A benned lévő kincs
A fül levágása
„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van…” (2Korinthus 4:7)
Isten talentumokat adott neked, és azt akarja, hogy használd is őket. Lehet, hogy korábbi kudarcok, félelem vagy alacsony önértékelés alatt szunnyadnak. Lehet, hogy tudsz róluk, de nem tudod, hogyan állíthatnád munkába őket. Lehet, hogy egyik kapcsolatból a másikba sodródsz, remélve, hogy találsz majd valakit, aki értékeli, ami benned van, és segít előhívni azt. Ha így van, olvasd el ezt: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2Korinthus 4:7). Csak Isten, aki beléd helyezte talentumaidat, csak ő tudja, hol rejtőznek, és hogyan lehet előhozni őket. Az ördög örül annak, ha rendeltetésünk beteljesedése késik. Ha nem engeded, hogy Isten fejlessze talentumaidat, azzal az ördög kezére játszol, és közelébe sem érsz a benned rejlő lehetőségeknek. Az igazság az, hogy annyi kincs van elrejtve benned, hogy az ellenség folyton arra törekszik, hogy valahogy ellopja. Nem kérdés, hogy mi ösztönzi a sátánt. Jézus azt mondta: „…csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson” (János 10:10).
Nincs értelme kirabolni valakit, ha nincs semmi értéke, amit érdemes lenne megszerezni tőle, igaz? Talentumaid talán nyersek és kimunkálatlanok, talán önértékelési zavarok, be nem vallott bűnök, rossz szokások, lelkiismeret-furdalás vagy kétségbeesés alá vannak eltemetve. Isten azonban kezébe veszi azt, ami semmiségnek tűnik, és valami csodálatosat teremt belőle. Gondold csak végig: a világegyetemet a semmiből teremtette, képzeld el, mi mindenre képes, ha van is mihez nyúlnia! Ma térdelj le, és imádkozz: „Atyám, segíts, hogy felismerjem talentumaimat, melyeket te helyeztél belém, és a legtöbbet tudjam kihozni belőlük, a te dicsőségedre használva őket!” Az ilyen imádságra Isten válaszol!
Isten talentumokat adott neked, és azt akarja, hogy használd is őket. Lehet, hogy korábbi kudarcok, félelem vagy alacsony önértékelés alatt szunnyadnak. Lehet, hogy tudsz róluk, de nem tudod, hogyan állíthatnád munkába őket. Lehet, hogy egyik kapcsolatból a másikba sodródsz, remélve, hogy találsz majd valakit, aki értékeli, ami benned van, és segít előhívni azt. Ha így van, olvasd el ezt: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2Korinthus 4:7). Csak Isten, aki beléd helyezte talentumaidat, csak ő tudja, hol rejtőznek, és hogyan lehet előhozni őket. Az ördög örül annak, ha rendeltetésünk beteljesedése késik. Ha nem engeded, hogy Isten fejlessze talentumaidat, azzal az ördög kezére játszol, és közelébe sem érsz a benned rejlő lehetőségeknek. Az igazság az, hogy annyi kincs van elrejtve benned, hogy az ellenség folyton arra törekszik, hogy valahogy ellopja. Nem kérdés, hogy mi ösztönzi a sátánt. Jézus azt mondta: „…csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson” (János 10:10).
Nincs értelme kirabolni valakit, ha nincs semmi értéke, amit érdemes lenne megszerezni tőle, igaz? Talentumaid talán nyersek és kimunkálatlanok, talán önértékelési zavarok, be nem vallott bűnök, rossz szokások, lelkiismeret-furdalás vagy kétségbeesés alá vannak eltemetve. Isten azonban kezébe veszi azt, ami semmiségnek tűnik, és valami csodálatosat teremt belőle. Gondold csak végig: a világegyetemet a semmiből teremtette, képzeld el, mi mindenre képes, ha van is mihez nyúlnia! Ma térdelj le, és imádkozz: „Atyám, segíts, hogy felismerjem talentumaimat, melyeket te helyeztél belém, és a legtöbbet tudjam kihozni belőlük, a te dicsőségedre használva őket!” Az ilyen imádságra Isten válaszol!
A fül levágása
„Vigyázz, hogy nyelved ne szóljon rosszat…” (Zsoltárok 34:14)
Amikor Júdás elárulta Jézust, Jézus csak állt ott, pedig hívhatott volna tizenkét seregnyi angyalt, hogy megvédjék. Aztán jött a csőcselék, elfogták és letartóztatták. Péter, készen arra, hogy megvédje Jézust, előrántotta a kardját, és levágta a főpap szolgájának fülét. A lobbanékony, hirtelen természetű Péter azt gondolta: „Ebbe nem kell beletörődnünk!” De Jézus ezt mondta: „Nem így kell kezelni a dolgokat!” Aztán „megérintette a szolga fülét, és meggyógyította őt” (Lukács 22:51 NIV). Péter beszélt, amikor hallgatnia kellett volna, és cselekedett, amikor nem volt szükség rá. Meg kellett tanulnia az Úrra várni, alázatot gyakorolni és jó ítélőképességre szert tenni. Istennek nagyszerű tervei voltak Péterrel, de ha Krisztusnak akart megnyerni embereket, ezt nem tehette úgy, hogy kardot ránt, és füleket vág le dühében. Leszűrhetjük a tanulságot.
Nyers szavaink levághatják az emberek fülét, vagyis elvehetik a hallóképességüket. Nem tehetjük meg, hogy dühbe gurulunk, amikor kedvünk tartja. Érzékenynek kell lennünk Isten felé: ha Ő azt mondja: „Ne szólj semmit!”, akkor csendben kell ott állnunk, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy valaki azt gondolja, neki van igaza, pedig tudjuk, hogy nincs. Azt kell mondanunk: „Igen, Uram,” és elfogadni, hogy Isten nem tartozik nekünk magyarázattal. Hányszor akadályozzuk valakinek a lelki fejlődését, vagy azt, hogy Isten áldása kiáradjon az életünkre, amikor nem tudunk uralkodni szavainkon? Talán azt gondolod, hogy a házasságtöréshez vagy a lopáshoz hasonlítva ez nem nagy ügy? Gondold át újra: „Aki vigyáz a szájára, megtartja életét, aki feltátja száját, arra romlás vár” (Példabeszédek 13:3).
Amikor Júdás elárulta Jézust, Jézus csak állt ott, pedig hívhatott volna tizenkét seregnyi angyalt, hogy megvédjék. Aztán jött a csőcselék, elfogták és letartóztatták. Péter, készen arra, hogy megvédje Jézust, előrántotta a kardját, és levágta a főpap szolgájának fülét. A lobbanékony, hirtelen természetű Péter azt gondolta: „Ebbe nem kell beletörődnünk!” De Jézus ezt mondta: „Nem így kell kezelni a dolgokat!” Aztán „megérintette a szolga fülét, és meggyógyította őt” (Lukács 22:51 NIV). Péter beszélt, amikor hallgatnia kellett volna, és cselekedett, amikor nem volt szükség rá. Meg kellett tanulnia az Úrra várni, alázatot gyakorolni és jó ítélőképességre szert tenni. Istennek nagyszerű tervei voltak Péterrel, de ha Krisztusnak akart megnyerni embereket, ezt nem tehette úgy, hogy kardot ránt, és füleket vág le dühében. Leszűrhetjük a tanulságot.
Nyers szavaink levághatják az emberek fülét, vagyis elvehetik a hallóképességüket. Nem tehetjük meg, hogy dühbe gurulunk, amikor kedvünk tartja. Érzékenynek kell lennünk Isten felé: ha Ő azt mondja: „Ne szólj semmit!”, akkor csendben kell ott állnunk, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy valaki azt gondolja, neki van igaza, pedig tudjuk, hogy nincs. Azt kell mondanunk: „Igen, Uram,” és elfogadni, hogy Isten nem tartozik nekünk magyarázattal. Hányszor akadályozzuk valakinek a lelki fejlődését, vagy azt, hogy Isten áldása kiáradjon az életünkre, amikor nem tudunk uralkodni szavainkon? Talán azt gondolod, hogy a házasságtöréshez vagy a lopáshoz hasonlítva ez nem nagy ügy? Gondold át újra: „Aki vigyáz a szájára, megtartja életét, aki feltátja száját, arra romlás vár” (Példabeszédek 13:3).
A legnagyobb trófea
„…Énók… bizonyságot nyert arról, hogy Isten szemében kedves.” (Zsidók 11:5)
A Jég Veled [Cool Runnings] című filmben a jamaikai bob-csapat olyan elszántan küzd azért, hogy olimpiai érmet szerezzen, hogy azt hiszik, erőfeszítéseik semmit sem érnek, ha ezt nem sikerül elérniük. Minden tanulás, öröm és fejlődés, melyre rászánták magukat, feledésbe merül egy szalagon függő kis fémdarab mellett. Edzőjük egy 180 kilós férfi, aki 20 évvel korábban bob-lesiklásban olimpiai aranyérmet nyert, de azóta az élete teljes csőd. Csapatának ezt mondja: „Az aranyérem csodálatos dolog. De ha nélküle nem érsz eleget, akkor vele se érsz eleget”. Jézus sokféle jutalomról beszélt. De a díj utáni hajsza árthat nekünk, ha rosszak az indítékaink. A trófea nem egyenlő az elért eredménnyel – nincs benne mindaz, amit időközben megtanultunk, nincsenek benne a megedződött izmok és a megszerzett bátorság. Az érem csupán az elért eredmény szimbóluma, az értéked külső igazolása. A vitrinben őrzött trófeák legfeljebb apró emlékeztetők, olyasmik, melyek miatt hálásak vagyunk a múltért, és melyek ösztönöznek a jövőre nézve. Legrosszabb esetben pedig a trófeák ereklyékké válnak, hamis énképet támogató eszközökké. A trófeák pillanatnyi örömet adnak, és függőséget okozhatnak, de az öröm mindig elkopik. A jelenések könyvében 24 vénről olvasunk, akik „…koronájukat is leteszik a trónus elé, és ezt mondják: »Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség…«.” (Jelenések 4:10-11). Ha minden dicsőséget Istennek adsz, akkor elért eredményeid örömet fognak hozni, de ha megpróbálod magadnak tulajdonítani az érdemet, akkor trófeáid megfakulnak, elhomályosulnak és teherré válnak. Nézz csak Énókra – az ő legnagyobb díja az volt, hogy elnyerte Isten tetszését!
„…Mi a mi… dicsőségünk koronája…?” (1Thesszalonika 2:19 NIV)
Salamon azt írja: „… a kincs nem marad meg örökké… a korona nem száll biztosan nemzedékről nemzedékre” (Példabeszédek 27:24 NIV). Ha megpróbálunk jó benyomást tenni azokra az emberekre, akiket fontosnak tartunk, akkor trófea-gyűjtők vagyunk. Trófea lehet bármilyen eredményed vagy szerzeményed, amit látva mások ezt mondják: „Hűha!”. Minden elhívásnak megvannak a maga trófeái. Vannak lelkészek, akik számára a gyülekezetük trófea, a képességeik trófeája, és vályúként használják arra, hogy énüket táplálják belőle. A vályúból való etetéssel azonban az a gond, hogy csak moslékot tudsz enni belőle. Susan Howatch Glittering Images [Csillogó képek] című könyvében ír egy lelkipásztorról, aki arra tette fel az életét, hogy megjelenése mindig istenfélő, bölcs, szeretetteljes és karizmatikus legyen. Közben pedig a lelke éhezett, mert senki sem ismerte őt. „Soha nem találkoztak a bennem rejtőző emberrel. Csak azzal, aki a nyilvánosság kirakatában állt. Őt a csillogó képnek hívtam, mert olyan jól nézett ki a tükörben. De mögötte… ott volt a dühös idegen, aki mindannyiszor feltűnt a tükörben, valahányszor a csillogó kép engedély nélkül távozott”. A szolgálata volt a trófeája – és ugyanakkor a börtöne. Vannak azonban másfajta gyűjthető trófeák is – azok, melyeket érdemes gyűjteni. És senkit nem kell felülmúlnod azért, hogy megszerezz egyet. Pál azt írta a filippi gyülekezetnek, hogy régi koronáját – a vallásos teljesítményeit – most „kárnak és szemétnek” (szó szerint: trágyának) tartja. Most már újfajta koronát gyűjt: „Ki is volna a mi… koronánk és dicsőségünk, ha nem ti, a mi Urunk Jézus Krisztus színe előtt…?” (1Thesszalonika 2:19). Pál számára a legnagyobb trófea nem íróként vagy gyülekezetplántálóként elért személyes teljesítménye volt, hanem az öröm, hogy megnyert és tanítvánnyá tett másokat, befektetve azok életébe. Gondolkodj el ezen!
A Jég Veled [Cool Runnings] című filmben a jamaikai bob-csapat olyan elszántan küzd azért, hogy olimpiai érmet szerezzen, hogy azt hiszik, erőfeszítéseik semmit sem érnek, ha ezt nem sikerül elérniük. Minden tanulás, öröm és fejlődés, melyre rászánták magukat, feledésbe merül egy szalagon függő kis fémdarab mellett. Edzőjük egy 180 kilós férfi, aki 20 évvel korábban bob-lesiklásban olimpiai aranyérmet nyert, de azóta az élete teljes csőd. Csapatának ezt mondja: „Az aranyérem csodálatos dolog. De ha nélküle nem érsz eleget, akkor vele se érsz eleget”. Jézus sokféle jutalomról beszélt. De a díj utáni hajsza árthat nekünk, ha rosszak az indítékaink. A trófea nem egyenlő az elért eredménnyel – nincs benne mindaz, amit időközben megtanultunk, nincsenek benne a megedződött izmok és a megszerzett bátorság. Az érem csupán az elért eredmény szimbóluma, az értéked külső igazolása. A vitrinben őrzött trófeák legfeljebb apró emlékeztetők, olyasmik, melyek miatt hálásak vagyunk a múltért, és melyek ösztönöznek a jövőre nézve. Legrosszabb esetben pedig a trófeák ereklyékké válnak, hamis énképet támogató eszközökké. A trófeák pillanatnyi örömet adnak, és függőséget okozhatnak, de az öröm mindig elkopik. A jelenések könyvében 24 vénről olvasunk, akik „…koronájukat is leteszik a trónus elé, és ezt mondják: »Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség…«.” (Jelenések 4:10-11). Ha minden dicsőséget Istennek adsz, akkor elért eredményeid örömet fognak hozni, de ha megpróbálod magadnak tulajdonítani az érdemet, akkor trófeáid megfakulnak, elhomályosulnak és teherré válnak. Nézz csak Énókra – az ő legnagyobb díja az volt, hogy elnyerte Isten tetszését!
„…Mi a mi… dicsőségünk koronája…?” (1Thesszalonika 2:19 NIV)
Salamon azt írja: „… a kincs nem marad meg örökké… a korona nem száll biztosan nemzedékről nemzedékre” (Példabeszédek 27:24 NIV). Ha megpróbálunk jó benyomást tenni azokra az emberekre, akiket fontosnak tartunk, akkor trófea-gyűjtők vagyunk. Trófea lehet bármilyen eredményed vagy szerzeményed, amit látva mások ezt mondják: „Hűha!”. Minden elhívásnak megvannak a maga trófeái. Vannak lelkészek, akik számára a gyülekezetük trófea, a képességeik trófeája, és vályúként használják arra, hogy énüket táplálják belőle. A vályúból való etetéssel azonban az a gond, hogy csak moslékot tudsz enni belőle. Susan Howatch Glittering Images [Csillogó képek] című könyvében ír egy lelkipásztorról, aki arra tette fel az életét, hogy megjelenése mindig istenfélő, bölcs, szeretetteljes és karizmatikus legyen. Közben pedig a lelke éhezett, mert senki sem ismerte őt. „Soha nem találkoztak a bennem rejtőző emberrel. Csak azzal, aki a nyilvánosság kirakatában állt. Őt a csillogó képnek hívtam, mert olyan jól nézett ki a tükörben. De mögötte… ott volt a dühös idegen, aki mindannyiszor feltűnt a tükörben, valahányszor a csillogó kép engedély nélkül távozott”. A szolgálata volt a trófeája – és ugyanakkor a börtöne. Vannak azonban másfajta gyűjthető trófeák is – azok, melyeket érdemes gyűjteni. És senkit nem kell felülmúlnod azért, hogy megszerezz egyet. Pál azt írta a filippi gyülekezetnek, hogy régi koronáját – a vallásos teljesítményeit – most „kárnak és szemétnek” (szó szerint: trágyának) tartja. Most már újfajta koronát gyűjt: „Ki is volna a mi… koronánk és dicsőségünk, ha nem ti, a mi Urunk Jézus Krisztus színe előtt…?” (1Thesszalonika 2:19). Pál számára a legnagyobb trófea nem íróként vagy gyülekezetplántálóként elért személyes teljesítménye volt, hanem az öröm, hogy megnyert és tanítvánnyá tett másokat, befektetve azok életébe. Gondolkodj el ezen!
TELJES SZABADÍTÁS
„…a tűz szaga sem járta át őket.” (Dániel 3:27 Károli)
Szabadítás
az, amikor Isten kiment egy tűpróbából, ami el akart pusztítani. Teljes
szabadítás az, amikor úgy hoz ki, mint a három héber ifjút, hogy még a
füst szaga sem érződik rajtad. Tudod, van olyan, amikor valaki
megszabadul, de mégis sérült marad. Meg lehet ezt hallani a szavaiból.
Vannak, akik csupán a múltról beszélnek, mert egy bizonyos ponton
abbahagyták az életet. Túléltek egy traumát, de mivel nem birkóztak meg
vele a megfelelő módon, folton visszautalnak rá. Amikor erről beszélnek,
egy részük még mindig „a tűzben van”. Nos, nem valami „gyorsan oldjuk
meg” vagy „ez a méret mindenkire jó” fajtájú gyógyulásról beszélünk. A
természeted, a hited mértéke, a fájdalmad mélysége mind meghatározó
tényezők abban, hogy mennyi ideig tart a felépülés, a gyógyulás. Ennyi
azonban világos: bármi is kötözte a három héber ifjút, amikor bekerültek
a tüzes kemencébe, nem kötözte őket többé, amikor kijöttek onnan. Ezt
akarja érted is tenni Isten. Talán azt jelenti ez, hogy ne beszélj
arról, ami veled történt? Nem, de ne áldozatként beszélj róla, hanem
győztesként! Dávid azt mondta: „Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból
és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új
éneket adott a számba, Istenünknek dicséretet. Sokan látják ezt, félik
az Urat, és bíznak benne.” (Zsoltárok 40:3-4). Lehet, hogy a
tapasztalatod régi, ám az éneked új lesz!
