Az
élet szépségei...

A mai nap
imádsága:
Uram, Istenem! Megállítasz most is, s azt akarod, hogy
fontos dolgaimat félretegyem, s csak Rád figyeljek. Jól tudom Uram,
hogy Te nem válogatsz a módszerekben, számodra csak az a fontos, hogy
én is Hozzád térjek. Kérlek, szánj meg engem! Könyörülj esendőségemen,
gondolataim zárt világát Te nyisd meg, hogy felfedezzem az Élet
Teljességét Tebenned, s örömmel tudjam szolgálni mindazokat, akiket
mellém adtál, s naponta elém hozol!
Ámen
Ó URam, segíts
meg!
Zsolt 118,25
Nehéz helyzetben a
kevésbé vallásos ember is felsóhajt: "Ó Uram!" Nehézségeink, szorult
helyzetünk ajkunkra szüli a szót, amely mögött az érzés húzódik: most
segítség kell! Vannak nagy "öntudatosak", akik csak magukban hisznek,
csak magukra számítanak, s maguk oldanak meg mindent - a maguk módján.
Vannak azonban élethelyzetek, amikor mindenki elbizonytalanodik. Ha
mégse, akkor kőből van a szíve...
Ilyenek azok
pillanatok, amikor az elmúlással találkozunk. Ezekben a napokban
gyertyák és mécsesek milliói égnek a temetőkben. Elhunyt szeretteinkre
gondolunk most, s egy-két napra megelevenednek az elhagyatott temetők
is. Különös esték ezek, a megszámlálhatatlan sok vibráló gyertyaláng
néma kiáltása ilyenkor a betonlelkűeket is megtöri - ha csak kis időre
is. A "Meddig még?" a "Hova tovább?" a "Miért?"-ek éjszakái ezek.
Ilyenkor ütközünk az elmúlás ólmos gondolataival, a múlttal, ilyenkor
menekülünk vissza egy kicsit a gyermekkorunkba, amikor még minden olyan
egyszerű volt, nemcsak azért mert gyermekek voltunk, hanem azért is,
mert akkor még ők, édesapánk és édesanyánk - még voltak. A
"most-nincsenek" torokszorító érzését csak azok ismerik, akik egyedül
maradtak, akik számára a hiány fájdalma elmossa a határt, s a nem
látható világ érzései erősebb valóságnak tűnnek, mint a látható
világé...
Ó URam, segíts meg! - kiált a zsoltáros, s
vele együtt sóhajtunk mi is. Szükségünk van segítségre, mert mi már
beismertük: egyedül nem megy. Próbáltuk ugyan, de megtanultuk - erőnk
igencsak véges, a magunk eszével, tehetségével az igazán fontos
dolgokat megválaszolni nem vagyunk képesek. Kell a Pártfogó, kell a
Vígasztaló! A felülről alá szálló Lélek, Aki nélkül elveszünk a
hétköznapok forgatagában. Beismerni, hogy kell a segítség - nem a
gyengeség, hanem a belátás jele. Be-, s meglátjuk azt, amit sokan nem
akarnak elfogadni: az Isten - Isten! Alfa és ómega, Minden Mindenekben.
Ő a Halál URa, és Ő az életé is.
Gyertyaláng életünk
gyorsan a végére ér, hamarabb, mintsem gondolnánk. Ezért fontos nekünk
az előrement üdvözültek (keresztségben elhunytak) ünnepe, a Halottak
napja. Ilyenkor gyertyát gyújtani, s figyelni a csendben közeledő
Istenre a teljes élet felé vezető őszinte próbálkozás, amit Isten soha
nem hagy válasz nélkül. Gyújtsunk hát meg egy gyertyát
önmagunkért...
Emlékezés...
A mai nap imádsága:
URam!
Köszönöm Neked életemet, s az erőt, amit adsz hozzá naponta. Áldalak
Téged a múltért, dicsőítelek a jelenért, s fohászkodom Hozzád a
holnapért... Kegyelem Istene légy velünk! Ámen
Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.
1 Kor 13,1
Zengő
érc, pengő cimbalom... hideg hangok ezek. Nem a csengésük ereje,
mélysége és magassága az, ami "lelketlenné" teszi őket, hanem a harmónia
hiánya! A harmónia görög eredetű szó, s azt jelenti: belső béke,
kiegyensúlyozottság. S mikor vagyunk kiegyensúlyozottak? Csakis akkor,
ha életünknek megvan a maga szimmetriája! A szimmetria szó meg a szintén
görög szümmetronból származik, aminek az általános jelentése: arányos,
harmonikus.
Kár, hogy a harmónia hiányát, életünk szimmetriájának
- azaz Isten képének rajtunk keresztüli tükrözését -, fontosságát csak
akkor vesszük észre, ha veszteségeinkkel kell megküzdenünk. Addig, amíg
van mellettünk valaki, aki nagyon fontos nekünk, eladdig elhordozzuk a
legsúlyosabb megpróbáltatásokat is, de ha teljesen egyedül maradunk,
akkor nagyon nehéz a felállás a "vert helyzetből", szinte reménytelen
próbálkozás ez annak, aki nem kapaszkodik bele Teremtőjébe...
A
novemberi szelek, a hideg, az egyre csapadékosabb és rövidülő napok
különössé teszik e hóeleji kettős ünnepet, mert minden emlékezés ünnep
is egyben. Beda Venerabilis/Szent Beda írja a Mindenszentek-kel
kapcsolatban: "E mai napon, szeretteim, mind valamennyi szenteknek
emlékezetét egy közös ünneplésnek vígságával üljük. Mert hitvallásuk
minél szilárdabb volt a szenvedésben, annál ragyogóbb most a
tisztességben... Lépjünk mi is erre az útra, siessünk a mennyei hazába,
melynek polgárai közé felvétettünk!" A veszteséget feldolgozni
mindannyiunknak magunknak kell, de egyéni küzdelmeinkben mindig
megerősítő, ha tudjuk, ha érezzük, hogy mások is ugyanazt az utat
járják, mint mi. Kicsit másképpen, más tempóban - ki előbbre, ki hátrébb
-, de az út ugyanaz: a múlandóság útja.
A múlandóság nagy
küzdelmét mindenki a "maga módján" harcolja meg. Van, aki pánikba esik,
hogy életének második felébe érkezvén másképp lát dolgokat, s
legfőképpen másképpen értékeli élete első felét, de olyan is van, aki
felszabadul, mert teljesítette "generációs kötelezettségeit", s végre
foglalkozhat olyan egyéni dolgokkal, melyek korábban háttérbe szorultak.
Ha mindehhez még az is megadatik, hogy gyönyörködhet gyermekei életes
röptében, ha részese lehet örömeiknek, sikereinek, akkor megélheti a
harmóniát, azt hogy az élet szép... mert Isten azt szépnek és jónak
teremtette.
A mindenszenteki tömeges temető-járás, szeretteinkre
való emlékezés egyben mindig saját múltunkkal való találkozás is.
Megfürödni a múltban mindig tanulságos, s ha az nem mindig csak
konfrontáció a bűnökkel és a mulasztásokkal, akkor erőt ad a
holnapokban. Abban a holnapba, ami még nem a mienk, csak magunknak
hisszük, de valójában csak ígéretben kapjuk a JóIstentől. Azt, hogy a
holnap hoz-e holnaputánt még itt és most nem tudjuk, de arról hitben
megbizonyosodhatunk, hogy utunk végén mindannyiunkra vár a Szeret
Istene...
Erőért, s
szeretetért.
A
mai nap imádsága:
Uram! Nehézségeim közepette hajolj le hozzám, s
védelmezz szereteteddel!
Ámen.
Vegyétek fel
mindenképpen a hit pajzsát,
amellyel kiolthatjátok a gonosznak
minden tüzes nyilát.
Ef
6,16
Rossz emlékezetű hidegháborús időkben érdekes
fogalom uralta a világpolitikát: a békeharc... Önmagában is
ellentmondásosnak tűnő szóval állunk szemben, ami kérdéseket vet fel:
lehet-e a békével harcolni illetve minden harci eszköz megengedhető-e
az ún. béke megtartásáért? A pajzs egyértelműen passzív védelmi eszköz,
de milyen is a jó pajzs? A római birodalomban rendszeresített pajzsok
fából készültek, melyek bőr illetve lemezborítást kaptak. Ha tüzes
nyilvessző fúrodott is bele, lángra nem lobbant, hiszen az éghető fa a
borítás alatt volt, ott pedig már nem volt elegendő oxigén az
égéshez...
Pál innen veszi a példát, római katonákat
és harci felszerelésüket gyakran szemügyre vehette. Hasonlata kiváló: a
gonoszság valóban nyílsebesen ér célba. Ha talál, iszonyatos fájdalmat
okoz, s ráadásul megégeti a környezetet is, s fojtogatú füstjéről ne is
szólva. "Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát" - tanácsolja Pál. Ha
nem teszed, kiszolgáltatottá válsz. Minden nyílvessző elől csak
akciófilmek hősei térnek ki, a valós életben más a helyzet - szinte
egyidőben halljuk a gonosz nyilvesszőjének a süvítését és érezzük a
hasító fájdalmat. Menekvést csakis a hit pajzsa
adhat.
De milyen hitről van itt szó? Nyilvánvalóan
nem a magamban valóról, hanem az Istenben bizakodóról. Evangélikus
himnuszunk, az "Erős vár a mi Istenünk" így mondja egyik sorában: "ha Ő
velünk, ki ellenünk?" Ha Isten velünk van, akkor a halál sem rémíthet
meg, de ha Őt kizárjuk életünkből, akkor mindentől félhetünk, meg annak
az ellenkezőjétől is. A hitet kategorizálni csak az ember akarja, Isten
a hitet nem ember-kitalálta skálával méricsgéli. Ezért nincs sok
értelme az emberi okoskodásnak a hit dolgaival kapcsolatban. A hit
ugyanis nem teljesítmény, hanem létforma. Olyan állapot, amiben ha
valaki él, csak egy szót tud rá mondani, hogy érzékeltesse személyes
életének biztonságát: kegyelem. A hit pajzsa nem életfilozófiákból
készült, hanem az Isten szeretetének (kereszt)fájából. Felvenni nem
botorság, hanem bátorság, a hívő élet nagy-nagy
kiváltsága.
Fájdalom...
A mai
nap imádsága:
Istenem! Köszönöm, hogy szereteteddel
vigasztalsz, s kegyelmeddel támogatsz!
Ámen
...és az Isten letöröl szemükről minden
könnyet.
Jel 7,17c
Sokak számára a
Mindenszentek (régiesen mindszent) ünnepe nem sokat jelent, de a
Halottak napja - főleg 2001 óta, amióta újra munkaszüneti nap - szinte
kivétel nélkül megmozdítja mindenki lelkét... A régiek vélekedése
szerint ez a nap az elmúlt esztendőben elhunyt lelkeké, mely elképzelés
köré szinte minden népnek valamilyen szokása alakult ki. Van, ahol
komolyan igyekeznek ajándékokkal kiengesztelni/segíteni az előrement
lelkeket, mert a néphagyomány szerint ezen a napon mennek át a lelkek a
Holtak Birodalmába...
Ha a népi vallásosságot meg is
mosolyogja a ma embere, ebben a modern korban is a veszteség az
veszteség. A lélek fájdalmát ma sem szüntetik meg az emberi okoskodás
szülte szép gondolatok, ahogy régen se. Fájdalmat enyhíteni az idő is
csak egy kicsit tud, megszüntetni azonban sosem képes. Erre egyedül az
Istennek van hatalma. Egyedül Benne nyugszik meg a nyughatatlan lélek,
egyedül az Ő szeretetében van megelégítés és
békesség.
Jelenések könyvének vigasztalása, hogy az
Isten - majd akkor és ott(!) - letöröl szemünkről minden könnyet.
Minden, ami itt a földi létben megszakadt, eltörött, véget ért,
elraboltak, tragikusan kiszakadt - az odaát befejezésre talál; s amit
az Isten befejez, az mind jó és megnyugvást adó, mert minden űrt, ami a
lélekben eladdig tátongott - betölt.
Veszteségeinket
nemcsak a halálhoz köthetjük. Amit meg tudnánk cselekedni életünk
nekünk rendelt néhány évtizedében, de mégsem(!) tesszük, az is nagy
fájdalmat okoz, hiszen tátongó ürességet hagy maga után... "Bűn nemcsak
a rossz megcselekvése, de a jó elmulasztása is!" Éppen ezért nem
hiábavaló az évenkénti gyertyagyújtás a temetőkben, s nem hiábavalóak
az emlékezés csöndes percei.
Halottak napjának
szomorúsága minden embert az Élet örömeire figyelmeztet: Tégy jót,
amíg lehetőséged van rá! Szeress, amíg teheted, hozz áldozatot a
tieidért, amíg lehetőséged van rá! Töltsd meg istenes tartalommal
napjaidat, amíg tart a kegyelem
ideje...
Halál és
élet...
A mai nap
imádsága:
Uram! Áldott légy a mai nap minden öröméért és
küzdelméért, melyekben megmutatod gondviselő jóságodat!
Ámen.
Erős bátorításunk van nekünk,
akik
odamenekültünk,
hogy belekapaszkodjunk az előttünk levő
reménységbe.
Zsid 6,18b
Ezekben a napokban
élettel telnek meg a temetők. Esténként megannyi pislákoló láng
világítja meg a sírkövek megfakult betűit, a feledés homályát egy-két
napra oldja az emlékezés gyertyalángja? Emlékezés mindig erőt ad, bár
olykor fájdalmas. Ilyenkor felszakadnak a gyógyultnak hitt régi sebek,
az intenzív emlékezésben megelevenedik mindaz, ami jó volt, s persze az
is, ami rossz? Újra érezzük azok közelségét, akik a kedvesek voltak
számunkra, de már nem lehetnek közöttünk?
Ezekben a
napokban, amikor tömegek zarándokolnak szeretteik sírjához, mindenki
számára kiderül a halál egyetemlegessége. Senki nem bújhat el előle,
senki nem válhat mentessé attól, hogy kényszerűen átélje veszteségét.
Előbb vagy utóbb, de mindenkinek rá kell döbbenie: Az élet legnagyobb
fájdalma a halál... A megváltoztathatatlan keserűségén nem képes
mindenki ?túllépni?. Tiltakozás, düh, agresszió ? kifelé vagy befelé ?
hasztalan, a fájdalom nem akar elmúlni, mert nem múlhat el. Gyötrő
erejéből jelentősen veszíthet, de meg nem szűntetheti semmi, csak a
személyes kimenetel ebből a világból.
A temető
különleges hely itt (még) respektálják az emberek egymást, tekintettel
vannak egymásra - többnyire. Nem úgy az életben! Ott hiányzik a
részvét, az együttérzés, a temetőn kívül alapvető hiánycikk a
kooperációs készség... az egyéni vesztéségeink terhe azonban közösséget
kovácsol - olykor vadidegen emberek között is. A Halál nagy úr!
Rádöbbent minket arra - lehet, hogy csak akkor, amikor félelmetesen
sötét árnyéka először rávetítődik életünkre -, hogy "kooperálnunk",
azaz együtt kell dolgoznunk az Istennel. Nem ellene, hanem Vele! - ez a
megtérés nagy bölcsessége.
Belekapaszkodni az
Istenbe nemcsak különleges alkalmakkor - temetőt járva - lehetséges.
Minden egyes napunk, mely elhamvad a múlandóság oltárán egyedülálló és
soha vissza nem térő lehetőséget kínál az Istennel való együttjárásra.
Communio viatorum, azaz: úton levők közössége. Így hangzott és hangzik
ma is a krisztuskövető egyház önmeghatározása. Ezért ha utainkat járjuk
- egyedül vagy párban - ne feledjük el soha: minden út egy helyre
vezet! A hitetlenek szerint a temetőbe, a hívők szerint az
Istenhez...
Veszteségeink...
A
mai nap imádsága:
URam! Tudom, hogy Te akkor is adsz, amikor
elveszel, s oda is juttatsz, ahol kegyelmed semmilyen gyümölcsöt nem
terem. Könyörülj meg mindannyiunkon!
Ámen
Hatalmas dolgokat művel,
kikutathatatlanul, csodás dolgokat, megszámlálhatatlanul. Elvonul
fölöttem, de nem látom, elsuhan, de nem veszem
észre.
Napjaim gyorsabbak a futárnál, elszaladnak,
nem látnak semmi jót...
Jób 910-11 és 25
A
születés örömteli csodája, s a gyászos elmúlás közé szorult rövidke
néhány évtizedes életünkben minden évben van egy nap, amikor különösen
is az elmúlásra gondolunk... Így október végén, november elején, amikor
megpezsdülnek a temetők, s esténként gyertyák ezrei remegve sóhajtanak
bele a vaksötét éjszakába - borzongatóan szép, s egyben fájdalmasan
szomorú is ez, hiszen a veszteség fájdalmára emlékeztet - alig van
ember, aki néhány gondolat erejéig ne gondolna saját elmúlására
se...
A halottak életet nyomorító kultusza nem vezet
sehová sem, de jó, hogy van egy nap, ami - munkaszüneti nap lévén;
éppen 10 éve(!) -, félreérthetetlenül szembesít mindenkit saját
végességével is. De mire is jó ez, emlékezni a halálra? Minek évenkénti
rendszerességgel feltépni a veszteség soha be nem gyógyuló sebeit? Nem
elég nekünk éppen az a tudat, hogy egyszer úgy is ki kell mennünk ebből
a világból?
Nos, saját végességünk elemi felismerése
- mert általában nem azzal a tudattal fekszünk le, hogy holnap nem
ébredünk fel - felértékeli számunkra az életet. Annak belátása, hogy a
mai nap soha vissza nem térő alkalom arra, hogy szeressünk, hogy
rámosolyogjunk környezetünkre, a múlandó pillanatba örökkévaló
értékeket sző bele! Így válhatnak tartalmassá a hiábavalónak elkönyvelt
percek, s így pattannak ki lelkünkben az Isten által belénk vetett a
reménység-magvacskák...
Életünk különösen is
fájdalmas pillanatai azok, amikor emberi szemmel nézve a holnap, s
holnapután minden reménysége szertefoszlik... Isten gondviselésébe
vetett hitünk azonban átível földi létünk utolsó korlátján is, hiszen
akinek szívében a krisztusi szeretet dobog, annak nem megmosolyogtató
naiv kijelentés a temetőkapuk gyakori felirata, hanem e világban erőt
adó, megtartó bizonyosság: Feltámadunk!