Biztonság...
A mai nap imádsága:
URam! Te vagy kősziklám és váram! Ámen
URam! Te vagy kősziklám és váram! Ámen
Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet. Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom. Istennél van segítségem és dicsőségem, erős sziklám és oltalmam az Isten.
Zsolt 62,(6)7(8)
Zsolt 62,(6)7(8)
Az
élet olyan, mint egy EKG-hullám: vannak mélységei és magaslatai... S
addig jó nekünk, amíg szép ritmusban rajzolódnak a csúcsok és völgyek!
Amikor életünk völgyében vagyunk, s minden olyan bizonytalannak
tűnik... s mikor nem, ha nem akkor, amikor az ember fiatal: "Sikerülnek-e a vizsgáim? Ki lesz életem párja? Hol s mit fogok majd dolgozni? Hogyan tudom majd nevelni (hitre, hitben is!) leendő gyermekeimet?" Megannyi nyugtalanító kérdés, melyek olykor gúzsba kötnek egy időre, megingatják, próbára teszik az ember lelkét, türelmét.
Az evangélium a zsoltáros ajkán/tollából - hiszen Isten eu-angelionja/'jóhíre' nem korhoz (ószövetségi vagy újszövetségi) hanem Ő magához kötött -, ma is hangzik felénk: Ő a Kőszikla, a Szabadító, az Erős Vár. Bizony vannak az életben olyan helyzetek, amikor úgy érezzük: "Na, most, ebben a pillanatban fog kicsúszni a talaj a lábam alól, na most esek szét, tépnek darabokra a kihívások!" Aztán megszabadulunk a gyötrő érzésektől, túléljük az érzelmi ingadozást, szilárd talajt fogunk, biztonságban érezzük magunkat.
A
hívő ember azt vallja, biztonsága az ÚRnál van, Aki adja a garanciát, a
segítséget, az erőt a mindennapok kihívásai között. Tudja, hogy akkor
is Teremtője kezében van, amikor "lent" van, s akkor is, amikor "fent".
Ezért nem keseredik ér végletesen a hullámvölgyben, s ezért tud
alázatos maradni, amikor a kegyelem hullámcsúcsain szörföl... A
"világi" siker titka lehet az ügyeskedő törtetés, de a
megelégedettséged adó eredmény az Isten áldásából fakad: hiszen Ő, a
Körülmények URa adja az erőt is!
Régi kép/hasonlat az ÚRIstenre, köszöntésünkben is elmondjuk: "Erős Vár a mi Istenünk!" Régen a vár nem egyszerűen a katonák lak-tanyája volt,
ahol állomásoztak, laktak, hanem a vár urának egyben az otthona is
volt, ahol élt. Így az Isten a hívő ember számára: otthon, biztonságot
adó "lakozás", hiszen "Benne élünk és mozgunk", s akkor élhetjük át az
isteni szeretet mindennapos csodáit, ha "mi" Őbenne vagyunk, s Ő
mibennünk".
Az otthon csendességet, nyugalmat áraszt... az otthon az oltalom helye. Ha nincs otthonod, akkor, nincs helyed, ahol reménykedhetsz: egyszer minden jóra fordul, s a kínzó hiányok, s közöttük a legnagyobb, a legkeservesebb, az Isten hiánya - megszűnik...

A mai nap imádsága:
Uram! Add nekem szereteted erejét szívembe, hogy megújuljon életem! Ámen
Törődik a gyámoltalanok imádságával, nem veti meg imádságukat.
Zsolt 102,18
"Segíts magadon, s az Isten is megsegít!". Régi bölcsesség, amivel azok, akik az élet perifériájára csúsztak - önhibájukból vagy anélkül - nem sok mindent tudnak kezdeni. Változtatni azokon a dolgokon, körülményeken, melyek maguk alá gyűrik az emberek millióit naponta - szinte lehetetlennelk tűnő vállalkozás. "Hogyan sikerülhetne nekem , amikor a többi tízmilliónak sem sikerült?"
Gyámoltalan az, aki támasztalan. Akit senki és semmi nem tart, akit már az álmai is elhagyták. Nincsen ereje, s a tragédiáját súlyosbítja, hogy reménysége sincs... Régi uralkodói alapelv: Ha az emberektől sikerül elvenni a holnap reménységét, akkor engedelmesé válnak, azt teszik, amit mondanak nekik. A zsoltáríró mégis azt mondja, van Valaki, aki törődik a gyámoltalanok imádságával. De hogyan törődhet valaki az én sóhajaimmal, aki nincs is?
A hit nagy kérdésére a választ mindenkinek magának kell megadnia. Van Bibliánk, de nincsenek patent-válaszok, mégha egyesek ezt úgy is prezentálják. Van egyháztörténetünk, mely eleink mártír-tanúságairól tudósít, de a saját egyedi, egyszeri, megismételhetetlen életem "igenjét az Istenre" nekem kell kimondani, más nem teheti meg helyettem azt, amit nekem kell megtennem. A pusztai vándorlás szép története, hogy a zúgolódó népről Isten levette óvó kezét, s a pusztai mérgeskígyók kivétel nélkül mindenkit megmartak, jól példázza, hogy a "rézkígyóra" feltekinteni mindenkinek magának kell. Nincs "kollektív megváltás", nem létezik tömeg-megoldás az Isten-problémára, hiszen ez azt jelenteni, hogy sablonosan egyformák lennénk. (Sablonossá csak a bűn tesz minket!)
A zsoltáríró szavain keresztül átsugárzik az a meggyőződés is, hogy Isten nemcsak meghallgatja a határesetiek imádságait, de azokkal törődik, azaz azokat meg is válaszolja. Nem rögtön, nem úgy, ahogyan azt sokszor mi gondoljuk, de Ő nem hagy minket magunkra kérdéseinkkel, azokra mindig ad nemcsak válaszokat, de megoldásokat is. Mindaddig, amíg perlekedünk Vele, addig csak lefelé, a körülményeinkre nézünk... ha feltekintünk rá, akkor szeretetének fénye nemcsak megcsillan a "rézkígyón", de legyőzi azt, s meggyógyul először a lélek, s utána a test is.
Törődik a gyámoltalanok imádságával, nem veti meg imádságukat.
Zsolt 102,18
"Segíts magadon, s az Isten is megsegít!". Régi bölcsesség, amivel azok, akik az élet perifériájára csúsztak - önhibájukból vagy anélkül - nem sok mindent tudnak kezdeni. Változtatni azokon a dolgokon, körülményeken, melyek maguk alá gyűrik az emberek millióit naponta - szinte lehetetlennelk tűnő vállalkozás. "Hogyan sikerülhetne nekem , amikor a többi tízmilliónak sem sikerült?"
Gyámoltalan az, aki támasztalan. Akit senki és semmi nem tart, akit már az álmai is elhagyták. Nincsen ereje, s a tragédiáját súlyosbítja, hogy reménysége sincs... Régi uralkodói alapelv: Ha az emberektől sikerül elvenni a holnap reménységét, akkor engedelmesé válnak, azt teszik, amit mondanak nekik. A zsoltáríró mégis azt mondja, van Valaki, aki törődik a gyámoltalanok imádságával. De hogyan törődhet valaki az én sóhajaimmal, aki nincs is?
A hit nagy kérdésére a választ mindenkinek magának kell megadnia. Van Bibliánk, de nincsenek patent-válaszok, mégha egyesek ezt úgy is prezentálják. Van egyháztörténetünk, mely eleink mártír-tanúságairól tudósít, de a saját egyedi, egyszeri, megismételhetetlen életem "igenjét az Istenre" nekem kell kimondani, más nem teheti meg helyettem azt, amit nekem kell megtennem. A pusztai vándorlás szép története, hogy a zúgolódó népről Isten levette óvó kezét, s a pusztai mérgeskígyók kivétel nélkül mindenkit megmartak, jól példázza, hogy a "rézkígyóra" feltekinteni mindenkinek magának kell. Nincs "kollektív megváltás", nem létezik tömeg-megoldás az Isten-problémára, hiszen ez azt jelenteni, hogy sablonosan egyformák lennénk. (Sablonossá csak a bűn tesz minket!)
A zsoltáríró szavain keresztül átsugárzik az a meggyőződés is, hogy Isten nemcsak meghallgatja a határesetiek imádságait, de azokkal törődik, azaz azokat meg is válaszolja. Nem rögtön, nem úgy, ahogyan azt sokszor mi gondoljuk, de Ő nem hagy minket magunkra kérdéseinkkel, azokra mindig ad nemcsak válaszokat, de megoldásokat is. Mindaddig, amíg perlekedünk Vele, addig csak lefelé, a körülményeinkre nézünk... ha feltekintünk rá, akkor szeretetének fénye nemcsak megcsillan a "rézkígyón", de legyőzi azt, s meggyógyul először a lélek, s utána a test is.
Megbocsátás...
A mai nap imádsága:
URam!
Vétkeimet töröld el, bűneimre ne tekints, mulasztásaim terheit vedd el
tőlem! Add, hogy Veled együtt újat kezdhessek, s felfedezhesselek
életemi minden dolgában! Ámen
Mi könnyebb: ezt mondani: Megbocsáttattak a te bűneid, - vagy pedig ezt mondani: Kelj fel és járj?
Lk 5,23
"Bűnbe
esni emberi - megbocsátani isteni dolog..." Akinek nem egyszerűen csak
kellemetlenséget okoztak, hanem totálisan, úgy igazán "beleléptek" az
életébe, úgy, hogy azzal egzisztenciális krízist is okoztak neki -, nos
az ilyen lélekzuhanásokat átélt ember tudja igazán átérezni:
megbocsátani emberfeletti dolog! Ennek nehézségét leginkább a
párkapcsolati krízisek mutatják, amikor bizalomvesztés, a másik
emberségének megsértése történt meg - visszavonhatatlanul(!), hiszen,
ami megtörtént, az megtörtént, az idő kerekét nem lehet visszafelé
forgatni.
Két
ember lelkét legmélyebben érintő kapcsolatában, a párkapcsolatban lehet
felfedezni azokat dimenziókat, melyek az élet szépségét, de nehézségét
is adják. Lehet ezt a kapcsolatot felületesen is megélni - ez az egyik
legnagyobb tragédia, hiszen aranynál is értékesebb lehetőséget szalaszt
el ilyenkor az ember: önmaga, s Isten megismerésére -, s lehet úgy is
élni vele, ahogyan azt az Isten az embernek szánta, s akkor az olyan
életminőséget munkál, mely nemcsak a kapcsolatban lévő két embert, hanem
mindazokat emeli, akik a környezetükben vannak: elsősorban a család
vagy kisközösség. Aki vét, aki mulaszt, az olyan, mint amikor a szállni
készülő madár szárnyára köveket kötözne valaki... A bűn ugyanis
leterhel, lehúz, ellentétes az Isten emelő akaratával. A bűn nehézségi
erejét éppen ezért egyedül csak Isten képes legyőzni...
A
megbocsátás Isten legtisztább, leglényegesebb, legszebb megnyilvánulása
az ember életében. A megbocsátás Isten embersége (Golgota!) és az
emberiség isteni jövője is egyben. Amikor megbocsátunk, az nem más, mint
belátása annak, hogy létezik "magasabb igazság" is, mint a mi
igazságunk, van nagyobb fájdalom (Isten fájdalma!) is, mint a mienk...
Amikor az ember a bűn tüzében perzselődik, akkor kezd "elege lenni" az
életből. Ilyenkor nemcsak önemésztő gondolatok, de életrontó cselekvési
utak kínálkoznak: alkohol, drog, más szenvedély... Ebből kimászni
egyedül nem lehet, ebből kiragadni a másikat egyedül nem vagyunk
képesek, csakis együtt, közösségben. Melyikben? Abban, amelyet Krisztus
hív el, hoz létre, s tart fenn...
Az
a közösség, ahol a krisztusi megbocsátást élik, annak mindig van
jövője, annak mindig van előremutató alternatívája, még akkor is, ha a
többiek fölött a kétségbeesés sötét hullámi csapkodnak. Ahol van
megbocsátás, ott van együttmunkálkodás is, mely alapja a
kiegyensúlyozott életnek. Egyedül a megbocsátás teszi teljessé az életet
- beteljesületlen vágyaink/kívánságaink ellenére! Valóban megbocsátani -
nemcsak "elásni a csatabárdot" egy időre - azonban csak az tud, akinek
már egyszer megbocsátottak. Odafönt. Ezért a megbocsátás az isteni titok
egyik legnagyobbja, ehhez képest egy csodás gyógyulás szinte
másodlagos...
Önzésünk...
A mai nap imádsága:
Uram!
Ne engedd, hogy engedjek a csábításnak, s elpártoljak Tőled! Taníts,
hogy féljelek Téged, s nevelj, hogy növekedhessek kegyelmed által! Ámen
Saját gonoszságod ver meg, elpártolásod fenyít meg téged. Tudd meg, és lásd meg: milyen gonosz és keserves dolog, hogy elhagytad Istenedet, az URat.
Jer 2,19a+b
Minél öregebbek vagyunk, annál többször tapasztaljuk embertársaink sorsát kísérve/figyelve: Isten nem ver bottal... Isten felfoghatatlan nagysága nyilvánul meg abban is, hogy apró dolgokon keresztül fegyelmez minket. Nehezen érthető nekünk, de gondviselésben megnyilvánuló nevelése nem nélkülözi sem a tragédiát, sem pedig a derűt. Teremtő Istenünk teljes szabadságot adott mindannyiunknak - megengedvén, hogy jó magasra felmásszunk önzésünk fájára -, sőt, megengedi azt is, hogy leessünk róla... S ha előre nem is tudunk olyan bölcsek lenni, mint szeretnénk, utólag már pontosan látjuk: bizony, lehetett volna ez vagy az másképpen is, alakalhutatott volna jobban is a sorsunk, de saját életünket illetően szemrehányást - minden esetben - csak magunknak tehetünk.
Aki elfordul Istentől, az az élettől fordul el. Az élet ugyanis maga a szeretet. Aki nem tapasztal(hat)ja meg, milyen a teljességrevivő szeretet, annak igen nyomorúságos az élete. Hiába minden fáradozása, átélt szeretet nélkül értelmét veszti létének minden küzdelme. Sikert sikerre halmozhat, de ha nincs senki, akivel megoszthatná örömét, az elért eredmény mit sem ér... Aki gonosz, az nemcsak elpártolt az Istentől, az nemcsak megtagadta, s megvetette a szeretet egyetemes feljebbvalóságát, de egyben az élet helyett a halálra is szavazott! Márpedig Isten életre rendelt minket, nem pedig halálra... Aki Isten akaratának tetszően él egy életen át, az még a halált sem tekinti ellenségnek, de aki elpártol Tőle és enged gonoszsága kísértéseinek, az nemcsak (fele)barátait veszíti el, de minél közelebb kerül élete végéhez, minél inkább érzi magánya kínját, annál inkább retteg az elmúlástól is.
Keserves dolog, ha valaki letér arról az útról, amire rendelte őt az Örökkévaló. Életünk folyamán többször kinyilvánítja Isten, mi az, amit szeretne megvalósulva látni életünkben, hiszen tálentumainkat nem azért kaptuk, hogy elássuk őket, hanem azért, hogy megduplázzuk őket! Felbecsülhetetlen minden egyes ember élete, hiszen egyediek, megismételhetetlenek vagyunk - nem "széria-darabok", hanem Isten által "megálmodott" saját kezével formált 'egyszeri' csodálatos alkotások! Aki ezt megérti, az tisztelni kezdi az életet, mely az Isten félelmét is felébreszti benne. Az "Istennek félelme" azonban egészen más, mint az anyagvilágtól való félelem. A Teremtő Isten félelme (félelemteljes tisztelete!) ugyanis soha nem bénít meg és/vagy tipor sárba, hanem épít, gazdagít és soha nem gondolt magasságokba repít: nem egyszerűen életminőséget ad, hanem elmúláson túli Életet ajándékoz....
Saját gonoszságod ver meg, elpártolásod fenyít meg téged. Tudd meg, és lásd meg: milyen gonosz és keserves dolog, hogy elhagytad Istenedet, az URat.
Jer 2,19a+b
Minél öregebbek vagyunk, annál többször tapasztaljuk embertársaink sorsát kísérve/figyelve: Isten nem ver bottal... Isten felfoghatatlan nagysága nyilvánul meg abban is, hogy apró dolgokon keresztül fegyelmez minket. Nehezen érthető nekünk, de gondviselésben megnyilvánuló nevelése nem nélkülözi sem a tragédiát, sem pedig a derűt. Teremtő Istenünk teljes szabadságot adott mindannyiunknak - megengedvén, hogy jó magasra felmásszunk önzésünk fájára -, sőt, megengedi azt is, hogy leessünk róla... S ha előre nem is tudunk olyan bölcsek lenni, mint szeretnénk, utólag már pontosan látjuk: bizony, lehetett volna ez vagy az másképpen is, alakalhutatott volna jobban is a sorsunk, de saját életünket illetően szemrehányást - minden esetben - csak magunknak tehetünk.
Aki elfordul Istentől, az az élettől fordul el. Az élet ugyanis maga a szeretet. Aki nem tapasztal(hat)ja meg, milyen a teljességrevivő szeretet, annak igen nyomorúságos az élete. Hiába minden fáradozása, átélt szeretet nélkül értelmét veszti létének minden küzdelme. Sikert sikerre halmozhat, de ha nincs senki, akivel megoszthatná örömét, az elért eredmény mit sem ér... Aki gonosz, az nemcsak elpártolt az Istentől, az nemcsak megtagadta, s megvetette a szeretet egyetemes feljebbvalóságát, de egyben az élet helyett a halálra is szavazott! Márpedig Isten életre rendelt minket, nem pedig halálra... Aki Isten akaratának tetszően él egy életen át, az még a halált sem tekinti ellenségnek, de aki elpártol Tőle és enged gonoszsága kísértéseinek, az nemcsak (fele)barátait veszíti el, de minél közelebb kerül élete végéhez, minél inkább érzi magánya kínját, annál inkább retteg az elmúlástól is.
Keserves dolog, ha valaki letér arról az útról, amire rendelte őt az Örökkévaló. Életünk folyamán többször kinyilvánítja Isten, mi az, amit szeretne megvalósulva látni életünkben, hiszen tálentumainkat nem azért kaptuk, hogy elássuk őket, hanem azért, hogy megduplázzuk őket! Felbecsülhetetlen minden egyes ember élete, hiszen egyediek, megismételhetetlenek vagyunk - nem "széria-darabok", hanem Isten által "megálmodott" saját kezével formált 'egyszeri' csodálatos alkotások! Aki ezt megérti, az tisztelni kezdi az életet, mely az Isten félelmét is felébreszti benne. Az "Istennek félelme" azonban egészen más, mint az anyagvilágtól való félelem. A Teremtő Isten félelme (félelemteljes tisztelete!) ugyanis soha nem bénít meg és/vagy tipor sárba, hanem épít, gazdagít és soha nem gondolt magasságokba repít: nem egyszerűen életminőséget ad, hanem elmúláson túli Életet ajándékoz....
Öröm...
A mai nap imádsága:
Istenem!
Köszönöm Neked életemet, s feladataimat! Add, hogy munkámat mindig
hűséggel tudjam végezni, annak mindig eredménye legyen, s mindeközben
észrevegyem gondviselő szereteted jeleit az élet minden területén! Ámen
Az én lelkem ujjong Isten, az én megtartóm előtt.
Lk 1,47
"Olyan boldog vagyok!" - mondta tegnap egyik ismerősünk húszéves lánya, mely spontán-őszinte kijelentésre reflexszerűen válaszolta feleségem: "Gyorsan mondd mégegyszer! Ezt olyan ritkán hallja az ember..." S valóban, az orvosi rendelőben a betegek nem arról számolnak be, hogy minden dolguk rendben lenne, s a vasárnapi szószék alatt ülők jelentős része is általában vigasztalást keres bajaira: választ remélnek életvezetési tragédiáik, a betegségek, a veszteségek vagy a halál szülte nyomasztó kérdésekre....
"Olyan boldog vagyok!" - ritkán csilingelő mondat ez a mai világunkban. Valljuk meg őszintén, a mai fiataloknak nem könnyű a dolguk. Senki nem sírja vissza a "pártállami-szocialista-kommunista" időket - legfeljebb az akkori kiváltságosok -, de annak idején az iskolapadból kikerülve kötelező volt bemenni a gyárkapun! Aki ezt nem tette - fiatalabbak kedvéért írom -, az "kmk-ás" volt, azaz: közveszélyes munka-kerülő. Az biztos, hogy a dologtalanság a bűn melegágya, s aki tudatosan kerüli a munkát az nem egyenes ember! (Azt már csak zárójelben jegyezném meg, hogy a mesterségesen fenntartott mai dologtalanság kiváló eszköz abban, hogy olcsó legyen az ember ideje a munkaerőpiacon...)
A boldogsághoz nemcsak az tartozik, hogy az ember fiatal, egészséges és persze szerelmes - s mellesleg egzisztenciális biztonsága is van -, igaz többnyire a szülői kassza terhére. A boldogság alapja a tervezhetőség, a kiszámíthatóság, a stabilitás. (Ez utóbbi az érzelmekre különösen is igaz.) A boldogsághoz szükséges az értelmes munka, mely eredményein keresztül nyugalmat is ad. Aki nem látja munkája értelmét, az idővel kiég és közömbössé válik az élet más dolgaira is. Aki "ráadásul" nem találja meg a helyét emberi kapcsolataiban sem, az idővel nyugtalanná is válik, sőt megkörnyékezheti a depresszió...
A hívő ember ujjongásának az oka, hogy Isten tenyerén érzi életét. Jól tudja, hogy a Gondviselésnek olykor szüksége van egy kézre, egy biztató szót kimondó szájra vagy egy türelmesen hallgató fülre... Ilyen helyzetekben dobban nagyobbat a szívünk, s indít el minket a "belső hang" a szolgálatra. Ennek a "mennyei elkötelezettségnek" minden helyzetben különös méltósága van, mely nem hasonlítható semmihez. A hűséggel elvégzett feladatunk pedig mindig örömet ad, sőt olykor ujjongásra is indít, s ilyenkor olyanok vagyunk mint a gyermekek: apró dolgoknak is nagyon tudunk örülni...
Az én lelkem ujjong Isten, az én megtartóm előtt.
Lk 1,47
"Olyan boldog vagyok!" - mondta tegnap egyik ismerősünk húszéves lánya, mely spontán-őszinte kijelentésre reflexszerűen válaszolta feleségem: "Gyorsan mondd mégegyszer! Ezt olyan ritkán hallja az ember..." S valóban, az orvosi rendelőben a betegek nem arról számolnak be, hogy minden dolguk rendben lenne, s a vasárnapi szószék alatt ülők jelentős része is általában vigasztalást keres bajaira: választ remélnek életvezetési tragédiáik, a betegségek, a veszteségek vagy a halál szülte nyomasztó kérdésekre....
"Olyan boldog vagyok!" - ritkán csilingelő mondat ez a mai világunkban. Valljuk meg őszintén, a mai fiataloknak nem könnyű a dolguk. Senki nem sírja vissza a "pártállami-szocialista-kommunista" időket - legfeljebb az akkori kiváltságosok -, de annak idején az iskolapadból kikerülve kötelező volt bemenni a gyárkapun! Aki ezt nem tette - fiatalabbak kedvéért írom -, az "kmk-ás" volt, azaz: közveszélyes munka-kerülő. Az biztos, hogy a dologtalanság a bűn melegágya, s aki tudatosan kerüli a munkát az nem egyenes ember! (Azt már csak zárójelben jegyezném meg, hogy a mesterségesen fenntartott mai dologtalanság kiváló eszköz abban, hogy olcsó legyen az ember ideje a munkaerőpiacon...)
A boldogsághoz nemcsak az tartozik, hogy az ember fiatal, egészséges és persze szerelmes - s mellesleg egzisztenciális biztonsága is van -, igaz többnyire a szülői kassza terhére. A boldogság alapja a tervezhetőség, a kiszámíthatóság, a stabilitás. (Ez utóbbi az érzelmekre különösen is igaz.) A boldogsághoz szükséges az értelmes munka, mely eredményein keresztül nyugalmat is ad. Aki nem látja munkája értelmét, az idővel kiég és közömbössé válik az élet más dolgaira is. Aki "ráadásul" nem találja meg a helyét emberi kapcsolataiban sem, az idővel nyugtalanná is válik, sőt megkörnyékezheti a depresszió...
A hívő ember ujjongásának az oka, hogy Isten tenyerén érzi életét. Jól tudja, hogy a Gondviselésnek olykor szüksége van egy kézre, egy biztató szót kimondó szájra vagy egy türelmesen hallgató fülre... Ilyen helyzetekben dobban nagyobbat a szívünk, s indít el minket a "belső hang" a szolgálatra. Ennek a "mennyei elkötelezettségnek" minden helyzetben különös méltósága van, mely nem hasonlítható semmihez. A hűséggel elvégzett feladatunk pedig mindig örömet ad, sőt olykor ujjongásra is indít, s ilyenkor olyanok vagyunk mint a gyermekek: apró dolgoknak is nagyon tudunk örülni...