2017. szeptember 6., szerda

CSODÁLAT ÉS HÓDOLAT


„Magasztaljátok Istenünket, az Urat, boruljatok le lába zsámolya előtt...!" (Zsoltárok 99:5)

Soha ne veszítsd el azt a képességed, hogy rácsodálkozol dolgokra, különben elveszted az ösztönzést, mely imádásra késztet. Ha nem hiszed, hogy Isten mindenható, mindig jelenlévő és elérhető, akkor állandó aggodalomban fogsz élni, mert azt hiszed, minden rajtad múlik. Nem mered majd hitedet megosztani másokkal, mert attól félsz, hogy kinevetnek, vagy nem találod a megfelelő szavakat. Nem tudsz nagylelkű lenni, mert anyagi biztonságod forrását önmagádban keresed. Kerülni fogod, hogy ellentmondj azoknak, akiknek pedig szükségük lenne erre, mert ha nem vagy biztos abban, hogy Isten elfogad, mindig az emberek véleményének rabja leszel. Cinikus világban élünk, amely elijeszt a csodálattól. Visszafejlődött bennünk az álmélkodásra és a megilletődöttségre való képesség, pedig mélyen legbelül még mindig fájdalmasan vágyunk rá. Amikor istenképedet leszűkíted, hogy beleilleszkedjen ésszerű elképzeléseidbe, akkor hit nélkül imádkozol, szenvedély nélkül dolgozol, örömtelenül szolgálsz, és reménytelenül szenvedsz. Ennek az eredménye pedig félelem, meghátrálás és jövőképed elvesztése. De van valami, ami garantáltan helyreállítja látásmódodat, hogy megértsd, milyen nagy és csodálatos Isten - ez a magasztalás. Isten olyannak teremtett minket, hogy amikor valami olyat látunk, ami megilletődött félelemmel tölt el minket, akkor szükségét érezzük annak, hogy Őt dicsőítsük, és mindezt magasztaló szavakba öntsük. Nem azért dicsőítjük Istent, mert Neki szüksége van rá, nekünk van erre szükségünk. Dicsőítés nélkül istenismeretünk csonka; elfelejtjük, hogy milyen hatalmas Ő; elsiklik figyelmünk a fölött, hogy mire is hívott el minket, és önmagunkkal leszünk elfoglalva. Életünket szemellenzővel gürcöljük végig, így elveszítjük a csodálkozásra és a hálára való képességünket; csak magunkra támaszkodunk, makacsak és önhittek leszünk. Ezért hát álljunk meg minden nap, és mondjuk a zsoltárossal együtt: „Magasztaljátok Istenünket, az Urat, boruljatok le lába zsámolya előtt...!" (Zsoltárok 99:5)


Légy felkészült!


„Igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent!” (2Timóteus 2:15)

Mózes 80 évet azzal töltött, hogy felkészült egy olyan feladatra, amely 40 évig tartott. Ez „kettő az egyhez” arány a felkészülés és a végrehajtás között. Minél nagyobb a cél, annál nagyobb a felkészülés! Lehet, hogy az életed nagy részében kell készülnöd valamire, ami rövid időszaknak vagy kis feladatnak tűnik. De ha a végén azt tudod mondani: „futásomat elvégeztem”, akkor sikeres életet éltél. Ez ugyanúgy igaz, akár maratonra, akár rövidtávfutásra szól az elhívásod. Pál, mielőtt átadta a fáklyát Timóteusnak, ezt mondta: „Dolgozz keményen… hogy elnyerhesd Isten tetszését.” Kit használ Isten? Olyan embereket, akik jól felkészültek. Akár üzletembernek hívattál el, akár pedagógusnak, akár politikusnak, művésznek, orvosnak vagy lelkésznek, az alapelvek ugyanazok: Isten felkészült embereket használ. A hosszú távú siker árát nem lehet lejjebb vinni. Mindannyian szeretnénk elérni, amit a sikeres emberek elértek, csak nem vagyunk mindannyian hajlandóak megfizetni azt az árat, amit ők fizettek érte. Felkészültnek kell lenned, mire eljön a lehetőséged. Abraham Lincoln azt mondta: „Felkészülök, és egy napon eljön az én lehetőségem”. Benjamin Disraeli azt mondta: „A sikeres élet titka az, hogy az ember készen álljon rá, amikor itt az ideje”. Amikor a zsidók sorsa forgott kockán, Mordokaj azt mondta Eszternek, hogy az ő tapasztalata a királyi palotában felkészítette őt „erre az időre” (ld. Eszter 4:14). Erre Eszter cselekedett, és a zsidók megmenekültek. Ezeknek az embereknek volt tehetségük, felkészültek, és amikor elérkezett a lehetőség, a lehető legtöbbet hozták ki belőle. A legnagyobb kihívás tehát nem a lehetőség hiánya, hanem az, hogy felkészültek legyünk, amikor eljön a mi lehetőségünk.





„Ragaszkodj az intelemhez, ne térj el tőle, vigyázz reá, mert ez a te életed!” (Példabeszédek 4:13)

Nem elég felkészülni, felkészültnek is kell maradni. Azt mondják, hogy az emberiség tudományos ismerete ötévente megduplázódik. Ha tehát nem növekedünk, akkor végül oda jutunk, hogy nem leszünk képesek megbírkózni azokkal a kihívásokkal, amiket ez a világ támaszt, amelyben élünk. Úgy becsülik, hogy sok orvost annyira leköt a betegellátás, hogy évekkel le vannak maradva szakterületük legújabb felfedezéseitől. És ha te vagy egy szeretted beteg lesz, akkor ez igencsak aggodalomra adhat okot.

A felkészülés nem azzal kezdődik, hogy mit teszel, hanem hogy mit hiszel. Ha hiszed, hogy a holnap sikere azon múlik, hogy mit teszel ma, akkor másként kezeled a mát. A bölcs tengerész alaposan megfigyeli az időjárást, mielőtt tengerre száll, mert tudja, hogy könnyebb elkerülni egy vihart, mint kikeveredni belőle. Howard Coonley, az Amerikai Nemzeti Szabványügyi Intézet munkatársa mondta: „a jövő vezetőjének értékét az fogja meghatározni, hogy mennyire képes előre látni a problémákat, nem pedig az, hogy hogyan oldja meg azokat, ha bekövetkeznek”.

A felkészülés nem csupán egy esemény, inkább egy szemléletmód. Abraham Lincoln mondta: „Ha 8 órám lenne egy fa kivágására, 6 órát a fejszém élesítésére fordítanék”. Fiatal korában Lincoln kerítésdeszkát hasogatott fejszével, szóval tudta, milyen fontos az élesség. A bölcsesség mindig arra ösztönözte, hogy felkészüljön, legyen szó favágásról, autodidakta jogi tanulmányokról és ügyvédi vizsgáról, vagy az ország vezetéséről. Ezért mondja a Biblia: „Ragaszkodj az intelemhez, ne térj el tőle, vigyázz reá, mert ez a te életed!”




„Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Példabeszédek 3:6)

Az egyik legfontosabb kérdés, amit fel kell tenned magadnak, a következő: „Mire kell felkészülnöm?” Nyilván nem akarsz olyan lenni, mint az egyik versenyző a Miss America szépségkirálynő-választáson, aki nemrég azt mondta egy éjszakai beszélgetős tévéműsorban a műsorvezetőnek: „Az a célom, hogy elhozzam a világbékét – és legyen egy saját lakásom”. Kérdezd meg Istent, hogy mit kell tenned, és ne hagyd abba a kérdezést, míg világos útmutatást nem kapsz a következő lépésedre vonatkozóan! (Vagy, ami azt illeti, az elsőre!)

A Bibliában örökérvényű igazságok vannak, amelyek működnek, akár Istennel jársz, akár a magad útján. Tehát vigyázz, hogy ne te használd Istent, hanem engedd, hogy ő használjon téged! „Minden utadon gondolj rá [tanácskozz vele, hallgass rá és engedelmeskedj neki], és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” Ami végsősoron a leginkább számít, az nem az, amit mások mondanak az életedről, hanem az, amit Isten mond.

Az a fájdalmas igazság, hogy minden teljesítményt túl fognak szárnyalni, a rekordokat meg fogják dönteni, a hírnév elhalványul, és az elismerés feledésbe merül. Főiskolás korában Dr. James Dobson célja az volt, hogy az iskola teniszbajnoka legyen. Nagyon büszke volt arra, amikor a trófeája feltűnő helyre került az egyik kiállító vitrinben. Évekkel később valaki elküldte neki postán – az illető a szemetesben talált rá az iskola átalakításakor. Dobson azt mondja: „Idővel minden trófeádat kidobja valaki a szemétbe.” Azért élni, hogy evilági örökséget hagyj magad után, szűk látókörű cél. Nem azért vagy itt, hogy emlékezzenek rád, hanem azért, hogy cselekedd Isten akaratát, és készülj az örökkévalóságra. Ha bölcs vagy, akkor ezt nem veszíted szem elől!


TÉNYLEG SZÜKSÉGED VAN RÁ?


„... tegyünk le minden ránk nehezedő terhet..." (Zsidók 12:1)
Maverick című könyvében Ricardo Semler ezt írja: „Újabb értekezleten ültünk... arról esett szó, hogy ötvenezer dollár értékben új iratszekrényeket kellene vásárolnunk. Aznap még­sem vettünk egyetlen új iratszekrényt sem. Helyette úgy döntöttünk, hogy leállítjuk a vállalatot egy fél napra, és megtartjuk a kétévenként esedékes iratátvizsgálást és selej­tezést... Az utasítások egyszerűek voltak: megmondtuk mindenkinek, hogy nézzenek bele minden irattartóba, és hajítsanak ki minden lényegtelen papírt... Én voltam a Semco egyik legnagyobb irathalmozója, négy hatalmas iratszekrénnyel, és igényeltem még kettőt. Az irat-nagytakarítás után lefaragtam mindezt egyetlen szekrénynyire, és nagyjából ugyanez történt az egész vállalatnál... A selejtezés olyan jól ment, hogy amikor mindenki végzett, a Semco árverésre bocsátott több tucatnyi használaton kívüli iratszekrényt." A Biblia ezt írja: „tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát" (Zsidók 12:1). Hajlamosak vagyunk csupán a bűnökre összpontosítani, és figyelmen kívül hagyjuk a terheket, mert a bűnöket könnyebb felismerni, mint a terheket. Gyakran azonban éppen a terhek tartanak vissza attól, hogy jól futhassuk meg a versenyt. A sikerrel az a gond, hogy olyan lehetőségeket biztosít számunkra, amelyek azelőtt nem voltak, például, hogy több dolgot birtoklunk és azokat fenn is kell tartanunk. Honnan tudod eldönteni, hogy mi jó számodra, és mi nem? „...Nem vonja meg javait az Úr azoktól, akik feddhetetlenül élnek" (Zsoltárok 84:12). Ha Isten visszatart valamit, arra nincs szükséged! „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!" (Zsoltárok 37:4). Ha Jézus az életed Ura, az Ő vágyai válnak a te vágyaiddá is, és az ilyen vágyakat Isten betölti.


Vágyakozás a menny után


„Így azonban jobb [haza] után vágyakoztak, mégpedig mennyei után.” (Zsidók 11:16)

Mel Blanc volt a szinkronhangja számos a Warner Brothers által készített rajzfilmfigurának: Tapsi Hapsinak, Csőrikének, a Kengyelfutó Gyalogkakukknak és a Bolondos Dallamok [Looney Tunes] sok más szereplőjének. Minden rajzfilmparádé végén megszólalt Cucu malac hangján: „Ennyi volt, emberek!”. Mel Blanc néhány évvel ezelőtt halt meg. Tudod mit íratott a családja a sírkövére? „Ennyi volt, emberek!” Ez azonban nem így van, és mélyen legbelül ezt mind tudjuk. A Biblia azt mondja, hogy Isten „az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta” (Prédikátor 3:11). Ez olyan vágy, amely soha nem múlik el. Ezért építették az egyiptomiak a piramisokat és ezért tettek a görögök egy aranyérmét az eltávozott szájába, hogy kifizethesse vele a Sztüx folyó révészét. De a mi vágyunk nem csupán hosszabb életet kíván, főleg nem, ha a hosszabb csak azt jelenti: többet ugyanabból. Egy keresztény iskola egyszer kiküldte diákjait, hogy házról házra járva beszélgessenek az emberekkel lelki dolgokról. Ketten épp egy olyan ajtón kopogtak be, ahol három gyermek dühös édesanyját találták egyik kezében porszívóval, a másikban egy sikoltozó csecsemővel, a tűzhelyen odaégett étel volt, a nappaliban olyan iszonyatos rendetlenség, hogy hivatalosan is katasztrófasújtott övezetté nyilváníthatták volna. „Foglalkoztatja önt az örök élet kérdése?” – kérdezték a diákok. „Őszintén? Nem hiszem, hogy kibírnám.” – válaszolt az anya. Nem szeretnénk többet abból, amiben eddig részünk volt. Azt szeretnénk, hogy ami rossz, jóra forduljon. Azt szeretnénk, hogy elmúljon a szenvedés. Tiszta levegőt szeretnénk, értelmes munkát, őszinte politikusokat, tiszta lelkiismeretet, el nem múló szépséget, a magány és a háborúk végét. Más szavakkal, a Mennyországra vágyunk. A jó hír az, hogy ha Krisztus a Megváltód, akkor pontosan oda jutsz, amikor meghalsz!




A tizenhatodik-tizenhetedik században virágzott egy keresztyén művészeti ág, amely a festményeken hétköznapi tárgyak szépségét ábrázolta – virágvázát, mandolint, asztalt gyümölcsökkel. Valahol a festményen elrejtve ott volt két tárgy, ami az emberi lét mulandóságára emlékeztetett: egy koponya és egy homokóra. Ezeket a festményeket a művészettörténet vanitas stílus néven tartja számon. A „vanitas” (=hiábavalóság) kifejezés a Prédikátor könyvének egyik szakaszából származik: „Igen nagy hiábavalóság - mondja a Prédikátor -, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!... Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad” (Prédikátor 1:2-4). A koponya és a homokóra szimbóluma nem azért volt a képen, hogy komorságot keltsen, csupán emlékeztetőnek szánták arra, hogy minden tulajdonunk és minden teljesítményünk mulandó, ezért nem érdemli meg, hogy szívünk ilyesmihez ragaszkodjon. Arra szolgáltak, hogy felkészítsenek minket arra a percre, amikor Istennel találkozunk, amikor életünk értelme és értéke megmérettetik, és megkapjuk örökkévaló jutalmunkat. Pál apostol nem félt a halálról beszélni, különösen a sajátjáról: „Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Filippi 1:21). A tizenhetedik században élt püspök, Jeremy Taylor írta: „Mivel nem maradunk itt, emberi létünk csupán egynapnyi átmeneti szállás, ezért máshol kell keresnünk maradandó várost, egy másik országban lévő helyet, hogy ott legyen otthonunk, melynek falai és alapja maga Isten, ott kell nyugalmat találnunk, vagy sosem találunk nyugalmat.” Nemcsak Pál vágyódott a Mennyországba, de az Ószövetség ősatyái és hősei is: „Hitben haltak meg ezek mind… és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön... jobb [haza] után vágyakoztak, mégpedig mennyei után” (Zsidók 11:13-16). Milyen csodálatos kilátás!
Áldás...

A mai nap imádsága:
URam! Áldj, hogy áldássá válhassak! Ámen

   

Ne félj, mert én veled vagyok és megáldalak téged!
1 Móz 26,24b

Ezen a Földön az Isten után a legnagyobb hatalom a félelem... Rossz királyok, totalitárius rendszert munkáló diktátorok, magukat félistennek képzelő oligarchák ugyan megölhetik a testet, de a lélek felett nincs uralmuk; ha mégis, akkor az az ember örökre elveszett... Jézus URunk így tanít minket: "Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani..."
A test múlandó, a lélek örök. Ezért a lelket csak egy valami semmisítheti meg: a félelem! "Ha Ő (Isten) velünk, ki ellenünk? Az ÚR a mi oltalmunk" - énekeljünk egyházunk himnuszában, s valóban: Az Istennel együtt minden lehetséges, Vele még a nehéz és könnyűvé válik.

Akarjuk vagy sem, az életünket átszövi a félelem. Ez még önmagában nem baj, a félelem ugyanis sok mindentől megóv. Félek a mély víztől, mert nem tudok úszni - ezért mentő-mellénnyel szállok csónakba, félek az oroszlántól, ezért nem keresem az alkalmat, hogy huzigálhassam a farkát... A gondok akkor kezdődnek, ha a félelem állandó aggódásban van jelen, s tragikus, ha mindent bénító rettegéssé válik.

Sok mindentől félünk, pedig nem kellene. Félünk a kudarctól, s ezért bele sem kezdünk sok-sok mindenbe. Nem véletlenül alakult ki a szólás: "Minden kezdet nehéz!" Sok fiatal fél manapság a tartós párkapcsolattól - ez érthető is -, hiszen minden ember sorsa (hosszútávon) az, hogy családban éljen, gyerekeket neveljen, de ennek sikeréhez bizony elengedhetetlen a másokért való felelősséghordozás, a kitartás, a sok-sok munka. Aki pedig küzdelmek árán, de a JóIsten kegyelméből - vagy apuka/anyuka rosszabb esetben egyéni ügyeskedés árán - megkapta/megszerezte egzisztenciáját, az nyilvánvalóan fél annak elvesztésétől. Bizony, félelmeink végigkísérnek minket egész életünkön át! Minél idősebbek vagyunk, annál több betegség teszi próbára tűrőképességünket, s egyre inkább ránk vetül az elmúlás árnyéka. Persze hogy félünk, persze hogy félünk a haláltól, s félünk az ahhoz vezető göröngyös úttól is! Hiszen esendő, gyarló emberek vagyunk/maradunk utolsó lélegzetvétlünkig!

Isten ezt mondja: "Ne félj!" Ha ember mondja ezt, az csak ideig-óráig vigasztalhat meg; no, de ha a világteremtő/kormányzó Isten? Isten ígéri "s nem ember Ő, hogy hazudnék", hogy minden napon, a világ végezetéig velünk van. Ez az evangélium, az "immánuel", hogy ti. velünk az Isten!
Az ÚRIsten azt is ígéri, hogy megáldja azokat, akik szeretik Őt és Hozzá menekülnek. Szeretjük az Istentől kapott biztonságot megélni, de valljuk meg őszintén, nem vagyunk ellene annak sem, ha Isten áldása kísér minket... A hívő ember élete tulajdonképpen erről szól, ezt foglalja magában: keressük-kutatjuk Isten akaratát, hogy emberebb emberek legyünk, s kérjük/várjuk Tőle az áldást. Az áldás ugyanis több, mint siker, az áldás magában hordozza azt a békességet, megelégedést, amit minden ember sorsában egyedül csak az Isten adhat...


Angyalok...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy észrevegyem küldötteidet, s magam is mások segítőivé válhassak! Ámen

  

Az ÚR angyala őrt áll az istenfélők mellett, és megmenti őket.
Zsolt 34,8

Nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy modern világunkban virágzik az angyal-kultusz. Maga a szó "angelosz" küldöttet jelent, s az Újszövetség 165-ször, az Ószövetség (apokrífok nélkül) pedig legalább 108-szor említi az angyalokat. "Angyal-tan" ill. fogalmazzunk így "angyal-hit" nagyon régóta létezik - nem csak a keresztény vallásban. A zsidó, a zoroasztriánus (perzsa), valamint az iszlám hitvilágban szerepelnek, de vannak előzményeik a pogány hitekben is. Érdemes megjegyezni, hogy az angyali világot, a mennyországot, először a perzsák kezdték hierarchikusnak tekinteni.

De kicsodák és micsodák ezek az angyalok? Nos, a bibliai történetekben az angyalok sohasem jelennek meg aranyos, pufók csecsemőként, hanem minden esetben felnőttek. Az angyalokkal foglalkozó keresztény teológiai diszciplína, az angelológia szerint az angyaloknak nincs nemük, a zsidó hagyomány viszont hímneműeknek tartja őket. Mivel az angyalokról csak emberi elképzelések vannak, ezért minden angyalokról szóló tanítást érdemes alaposan megvizsgálni! Az emberi elképzelés egyik jellegzetessége, hogy az angyalokat is jókra és gonoszokra osztja, jóllehet az angyal éppen azért angyal (azaz küldött), mert csak a Küldőjének az akaratát közvetíti. Az angyalok "egyénieskedése" tehát (pl. a bukott angyal, akit Sátánnak neveznek) tehát ellentmondásokat hordoz, s ezeknek a "negatív hatalmaknak" a birkózása az Istennel egy kívánatos, de alapvetően antropomorf elgondolás.

Úgy tűnik, hogy az összes angyal egyszerre teremtetett. Nem keletkeznek újabb angyalok. Az angyalok nincsenek kitéve halálnak vagy bármiféle pusztulásnak, ezért nem is csökken a számuk. Egyesek tudni vélik, hogy legalább annyi szellemi lény létezik, mint amennyi emberi lény lesz a Föld történelme során. A Bibliában az angyalok alapvetően "szolgáló lelkek" és nincs fizikai testük, mint az embereknek. Jézus a Lk 24,37-39-ben kijelenti: "a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van". Az angyalok - ha az alkalom úgy kívánja - képesek emberi alakot ölteni, más esetekben viszont vakító fehérben és ragyogó dicsőségben jelennek meg. Néhány rész a Bibliában szárnyakkal írja le az angyalokat, de a legtöbb angyalokról szóló rész nem beszél szárnyakról.

Azt nem tudjuk, vajon minden angyal ugyanazt a feladatot végzi-e, vagy néhányan "specializálódtak" bizonyos területekre, de a Szentírás beszél az angyalok különböző fajtáiról, a Kerúbokról és Szeráfokról, sőt két angyalról név szerint is tudunk: Mihályról és Gábrielről. Az angyalok legfőbb foglalatossága a mennyben az imádat és dicséret, a földön pedig a kinyilatkoztatás és Isten üzenetének vagy ima-válaszainak átadása az embereknek. Emellet vezethetnek, elláthatnak, védelmet adhatnak vagy megszabadíthatnak a veszélyből. Az angyalok tehát azért "vannak", hogy megerősítsenek és bátorítsanak, egyszóval: gondoskodjanak rólunk - a halál pillanatában is.


Jövőnk...

    A mai nap imádsága:
    Idő közé szorított életemnek Uram Te adj távlatott, mely szabaddá, s késszé tesz, hogy szerethessem mindazokat, akiket mellém rendeltél! Ámen.

   

Ő pedig tanítványaira nézett, és így szólt: "Boldogok vagytok, szegények, mert tiétek az Isten országa.
Lk 6,20

Jóléti világban élünk - még akkor is, ha megszorítások híre terhel minket nap, mint nap... Van vizünk, élelmünk, van tető a fejünk felett, s lehetőségünk van az informálódásra, mégha azt erősen manipulálva is kapjuk. Interneten vagy anélkül, a gondolatok szabad áramlása is - többé-kevésbbé - lehetséges. Ha nem is vagyunk igazi értelemben véve gazdagok, a világ sok százmillió emberéhez képest mégis azok közé számítódunk... Keresztény hálaadással és mértéktartással nem is vagyunk ellene ennek. De mi ez a jézusi bölcsesség: "A szegényeké az Isten országa?"

Attól, hogy valaki szegény, természetesen még nincs "belépőjegye" a mennyországba. Számtalan ember ugyanakkor nem azért szegény, mert nincs lehetősége dolgozni, hanem azért, mert semmit nem hajlandó tenni sem önmagáért, sem azért a közösségért, amelyiktől a "segélykét" kapja. Jézus azonban biztosan nem őrájuk gondol... Sokkal inkább azokra a szegényekre, akik Istenhez menekülnek, mert rádöbbentek, hogy Őnélküle sivár és élettelen az élet.

Szegénnyé válni - hogy részeseivé váljunk az Isten gazdagságának -, csak kimondani könnyű, a valóságban ez a legnehezebb az ember számára! Megtenni vezérlőelvnek a Láthatatlant a látható ellenében - egész embert érintő egzisztenciális kihívás! Ezért sokan - háromnegyede az embereknek(!) választják inkább a megfoghatót...

A lemondást mégis sokan rosszul értelmezik. Arról lemondani, ami egyébként úgysem érhető el, nem tekinthető szabad-akaratú lemondásnak, az egyszerűen beletörődés. Ennek is számtalan motívációs oka lehet, de bizonnyal Isten nem azért teremtett minket bele ebbe a gyönyörű anyagvilágba, hogy mindenről aszkétikus indulattal lemondjunk, s kivonuljunk a pusztába - bár bizonyára kevesebb gond lenne így a teremtett világban... Megtalálni a helyes mértéket a matéria és a lélek között csak akkor lehet, ha van mértékünk, s ráadásul még hiteles is. S lehetene-e "hitelesebb" mérce mint maga az Isten?

A szegények felismerése végül is ez: Egyetlen gazdaság, maga az Isten. Őt nem eszi meg a rozsda és a moly, nem változik, nem fogyatkozik meg... Nemcsak alapja/kezdete mindennek, de ómegája is, emberlétünk legvégső és legnagyobb Célja...


Normalitás...

A mai nap imádsága:
Istenem! Add, hogy a Tőled kapott bölcsességgel, teljességben élhessem életemet! Ámen

   

Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.
2 Tim 1,7

Nálunk, itt Európában - kár is lenne tagadni -, hanyatlik a kereszténység. Azon ágai pedig, melyek látszólag erőtől duzzadóak, csak a "kerítésen belül" tűnnek nagyszerűnek; kint a világban, a szeretet és a józanság napi vizsgáin rendre elbuknak. Márpedig a krisztuskövető életnek nem a "táboron belül", hanem a világban kell(ene) kibontakoznia, hiszen arra hívattak el Krisztus mindenkori követői, hogy, só és világosság legyenek a világban! Az a fajta kereszténység, mely elvakítja magát és másokat is (mert mindig triumfálni akar), s amely az életnek (benne a közösségnek) íz helyett inkább csak keserűséget okoz, nemcsak nem tölti be a missziót, de csak nevében van köze a Mesterhez...

A keresztény vallás elterjedésének és megerősödésének kezdeti szakaszában, az első három évszázadban, amikor még nem a hatalomról szólt az egyháztörénelem - mert az Isten keresésének egzisztenciális izgalma, s megtalálásának öröme határozta meg létét -, sokkal világosabb volt az egyén számára a cél: megnyugodni Istenben. Mit ér ugyanis az Istenhit, ha a kívánt külső és belső béke helyett csak békétlenséget okoz? Mit ér a korlátokat szétfeszítő nagy öröm, ha hiányzik belőle a józanság, s mit ér a nagy szeretni-akarás, ha hiányzik mellőle az erő, mely biztonságot ad, s hordoz akkor is, amikor a lélek lendülete alábbhagy? - ahogyan megtörtént ez ifjú Timóteusnál és megtörténik elszánt életű mai krisztuskövetőknél is.

Sok keresztény számára nem világos, hogy a hit nemcsak az Istenről szól. Persze, elsősorban Róla, de nem kizárólagosan csak Róla. Ha az ÚRIsten ennyire - nagyon emberien szólok - "magának való" lenne, akkor nem teremtette volna meg a világmindenséget, s benne értelmes lényeit - földieket és mennyeieket, a láthatóakat itt ebben az univerzumunkban, s a láthatatlanokat az Ő világában... Isten szeretetből teremtett meg minket embereket is, hogy szaporodjunk és sokasodjunk, hogy vigyázzunk a teremtettségre, azaz: hogy éljünk! Az életet élni pedig csak a maga természetességében, az Istentől kapott felelősségtudattal, a maga normalitásában lehet. Ha valami természetellenes, az Isten-ellenes és abnormális is egyben. Ezt a mindent megvizsgáló szív mélyén mindenki érzi és tudja - még ha ez rögtön nem derül ki, de utólag bizonnyal.

Félelem és csüggedés elkísér minket egy életen át, mint az árnyék. Talán azért követnek minket ezek az érzéseink, hogy el ne bízzuk magunkat, s nehogy azt gondoljuk, mi vagyunk a világ "közepe", s lám minden tökéletesen működik - az Isten nélkül is... Létünk többdimenziós értelmét egyedül az adja, ha Istent és az Ő megtartó törvényeit észrevesszük a világban mindenütt, s önző módon nem hadakozunk ellenük, hanem engedjük, hogy életünk értékteremtő részévé váljanak...


Nyugalom...

A mai nap imádsága:
Istenem! Békétlenné tette önzésünk ezt a világot, mert elhagytuk igazságodat. Téríts vissza mindannyiunkat utadra, hogy Benned megtaláljuk életünk célját, s ne nyugtalankodjunk többé lelkünkben! Ámen

   

A békesség Istene... tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére; és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte.
Zsid 13,20-21

"Nem elég a jót akarni" - mondja Váczi Mihály. Emberlétünk egyik legnagyobb buktatója, hogy cselekedeteink nem követik elképzeléseinket. Hiába a részletes terv, a perfekció látszata, bármennyire nem akarjuk, hibá(ka)t követünk el. A hibára és bűnre a héber gondolkodásban egy szó van csupán. S milyen igaz, mindegy hogy milyen aspektusból, de jótól való eltérésnek következménye a szenvedés. Nemcsak a rossz okozhat fájdalmat, de a jó elmulasztása is.

Isten - mint Legfőbb Jó - tehet készségessé mindenkit a jóra. Az emberi akarások mind kudarcra vannak ítélve, mert jót tenni csak egységben lehet, de az önzés - legyen bármilyen jelentéktelennek tűnő is - bomlasztja az egységet. Ezért nincs tökéletes társadalom, ezért utópisztikus minden politikai vállalkozás az egyetemes jó elérésére. Csakis egyetlen út járható jó lelkiismerettel: az Isten útja.

Ez az út pedig nem más, mint a szolgálat útja. Szolgáltatást nyújtani lehet parancsra vagy törvényi rendelkezés okán, de szolgálni csak szívvel, nem is akármilyennel lehetséges. A megelégedett, azaz békességgel telt szív az alapfeltétele a szolgálatnak. Forradalmárkodó lelkülettel nem lehet evangéliumot hirdetni se szóban, se tettben, nagyívű önmegvalósítási ambíciókkal nem lehet szeretetet adni. Hol van tehát a megoldás? Ott, ahol az út igazságos, ahol az út maga az élet, ahol a Mester jelen van. Nincs más alternatíva az Isten és emberek előtti kedvességre, nincs más lehetőség lelkünk nyugalmának megtalálására.


Sorsunk és egymás elfogadásáért...

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Te látod a terheimet, gondjaimat. Vedd el önzésemet, s okoskodásomat, hogy keresztjeimet és kérdéseimet Rád vethessem. Ámen.

Istenem, te tudod, milyen balga voltam, vétkeim nincsenek elrejtve előtted. Zsolt 69,6

Az ember élete lineáris. Van eleje és vége. Sokan úgy gondolják, hogy ciklikus, azaz van újraszületés. A kereszténység tanítása szerint újjászületés van, újraszületés nincs. Életünk szépségét, örömét, de egyben kockázatát is az adja, hogy egyszer élünk... mondja népi bölcsesség, de nem igaz, hogy sosem halunk meg. Mire elolvasod ezt az áhitatot, a világon mintegy félezer ember halt meg, de hazánk területén is legalább egy embertársunk elsuhant az anyagvilágból... Halálra gondolni akkor, amikor az élet oly sok csodálatos dolga leköti figyelmünket, talán nem ildomos... vagy mégis gondolnunk kell rá?

A zsoltáríró gondol rá. Több oka is van ennek. Egyrészt bármikor semmivé válhatnak a tervek... azaz nem tudjuk mikor kell visszaadnunk lelkünket Teremtőnknek. Manapság nem az a jellemző, hogy az élet végén, azzal betelve, megelégedetten várjuk a jó halált, mintegy barátot, aki megszabadít a testi nyomorúságainktól, s kivezet minket ebből a sötét siralomvölgyből. Ami a középkorban elfogadott világnézet volt, az manapság elfogadhatatlan. Gyorsan élünk... de gyorsan is halunk meg. Igyekszik mindenki minél több történésben részt venni, többet látni, tapasztalni és birtokolni az anyagvilágból, hiszen az élet oly rövid. Igazuk lenne mindazoknak, akik még drogokkal is hajszolják magukat, hogy a tempo - az élmények megszerzésére - még nagyobb legyen? Ha Istent sikerrel kizárjuk az életből - s ez az egyetlen egy, amit ebben a földi világban perfekcióval képesek vagyunk megtenni, a többi csak próbálkozás -, akkor igaza lehet az élvezeteket hajszolóknak. Ha azonban sikerül hittel belelátni a teremtettségbe, ha megadatik néhányszor, hogy istenes távlatokat meglássunk, akkor másként gondolkodunk világról, emberről, életről és halálról.

És mi az istenes távlat? Az, hogy az életünk Tőle jön, s Hozzá tér vissza, hiszen Ő maga az Élet. Ez az anyagvilág horizontján túli látás az evangélium hétköznapos valósága.


4 mód, ahogy imádkozhatsz a barátaidért és a családodért


"...azt halljam rólatok, hogy megálltok egy Lélekben, egy szívvel, együtt küzdve az evangélium hitéért." (Fil.1:27)

Itt van 4 mód, hogyan imádkozhatsz a barátaidért és a családodért:

1. Imádkozz, hogy nyíljon alkalom rá, mikor beszélhetsz nekik Jézusról (Kol.4:3). Kérd Istent, hogy adjon neked lehetőséget rá, hogy beszélhess másoknak Krisztusról és hívd meg őket egy kiscsoportba. Isten komolyan fog venni és megválaszolja az imádat!

2. Imádkozz, hogy Isten készítse a szíveket. Rick pásztor azt szokta mondani: "Tudjátok hogy Isten hogy puhítja a szíveket néha? Esőt küld!" Minden alkalommal, mikor látsz valakit, akinek épp viharos az élete, tudd, hogy Isten most puhítja a szívét.

3. Imádkozz, hogy Isten terhelje a szívedet. Kérd Istent, hogy lágyítsa meg a szívedet kifejezetten egy ember vagy egy csoport által. Terhelje rád a felelősséget irántuk.

4. Imádkozz, hogy Isten Igéje egyszerűen szálljon fel. Imádkozz, "hogy terjedjen az Úr igéje, és dicsőítsék" (2 Thessz. 3:1). Ahogy a korai keresztények tették.




Isten befejezi, amit elkezdett


"Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára." (Filippi 1:6.)


A Filippi 1:6. ezt mondja "Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára." Amit Isten elkezd, azt be is fejezi. Amerre Isten vezet, arról Ő gondoskodik. És ahová Isten vezet, ott Ő betölti szükségeinket. Először azonban próbára tesz, mivel próbatétel nélkül nincsen bizonyságtétel.

A kérdés tehát ez: teljes mértékben bízni akarsz Istenben?

Isten azt mondja, ne felejtsünk el emlékezni. Gyakran szerepel a Bibliában, hogy Isten emberei emléket állítanak, hogy sose felejtsék el, amit tanított nekik. Az ötlet, hogy egy sziklával állítsanak emléket, Józsué könyvéből származik. Rögtön azután, hogy a zsidók áthaladtak a Jordán folyón és bementek az ígéret földjére, Isten mondta nekik, hogy állítsanak emlékhelyet, hogy sose felejtsék el, mit tett értük. Minden ember felvett egy követ és arra használta, hogy emlékművet építsenek belőle. A jövőben, mikor gyermekeik megkérdezték, mit jelentenek a kövek, a zsidók el tudták magyarázni, hogy ezek a kövek emlékeztetik Isten jóságára Izráel gyermekeit.

Ha építenél egy emlékművet, mire akarnál emlékezni? Miért állítanád? Mit szeretnél bebiztosítani, hogy ne felejtsd el? Nem olyan dolgok számítanak, mint a munkád, a házad, a fizetésed vagy a képességeid. Te Isten öröksége vagy, és a te örökséged olyan pillanatokból áll, amikor tettél valamit Isten országáért, olyan kapcsolatokból, amelyek jelentősek az örökkévalóság szempontjából és olyan alkalmakból, amikor dícsőítetted Megmentődet.

Arra hívlak, hogy imádkozd el az emlékezés imáját, most azonnal. Mondd ezeket a szavakat teljes szívedből Istennek: "Atyám, emlékszem Jézus szeretetére. Köszönöm a csodákat, amiket az életemben véghezvittél. Istenem, segíts emlékezni a kegyelmedre és segíts, hogy én is kegyelmet gyakoroljak mások felé. Emlékszem nagylelkűségedre irántam. Erőt kérek ahhoz, hogy én is nagylelkű tudja lenni mások felé. Hiszem, hogy te velem leszel, és hiszem, hogy te befejezed, amit elkezdtél. Jézus nevében. Ámen."

Beszéljetek róla!

* Milyen csodákat vitt véghez Isten a te életedben?
* Milyen lehetőség van arra, hogy te és családod együtt emlékezettek, mit tett Isten értetek?


Ne hagyd, hogy a keserűség elgyengítse az életedet


"Egész indulatát szabadjára ereszti az ostoba, de a bölcs végül is lecsendesíti." (Példabeszédek 29:11.)

Sámsonnak, a Biblia erőművészének egyetlen különösebb gyengesége volt, hogy a legfőbb motivációja a megtorlás volt egész életében. Telve volt nehezteléssel és haraggal, így mindig agresszíven reagált az emberekre.

A Bírák 15. részében ezt sokszor észrevehetjük. A 3. versben Sámson ezt mondja: "Teljesen igazam lesz most a filiszteusokkal szemben, ha kárt okozok nékik." * Aztán a 7. versben: "Ha ti így tettetek, én meg bosszút állok rajtatok, és csak azután nyugszom meg!" És végül a 11. versben olyan ürügyet talál, amely tipikusan a gyenge emberekre jellemző: "De ő így felelt nekik: Ahogyan ők bántak velem, én is úgy bántam velük."

Ez volt Sámson modus operandi-ja (tipikus módszere): mindig reagált.

Ha az egész életedet azzal töltöd, hogy csak mások döntéseire reagálsz, ahelyett, hogy saját döntéseket hoznál, az el fogja gyengíteni az életedet.

"Ahogyan ők bántak velem, én is úgy bántam velük." Használtad valaha ezt ürügyként? Ha jobban belegondolsz, rájössz, hogy a neheztelés, a leszámolás igazából pazarlás.

- Időpocsékolás. Amikor dühös vagy valakire, a személy, aki ellen ez irányul, egyáltalán nem foglalkozik vele. A neheztelés sokkal jobban fáj neked, mint neki.

- Energiapazarlás. Energiát ölsz abba, hogy folyamatosan dühös legyél, amitől aztán letargiába süllyedsz, fáradt leszel, gyenge, és kimerült. De ami a legrosszabb…

- A kreativitás elpocsékolása. A legtöbb ember, amikor dühös valakire, szokatlanul kreatívvá válik abban, hogy megtalálja a módot a visszavágásra.

Sámson életét vizsgálva szembetűnik, hogy egy olyan emberről van szó, aki a leszámolás terén igencsak kreatív. A Bírák 15:3-5 a következőket írja: "És monda néki Sámson: Teljesen igazam lesz most a filiszteusokkal szemben, ha kárt okozok nékik." * "Azzal elment Sámson, fogott háromszáz rókát; csóvákat készített, és farkaikat egymásnak fordítva csóvát tett minden két róka farka közé. Majd meggyújtotta a csóvákat, és ráhajtotta a rókákat a filiszteusok lábon álló gabonájára. Így gyújtotta fel a kévéket és a lábon álló gabonát, sőt a szőlőket és az olajfás kerteket is."

Ez azért elég kreatív, nem? De ez a fajta kreativitása volt az, ami előbb fogságba kerüléséhez, majd halálhoz vezetett.

Mi a tanulság Sámson életéből? Az, hogy okosabb dolog kontrol alatt tartani a dühünket, valamint, hogy az önálló cselekvés jobb, mint lereagálni a helyzeteket. Vagy, ahogy a Példabeszédek 29:11 mondja: "Egész indulatát szabadjára ereszti az ostoba, de a bölcs végül is lecsendesíti."

*Ennél az egy mondatnál a Károli fordítást használtam, mert az jobban visszaadja az eredetit. (szateri)