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.
Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az
Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a
gonosszal.
Jak 1,12-13
Emberlétünk
legnagyobb kihívása saját magunk vagyunk. Tudatos életünket végigkíséri
érzéseink kordában tartásának küzdelme, hiszen szeretünk enni, inni,
birtokolni, s alapvetően meghatározza életünket az is, hogy a JóIsten
belénkteremtette a szexust! Vágyaink és lehetőségeink közé kifeszítve
éljük mindennapjainkat, keresve az élet normalitásának harmóniáját...
Nem könnyű feladat ez, megharcolni emberségünket! Eközben - így szoktuk
mondnai - "kísértésbe esünk"... De mi is valójában a kísértés?
Sokan
azt vallják, hogy a kísértés az maga a kívánás, s ha megöljük magunkban
a kívánságot, akkor megszűnik a kívánás beteljesületlenségéből fakadó
fájdalom. Ez buddhista felfogás. Tényleg ez lenne a megoldás, mindenről
lemondani? Ha nem lenne bennünk kívánás, akkor bizony éhen és/vagy
szomjan halnánk, s hamar kihalna az emberiség is. A kísértés tehát
gyaníthatóan valami más.
"Ádám,
Éva és az alma" története a zsidó-keresztény kultúra egyik legrégebbi
alapköve - irodalomtörténetileg és átvitt értelemben is. A történet
csodálatosan megragadja azt, ami földi létünk kihívását és értelmét is
adja: a birtoklást. Igen, mert birtokolni akarjuk az életet: evésben és
ivásban, szexualitásban és ismeretben. Elemi ösztöneinkkel kapaszkodunk
mindegyikbe, de bármennyire is ragaszkodunk egyikhez vagy másikhoz,
külön-külön egyik sem nyújtja a vágyott harmóniát. A kísértés éppen
abban rejlik, hogy külön-külön mindegyik a teljességet ígéri, de az
ígéret csak ígéret marad! Sem az evés, sem az ivás nem boldogít, ha azt
nem közösségben tesszük! Hiába vigasztalják önmagukat a "szinglik"
hamiskás szabadság-értelmezésükkel, a családi étkezések "sóderpartiját"
nem pótolja a tévé előtti rendszeres majszolgatás... Hiába a szexuális
örömök hajszolása, a nagy bulizások kezdeti izgalmát egyhamar felváltja a
magány, mert nem csak élményre, hanem megmaradó értékre vágyik minden
emberszív...
De
bizony az ismeret birtoklása is csalóka. Lehet egyre többet és többet
megismerni a világból, gyűjtögetheti az ember a diplomáit és kurzusait,
de ha csak ezek vannak, akkor karriert igen, de megnyugvást, megbékélést
elérni nem lehet velük. Milyen nyilvánvaló válik ez a negyvenes hölgyek
hirtelentámadt gyermekvállalási kedvében! Ekkor derül ki, hogy aminek
nem sok értelmét látták - áldozatot hozni a másik (gyermek, társ)
jövéjéért - igazából, mégis csak ennek van értelme... Ilyetén módón
alaposan elhibázni az életet persze nemcsak az örök Évák, de a
mindenkori Ádámok "kiváltsága" is!
Mi
tehát a kísértés? Az, hogy Isten, és az Ő terve nélkül mi magunk is
elérhetjük mindazt, amire szükségünk van. Belátjuk vagy sem, Teremtőnk
jól megalkotta az Élet játékszabályait - azokat nem érdemes kijátszani!
Aki csal az nemcsak másokat, mindenekelőtt önmagát csapja be, s egyszer
az Élet benyújtja a számlát, s akkor fizetni kell - kibúvú, haladék
nincs, meg kell fizetni a tartozást.
A
kísértés az értékek viszonylagossá tételével kezdődik: Kívánatos
értékké válik, ami gagyi, és kizárolagos fontosságot kap az, ami
valójában csak összefüggéseiben nyeri el igazi értelmét és szépségét.
Minden kísértéssé válhat, ha nincs mögötte az Isten. Kísértés lehet a
fiatalság, mely mégiscsak elmúlik, kísértés lehet a jólét, s a hatalom
szeretete, mert ha csak magának tartja meg az ember, akkor elemészti a
közösség iránti felelősséget. Kísértés lehet az információ birtoklása
is, hiszen azt bármikor elveszíthetjük - agyvérzéssel, vagy azáltal,
hogy hiteltelenné válunk életünkkel, s bár az igazat szóljuk, mégsem
hallgat ránk senki...
Elimádkozni
tehát a Miatyánkot, benne a kéréssel "Ne vígy minket a kísértésbe!" nem
időpazarlás, hanem hitvallás. Naponkénti megvallása annak, hogy
önmagunkban gyengék vagyunk, de Isten kegyelmével igen nagy dolgokra is
képesek vagyunk. Meg tudunk állni Vele együtt ott is, ahol más
"törvényszerűen" elbukik...
A
kísértés mindig krízissel is jár, amely azonban nem jelenti
törvényszerűen annak elhatalmasodását az életünkben. Maga a szó "krízis"
ítéletet jelent. A krízisben lehetőséget kapunk, hogy megítéljük mi a
jó, s mi a rossz, s válasszunk. A választás szabadsága hozza magával a
jutalmat vagy éppen a büntetést is, hiszen az életben mindennek
következménye van. A kísértésekben való megállás mindig stabilitást
jelent, amit az apostol állhatatosságnak nevez. Ez soha nem aszkétikus
áldozatok árán megvalósuló keserű önfegyelmezés, hanem a szabadságalapú
választás édes, kívánatos lelki gyönyörűsége. Luther Márton írja: "Arról
nem tehetsz, hogy a kísértés madara elszáll a fejed felett, de arról
igen hogy a fejeden fészket rakjon vagy sem!"
Üdvösség...
A mai nap imádsága:
URam! Munkáld bennem a jót, hogy közösségben lehessek Veled, s mindazokkal, akik Benned reménykednek!Ámen
Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.
Jel 2,10b
Életünk
minden egyes megélt percével - ha akarjuk, ha nem - közelebb hajlunk a
sírhoz... s ahogyan közeledünk a számunkra "kijelölt" utolsó földi
napunkhoz, egyre inkább hinni kívánjuk a "remélt valóságot": örök életre
teremtettünk. Ugyanakkor életünk mindennapjait mégsem az a céltudatoság
határozza meg, hogy üdvözülni akarunk. Emberek vagyunk - időbe és térbe
beleteremtve, esendőségeink, vétkeink és mulasztásaink mindennapos
szorításában. Ezért megmaradni hűségesen az Istennél - életünk
legnagyobb kihívása.
Sokan tesznek örök fogadalmat - még az oltár
előtt (azaz Isten előtt!) is -, hogy a halálig hűségesek maradnak
társukhoz, de aztán valahogyan ez mégsem sikerült - válás lesz a vége.
De miért is? Talán nem volt elég komoly az elhatározás? Később derült
csak ki, hogy mégsem a választott társ a nagy "Ő"? Esetleg hiányzott a
jószándék? Az élet bonyolultsága okán a választ egyedül az Isten tudja,
mert többnyire a felek önámításban élnek - hiszen a legnagyobb
csúsztatásokat, hazugságokat mi magunk hitetjük el magunkkal...
Azt
szoktuk mondani: hűséges vagyok a társamhoz, esetleg egy párthoz vagy
márkához? és hűséges vagyok az Istenhez is, de valójában az önmagunkhoz
(elveinkhez) való hűségről van szó mindegyikben. Ezért a hűtlen ember
nem az Istent, nem a társát, felebarátját sebzi meg különösen
(természetesen őket is), hanem elsősorban önmagát. Ezért ennyire
fájdalmas és tragikus a hűtlenség! Nincs fájdalmasabb annál, amikor
önmagunkban csalatkozunk, mert azt hittük, hogy majd mi állni fogunk, s
közben elestünk? jóllehet az ige figyelmeztet: ?Aki pedig áll,
vigyázzon, hogy el ne essék!?
Ha vargabetűkkel tűzdelt is
életútunk, Isten felől nézve egyenesen menetelünk Őfelé, azaz haladunk
üdvösségünk vagy a kárhozat felé. Régen ezt két külön helynek gondolták,
valójában egy hely a kettő, hiszen sokkal inkább állapotról van szó! A
mennyország, az Isten közelében "közösségben-létezés", a másik, a
kárhozatos állapot: vagyis az Isten közelségének abszolút hiánya a
teljes magányban... ennél nagyobb, kínzóbb fájdalom nincs - ez maga a
pokol.
Vállalásaink...
A mai nap imádsága:
Istenem!
Költözz be szívembe, hogy végre kitáguljon, s Tőled kapott szeretetembe
beleférjenek mindazok, akiket elém hozol ezen a mai napon is! Ámen
Amint
azonban messziről megpillantották, alig ismertek rá... És melette ültek
a földön hét nap és hét éjjel, de egyik sem szólt hozzá egy szót sem,
mert látták, hogy milyen nagy a fájdalma.
Jób 2,1
Közhely,
hogy szenved a világ. Azonban, ha jól belegondolunk, soha ilyen nagy
szenvedéseket nem élt át az emberiség mint manapság. A történelem ugyan
tudósít borzalmakról, háborúkról és pestisjárványokról, de a szenvedés
testben lezajló része a kisebb rész, a nagyobb, a nehezebben
elhordozhatóbb az igazságtalanság, az egyedül-maradottság fájdalma. A
test szenvedése manapság jól csillapítható, a léleké azonban alig vagy
egyáltalán nem. Amit ma mégis megpróbálnak az orvostudomány módszereivel
(értsd "gyógy"-szeres kezelés,) az kétségbeesésből fakadó cselekedet...
mert azt mindenki érzi, hogy valamit tenni kell.
A
legnyomorúságosabb a szenvedésünkben az elesettség, a
kiszolgáltatottság érzése. Ha akad valaki, aki törődik velünk vagy
egyszerűen csak mellettünk áll vagy betegágyunk szélén ül, már a
gyógyulásunk is könnyebb... Aki pedig megkap minden elképzelhető
segítséget, de mindeközben hideg csövek polipos szorításában fekszik
mozdulatlanul, s még az izzadságcsöppjeit is csak az ellátó-személyzet
törli le, annak gyógyulása sokkal nehezebb. Mindenekelőtt ugyanis a
léleknek kell gyógyulnia, hogy a test is gyógyulhasson... Elhivatásban
élő egészségügyi dolgozók tudják ennek igazát alátámasztani! Ha a
beteget senki nem várja haza, ha felépülése után is csak a
kilátástalanság keserű érzése látogatja meg, akkor gyógyulása igencsak
elhúzódik.
Jób
barátai azt adják Jóbnak, ami a mai világban hiányzik - a részvétüket.
Élet-minőségünk csökkenése a részvétlenség miatt következik be. A
politikai vezetők, ahelyett, hogy ugyanazt a 46 kromoszómát hordozó
ember-testvérüknek is lehetőséget teremtenének az életre (leben lassen!)
inkább kiszorítják őket. Németországban naponta 100ezer(!) diák nem
jelenik meg az iskolában, pedig ott lenne a helyük... Hiába minden
próbálkozás, a 13-17 éves emberke már kezdi jól látni saját
perspektívátlanságát is... "Nem agresszívek, inkább sodródnak az
eseményekkel, a hivatásos munkanélküli státusz pedig nem hozza őket
izgalomba.." -állapítja meg tárgyilagosan az egyik riportban a prominens
ifjúság-kutató szakember.
Ha
az emberek szívében ott van/lenne a másik problémájának elsősorban nem
megoldani-akarása, hanem csak az abból való gesztus-értékű részesedés
alapérzése, mely egy-egy jó szóban, biztatásban megnyilvánul - már jobb
lenne a világ. A gond az, hogy, amíg csak önmaga fér el az ember a
szívében, s egy hajszálnyi hely sincs se embernek se Istennek, addig a
megoldás is várat magára...