Adakozás...

URam! Add, hogy adni tudjak, jó szívvel, önzetlenül, hiszen mindenem, amim van, azt Tőled kaptam! Ámen

Amikor Jézus leült a templomi persellyel szemben, nézte, hogyan dobja a pénzt a sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele, egy szegény özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz egy krajcárt. Jézus odahívta tanítványait, és ezt mondta nekik: "Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. Mert mindannyian fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije csak volt, az egész vagyonát."

Mk 12,41-44

Ha jól belegondolunk, az ember az elmúlt pár ezer esztendőben alig vagy egyáltalán nem változott... Nemcsak ma vannak szociálisan érzéketlenek, akik azt állítják, hogy negyvennyolcezer forintból jól meg lehet élni, s napokig vitatkoznak a parlamentben azon, hogy a mekkora legyen a minimál(éhenhaláshoz-sok)bér! Mert ugye azt nem gondolja senki komolyan, hogy csak hetvenegynehány ezer forintból tisztességgel gyerekeket is lehet nevelni, mikor itt Magyarországon úgy számítják ki a fizetéseket, hogy abba eleve nem számítják bele, hogy az embereknek a normális életviteléhez laknia is kellene valahol. Errefelé - mint a világban máshol is -, a megkérdőjelezhetetlen "atyaúristen" a pénz, s politikai akarat a mindenek fölé rendelt kevesek profitja, a sok nyomorult szegényasszony kétfillérjére alapozva... Mert nem a kevesek világszínvonal feletti jóléte a gond, hanem az, ahogyan ezt mások "kárára" elérik, s amilyen mocskos eszközökkel azt fenntartják!

Az ember nem változott sokat, uralkodni akart, s akar... olyan akar lenni, mint amilyennek Istent is véli: hatalmas. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem az országot "privatizáló" egykori szakszervezeti vezetők és szájkaratés pártitkárok, akik évtizedeken keresztül élvezték pozícióik előnyeit, jobb esetben csak azt, de voltak jónéhányan, akik szerencsétlen papok szájába vizeltek, s leverték a veséjüket az Andrássy-úton... áldozatok nemcsak az egyháziak közül kerültek ki, de aki tud olvasni és a "Terrorháza-tablókra" kitett családneveket összeveti az elmúlt 25-30 esztendőben a közéletben felvetődő "nagy" nevekkel - az érdekes történelmi súlyú megállapításokra juthat el...

Minden közösség - az egyháziak is - "pénzből élnek", azaz életük/létük pénz nélkül elképzelhetetlen, hiszen az oltárra kerülő gyertya is pénzbe kerül, a világítás, a fűtés, az évszázados templomok állandó karbantartási munkálatairól, nemkülönben a pap fizetéséről már nem is beszélve! Az adomány mindig jól jön az egyházi költségvetésbe, ami az egyházközségek életében általában a hit "költségvetése" is egyben, hiszen mindig abban reménykedünk, hogy amit betervezünk "bevételnek", az be is jön... elvégre tavaly, meg azelőtt is "bejött" annyi, amennyire szükség volt... Mi ez, ha nem az Isten gondviselése?

A történetből nem tudjuk meg, vajon ennek az özvegyasszonynak voltak-e gyermekei, nagyok voltak-e vagy kicsik, csak azt tudjuk, hogy maga is szükséget szenvedhetett, hiszen az özvegység az általában az egzisztenciális bizonytalanságot jelenti, arról nem is beszélve, hogy a veszteség fájdalmával, az állandó hiánnyal egyedül kell megküzdenie. De talán éppen azért, mert át tudja érezni, mit jelent a magány - szenvedésében gondol másokra is, akik még magányosabbak, akik talán még rosszabb helyzetben vannak, mint ő maga... Az adománynál olykor sokkal többet ér a jó szó, a biztatás, a gesztus-értékű mások-mellé-állás. Az érzés, hogy "nem vagyok egyedül" pénzben nem kifejezhető... Az emberek igazából akkor keserednek el végérvényesen, ha már nem tartoznak sehová, ha nem gondol rájuk senki, ha már senkinek sem fontosak, ha már feleslegessé váltak az életben.

Isten számára nincs felesleges élet, ahogyan a mező virágai között sincs haszontalan, mert minden létezőnek az Istenben, értelme és célja van. Ezért különösen is fontos, hogy az ember ne veszítse el érzéketlenségét a felebarátja iránt, hogy megmaradjon benne a részvét, mert amíg az megvan benne, eladdig nevezheti magát embernek. Az érdek nélküli adakozásban mindenki jobbá válik, mert nemesedik az adakozó, s jobbra fordul a megadományozott élete is. Aki szépre, jóra (művészetek, oktatás) áldoz, az végezetül a tágabb közösséget is támogatja. Egy azonban nyilvánvalóvá kell hogy váljék a Mester szavaiból: a lélek nem az adomány nagyságától nemesül, emelkedik, hanem attól, hogy ki mennyire tudja megüresíteni a szívét - az Isten számára...

Belső békéért.

A mai nap imádsága:
Uram! Add nekem szeretetednek, józanságodnak, s erődnek Lelkét, hogy ne csüggedjek! Ámen

   

Istenem, elcsügged a lelkem, azért terád gondolok.
Zsolt 42,7

"A sorsát senki nem kerülheti el!" - biztatgatjuk egymást, amikor a tragédia belesikolt az életünkbe. Tudjuk, hogy nem sok értelme van, ösztönösen mégis a "Miért?"-eket zúdítjuk az ég felé. Aki nem volt még szorult helyzetben, az nem is tudja, mit jelent ez a szó: csüggedés. Amikor a lélek elcsügged, akkor nem más, mint az Élet veszíti el a lendületét... A küzdősportban, a politikában, de még a reklámstratégiában is ugyanazok az erők hatnak. Megtörni a másik akaratát, elveszejteni a másik hitét a helyes megoldásban, átprogramozni az értékrendjét, hogy azt kívánja, amit el kívánnak adni neki... Az eredmény ugyanaz: Ha valaki elcsüggedt, akkor nem lát távlatot.

Van-e konstruktívabb megoldás a megdermedt lélek számára, mint Istenre gondolni? Az égre tekintők mindig szabadulást nyernek, a cipőorr-bámulók pedig önmaguk sírja felé görbülnek. Nyilvánvaló tehát, hogy a bajból, a gondból, a tragédiából csak egyetlen szabadító irány létezik: fölfelé! Ha arra, ha azokra gondolok, akik nyomorult helyzetemet előidézték - s ez ok lehetek éppen magam is - akkor harag, sőt gyűlölet tud szállást venni a szívemben... Ez azonban soha nem lehet megoldás, mert hosszútávon mindig önpusztítást jelent. Az irígységet, mint a gyűlölet ikertestvérét, a középkorban főbűnnek tartották (az is!), s többnyire önmagát fojtogató asszonyként ábrázolták...

Hiába keresnénk más kulcsot a zárba, igazából mindig ugyanaz kínálja fel magát végleges, békességet adó megoldásként: Istenre tekinteni.

Milyen érdekes, ami nyilvánvaló és karnyújtásnyira van tőlünk, azt elvetjük, s az elérhetetlen után pedig sóvárgunk. A teremtettség megtartó rendje a törvény, mégsem aszerint élnek az emberek, mert azt gondolják, hogy az gátolja a kibontakozást! Pedig a rend az mindig emel, a rendetlenség pedig süllyeszt, s eltávolít nemcsak az Istentől, de céljainktól is! "Ha bánatra nincs okod, mert vidámság van szívedben - adj hálát az Istennek, s örömöd még nagyobb lesz! Ha szívedben szomorúság van, adj hálát az Istennek, hogy vidámság költözzön belé, s örömöd nagy legyen!" Óegyházi atyánk mondását érdemes lenne megszívlelnünk...

Jövőnk...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy a józanság, az erő és szeretet lelke vezérelje döntéseimet, s így Téged követhesselek! Ámen
   

Ha majd azt mondják nektek, hogy forduljatok a halottidézőkhöz és jövendőmondókhoz, akik suttognak és mormolnak, ezt feleljétek: Nem Istenéhez kell fordulnia a népnek? A holtakhoz kell fordulni az élő helyett? A törvényre és intelemre figyeljetek! Hiszen ők olyan dolgokról beszélnek, amelyeknek nincs jövője.
Ézs 8,19-20

Érdekes, különleges világ ez a mostani! Írni-olvasni nem tudó vagy funkcionális analfabéták kezében csillog a legújabb csúcstechnológiás "okos-telefon" - tudományos-technikai forradalomról beszélünk az elmúlt fél évszázadban -, s közben tömegek fordulnak el a tudománytól. Nemcsak mérnökökből, technikusokból van egyre nagyobb hiány, de egyre kevesebb azoknak a száma, akikre azt lehet mondani, hogy megvan nekik az a bizonyos "józan-paraszti"... mely fogalom évszázadokon át a túlélési képesség szinonimája is volt egyben. Aki ugyanis gondol a holnapra, az már ma elveti a magot! Az emberek nagy része azonban nem tud józanul gondolkodni, s ezért a mában a jövőt próbálja álmodni - a lezárt, megmásíthatatlan múlt segítségével... ez persze már önmagában is ellentmondás!

Az, hogy az ószövetség idejében az ún. "halottlátók" mesterségét "tudomány"-nak vélték, az gyaníthatóan a halál, az elmúlás misztikájának tudható be, de hogy ebben a mostani korunkban is így - vagy még inkább így - van, ez már nehezebben érthető. Pedig egy mai, európai modern államban (Németország) csak az adó-számmal(!) rendelkező jósok/jósnők száma (mintegy negyedmillió!) bizony több, mint az összes egyházi személy (pap, lelkész, prédikátor, rabbi, imám) egész Németország területén! Nyilvánvaló, hogy sokan adószám nélkül, de pénzért nyújtják "szolgáltatásaikat", s bőven akadnak, akik csak úgy hobbi-alapon "segítenek" másokon... A tények magukért beszélnek: azért van ez így, mert igény van rá!

Az az ember, aki nem emberekben reménykedik, hanem Istenben bízik, nagyon jól tudja, hogy az Isten azért az élők Istene, mert Ő az Élet adója. Ő a világosság, s a világosságnak nem sok köze van a sötétséghez... Aki a törvényre (értsd: Isten rendje) figyel, az nem a múltban turkál, hanem döntéseivel a jobb jövőt munkálja. A hívő ember tudja, hogy szebb és jobb csak akkor lesz a holnapután, ha a mában meghozott döntések Isten előtti felelősséggel történnek, s a kitűzött célok elérése csak etikus módon lehetséges! Ha így gondolkodna, ha nem is minden ember, de az embervilág jelentős része, akkor más lenne ez a világ... Charlie Chaplin mondta egyszer: "Csak úgy lenne szabad filmet csinálni, hogy a rendezők tudatában lennének azzal, hogy filmjeiket az utolsó ítéletkor újra levetítik majd..."

A mozgókép-kultúra alapvető befolyással bír a mai ember életében - jól tudják ezt a világ hatalmasai, ezért is tartják kezükben a médiát -, s a dolgok jelen állását tekintve sajnos elég jó úton haladunk afelé, hogy egyre kevesebb legyen azoknak a száma, akik tudatosan vezetik életüket. Aki képtelen (jó!)döntéseket hozni életében az, ezek után is ilyen "érdekes" helyeken keresi élete gondjainak megoldását. Az persze előre megjósolható, hogy mi történik akkor, ha "vak vezet világtalant", de az evangélium pontosan arról szól, hogy életünkről, jövőnkről mi magunk - minden egyes napon, amíg áll ez a világ - dönthetünk, ha hiszünk az Élet Istenének szavában!

Közösség...

A mai nap imádsága:
Uram! Tisztítsd meg lelkünket, hogy önmagunk mentegetése helyett Téged dicsérjünk életünk minden napján! Ámen

Térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról és gaztetteiből.
Jer 25,5a

Hibáinkkal nem szívesen dicsekszünk, s azok beismerése sem éppen kedves feladat... Kezdő lelkész koromban történt egy beteg úrvacsoráztatásakor, hogy a gyónási kérdésre: "Vallod-e magadat bűnösnek, s ezért kárhozatra méltónak?" azt válaszolta az idős hölgy: "Nem!"... Kissé meglepődtem ugyan, de a többi kérdésre már megfelelő választ kaptam. Elszólás vagy betegségből fakadó dekoncentráltság volt? Nem tudom, de egyet megtanultam belőle: az ember jobbnak látja, s láttatja magát, mint amilyen valójában. Hány férj van, aki észre sem veszi milyen durván beszél a feleségével, s hány feleség viszonyul férjéhez úgy, mint a kapca-rongyhoz? Megtérni abból, amit nem is látunk bűnnek, az a legnehezebb. Fiatalok szexuális szabadosságáról sokat cikkeznek manapság - sokszor valótlanságokat is állítva. Nyilvánvaló, hogy minden normális fiatal a "legelején" úgy viszonyul a szerelem csodálatos érzéséhez, hogy azt a legnagyobb mélységgel szeretne átélni. A lelki felkészületlenségből adódó kapcsolati kudarcok gyorsan "megrontják" látásukat... S, így jutnak el azután fiatal felnőtt korukba, amikor is nagyon szeretnének már végre tartalmas kapcsolatot, de elfelejtették hogyan is kellene azt kialakítani... Miért is? Mert a szívükbe sok minden más is beköltözött azóta.

Megtérni, azt jelenti visszatalálni. Oda, ahol még minden rendben volt. A védelem, az elrejtettség érzése/tudata pedig csakis az Isten közelében élhető át annyira, amennyire a nekünk adatott kegyelem, s hit mértéke engedi. Beismerni hibáinkat, önzésünket Isten előtt csak akkor tudjuk, ha megvan az élő kapcsolat Vele. Ha nem akarjuk, de már nem is tudjuk gondolataink közül "kitörölni" az Istent, ha minden egyes cselekedetünkben meghatározó erő és tényező az Ő Valósága, akkor képesek vagyunk/leszünk a kendőzetlen igazság kimondására... Isten előtt megvallani bűneinket, vétkeinket, mulasztásainkat felszabadító érzés, melynek folytatása felebarátunk felé a bocsánatkérés, s a jóvátétel kezdeményezése. Ez utóbbiról igen sokszor mégis megfeledkezik a felszabadult lélek.

Nagycsütörtök van, az úrvacsora szerzésének napja. Jézus Krisztus igéi az egységet és életet szimbolizáló kenyér és bor eucharisztikus közösségében nemcsak új értelmet nyernek, de az Isten Felettébb Nagy Titkának következtében emberlétünk új dimenziói is megnyílnak. Ennek meglátására hívogat minden, ami szép és lelket emelő...

Pénz-kérdések...

A mai nap imádsága:
Uram! Adj nekem értelmes és bölcs szívet, hogy törvényeid szerint tudjam vezetni az életemet, s abban mindig meglegyen az erő, a józanság és a szeretet lelkülete! Ámen

Szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem?" Ő azonban felismerte álnokságukat, és így szólt hozzájuk: "Mutassatok nekem egy dénárt: kinek a képe és felirata van rajta?" Ők ezt felelték: "A császáré." Ő pedig így válaszolt nekik: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené."
Lk 20,22-25

"Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való." Jézus kétszeresen is nyomatékosítja: Ő nem e világ "észjárása" szerint látja a dolgokat... A "Fizessünk adót vagy ne?"-kérdés a zsidók szemében igen fontos problémának mutatkozik, könnyű lenne ítéletet mondani felettük, hogy "Már megint az az átkozott pénz!" -, de ne tegyük, hiszen ki az, aki nem örül annak, ha több pénz marad a zsebében?

A pénz az idő is, s akinek pénze van, annak (többlet)szabadsága (is) van. Nem csoda, hogy ezért bizonyos fokig - ha az egészség, s az emberi méltóság megéléséhez szükséges általános egzisztencia rendelkezésre áll - mindenkit izgalomban tart a pénz-kérdés, hiszen így, a véges időből többet, "szabadon", munkahelyi-, s egyéb elkötelezettségek nélkül megélni, az intenzívebb, élményszerűbb élet csábító ígéretét sugallja.

Az adófizetés mindenkori problémája azonban túlmutat önmagán. Olyan rendszer még sosem volt (gyaníthatóan nem is lesz!), amelyik megelégedett volt/lenne a mindenkori befolyt adóforintokkal... Hol a határa az egyén közösségért vállalt kötelezettségeinek? A király katonáival behajtatta a parasztoktól, amit elgondolt, s a közelmúlt is adott rá példát: Ha "pártunk és kormányunk" nem elégedett meg a beszolgáltatási verseny eredményével az 1950-es évek elején, akkor kiküldte rendszerhű talpnyalóit, s a szerencsétlen, túlélésért küzdő, a jövő évi vetőmagot elrejtő paraszt padlását is gátlástalanul "lesöpörte". Mára nagyot változott a világ, demokráciában élünk, mégis naponta ütközünk azzal - jogegyenlőség ide vagy oda -, hogy még mindig vannak, akik "még-egyenlőbbek"...

Jézus válasza egyszerűen "zseniális"! Igent mond, de magasabb összefüggésbe helyezi az "adógarast"... Aki Jézuson tájékozódik, az tudja, hogy nemcsak az adóhivatalnak kell elszámolni, hanem az Istennek is, az bizonnyal másképpen kezeli a pénzt is! Gyaníthatóan nem issza el a kocsmában a "segélykét"... Próbálja életes derűvel függetleníteni magát az igazságtalan világtól: kiskertjében - ha teheti - elszöszmötöl a maga-termelte gyümülccsel, zöldséggel, nem vásárolja meg a délamerikai szőlőt a "Hitvány-Áruházban", becsüli a magyar terméket, nemkülönben az őstermelőt, nem fizeti meg a "bolondok" jövedéki adóját: italban, cigerettában, lottóban - környezetkímélő, mérsékelt életet él. Önmegvalósítási vágyát, emberségét nem a világ mindinkább való "maga alá gyűrésében", hanem az istenes életben teljesíti ki. Szívét nem a pénz szerelme tölti ki, hanem az élet-párti Isten törvényei, melyek minden helyzetben világos útmutatást adnak... Jól tudja, a pénz semmi fontosat nem old meg, de az Istennek mégis mindenre van válasza, s az Ő felelete több minden emberi megoldásnál...

Tiszta látás...

Imádkozzunk!
URam! Add, hogy látásomat ne homályosítsa el, érdek, önzés, bármiféle bűn! Légy segítségemre, amikor megtorpanok az élet göröngyös útját járva! Bűnbocsátó kegyelmed palástjával takarj be, hogy megmelegedvén Nálad, továbbmehessek -, s akaratod szerint a nekem rendelt sorsomat tisztességgel bevégezhessem! Ámen
   

Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság.
1 Jn 1,8

A vegyes-megítélésű XII. Piusz pápa 1946. október 26-án az Amerikai Egyesült Államok bostoni nemzeti katekétikai kongresszusához intézett rádiós üzenetében hangzott el a már szinte szállóigévé vált mondata: „E század bűne a bűntudat elvesztése.” Tény, hogy sok dolog erkölcsi megítélése változott a 20. szászad második felében -, de az is, hogy nem mindig volt minden előremutató. A szabadság az ember életében az egyik legfontosabb dolog, de ha az sérti a másik ember szabadságát, akkor egy egészséges jogrendszerű társadalomban a "köznek" közbe kell lépni, hogy "Na ezt azért nem szabad!". Ha nem teszi,akkor az meghasonláshoz, pusztuláshoz vezethet. (Egyszerű példa: szabad a tőzsdén pénzt mozgatni ide-oda, de ha alapvető élelmiszerek a spekuláció tárgyát képezik, ha a banki szektor, s nem a reálgazdaság határozza meg a folyamatokat, akkor pontosan az történik, amit most látunk a világban: meghasonlás, mely az összeomláshoz vezető úton szalad előre...)

"Gyarló az ember..." Ez így igaz, valóban bűnösök vagyunk -, de ez az általános megállapítás nem jog szerinti bűnösséget jelent, hanem teológiait: azaz bennünk van kitörölhetetlenül a rosszra való hajlam. Még akkor is, ha ez soha az életben, egyetlen egyszer nem realizálódik cselekedetekben. A körülmények olykor az emberi ítélőképességet torzítják, sőt, néha teljesen ki is kapcsolhatják - ilyenkor történnek meg a súlyos bűnök, melyeknek a hatályos jogszabályok alapján már következményei is vannak. A hajlam, a készség azonban nem elveszettséget jelent, hanem csak kísérthetőséget. Lutherünk így mondja: "Arról nem tehetsz, ha a kísértés madara elszáll a fejed felett, de arról már igen, ha fészket rak a fejeden!"

Az, hogy bűnre csábíthatók vagyunk, nem jelenti azt, hogy ne lennénk képesek a jóra. Sok önmaga körül forgó "jókeresztény" mindent a bűn felől közelít meg, s ott is bűnt lát, ahol nincs. Így turkál a másik magánéletében, s akarja őt bántó megjegyzéseivel "jó útra" téríteni - a jézusi szelídség minimumát sem gyakorolva. Az ilyen emberek szeretnék szívesen kivenni a szálkát a másik szeméből, ahelyett, hogy a saját szemükből távolítanák el a gerendát!

Isten nem azt akarja, hogy a bűn kormos szemüvegén keresztül lássuk a világot, hanem azt, hogy a golgotai kereszt koordináta-rendszere határozza meg életvezetésünket. Isten ugyanis szeretetből korrigálta, s ma is 'kijavítja" az ember bűnét - ha mégsem, akkor annak isteni "pedagógiai" oka van -, de azt gondolni, hogy Istennek "ez a dolga", hogy ti. mindig mindent megbocsásson, s jóra fordítsa, amit mi rendre elrontunk, ez nem csak fatális tévedés, káromlás, gondviselő jóságával való pimasz visszaélés is egyben.

Isten azt akarja, hogy igazságban éljünk, s ne csaljuk meg önmagunkat. Aki csak bűnt lát mindenben, az megcsalja önmagát, s ezzel fájdalmat okoz önmagának és környezetének is. Aki meg sehol sem lát bűnt, az is becsapja önmagát, hiszen nem veszi észre, hogy a korlátok az életért adattak, hogy védjenek, s megtartsanak itt a földiben, s elvezessenek abba a másikba, az "örökbe"...