A rendelt idő észrevételéért
életünkben.
A mai nap imádsága:
Uram!
Engedd, hogy Benned és Általad időm legyen
mindenre, ami fontos Neked, környezetemnek, s nekem! MIndenható
Istenemem, Te az idő Ura vagy... Szórd rám kegyelmesen áldásodat, hogy
napjaim ne teljenek hiába!
Ámen.
Az az egy azonban ne
legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi,
mint ezer esztendő,
és ezer esztendő annyi, mint egy
nap.
2 Péter 3,8
Mit tudunk az időről?
Vajmi keveset, szinte semmit. Azt naponta érezzük, hogy gyorsan telik,
azt meg tudósok bizonygatják hogy relatív, de hogy valójában mi is az
idő, az olyan nagy misztérium számunkra, mint az Isten maga. Amit még
nem tudunk az időről – az a lényegesen nagyobb rész. Ma reggel talán
egy kicsit közelebb kerülünk a megértéséhez, ha az Ige hajnali
fénysugaraiba térdelünk...
Az első üzenet, hogy
Isten másképpen méri az időt. Mi órával, ő pedig hűséges életekkel. Az
Ő távlatai számunkra szédítőek, s nemcsak azért, mert ezer esztendő az
nekünk harminc-negyven generáció... Isten-fogalmunk életünk folyamán
egyre tágul és mélyül, de a soha nem válhat teljessé, hiszen születés
és halál idői korlátai között vagyunk. Megérteni csakis akkor tudjuk
majd, ha már nem lesz idő, csak Isten maga, s reménységünk szerint mi
pedig Őbenne.
Mi azzal küszködünk naponta, hogy az
időnk elfolyik, s nem értük el a kitűzött célt. De mi az igazi célunk?
Sokak számára az az életcél, hogy egységnyi idő alatt minnél több
történésben részt vegyenek, hogy ne maradjanak le semmi fontosról. De
lehet annál fontosabb, mint a saját életünk... az Istenre találásunk?
(Régen ezt üdvösségnek mondták.) Aki Istenben van, s Isten is őbenne,
annak megváltozik a viszonya nemcsak embertársaival, de az idővel is.
Ami eddig legyőzhetetlen ellenség volt, az Istennel együtt segítő
baráttá válik. Az idő nemcsak lehetőség arra, hogy tartalmat nyerjen az
életem, hanem arra is kiváló eszköz, hogy az idő múlásában
megmutatkozzék az Isten áldása.
Az időben való
részesedés a legnagyobb adomány. Először is azért mert Fölülről kapjuk.
Aki adja, azért is adja, hogy észrevegyük végességünket, s ezáltal
cselekedeteinknek, szavainknak iszonyatos súlya és jelentősége legyen
életünkben. Másodszor az ajándékot illik kibontani, vagyis meg kell
osztanunk másokkal – azaz időnket, amit kegyelemből kapunk, tovább kell
adnunk. Isten csodája, hogy ami Tőle jön, az nem fogyatkozik, hanem
szaporodik, amikor részesítünk benne másokat. Harmadszor, az idő
bármennyire is úgy tűnik a mienk, mi rendelkezünk vele, mégsem a mienk,
mégsem az enyém, hanem az Istené. S ha Ő visszaveszi, akkor nincs
tovább, és nincs újra... Létezésünk egyszeri és megismételhetetlen az
idő számunkra mérhető vonalán. Bánjunk hát vele úgy, hogy általa
békességet nyerjen a
szívünk...
Hit..
A mai nap
imádsága:
Uram! Nehéz nekem hinnem úgy, mint ahogy a többiek, de
talán Te ezt nem is akarod. Add, hogy megélhessem hétköznapjaimban
vezetésedet, a Benned való hitem jó cselkedeteket teremjen, s egykor
eljuthassak hitem szerint Tehozzád!
Ámen.
De helyesnek tartom, hogy míg ebben a földi
porsátorban vagyok, emlékeztetéssel ébresztgesselek
titeket...
Mert nem kitalált meséket követve
ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és
megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni
fenségének.
2 Pt 1,13 és 16
A Szentírás
ereje megdöbbentő őszinteségében is rejlik... Nem "szépít" nem
"csúsztat", s nem "politikus", hogy az igazságnak csak egy részét
mondaná el. Péter apostol, akinek egyszerűségéhez nem férhet kétely - ő
nem volt sem filozófus, sem teológus -, egyszerűen csak bizonyságot
tesz arról, amit látott, amit tapasztalt. Az, hogy ki mit kezd az ő
bizonyságtételével és saját hitbéli élményeivel az már elsősorban
személyes hit kérdése...
Ahogyan a ma embere, úgy a
régiek is szerették a meséket! Régen emberközelibbé és színesebbé
tették az istenekről kitalált szép történetek a vallásos életet, de
kimondhatjuk, manapság erre kevésbbé rezdül a modern lélek. Most más
mesék járják körbe a világot: a haladásról és a tudomány megváltást
hozó meséje... Ha tudományos technikai forradalom javítaná is egy
kicsit is a lelket, akkor több lenne a "jó ember" ezen a világon, de
sajnos a számítógépes processzorok tudásának növekedésével nem jár
együtt a jóság növekedése... sőt, mintha pont az ellenkezője történne!
Egyre kevesebb egyik emberben a másik ember felé a részvét, a megértés.
A másikban konkurrenst, ellenérdekű felet látunk, ahelyett, hogy a
kooperációra, azaz az együttmunkálkodásra törekednénk. Aztán telnek a
napok, s az évek, s egyszer szomorúan kell tudomásul vennünk a tényt,
hogy földi sátorunk elbomlik...
Péter tehát látott,
tapasztalt, s ezt osztja meg leveleiben. Ez az egyszerű ember élete
legnagyszerűbb történéséről számol be: Vele volt, látta és beszélt a
meghalt és feltámadt Krisztussal... Ha nem így lett volna, akkor
vissszament volna oda, ahonnan elhívta mestere, s továbbra is mint
halász kereste volna a mindennapiját. De a feltámadás ténye
felborította egész életét! Ez a józan ítélőképességű ember, akinek
őszinte reakcióit (ami szívén az a száján is) megismerhetjük az
újszövetségből, bizonyára nem vállalta volna fel a mártírhalált -
fejjel lefelé keresztre feszítették -, egy szép meséért, valamilyen
izmusért. (Az egyszerű emberekben mindig nagyobb a bölcsesség a
túlélésre, mint az intellektüelekben.) Ő mégis a kínhalált választotta,
mert nem tudott mást megvallani csak azt, amit látott és
tapasztalt.
Péter óta eltelt majd kétezer
esztendő... A feledés homálya már rég betakarta volna ezt az egyszerű
halászembert, ha bizonyságtevő élete nyomán nem gondolkodtak volna el
újra és újra, generációkon át arról a Jézusról, akit Krisztusnak
mondanak...
Terheink...
A mai nap imádsága:
URam! Tedd
áldottá napjaimat, hogy ne panaszkodjak apróságokért, s örömmel
végezzem azokat a feladatokat, melyeket számomra rendeltél!
Ámen
az ÚR fölegyenesíti a
görnyedezőket,
Zsolt 146,8b
Nincs ember,
aki ne hordozna terhet... ezek közül egyik legnagyobbikunk: az elmúlás.
Aki esztelenül kockáztat, az gyakran fiatalon költözik ki ebből a
világból, de a bölcs nem keresi a bajt, jól tudja, jön az magától is. A
fizikai terhek hordozása komoly erőfeszítést igényel, de mi ez a lelki
terhek elhordozásához képest? Nem csoda, hogy igazán
meggörbülni/bele-görnyedni, lelki terheink következtében
tudunk.
Az is a (ember)lét igazsága, hogy
fiatalkorban elkövetett sületlenségeinkért, hibáinkért, életünk második
felében "fizetünk". Mert az életnek, s benne mindennek ára van! Nemcsak
a rosszért kell fizetnünk, a jóért is. (Ez utóbbit kitartással,
odaszánással, szorgalommal fizetjük meg.) Aki így vagy úgy, de megéri
az időskort, s nem "öregszik" bele... Nézzünk gyakrabban
nyolcvanéveseink szemébe, akik átéltek világégést, s huszadikszázadi
nyomorúságokat, mégis sugárzik belőlük az öröm, szemeik csillognak az
élni-akarástól! Nem minden idősünk ilyen, ahogyan fiataljaink között is
vannak szép számmal, akiket már semmi nem érdekel (túl vannak már
mindenen!) és tekintetükből közömbösség árad.
Az
Isten evangéliuma (eü-angelion=jó híre) az ember számára, hogy
fölegyenesít. A lélek bármennyire is igyekszik, egyedül képtelen
"kihúznia magát", kell számára a külső segítség. Mi sem bizonyítja ezt
jobban, hogy szülők és tanárok, papok és pszichológusok, therapeuták és
szociális munkások, egy-egy hordozó gyülekezeti közösség - mind
ugyanazt munkálják: a lélek kiegyenesedését, az emberi méltóság
megélését. Bizony Isten kezében az egyik ember eszköz, hogy a másikat
nevelje, növelje, segítse, emelje!
A külső
segítséget elutasítók közül sokan hiszik, ők egyedül is képesek
megbírkozni a feladattal, idővel azonban kénytelenek belátni: "Egyedül
nem megy!". Vannak az életben ugyanis olyan súlyos terhek (ez leginkább
szeretteink elvesztésére igaz) melyek elhordozásához a közösség
odafigyelése óriási segítséget nyújt ugyan, de igazán csak belülről
lehet erőt kapni hozzá - azaz az ÚRIsten megelevenítő Lelke által.
Isten nélkül ugyanis nincs békessége a léleknek; sem a fiatalkor
izgágaságában sem pedig az öregkor lelassultságában. Istennel együtt
azonban a nehéz is könnyű, s olykor még a terheket is feledni lehet a
Tőle kapott
derűvel...
ÚRIsten...
A mai nap
imádsága:
Uram! Csodálatosnak teremtetted meg az egész világot...
Add, hogy minél inkább megismerhessük teremtettséged titkaid, s Téged
dicsőítve boldogságban, akaratod szerinti szeretetben élhessük
életünket! Ámen
Mert aki
hegyeket formál, és szelet teremt, aki tudtára adja szándékát az
embernek, aki hajnalt és alkonyatot alkot, és a föld magaslatain
lépked, annak neve: az ÚR.
Ám 4,13
A hívő
ember hitén keresztül nézi a világot, s amikor találkozik annak
titkaival, akkor dicsőíti Istent, s azt mondja: "URam, ez oly
csodálatos!" Sok vulgár-ateista embert bosszant ez az "együgyűség",mely
mögött tudatlanságot feltételez - pedig alapvetően másról van szó. A
hívő ember a világ megismerésének különleges útját választja, ami egy
belső misztikus út, a lélek talán legnagyobb kalandja. A világot
ok-okozatok láncolatában látni akaró ember pedig tények, mérhető
mennyiségek és számok alapján tájékozódik. Elméleteket gyárt, s azt
mondja: Ezek tudományos elméletek, amelyeket éppen a tudomány idővel
átírhatja. A tudományban nincs dogma, bár meg kell jegyezni, hogy
dogmatikus gondolkodás itt is előfurdul, mivel emberek gyakorolják a
tudományt is. Joggal dogmatizmusnak mondhatjuk, ha egy tudós azt
állítja, hogy anyag és energia mindig is volt, de azt is, ha az élet
kialakulását csakis véletlenszerű események láncolatának
tartja.
Egy bizonyos: a bennünket körülvevő világ
telve van megismerésre váró titkokkal. Hiába az emberiség óriási
ismerethalmaza, az időről, a gravitációról, a dimenziókról meglehetősen
keveset tudunk. Tudjuk mindegyikről, hogy van, hogy létezésükkel
alapvetően befolyásolják életünket, de hogy hogyan áll mindez össze
egységes egésszé - ezen még egy darabig
"rágódhatunk"...
Az ószövetségi ember azt vallotta -
Ámósz próféta is - Isten az úr, s ez az úr nem egy úr a sok közül,
hanem az ÚR, az ÚR-Isten. Ő alkotta a látható, meg a nem látható
világot is, mely utóbbit a régiek "mennyei világnak" gondoltak.
Jóllehet az ember sokszor bosszankodik, miért teremtette Isten ezt a
világot, s benne az embert olyannak, amilyennek, de a harmónia hiánya
nem Isten miatt áll elő, hanem az ember bűne miatt. Az ember ugyanis
születésétől fogva tiltakozik (eredendő bűn) véges léte miatt , nyűgnek
érzi a munkát és méltánytalan csapásnak a halált, pedig ezek nem
"büntetési tételek", egyszerűen csak törvények, Isten
törvényei.
Ami a tudós számra a megismerés által a
titkok közelébe-jutásának katartikus élménye, az a hívő ember számára
az Isten dicsőítésének boldogságos pillanata. Mindkettőben az érzés
válik nagyon fontossá, mely személyes bizonyosságot teremt: "helyemen
vagyok", megtaláltam az életem "értelmét". Értelmetlenül is lehet élni,
de ennél nagyobb nyomorúság talán nincs is, mikor valaki a
megfizethetetlenül drága véges perceit unatkozással tölti, mert maga
sem tudja mit akar... Emberlétünk célja a megismerés, a világ, önmagunk
és az Isten megismerése. A hívő ember érzi, hogy mindenben rámosolyog
Teremtője, a kereső hitetlen pedig vágyakozik arra, hogy mosolyogjon rá
a világ...
Utolsó idők...
A mai nap
imádsága:
Istenem! Te vagy az idő URa... Ne engedd elfelejtenem, hogy
idődet csak kölcsönbe kaptam, s egyszer mindenről számot kell majd
adnom Neked! Ámen
"Akkor, ha
valaki ezt mondja nektek: Íme, itt a Krisztus, vagy amott: ne
higgyétek! Mert hamis krisztusok és hamis próféták állnak majd elő,
jeleket és csodákat tesznek, hogy megtévesszék - ha lehet - a
választottakat is. Íme, előre megmondtam nektek! Ha tehát azt mondják
nektek: Íme, a pusztában van, ne menjetek ki! Íme, a belső szobákban,
ne higgyétek! Mert ahogyan a villámlás keletről támad, és ellátszik
nyugatig, úgy lesz az Emberfiának az eljövetele is.
Mt 24,23-27
Az első keresztények abban a hitben
élték mindennapjaikat, hogy még az ő életükben visszajön a Krisztus...
Éppen ezért nem terveztek hosszabb távra, sokan eladták vagyonukat is.
Maga Pál apostol is arra buzdít, hogy az ÚR eljövetele igen közel van,
ezért mindenki maradjon meg abban az állapotában, amiben van, s azt
ajánlotta a fiataloknak, hogy ne házasodjanak... (Sokan követték az
apostoli intést - most már látható, hogy ez egy erősen emberi
elgondolása volt Saul-Pálnak, de az idő tájt sok, az egyház jövőjére
vonatkozó dolog még nem volt, nem lehetett nyilvánvaló.) Jézus
mennybemenetele óta eltelt kétezer évben a hamis próféták okoskodása, a
történelmi körülmények szorítása következtében sokan kerültek olyan
felfokozott várakozásos állapotba, hogy elveszítve józanságukat,
kivonultak a társadalomból, s várták a visszatérő URat, s remélték,
hogy megtörténik az elragadtatás, s most már tényleg itt van/lesz a
világvége... sőt egy, Krisztus visszajövetelére koncentráló, sok zsidó
törvényt magukra nézve is kötelezőnek tartó felekezetet is (ádventisták
- Hetednapi Ádventista Egyház) számon tartanak - 1863 óta. (Ma a
világon mintegy 25 millióan vannak.)
Sok keresztény
előszeretettel hivatkozik a Bibliában itt vagy ott megírt igére -
alátámasztandó igazságát -, ami természetszerűleg helyes is, de
emellett prekoncepcióval elhallgatni más igehelyeket, meglehetősen
helytelen. Szeretteinket a hibáikkal együtt fogadjuk el - mert
szeretjük őket -, ugyanígy a Bibliát is a maga ember-szerűségével
együtt elfogadjuk, de se itt, se ott a hibákból nem kovácsol(hat)unk
erényt... Ez azt jelenti, hogy szertetteinket a maguk valóságában
egészként, Bibliánkat pedig a maga hiányosságaival (hiszen Isten
ihletésére ugyan, de esendő emberek írták) együtt, mégis
összefüggéseiben (contextusában!) fogadjuk el hívő életünkre vonatkozó
napi útmutatásként. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert a Szentírás
sehol nem fogalmaz meg dátumot, nagyon is jól behatárolható időpontot
Krisztus visszajövetelére! Még maga "az Emberfia sem ismeri azt a napot
vagy órát"... Bizony "úgy jön el az nap, s az az óra, mint éjjel a
tolvaj"... "esznek és isznak, adnak és vesznek, házasodnak" - no meg
sajnos el is válnak -, háborúznak és béke után sóvárognak, lopnak,
csalnak és persze szeretnek is, azaz: élik a "megszokott" életüket... s
egyszer, "derült égből", villámlásként, mindenki számára nyilvánvalóan
visszajön, s eljön a Krisztus. Nem kell neki se reklám, se előzetes
korteskedés, mindenki tudni fogja, hogy most éppen mi történik...
DE!
De eladdig is van egy felelősségteljes, Krisztus-központú
szolgáló életünk, melyben nem illik meglankadnunk, hiszen erre van
elhívásunk, ehhez kapjuk az erőt nap, mint nap. Az elvégzendő feladatok
helyett sokan mégis azokkal a kérdéssekkel (Hogyan, s mikor?)
foglalkoznak, aminek semmi gyakorlati haszna, de sok értelme sincs,
mert nem az emberre tartozik, mikor lesz itt a világvége, s hogyan tesz
majd igazságot a JóIsten... (Ha már egyszer megteremtette ezt a
világot, valahogyan majd csak elboldogul a megítélésével is.) Az ember
persze mindig olyan akar lenni, mint Isten - a Kígyó szava
visszhangként kísérti: "Olyanok lesztek, mint Isten!"... Nem leszünk
olyanok, de Ő velünk van a világ végezetéig, s ennyi elég kell hogy
legyen, hogy mindennap megerősítő reménységünk legyen a holnap
felől.