URam! Add, hogy adni tudjak, jó szívvel, önzetlenül, hiszen mindenem, amim van, azt Tőled kaptam! Ámen
Amikor
Jézus leült a templomi persellyel szemben, nézte, hogyan dobja a pénzt a
sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele, egy szegény
özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz egy krajcárt.
Jézus odahívta tanítványait, és ezt mondta nekik: "Bizony, mondom
néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a
perselybe. Mert mindannyian fölöslegükből dobtak, ő azonban
szegénységéből mindazt beledobta, amije csak volt, az egész vagyonát."
Mk 12,41-44
Ha
jól belegondolunk, az ember az elmúlt pár ezer esztendőben alig vagy
egyáltalán nem változott... Nemcsak ma vannak szociálisan érzéketlenek,
akik azt állítják, hogy negyvennyolcezer forintból jól meg lehet élni, s
napokig vitatkoznak a parlamentben azon, hogy a mekkora legyen a
minimál(éhenhaláshoz-sok)bér! Mert ugye azt nem gondolja senki komolyan,
hogy csak hetvenegynehány ezer forintból tisztességgel gyerekeket is
lehet nevelni, mikor itt Magyarországon úgy számítják ki a fizetéseket,
hogy abba eleve nem számítják bele, hogy az embereknek a normális
életviteléhez laknia is kellene valahol. Errefelé - mint a világban
máshol is -, a megkérdőjelezhetetlen "atyaúristen" a pénz, s politikai
akarat a mindenek fölé rendelt kevesek profitja, a sok nyomorult
szegényasszony kétfillérjére alapozva... Mert nem a kevesek
világszínvonal feletti jóléte a gond, hanem az, ahogyan ezt mások
"kárára" elérik, s amilyen mocskos eszközökkel azt fenntartják!
Az
ember nem változott sokat, uralkodni akart, s akar... olyan akar lenni,
mint amilyennek Istent is véli: hatalmas. Az igazsághoz hozzátartozik,
hogy nem az országot "privatizáló" egykori szakszervezeti vezetők és
szájkaratés pártitkárok, akik évtizedeken keresztül élvezték pozícióik
előnyeit, jobb esetben csak azt, de voltak jónéhányan, akik
szerencsétlen papok szájába vizeltek, s leverték a veséjüket az
Andrássy-úton... áldozatok nemcsak az egyháziak közül kerültek ki, de
aki tud olvasni és a "Terrorháza-tablókra" kitett családneveket
összeveti az elmúlt 25-30 esztendőben a közéletben felvetődő "nagy"
nevekkel - az érdekes történelmi súlyú megállapításokra juthat el...
Minden
közösség - az egyháziak is - "pénzből élnek", azaz életük/létük pénz
nélkül elképzelhetetlen, hiszen az oltárra kerülő gyertya is pénzbe
kerül, a világítás, a fűtés, az évszázados templomok állandó
karbantartási munkálatairól, nemkülönben a pap fizetéséről már nem is
beszélve! Az adomány mindig jól jön az egyházi költségvetésbe, ami az
egyházközségek életében általában a hit "költségvetése" is egyben,
hiszen mindig abban reménykedünk, hogy amit betervezünk "bevételnek", az
be is jön... elvégre tavaly, meg azelőtt is "bejött" annyi, amennyire
szükség volt... Mi ez, ha nem az Isten gondviselése?
A
történetből nem tudjuk meg, vajon ennek az özvegyasszonynak voltak-e
gyermekei, nagyok voltak-e vagy kicsik, csak azt tudjuk, hogy maga is
szükséget szenvedhetett, hiszen az özvegység az általában az
egzisztenciális bizonytalanságot jelenti, arról nem is beszélve, hogy a
veszteség fájdalmával, az állandó hiánnyal egyedül kell megküzdenie. De
talán éppen azért, mert át tudja érezni, mit jelent a magány -
szenvedésében gondol másokra is, akik még magányosabbak, akik talán még
rosszabb helyzetben vannak, mint ő maga... Az adománynál olykor sokkal
többet ér a jó szó, a biztatás, a gesztus-értékű mások-mellé-állás. Az
érzés, hogy "nem vagyok egyedül" pénzben nem kifejezhető... Az emberek
igazából akkor keserednek el végérvényesen, ha már nem tartoznak sehová,
ha nem gondol rájuk senki, ha már senkinek sem fontosak, ha már
feleslegessé váltak az életben.
Isten
számára nincs felesleges élet, ahogyan a mező virágai között sincs
haszontalan, mert minden létezőnek az Istenben, értelme és célja van.
Ezért különösen is fontos, hogy az ember ne veszítse el érzéketlenségét a
felebarátja iránt, hogy megmaradjon benne a részvét, mert amíg az
megvan benne, eladdig nevezheti magát embernek. Az érdek nélküli
adakozásban mindenki jobbá válik, mert nemesedik az adakozó, s jobbra
fordul a megadományozott élete is. Aki szépre, jóra (művészetek,
oktatás) áldoz, az végezetül a tágabb közösséget is támogatja. Egy
azonban nyilvánvalóvá kell hogy váljék a Mester szavaiból: a lélek nem
az adomány nagyságától nemesül, emelkedik, hanem attól, hogy ki mennyire
tudja megüresíteni a szívét - az Isten számára...
Belső békéért.
A mai nap imádsága:
Uram! Add nekem szeretetednek, józanságodnak, s erődnek Lelkét, hogy ne csüggedjek! Ámen
Istenem, elcsügged a lelkem, azért terád gondolok.
Zsolt 42,7
"A
sorsát senki nem kerülheti el!" - biztatgatjuk egymást, amikor a
tragédia belesikolt az életünkbe. Tudjuk, hogy nem sok értelme van,
ösztönösen mégis a "Miért?"-eket zúdítjuk az ég felé. Aki nem volt még
szorult helyzetben, az nem is tudja, mit jelent ez a szó: csüggedés.
Amikor a lélek elcsügged, akkor nem más, mint az Élet veszíti el a
lendületét... A küzdősportban, a politikában, de még a reklámstratégiában
is ugyanazok az erők hatnak. Megtörni a másik akaratát, elveszejteni a
másik hitét a helyes megoldásban, átprogramozni az értékrendjét, hogy
azt kívánja, amit el kívánnak adni neki... Az eredmény ugyanaz: Ha
valaki elcsüggedt, akkor nem lát távlatot.
Van-e konstruktívabb
megoldás a megdermedt lélek számára, mint Istenre gondolni? Az égre
tekintők mindig szabadulást nyernek, a cipőorr-bámulók pedig önmaguk
sírja felé görbülnek. Nyilvánvaló tehát, hogy a bajból, a gondból, a
tragédiából csak egyetlen szabadító irány létezik: fölfelé! Ha arra, ha
azokra gondolok, akik nyomorult helyzetemet előidézték - s ez ok lehetek
éppen magam is - akkor harag, sőt gyűlölet tud szállást venni a
szívemben... Ez azonban soha nem lehet megoldás, mert hosszútávon mindig
önpusztítást jelent. Az irígységet, mint a gyűlölet ikertestvérét, a
középkorban főbűnnek tartották (az is!), s többnyire önmagát fojtogató
asszonyként ábrázolták...
Hiába keresnénk más kulcsot a zárba,
igazából mindig ugyanaz kínálja fel magát végleges, békességet adó
megoldásként: Istenre tekinteni.
Milyen érdekes, ami nyilvánvaló
és karnyújtásnyira van tőlünk, azt elvetjük, s az elérhetetlen után
pedig sóvárgunk. A teremtettség megtartó rendje a törvény, mégsem
aszerint élnek az emberek, mert azt gondolják, hogy az gátolja a
kibontakozást! Pedig a rend az mindig emel, a rendetlenség pedig
süllyeszt, s eltávolít nemcsak az Istentől, de céljainktól is! "Ha
bánatra nincs okod, mert vidámság van szívedben - adj hálát az Istennek,
s örömöd még nagyobb lesz! Ha szívedben szomorúság van, adj hálát az
Istennek, hogy vidámság költözzön belé, s örömöd nagy legyen!" Óegyházi
atyánk mondását érdemes lenne megszívlelnünk...
Jövőnk...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy a józanság, az erő és szeretet lelke vezérelje döntéseimet, s így Téged követhesselek! Ámen
Ha
majd azt mondják nektek, hogy forduljatok a halottidézőkhöz és
jövendőmondókhoz, akik suttognak és mormolnak, ezt feleljétek: Nem
Istenéhez kell fordulnia a népnek? A holtakhoz kell fordulni az élő
helyett? A törvényre és intelemre figyeljetek! Hiszen ők olyan dolgokról
beszélnek, amelyeknek nincs jövője.
Ézs 8,19-20
Érdekes,
különleges világ ez a mostani! Írni-olvasni nem tudó vagy funkcionális
analfabéták kezében csillog a legújabb csúcstechnológiás "okos-telefon" -
tudományos-technikai forradalomról beszélünk az elmúlt fél évszázadban
-, s közben tömegek fordulnak el a tudománytól. Nemcsak mérnökökből,
technikusokból van egyre nagyobb hiány, de egyre kevesebb azoknak a
száma, akikre azt lehet mondani, hogy megvan nekik az a bizonyos
"józan-paraszti"... mely fogalom évszázadokon át a túlélési képesség
szinonimája is volt egyben. Aki ugyanis gondol a holnapra, az már ma
elveti a magot! Az emberek nagy része azonban nem tud józanul
gondolkodni, s ezért a mában a jövőt próbálja álmodni - a lezárt,
megmásíthatatlan múlt segítségével... ez persze már önmagában is
ellentmondás!
Az, hogy az ószövetség idejében az ún.
"halottlátók" mesterségét "tudomány"-nak vélték, az gyaníthatóan a
halál, az elmúlás misztikájának tudható be, de hogy ebben a mostani
korunkban is így - vagy még inkább így - van, ez már nehezebben érthető.
Pedig egy mai, európai modern államban (Németország) csak az
adó-számmal(!) rendelkező jósok/jósnők száma (mintegy negyedmillió!)
bizony több, mint az összes egyházi személy (pap, lelkész, prédikátor,
rabbi, imám) egész Németország területén! Nyilvánvaló, hogy sokan
adószám nélkül, de pénzért nyújtják "szolgáltatásaikat", s bőven
akadnak, akik csak úgy hobbi-alapon "segítenek" másokon... A tények
magukért beszélnek: azért van ez így, mert igény van rá!
Az az
ember, aki nem emberekben reménykedik, hanem Istenben bízik, nagyon jól
tudja, hogy az Isten azért az élők Istene, mert Ő az Élet adója. Ő a
világosság, s a világosságnak nem sok köze van a sötétséghez... Aki a
törvényre (értsd: Isten rendje) figyel, az nem a múltban turkál, hanem
döntéseivel a jobb jövőt munkálja. A hívő ember tudja, hogy szebb és
jobb csak akkor lesz a holnapután, ha a mában meghozott döntések Isten
előtti felelősséggel történnek, s a kitűzött célok elérése csak etikus
módon lehetséges! Ha így gondolkodna, ha nem is minden ember, de az
embervilág jelentős része, akkor más lenne ez a világ... Charlie Chaplin
mondta egyszer: "Csak úgy lenne szabad filmet csinálni, hogy a rendezők
tudatában lennének azzal, hogy filmjeiket az utolsó ítéletkor újra
levetítik majd..."
A mozgókép-kultúra alapvető befolyással bír a
mai ember életében - jól tudják ezt a világ hatalmasai, ezért is tartják
kezükben a médiát -, s a dolgok jelen állását tekintve sajnos elég jó
úton haladunk afelé, hogy egyre kevesebb legyen azoknak a száma, akik
tudatosan vezetik életüket. Aki képtelen (jó!)döntéseket hozni életében
az, ezek után is ilyen "érdekes" helyeken keresi élete gondjainak
megoldását. Az persze előre megjósolható, hogy mi történik akkor, ha
"vak vezet világtalant", de az evangélium pontosan arról szól, hogy
életünkről, jövőnkről mi magunk - minden egyes napon, amíg áll ez a
világ - dönthetünk, ha hiszünk az Élet Istenének szavában!

Közösség...
A mai nap imádsága:
Uram! Tisztítsd meg lelkünket, hogy önmagunk mentegetése helyett Téged dicsérjünk életünk minden napján! Ámen
Térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról és gaztetteiből.
Jer 25,5a
Hibáinkkal
nem szívesen dicsekszünk, s azok beismerése sem éppen kedves feladat...
Kezdő lelkész koromban történt egy beteg úrvacsoráztatásakor, hogy a
gyónási kérdésre: "Vallod-e magadat bűnösnek, s ezért kárhozatra
méltónak?" azt válaszolta az idős hölgy: "Nem!"... Kissé meglepődtem
ugyan, de a többi kérdésre már megfelelő választ kaptam. Elszólás vagy
betegségből fakadó dekoncentráltság volt? Nem tudom, de egyet
megtanultam belőle: az ember jobbnak látja, s láttatja magát, mint
amilyen valójában. Hány férj van, aki észre sem veszi milyen durván
beszél a feleségével, s hány feleség viszonyul férjéhez úgy, mint a
kapca-rongyhoz? Megtérni abból, amit nem is látunk bűnnek, az a
legnehezebb. Fiatalok szexuális szabadosságáról sokat cikkeznek manapság
- sokszor valótlanságokat is állítva. Nyilvánvaló, hogy minden normális
fiatal a "legelején" úgy viszonyul a szerelem csodálatos érzéséhez,
hogy azt a legnagyobb mélységgel szeretne átélni. A lelki
felkészületlenségből adódó kapcsolati kudarcok gyorsan "megrontják"
látásukat... S, így jutnak el azután fiatal felnőtt korukba, amikor is
nagyon szeretnének már végre tartalmas kapcsolatot, de elfelejtették
hogyan is kellene azt kialakítani... Miért is? Mert a szívükbe sok
minden más is beköltözött azóta.
Megtérni, azt jelenti
visszatalálni. Oda, ahol még minden rendben volt. A védelem, az
elrejtettség érzése/tudata pedig csakis az Isten közelében élhető át
annyira, amennyire a nekünk adatott kegyelem, s hit mértéke engedi.
Beismerni hibáinkat, önzésünket Isten előtt csak akkor tudjuk, ha megvan
az élő kapcsolat Vele. Ha nem akarjuk, de már nem is tudjuk
gondolataink közül "kitörölni" az Istent, ha minden egyes
cselekedetünkben meghatározó erő és tényező az Ő Valósága, akkor képesek
vagyunk/leszünk a kendőzetlen igazság kimondására... Isten előtt
megvallani bűneinket, vétkeinket, mulasztásainkat felszabadító érzés,
melynek folytatása felebarátunk felé a bocsánatkérés, s a jóvátétel
kezdeményezése. Ez utóbbiról igen sokszor mégis megfeledkezik a
felszabadult lélek.
Nagycsütörtök van, az úrvacsora szerzésének
napja. Jézus Krisztus igéi az egységet és életet szimbolizáló kenyér és
bor eucharisztikus közösségében nemcsak új értelmet nyernek, de az Isten
Felettébb Nagy Titkának következtében emberlétünk új dimenziói is
megnyílnak. Ennek meglátására hívogat minden, ami szép és lelket
emelő...
A mai nap imádsága:
Uram!
Adj nekem értelmes és bölcs szívet, hogy törvényeid szerint tudjam
vezetni az életemet, s abban mindig meglegyen az erő, a józanság és a
szeretet lelkülete! Ámen
Szabad-e a császárnak
adót fizetnünk, vagy nem?" Ő azonban felismerte álnokságukat, és így
szólt hozzájuk: "Mutassatok nekem egy dénárt: kinek a képe és felirata
van rajta?" Ők ezt felelték: "A császáré." Ő pedig így válaszolt nekik:
"Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az
Istené."
Lk 20,22-25
"Az én országom nem e világból való: ha
ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának,
hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen
való." Jézus kétszeresen is nyomatékosítja: Ő nem e világ "észjárása"
szerint látja a dolgokat... A "Fizessünk adót vagy ne?"-kérdés a zsidók
szemében igen fontos problémának mutatkozik, könnyű lenne ítéletet
mondani felettük, hogy "Már megint az az átkozott pénz!" -, de ne
tegyük, hiszen ki az, aki nem örül annak, ha több pénz marad a zsebében?
A
pénz az idő is, s akinek pénze van, annak (többlet)szabadsága (is) van.
Nem csoda, hogy ezért bizonyos fokig - ha az egészség, s az emberi
méltóság megéléséhez szükséges általános egzisztencia rendelkezésre áll -
mindenkit izgalomban tart a pénz-kérdés, hiszen így, a véges időből
többet, "szabadon", munkahelyi-, s egyéb elkötelezettségek nélkül
megélni, az intenzívebb, élményszerűbb élet csábító ígéretét sugallja.
Az
adófizetés mindenkori problémája azonban túlmutat önmagán. Olyan
rendszer még sosem volt (gyaníthatóan nem is lesz!), amelyik
megelégedett volt/lenne a mindenkori befolyt adóforintokkal... Hol a
határa az egyén közösségért vállalt kötelezettségeinek? A király
katonáival behajtatta a parasztoktól, amit elgondolt, s a közelmúlt is
adott rá példát: Ha "pártunk és kormányunk" nem elégedett meg a
beszolgáltatási verseny eredményével az 1950-es évek elején, akkor
kiküldte rendszerhű talpnyalóit, s a szerencsétlen, túlélésért küzdő, a
jövő évi vetőmagot elrejtő paraszt padlását is gátlástalanul
"lesöpörte". Mára nagyot változott a világ, demokráciában élünk, mégis
naponta ütközünk azzal - jogegyenlőség ide vagy oda -, hogy még mindig
vannak, akik "még-egyenlőbbek"...
Jézus válasza egyszerűen
"zseniális"! Igent mond, de magasabb összefüggésbe helyezi az
"adógarast"... Aki Jézuson tájékozódik, az tudja, hogy nemcsak az
adóhivatalnak kell elszámolni, hanem az Istennek is, az bizonnyal
másképpen kezeli a pénzt is! Gyaníthatóan nem issza el a kocsmában a
"segélykét"... Próbálja életes derűvel függetleníteni magát az
igazságtalan világtól: kiskertjében - ha teheti - elszöszmötöl a
maga-termelte gyümülccsel, zöldséggel, nem vásárolja meg a délamerikai
szőlőt a "Hitvány-Áruházban", becsüli a magyar terméket, nemkülönben az
őstermelőt, nem fizeti meg a "bolondok" jövedéki adóját: italban,
cigerettában, lottóban - környezetkímélő, mérsékelt életet él.
Önmegvalósítási vágyát, emberségét nem a világ mindinkább való "maga alá
gyűrésében", hanem az istenes életben teljesíti ki. Szívét nem a pénz
szerelme tölti ki, hanem az élet-párti Isten törvényei, melyek minden
helyzetben világos útmutatást adnak... Jól tudja, a pénz semmi fontosat
nem old meg, de az Istennek mégis mindenre van válasza, s az Ő felelete
több minden emberi megoldásnál...

Tiszta látás...
Imádkozzunk!
URam!
Add, hogy látásomat ne homályosítsa el, érdek, önzés, bármiféle bűn!
Légy segítségemre, amikor megtorpanok az élet göröngyös útját járva!
Bűnbocsátó kegyelmed palástjával takarj be, hogy megmelegedvén Nálad,
továbbmehessek -, s akaratod szerint a nekem rendelt sorsomat
tisztességgel bevégezhessem! Ámen
Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság.
1 Jn 1,8
A
vegyes-megítélésű XII. Piusz pápa 1946. október 26-án az Amerikai
Egyesült Államok bostoni nemzeti katekétikai kongresszusához intézett
rádiós üzenetében hangzott el a már szinte szállóigévé vált mondata: „E
század bűne a bűntudat elvesztése.” Tény, hogy sok dolog erkölcsi
megítélése változott a 20. szászad második felében -, de az is, hogy nem
mindig volt minden előremutató. A szabadság az ember életében az egyik
legfontosabb dolog, de ha az sérti a másik ember szabadságát, akkor egy
egészséges jogrendszerű társadalomban a "köznek" közbe kell lépni, hogy
"Na ezt azért nem szabad!". Ha nem teszi,akkor az meghasonláshoz,
pusztuláshoz vezethet. (Egyszerű példa: szabad a tőzsdén pénzt mozgatni
ide-oda, de ha alapvető élelmiszerek a spekuláció tárgyát képezik, ha a
banki szektor, s nem a reálgazdaság határozza meg a folyamatokat, akkor
pontosan az történik, amit most látunk a világban: meghasonlás, mely az
összeomláshoz vezető úton szalad előre...)
"Gyarló az ember..."
Ez így igaz, valóban bűnösök vagyunk -, de ez az általános megállapítás
nem jog szerinti bűnösséget jelent, hanem teológiait: azaz bennünk van
kitörölhetetlenül a rosszra való hajlam. Még akkor is, ha ez soha az
életben, egyetlen egyszer nem realizálódik cselekedetekben. A
körülmények olykor az emberi ítélőképességet torzítják, sőt, néha
teljesen ki is kapcsolhatják - ilyenkor történnek meg a súlyos bűnök,
melyeknek a hatályos jogszabályok alapján már következményei is vannak. A
hajlam, a készség azonban nem elveszettséget jelent, hanem csak
kísérthetőséget. Lutherünk így mondja: "Arról nem tehetsz, ha a kísértés
madara elszáll a fejed felett, de arról már igen, ha fészket rak a
fejeden!"
Az, hogy bűnre csábíthatók vagyunk, nem jelenti azt,
hogy ne lennénk képesek a jóra. Sok önmaga körül forgó "jókeresztény"
mindent a bűn felől közelít meg, s ott is bűnt lát, ahol nincs. Így
turkál a másik magánéletében, s akarja őt bántó megjegyzéseivel "jó
útra" téríteni - a jézusi szelídség minimumát sem gyakorolva. Az ilyen
emberek szeretnék szívesen kivenni a szálkát a másik szeméből, ahelyett,
hogy a saját szemükből távolítanák el a gerendát!
Isten nem azt
akarja, hogy a bűn kormos szemüvegén keresztül lássuk a világot, hanem
azt, hogy a golgotai kereszt koordináta-rendszere határozza meg
életvezetésünket. Isten ugyanis szeretetből korrigálta, s ma is
'kijavítja" az ember bűnét - ha mégsem, akkor annak isteni "pedagógiai"
oka van -, de azt gondolni, hogy Istennek "ez a dolga", hogy ti. mindig
mindent megbocsásson, s jóra fordítsa, amit mi rendre elrontunk, ez nem
csak fatális tévedés, káromlás, gondviselő jóságával való pimasz
visszaélés is egyben.
Isten azt akarja, hogy igazságban éljünk, s
ne csaljuk meg önmagunkat. Aki csak bűnt lát mindenben, az megcsalja
önmagát, s ezzel fájdalmat okoz önmagának és környezetének is. Aki meg
sehol sem lát bűnt, az is becsapja önmagát, hiszen nem veszi észre, hogy
a korlátok az életért adattak, hogy védjenek, s megtartsanak itt a
földiben, s elvezessenek abba a másikba, az "örökbe"...