Bölcsülés...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy észrevegyem, amikor alakítani kívánsz, s add, hogy ne rugdalódzam ösztökéd ellen! Add azt, amire szükségem van, hiszen Te tudod, mi az, ami életemet emeli, s növeli! Ámen
Gondolj Teremtődre ifjúságod idején,
míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!
Préd 12,1
"Ha majd megöregszem, akkor rendszeresen eljárok a templomba!" - magam is jónéhányszor hallottam ezt az önmentő kijelentést... Amíg az ember fiatalnak is érzi magát, s el nem éri élete elméleti fordulópontját (ez a 35-40 év) - ahonnan már kifelé fut az "élete erdejéből", nem pedig befelé - addig nehezen érti meg, mi haszna lenne annak a vasárnapi egyórácskás templomi ücsörgésnek? Az élet furcsasága, hogy nagyon gyorsan eljönnek azok a bizonyos "nemszeretem-napok", amikor is vissza kell adnunk szép lassan mindent a Teremtőnknek: látást, hallást, járást, s legvégül szívünk utolsó dobbanását...
Sokan gondolják, hogy aki fiatalon nem "éli ki magát" az idősebb korában nyugtalan lesz és csalódott, mert úgy érzi lemaradt az életről. Nos, ez hazugság! Aki megéri élete fordulópontját, s nemcsak éveinek számában, de lelkében is öregszik/fejlődik, az ismeri az igazságot: A "vér tombolása" nem aszerint csillapodik, hogy mennyire éltük ki vágyainkat, hanem attól, hogy az átélt dolgokat hogyan dolgozzuk fel, hogyan építjük be a személyiségünkbe. Az ember mindenkori életérzését a jelen pillanatai határozzák meg, és ha a jelen rossz, akkor semmilyen dicső és élvezettel teli múlt nem kompenzál. (Ugyanakkor bizonyos érési folyamat akkor is végbemegy, ha az ember végigtombolta a huszas éveit, és akkor is, ha szerzetesi életet élt...)
Gazemberré válni a legegyszerűbb dolog a világon, gyakorlatilag nem kell érte tenni semmit, emberré válni azonban - küzdelem. Aki emberré, istenképűvé akar válni, az nem spórolhatja meg az isteni megszelídítés és az emberi megszelídülés vad és kitartó egymásnak feszülését! Ezért fontos már fiatal korban Istenre gondolni, belszőni Őt életünk fonalába. Csak így válik teljessé az életünk, így nyer értelmet Teremtőnkkel való kapcsolatunkban a hűség...
Mindannyian jártunk már úgy, hogy tetszett valaki, talán bele is szerettünk, ám csak szenvedés és elutasítás fakadt belőle. Mindannyian jártunk már úgy (is), hogy az élet felkínált egy vágyott lehetőséget, ám nem voltunk felkészülve rá, nem tudtuk megtartani, nem tudtunk élni vele - és az ebből fakadó kudarcélmény nyomta a lelkünket. A szenvedés és fájdalom a jelenben átélve mindig úgy tűnik, hogy végtelen, nem lehet túlélni. Majd eltellik pár év, és már az is feledésbe merül, ami kiváltotta. Az idő sokmindent begyógyít, de igazi gyógyírt csak Isten ad(hat) mindenre.
A fiatal a jelenben, és fokozottan a jövőben él, az öreg már sokkal inkább az emlékeiben - vagyis a múltban. Van ebben a folyamatos visszaemlékezésben valami szépség. Az ember már nem is annyira fájón emlékezik, már eltávolodott a múltjától annyira, hogy az ne legyen felkavaró. Valahogy egyben látja az egészet. Emlékezik, ám közben elmereng azon, hogy hová is vezetett az élete. Semmit nem tanulni az életből, megrekedni egy bizonyos szinten a lelki érést illetően, nem más mint az Isten-adta meg-, és felismerési lehetőség elfecsérelése, a talentumunk elásása... erre bizony nincs mentség!
Élet és halál...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy élhessek bizadalmas hitben, szolgáló szeretetben! Ámen
Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!
Fil 1,21
Saul-Pál érzelemgazdag/szenvedélyes kijelentései hitelessé teszik leveleit - nem leplezi, hogy "emberből van", testben él, bármennyire is lelki ember... Az apostol lelki habitusát illetően a damaszkuszi megtérése után sem változott meg alapjaiban, ugyanolyan elszántsággal követi a cél, mint korábban, csak most már a helyeset: nem üldözi Krisztust, hanem hirdeti Őt, most már teljes erejével bizonyságot tesz a szívekben-lelkekben is élő Názáretiről, Akiknek követőit damaszkuszi élménye előtt - mint szakadárokat - örömmel fűzte rabláncra...
Sok mindent megtapasztalhatott Pál, nem véletlenül írja: "a meghalás nyereség". Aki sokat szenvedett az életben, az egy idő után a halálra már nem ellenségként, hanem barátként tekint, hiszen az élet akkor élet, ha az nem a veszteségekről, hanem a gyarapodásról, a növekedésről szól.
A világon évente mintegy egymillió(!) ember vet véget önkezével életének - mert nem látnak más kiutat reménytelennek vélt helyzetükből. Különösen megrázóak ezek a tragédiák, amikor fiatalok vagy idősek esnek áldozatául önmaguk reménytelenségének. A fiatal fiatalságából adódóan a fényt keresi, s habzsolná azt, de éppen az ellenkezője történik, a sötétség vonzásának engedelmeskedik; az idős ember öngyilkossága azért elszomorító, mert bizonnyal sok-sok keserves küzdelmet átélt, így vagy úgy megharcolt -, s végül is feladja a harcot... Pedig jobb élni, mint meghalni!
Ha valaki mégis a halált választja, az élet helyett, akkor annak alapos oka van! Nem hisz a cél létezésében, s úgy hiszi, hogy a halál után minden megszűnik... Még jó, hogy senki nem tudja bizonyítani, hogy a halállal véget ér minden! Jó hír lenne, hogy a halállal véget ér a szenvedés, de mi van akkor - s ezt nem tudhatjuk -, ha a halállal csak a testi szenvedés ér véget, de a lelki gyötrődés nem? Ezért sokkal jobb, ha az ember nem tesz semmit azért, hogy meghaljon, hiszen azért sem tett semmit, hogy beleszülessen ebbe a világba, s éljen... Isten küld, s Ő is hív vissza magához - ez a Tőle fakadó Élet alaptörvénye! Az embernek nincs joga a jó halálhoz (eutanázia!); a szép halál pedig attól szép, hogy nem mi keressük az elmúlást, hanem az elmúlás keres minket... Nem mindegy, hogy a falevelet az erdőtűz emészti fel vagy egy őszi napon csendben megszáradva aláhull, hogy rásimulva a fűszálakra még "halálában" is védelmet nyújtson a téli menedéket kereső bogárkáknak...
Mindennek rendelt ideje van: ha halnunk kell, akkor annak, ha élnünk kell, akkor annak. Krisztus nem azért jött ebbe a világba, hogy ítéljen és pusztítson, hanem azért, hogy megmentsen és éltessen! Az életet nem azért kaptuk, hogy belehaljunk, hanem hogy éljünk benne! Ezért a keresztény ember élet-párti, az Élet szolgálatában áll, s igyekszik mindent megtenni, hogy ne a pusztítás én a gonoszság, hanem az építés és a jóakarat diadalmaskodjék. Ezért partner mindenben, támogat mindent, ami emeli a közösséget, ami szép és jó, ami megőriz és véd, ami nem okoz kárt senkinek és semminek, de mindenki gyarapodik általa. Ez az élet "normalitása" - ami azonban nem képzelhető el anélkül, hogy ne éreznénk: Isten szeret...
Elmúlás...
A mai nap imádsága:
Uram! Borús napjaimban adj nekem lélekerősítő Napfényedből, hogy magam is békét sugározzhassak embertársaim felé! A nehéz időszakaimban hadd érezhessem mégjobban gondviselő jóságodat, s ne engedd, hogy a háladás helyett panaszra nyíljon a szám! Növeld bennem Uram a Tetőled valót, s vedd el tőlem mindazt, ami eltérít Tőled! Ámen.
A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.
1 jn 2,17
Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó. Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.
Róm 12,18-18
Minden út egyszer véget ér, s minden folyó egyszer eléri célját... Semmi sem örök, mi mégis az örökkévalóság után vágyakozunk - mi ez, ha nem ékes bizonyítéka annak, hogy a belénkplántált isteni rész keresi "Gazdaját"? Kutatja mindenben és mindenkor, hiszen megnyugvást csak Őbenne talál. Miközben létünk a végső befejezés, s a személyes vég felé tart, újra és újra feltesszük a kérdést: Mi az amit itt és most tennünk kell? Az Ige megadja a választ: cselekedni Isten akaratát!
Sokan meditatív mélységekben próbálják kikutatni, mit is kíván a Teremtő az életünkben - de érdekes módon Isten mindig ott nyilvánítja ki magát, ahol "történnek a dolgok"... No nem egészen úgy, ahogyan azt az ember gondolja! Számunkra fontosak a mobilitással összefüggő események, vonzanak az önmegvalósítást ígérő álmok, de az igazi "történések" ott vannak, ahol érték teremtődik, ahol áldozatot hoznak emberek egymásért: azaz a családban, a kisközösségben, ott ahol életünk több mint kilenctized részét leéljük.
Az Isten akaratának elsődleges teljesítése tehát ez: "Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért!" Természetes igazságérzetünket borzolja ez fel, hiszen ha megdobnak minket kővel, az első gondolatunk nem az, hogy kenyérrel dobjunk vissza... A jóra való törekvésünknek azonban gátat szab mások határtalan önzése, ezért javasolja az apostol: amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Nehéz kimondani, de vannak örökös gonoszkodók. Olyan embertársaink, akiknek úgy magánéleti harmóniájuk, mint hivatásbéli eredményességük erősen kétségbevonható - s ezt természetesen jól tudják ők is. Tehetség, szorgalom nélkül csak ideig-óráig lehet karriert építeni, csak szexuális vonzalomra alapítani társkapcsolatot, sőt családot ugyanolyan végzetes hiba, mintha csak "szeretetre" akarja alapozni az életét két fiatal... Az életvezetési hibák idővel kiütköznek, s nem csoda, ha emiatt sokan elégedetlenek, frusztráltak lesznek. Velük kapcsolatban mondja tehát Pál apostol: éljetek velük békességben, amennyire tőletek telik...
Isten az ilyen "békességes" magatartást megáldja. Lehetőséget teremt ugyanis arra, hogy megváltozzanak emberek, erősödjenek közösségek és olykor-olykor megnyilvánuljon a kegyelem, s egy istentelen élet, istenessé váljon... Lehet-e ennél szebb választ találni az elmúlásra? Aligha...
Szeretet....
A mai nap imádságos gondolatai:
Ugyanis miért adott Isten minden állatnak lefelé hajló szemet, neked pedig, miként egy fellegvárra fölvíve, a fejeden helyezte el azt? Nemde mivel azoknak semmi közük sincs az éghez, neked viszont azt a törvényt adta Isten is és a természet is kezdettől, hogy a fenti dolgokat nézd leginkább?
Miért tette a te testedet egyenessé, azokét pedig lefelé hajlóvá? Nemde ugyanabból az okból, és hogy magából az alakodból megtanítson téged arra, hogy semmi közöd a földhöz, és nem tartozol a jelenlegi dolgokhoz? Tehát ne áruljuk el nemességünket, ne süllyedjünk le az állatok nemtelenségéhez, nehogy rólunk is mondja: "Az ember, ha nincs benne belátás, akármilyen gazdag..." [Zsolt 49,21] Ugyanis a boldogságot a jóléttel, gazdagsággal, hírnévvel és a jelenlegi dolgokkal meghatározni: ez nem azokra jellemző, akik ismerik a saját nemességüket, hanem a lovakhoz és szamarakhoz hasonló emberekre.
(A teljes írás a Vigilia 2007/5. számában olvasható.
Aranyszájú Szent János: A sorsról és a gondviselésről . Fordította Krupp József)
"Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.
Mt 5,17
Ahogyan egy ország alkotmánya a törvény hierarchiájának csúcsán helyezkedik el, ugyanúgy a szeretet-parancs minden más parancsolat fölött áll. Ez mindennek az alfája. Mégis sok, magát jó kereszténynek valló embertársunk felejti ezt el, s torkollik életvezetésük olyan törvényeskedésekbe, melytől minden jóérzésű és világ-látásában még nem megfakult ember viszolyog. Nyilvánvaló persze, hogy azok, akik az "Én"-t pimaszul az Isten elé tolják, s mindig az a fontos, hogy "velük mi van/lesz?" valami mögé kell elrejtőzniük, s erre kiváló a Szentírás törvényeskedő magyarázata. Azt pedig, aki éppen a szeretetre hivatkozva másképpen látja-gondolja az adott problematikát - talán éppen a józan paraszti esze okán -, az "Igére" való hivatkozással könnyen le lehet söpörni a vita pódiumáról: "Ellenkezik az Isten akaratával!" - a methódus ugyanaz, mint az eretnekégetések korában, csak manapság - Hála Istennek! - jelképesen lehet csak elégetni a másképpen gondolkodót.
Jézus világosan kimondja, hogy nem eltörölni, szétrombolni jött a régit - ahogyan azt a zsidó írástudók, farizeusok állították -, hanem betölteni azt. A törvény ugyanis nem rossz! Nem azért korlátoz mert a szabadságunkat akarja megnyírbálni, hanem azért mert védeni akar. Ahogyan a KRESZ életet véd, ugyanúgy az Isten Rendje, Törvénye is védi az életet. De ahogyan évente mintegy 3500 ember hal meg csak Magyarországon közlekedési balesetekben - mert nem tartják be egyesek a KRESZ-t -, ugyanúgy az isteni törvények be nem tartása is tízezrével szedi áldozatait. (Ha csak az abortuszra gondolunk, ez évente mintegy 50ezer(!) emberélet...), s akkor nem említettük azokat, akik ugyan élnek, de csak "vegetálnak", mert lelkileg már rég meghaltak...
A törvény betöltése, az Isten rendje szerint való élet: jó. Erről tesznek bizonyságot azok, akik hűségben éltek egymással/Istenükkel egy egész életen át. S amikor életük végén, hófehér hajjal, hajlott háttal, de lélekben "egyenes gerinccel" s szemükben lobogó tűzzel a szeretetről beszélnek, akkor csak sóhajtunk: "Na ez az..."
Szeretteinkért.
A mai nap imádsága:
Uram! Óvd meg mindannyiunk lelkét a világ, s önmagunk ámításaitól, hogy egymásért élhessünk! Ámen.
"Az Isten országa közöttetek van!"
Lk 17,21
Valaki egyszer ezt mondta a halálos ágyán: "Ne sajnáljátok, hogy elmegyek ebből a világból... én sem sajnálom. Életem folyamán ugyanis annyi nyomorúságot, szenvedést és igazságtalanságot láttam és tapasztaltam, hogy nyugodt szívvel elmondhatom: ez a világ nem az a világ, amit élni szerettem volna, ennél csak a jobb várhat rám."
Jézus pedig ennek az ellenkezőjét mondja? Sőt, ez a görög mondat így is fordítható, fordítják is: "Isten országa/királysága közöttetek/bennetek van". Mindkét fordítás igaz - egy igazság két vetülete tárul elénk. De elgondolkodtunk-e már azon, mi is az Isten országa? Vannak, akik szent meggyőződéssel vallják: Isten országába/birodalmába csak a kiválasztott száznegyvennégyezer kerülhet be - az idők végén. Mások az Isten végtelen szeretetét hangsúlyozva minden emberlelket az Isten országába hisznek bele, megint mások bolondságnak tartanak minden efféle okoskodást, s teljes egészében a földi élet élvezetei felé fordulnak, hiszen úgyis csak egyszer élünk... Hol van tehát az Ő országa?
Mindenütt, ahol elfogadják az Isten uralmát. Ez nem vakbuzgó nemgondolkodást vagy szürke alattvalói létre rendelt parancsvégrehajtást jelent. Éppen ellenkezőleg! A "nem vagyok szolgája senkinek" lutheri megállapítás azt jelzi, amit a Biblia első lapjain, a teremtéstörténetben láthatunk: Isten megteremti az embert a saját képmására, s hasonlatosságára... vagyis Isten és ember között nincs semmilyen más hatalom! Ha az egyik ember a másiknak "királya" akar lenni, az nem Isten rendje szerint való. Micsoda méltóságra teremtett tehát Isten minden embert! Ennek a ténye ha nem döbbenti meg a teremtett embert, akkor a káini pusztítás jelzi életútját, ha azonban lelkében a kegyelem révén felfedezi Isten eme nagy igazságát, akkor szolgálatra adja életét. Luther is így látta: "Nem vagyok szolgája senkinek, szolgája vagyok hát mindenkinek!"
Isten országa - ha az Ő a "legfőbb prioritás": a mindenek előtti, a Legelső - misztikusan bennünk él (azaz emberségünk okán formálódik, érlelődik), akkor az Isten országa közöttünk, azaz általunk is a mi adott közösségünkben történik, azaz ott "van". Ez pedig nemcsak a szeretet naponkénti megtapasztalását jelenti, hanem megfogalmazott nagy kérdéseinkre kapott szavaknélküli választ is.
Törvény és szeretet...
A mai nap imádsága:
Uram! Segíts engem mindennapjaimban, hogy meglássam szereteted jeleit a világban, s a magam életében, s hálát adhassak mindezért! Kérlek ne engedd elvétenem a Célt, s add hogy vonzásodban élhessek a mai napon is! Ámen
A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet. Némelyek elfordultak ezektől, és üres fecsegésre adták magukat, törvénytanítók akarnak lenni; de nem értik sem azt, amit mondanak, sem azt, amit bizonygatnak. Mi azonban tudjuk, hogy a törvény jó, ha valaki törvényszerűen él azzal. És tudjuk azt is, hogy a törvény nem az igaz ellen van, hanem a törvényszegők és az engedetlenek, a hitetlenek és a bűnösök, a szentségtelenek és a szentségtörők, az apa- és anyagyilkosok, az embergyilkosok, a paráznák, a fajtalanok, az emberrablók, a hazugok, a hamisan esküvők ellen, és mindaz ellen, ami csak ellenkezik az egészséges tanítással.
1 Tim 1,5-10
Mi más lehetne a kereszténység célja, ha nem a Krisztus követése? Maga a szó "krisztianoj" is ezt jelenti: krisztuskövetők. Ezt pedig nem lehet megosztott szívvel tenni, hiszen két úrnak nem szolgálhatunk, az Isten világát/országát keressük vagy az anyagvilágba ragadva "élünk". Krisztus maga a megtestesült tisztaság, ezért, aki Őt kívánja követni, annak meg kell tagadnia önmagát - a neki adatott hit mértéke szerint -, s törekednie illik a tisztaságra: gondolatban, szóban, cselekedetben. Aki Krisztus nyomdokába lép, az szeretni akar. Elsősorban azért, mert meggyőződött arról, hogy a világon semmi másnak nincs sok értelme, egyedül a szeretetnek, minden egyéb más csak "szükséges kellék".
Értelmetlenség a törvény magyarázgatása, hiszen még a jó emberi törvényeket sem azért hozzák, hogy azokkal visszaéljenek, hanem azért, hogy védjék a közösséget, s benne az egyént. A törvényalkotó pedig nem azért teszi bele a törvénybe a "kiskapu" lehetőségét, hogy azon tömegek járnak ki- és be, hanem azért, hogy ha az élet úgy hozza - márpedig az élet produkál néha furcsa helyzeteket -, akkor a bírónak jogi lehetősége legyen a méltányosságra. Ezért, aki jogszerűen visszaél a joggal - hiszen joga van hozzá -, az jogellenes magatartást tanúsít. Sajnos bőven akadnak a kereszténységen belül is, akik az "egyik kiskapun be, s a másikon ki"-életstílussal rontják a Kereszt "márkajegyét"! Nos, az ilyenekre mondja Saul-Pál, hogy "üres fecsegésre adták magukat, törvénytanítók akarnak lenni; de nem értik sem azt, amit mondanak, sem azt, amit bizonygatnak."
Az egészséges tanítás az életet szolgálja, amelyik egész(ség)-telen, az pedig rombolja. Nincs jó törvény, ami fájdalmas igazságtalanságot okoz, s nincs rossz törvény se, ami a tiszta örömet szolgálná. Aki kellő alázattal képes szemlélni önmagát és a világot, az hamar észreveszi magán és közvetlen környezetén is, hogy melyek azok a problémák, melyek terhesek rá nézve és a közösségre is. S mivel az egész közösséget nem lehet "varázsszóra" megváltoztatni, ezért marad a lassab út: önmagunknak kell változnunk - a JóIsten kegyelme révén. S ha mi magunk változunk, akkor szép lassan a környezetünk is változik. Az idő nekünk nagyon fontos - az Isten felől nézve bizonyára más értéke van -, de Isten "ráér", az "Ő malmai lassan őrölnek". Istennek - úgy látszik - egyetlen dolog fontos, hogy felismerjük az Ő szeretetét, s eljussunk/visszajussunk Őhozzá. Ezért, aki Isten felé indul el, azt nem taszítja a törvény, hanem segíti. Tartást ad akkor, amikor meglankad szívünk, s lelkünk. Aki pedig erősnek érzi magát, s azt hiszi, hogy nem Isten kegyelméből, hanem "magától" áll, az gyakrabban esik el... Istennek ezért "tetszésére van", hogy az alázatost felmagasztalja, s a gőgöst pedig megalázza...
