2017. augusztus 28., hétfő

GEORGE MCCLUSKEY TÖRTÉNETE


„Öntsd ki szívedet... Emeld föl hozzá kezeidet gyermekeid életéért..." (Jeremiás siralmai 2:19)
Amikor George McCluskey családot alapított, elhatározta, hogy minden nap szán egy órát arra, hogy gyermekeiért imádkozzon, mert szerette volna, ha ők is követik Krisz­tust. Később imáiban kitért unokáira és dédunokáira is. Minden nap délelőtt tizenegy óra és dél között az eljövendő három nemzedékért imádkozott. Ahogy az évek teltek, két lánya elkötelezte életét Krisztusnak, és mindketten olyan férfihoz mentek feleségül, aki lelkész lett. Két lánya házasságából négy lány- és egy fiúunoka született. Mindegyik lányunoka lelkészhez ment feleségül, a fiúunoka pedig lelkipásztor lett. Ebben a gene­rációban született első két gyermek szintén fiú lett. A középiskola után a két unoka­testvér ugyanarra a főiskolára került, és szobatársak lettek. Másodévesek voltak, amikor az egyik fiú úgy határozott, beáll lelkésznek. A másik nem akart. Kétségkívül nagy volt rajta a nyomás a családi hagyomány folytatására, de inkább úgy döntött, hogy a saját útját járja, és pszichológiát tanul. Ledoktorált, majd nevelésről szóló könyveket kezdett írni, melyek közül több is sikerkönyv lett. Végül még rádióműsora is lett, amit világszerte hallgattak az emberek minden nap. Mi a neve ennek az embernek? James Dobson.* Most már tudod George McCluskey történetét. Ő csak egy átlagos ember volt, de imái­nak csodálatos hatása volt az egész világra. Ha szülő vagy nagyszülő vagy, a mai Ige számodra ez: „Kelj föl jajgass az éjszakában, az őrködés kezdetén! Öntsd ki szívedet, mint a vizet, az Úr színe előtt! Emeld föl hozzá kezeidet gyermekeid életéért..."

*James Dobson keresztyén pszichológus, neveléssel kapcsolatos könyveiről, előadásairól ismert. Szá­mos könyve magyarul is kapható a Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány gondozásában.

IGAZÍTS A HOZZÁÁLLÁSODON!


„...aki bízik az Úrban, azt ő szeretettel veszi körül." (Zsoltárok 32.10)

A legfontosabb döntés, amit minden nap meg kell hoznod, az, hogy milyen lesz a lelkületed. Tehát válaszd először a hálaadást! „Mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra" (1Thesszalonika 5:18). Tudjuk, hogy Pál börtönben volt, amikor ezeket a sorokat írta, magatartását tehát nem a körülményei irányították, hanem a saját döntése. Másodszor, válaszd a bizalmat! „...aki bízik az Úrban, azt ő szeretettel veszi körül." Honnan jön ez a bizalom? Naponta táplálkozik Isten Igéjéből! Nehémiás falépítőit minden oldalról ellenség vette körül, mégis tudtak ünnepelni, „...elment az egész nép, hogy egyenek, igyanak és másoknak is juttassanak belőle, és nagy örömünnepet tartsanak, mert megértették mindazt, amire oktatta kőket" (Nehémiás 8:12). Isten Igéje bizalmat ad! A Sátán nem fél a bűnödtől; tudja, hogy Isten meg tudja azt bocsátani. Nem fél a depressziódtól, tudja, hogy Isten el tudja azt űzni. Nem fél a hiányaidtól, tudja, hogy Isten be tudja azokat tölteni. Attól fél, hogy felfedezed Isten Igéjét, mert a tudatlanságod a leghatékonyabb fegyvere, amit ellened használni tud. Végül válaszd a szeretetet! „Ezeket azért mondom nektek, hogy... örömötök teljessé legyen. Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket" (János 15:11-12). A szeretet ezt mondja: „elfogadlak annak, aki vagy, törődöm veled, ha fájdalom ért, csak arra vágyom, ami számodra a legjobb, és elfelejtek minden sértést". A szeretet nem a menekülési útvonalakat keresi, és hajlandó átküzdeni magát a dolgokon. Ha körülötte az egész világ ellenkező tanácsot ad is, a szeretet szilárdan kitart.


Meg tudod adni az árát?

„Itt vagyok, engem küldj!” (Ézsaiás 6:8)

Ahhoz, hogy életvezetésed sikeres legyen az élet bármely területén, rendelkezned kell a következőkkel: 1) Elkötelezettség. Az igazi vezetők nem adják fel; még akkor sem tudnának kilépni, ha akarnának. Egy illető egyszer azt mondta a lelkipásztorának: „Biztosan nehéz lehet ilyen példamutató életet élni, kezelni mindazt a nyomást, hogy az emberek csak a gyengeség egyetlen jelére várnak, hogy ráugorhassanak önre. Hogy tudja ezt kezelni?” A lelkipásztor mosolyogva megjegyezte: „Sokszor maradok otthon!” Csak Isten ereje tehet képessé arra, hogy kezelni tudd az emberek elvárásait, a nyomást és az utad során felmerülő problémákat. 2) Kreativitás. Homérosz írta: „A nehézségek előcsalogatják a rejtett tehetségeket, amelyek kedvező körülmények között alszanak”. A problémák felszabadítják kreativitásodat. Van egy történet egy farmerről, aki csirkéket tenyésztett, de a földjét gyakran elöntötte az árvíz, és a csirkék elpusztultak. Elkeseredésében ezt mondta a feleségének: „Elegem van; nem tudok másik földet venni, ezt pedig nem tudom eladni. Mit csináljak?” A felesége csendesen ennyit mondott: „Vegyél kacsákat!” A bölcs vezető imádkozik, megoldást keres a problémákra, aztán cselekszik. 3) Együttérzés. Bob Pearce mondta: „Törjék össze a szívemet azok a dolgok, amik Isten szívét összetörik.” Máté feljegyzi: „Amikor látta a sokaságot, megszánta őket” (Máté 9:36). Lelkipásztor, mi az, ami megindít téged? Mi hajt? Tervek kidolgozása? Költségvetés? Nagy tömeg? Légy óvatos; lehet szeretni a tömeget és közben nem szeretni az embereket. Az emberek követelődzők, problémásak, kiszívják az erődet. De ahogy Madeline L’Engle mondta: „Ha törődni fogsz azzal is, ha egy veréb leesik, akkor nem választhatod meg, hogy ki legyen az a veréb.” Tehát mielőtt azt mondod: „Itt vagyok, engem küldj!”, kérdezd meg magadtól: „Meg tudom fizetni az árát?”

Ne tartsd számon a sérelmeket!


„Bocsássatok meg egymásnak, olyan gyorsan és teljesen, ahogyan az Úr is megbocsátott nektek!” (Kolossé 3:13 TM)
Jimmy túl sokat ivott a partin, és kellemetlen helyzetbe hozta feleségét, Lisa-t. Másnap reggel rosszul érezte magát emiatt, és kérte, hogy bocsásson meg neki. Ő azt mondta, hogy megbocsát, mégis újra meg újra előhozta az esetet. Egy nap Jimmy elkedvetlenedve így szólt: „Azt hittem, meg fogod bocsátani, és el fogod felejteni”. Mire a felesége ezt mondta: „Megtettem, csak nem akarom elfelejteni, hogy megbocsátottam és elfelejtettem.” Te is így bocsátasz meg? A pontok gyűjtögetése csak a versenysportokban működik; a kapcsolatokban végzetes lehet. Olyan sok jó van közülünk a legrosszabbakban is, és olyan sok rossz a legjobbakban is, hogy életünk nagy részét azzal tölthetjük, hogy tanulunk megbocsátani és felejteni. És a felejtés nehezebb, ha nagy a sérelem. Kis vétkeket könnyen meg tudunk bocsátani; a nagyokhoz egy gyógyulási folyamatra van szükség. De amíg nem hozod meg a döntést, hogy megbocsátasz, a folyamat el sem kezdődhet. Hogyan tudsz megbocsátani „olyan gyorsan és teljesen, ahogyan az Úr is megbocsátott neked”? Pál válasza a következő: „Öltsetek tehát magatokra könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is” (Kolossé 3:12-13). Az ilyen megbocsátás gyakorlásához az illető személy értékességére kell fókuszálnod, és nem a gyengeségeire. El kell fordítanod a szíved attól, ami volt, ahhoz, ami lehet. Azt mondod: „Miért kellene megbocsátanom és elfelejtenem?” a) Azért, mert Isten Igéje erre szólít fel. b) Azért, mert neked magadnak is szükséged lesz még megbocsátásra. c) Azért, mert nem arra lettél teremtve, hogy a nehezteléssel járó stressz terhét cipeld.
Elmúlás

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Múlandóvá tetted életemet, s benne megvertél az múlhatatlanság utáni iszonyatos vággyal is... Sok dolgodat nem értem Uram... de nem is akarok mindent megérteni. Kérlek Uram, adj nekem mégis annyi ismertet, hogy lelkem békességet nyerjen Tebenned, s a nekem kiszabott időmet a Te tedszésedre, s a magam örömére tudjam élni! Ámen



A bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.
Róm 6,23

Karl Rahner, katolikus teológus mondta egyszer: "A szenvedés, az az Isteni Titokzatosság része." Ezt kiegészítendő mondhatjuk: A halál is az... Életünket hűségesen kísérő fogalmak ezek, melyek jelentéstartalma csak különleges helyzetekben világlik meg bennünk. Amivel naponta fekszünk és kelünk, az általában nem a halál, s annak kistestvére a szenvedés -, ha mégis, annak komoly oka van. A konfrontációt mégsem kerülhetjük el, mert csak idő kérdése, hogy mikor tapasztaljuk meg a szenvedés keserűségét vagy a halál erejét. Életminőségünk romlása egy-egy betegség okán, szerettünk elvesztése haláleset kapcsán, alapvetően megváltoztathatja addigi véleményünket. Míg az elmúlt korok embere a hétköznapokban sokkal gyakrabban találkozott a betegség, a nélkülözés, a halál "problemtikájával", eladdig jóléti világunk embere többnyire a halál művi bemutatását tapasztalja. Egészen más a háború vagy járvány pusztítását megélni az utcán, miközben éhesen kenyér után kutatnók magunknak, s a mieinknek, s egészen más a nappali kényelmes karosszékében ezt-azt majszolgatva, finom italokat szürcsölgetve a mindennaprarendelt gyilkosságokat, robbantásokat biztonságban végignézni, vagy a krimik mesterséges keltett izgalmát átélni. Ha azonban a Halál kilép az elképzelés világából, akkor az már nem szórakozás, hanem verejtéket keltő valóság... Akik alábecsülik az elmúlás vagy a szenvedés erejét, azok különösen is meg szoktak ijedni, amikor hirtelen "róluk szól a történet"...

Fizetség-e a halál, amit megérdemlünk vagy egyetemes törvény, aminek engedelmeskedni kell, s nem lenne szabad rugdalódznunk ellene? Egy biztos, hogy sok rosszat elkövetünk, s sok jót elmulasztunk, s így Mennyei Atyánk szenvedésben megnyilvánuló vesszőzését joggal megérdemeljük. De a halált is, a lét végét is? A válasz az Istenben van elrejtve...

Minél közelebb kerülünk életünk végéhez, annál nagyobb a készség bennünk egyezkedni Teremtőnkkel. Megtapasztaljuk, hogy ami korábban természetes volt, az a kor előrehaladtával egyre inkább kiváltsággá válik: "Mikor fiatal vagy, felövezed magad, s oda mész, ahová akarsz... mikor megöregszel mások öveznek fel téged, s oda visznek, ahová nem akarod... mert eljönnek azok a napok, melyekre azt mondod, nem szeretem őket!" A középkori ember sokat elgondolkodott azon, van-e kegyelmes Isten... manapság sokan azon se gondolkodnak, van-e Isten? - Persze hogy nincs...

Ő azonban van, és volt és lesz, mindörökké. Nem képzeletünk tükörképe az Isten, hanem maga a tükröt tartó Valóság. S amilyen igaz az, hogy egyszer meghalunk, olyan bizonyos - az Írások szerint -, hogy Isten el akar juttatni minket földi életünk folyamán az Ő világokat összekötő szeretetének megismerésére. Ajándék ez, ami teljességel be-, és fel nem fogható... ezért is nevezzük kegyelemnek. A "kegy", az Isten cselekvése olyan alapvető "elem" az életünkben, amiről lemondani alapvető balgaság. Hiszen nem beszűkülésre és visszafejlődésre, hanem távlatok meglátására, s a lélek emelkedésére vagyunk elhívva létünk okán - mindannyian.

Gazdagság...

A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy megszólítottál, s Veled járhatok. Adj nekem mindig annyit, hogy ne perlekedjek Veled sorsom miatt, és soha ne adj annyit, hogy szívem megkeményedve elforduljon Tőled! Ámen



Jézus miután rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta neki: "Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem." A válasz miatt elborult az ember arca, és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.
Mk 10,21-22

Az emberek nagy részének a gazdagságról igen furcsa elképzelései vannak... Aki gazdag, annak nem kell dolgoznia, reggelire joghurt és kifli helyett pezsgőt iszik és kaviárt eszik, s megölné az unalom, ha nem látná el állandó feladatokkal a személyzetét. Nos, a gazdagság a relatív, de tény, hogy a gazdagsággal együtt járó szabadság nem illúzió. Aki megteheti, hogy szabad mozgásban, akinek gondolatait nem kötik le a kifizetendő számlák, az élvezi ezt a kötetlenséget, s sokan úgy vélik, ez maga a boldogság.

A gazdag ifjúnak nem voltak "sárgacsekkes" gondjai... Szabad volt olyannyira, hogy bőven volt ideje az Írásokkal, az isteni törvények értelmezésével foglalkozni! Sőt, még arra is volt ideje, hogy Jézust hallgassa, s kövesse őt - legalábbis egy darabig - amíg a Mester városról városra, faluról falura bejárta egész Galileát. Ez az ifjú, gazdag volt, szabad volt, egészséges és fiatal volt - még igen komoly vallásos neveltetésben is nőhetett fel(!) -, de a mégsem volt maradéktalanul boldog. Ugyanakkor úgy érezte, boldogságát ennél a názáreti csodatevő vándorprédikátornál talán megtalálhatja. Jóllehet ennek az ifjúnak a vallásos követelményekről nem elméleti tudása, hanem hosszú éveken át formálódott saját tapasztalata volt(!) - ebbéli vallásos gyakorlatai mégsem vitték közelebb az Istenhez.

Az emberek nagy részének az Istenről furcsa elképzeléseik vannak - Persze miért ne lehetnének? -, a probléma mindig ott kezdődik, amikor egyesek nagyon is tudni vélik, hogy ez a Láthatatlan, Végtelen Isten mit akar a véges embertől. Ha megnézzük a különböző vallások elvárásrendszereit, akkor igencsak rácsodálkozhatunk az emberi ésszerűtlenség és haszontalanság túlburjánzására, melyek egy-egy vallás hétköznapi hitéletének életszerűtlen rítusaiban nyilvánulnak meg... Amíg persze valaki ezt csak a maga lelki világának építésre használja, eladdig az az ő "szíve-joga", de amikor ezeket másokon is számonkéri - nos, az már tragédia, s egyben az önkéntességbe ágyazott hit szabadságának a halála is...

Jézus URunk nem a gazdagság ellen szólt, hanem a gazdagságba vetett hamis hit ellen! Nem a gazdagság tart meg, hanem az Isten; nem a minél nagyobb gazdagság biztosítja a szabadságot, hanem a lélek minél nagyobb szabadsága/szárnyalása hozza el az igazi gazdagságot, ami a kiteljesedő boldogság alapja. Gazdag az, akinek bőven van fölöslege, s ezt megosztja másokkal... Milyen érdekes, azok a dolgok, amik nem kerülnek semmibe - őszinte gesztusok, nemes gondolatok(!) -, végső soron azok a legdrágábbak.

A gazdag ifjú lelkét vonzotta az Isten, de gondolatait mégis béklyóba kötötte az igen nagy vagyona... Nappal ábrándozott a vallásos élet szépségeiről, s kereste boldogságát, de életének álmai a gazdagságához láncolták... Így aztán nem tudott mást tenni, mint szomorúan, "elborult arccal" - talán még sírt(?) is; bánatában/haragjában ezt nem tudjuk - elballagni. Szegény gazdagok...

Hála...

A mai nap imádsága:
?Uram, Istenem! Te püspökké/lelkipásztorrá tettél engem az egyházban, de látod, mennyire alkalmatlan vagyok ilyen nagy és nehéz szolgálatra. Ha nem segítettél volna, már régen elrontottam volna mindent. Ezért téged hívlak segítségül. Örömmel állítom szolgálatodba szívemet és számat. Taníts, hogy taníthassam népedet! Segíts, hogy igédet szüntelenül szívemben forgassam, és elmélkedjem rajta! Tégy követeddé, Uram, és semmiképpen el ne hagyj, mert ha magamra maradok, hamarosan elrontok mindent. Ámen (Luther Márton "sekrestye-imádsága")


Uram! Fakaszd ajkam hálára, amikor visszatekintek életemben! Adj nekem hitet, hogy a holnapban tudok a Te segedelmeddel jobb lenni, mint a mában voltam, s tudok majd kegyelmed által hasznosabb életet is élni, mint eddig tettem. Adj nekem Benned való derűs reménységet is! Add, hogy ne a nehézségekben, s bűneim elszomorító erejében vesszen el gyenge akarásom, hanem Rád figyelve igyekezzem a legtöbb jót megvalósítani az adott lehetősegek között. Uram! Ne engedd, hogy úrrá legyen rajtam a kicsinyhitűség! Adj szolgáló akaratot, s kitartást a célok elérésére! Köszönöm, hogy velem vagy életem minden napján, érezhetem szeretetedet, s magam is szerethetek! Hallgasd meg könyörgéseinket, hogy békében és szeretetben tudjunk élni mindaddig, amíg engeded! Ámen

   

Nyisd meg ajkamat, Uram, és dicséretedet hirdeti szám.
Zsolt 51,17

Ilyen is van... akar az ember, de mégsem bírja! Amikor a régmúlt emlékeinek ereje hatalmába keríti az embert, akkor igen gyorsan elmúlik a ma, s ha a "rendelt időt" elillantják a múltbéli események legkülönfélébb értelmezései, akkor bizony hiába szeretne az ember valamit, az akaráson túl szükség van idő-adta lehetőségre is. Nos, így történt meg, hogy az elmúlt napok reggeli óráiban - Útmutatónk igéi alapján a régmúltba merengtem... Ezen gondolataimat hadd osszam most meg hűséges Olvasóimmal, akik rá-ráklikkelnek reggelenként írt áhítataimra - amit köszönök itt is - s Isten áldása legyen ezután is ezeken a csendes perceken!

Nos, elmerengéseim legfőbb oka, hogy aug. 26-án, 20 évvel ezelőtt evangélikus lelkésszé avattak... Mert nálunk evangélikusoknál mindent szentelünk, illetve szentelhetünk az ÚRnak (harangtól a sírkövön át a parókiáig), de a lelkészt "csak" avatjuk. Rendjén is van ez, hiszen a papi rend nem szentség, hanem élet-stílus, bürokratikusan megfogalmazva: hivatalvezetés. Ezt is lehet jó szívvel és odaadással, meg "elnagyoltan" és hanyagul végezni, mint minden mást az életben. A lelkész tehát nem különb a többi embernél! A lelkész más ember... Ha persze nagyon más, akkor abból gondok adódnak, mert a lelkész is csak egy bárányka a nyájból, azzal a lényegi(!) különbséggel, hogy a JóIsten az ő nyakába egy csengettyűt akasztott, ami éjjel-nappal - ha akarja, ha nem, - minden mozdulatára megszólal... Ez lehet olykor terhes pillanat, de a többiek számára kiváló lehetőséget ad saját helyük/helyzetük meghatározására. Közelről vagy távolról szól a csengő hangja - azaz a lelkész élete, munkája - olykor még iránymutatóvá is válhat a "nyáj" számára.

20 év jelentős idő. Egy gyülekezetben szolgálva méginkább. Ha viszont a tényeket nézzük: az húsz tkp. huszonegy, hiszen negyedéves teológus koromtól szolgálok rendszeresen a tatai gyülekezetben... Az azt megelőző években pedig egyre gyakrabban: az első helyettesítésem istentisztelet szolgálattal egybekötve pedig 1984 decemberében(!) volt. Gyakorlati teológiai látásban, hitbéli meggyőződésemben - ahol most éppen vagyok -, abban bizony jelentős része van a tatai gyülekezet összetartásának, szeretetének is. Mégis, amikor az ember - merthogy ember! - , mérlegel, akkor az alábbiakat szükségszerűen hangsúlyoznia kell.

A lelkészi szolgálat különösen nehéz hivatás. Olyannyira, hogy egyedül - óriási személyes áldozat nélkül - ezt nem is lehet végezni! Mindig kell hozzá egy kisközösség (Jézus Urunk mondja: "Menjetek!" s nem azt mondja "Menjél!"...); nálunk protestáns tradíciónk alapján kell a Társ, a feleség - régiesen szólva: a papné. Manapság, amikor majd mindenütt a világban a protestáns teológia fakultáson túlsúlyba került a női hallgatók aránya, s MEE-ben (Magyarországi Evangélikus Egyház) is a szolgálatot végző lelkészek egyharmada(!) nő, akkor különösen is fontos hangsúlyozni a "gyengébbik" nem olykor férfiakat is megszégyenítő szolgálatát. A lelkész kiegyensúlyozott életét, harmóniáját nemcsak hite - persze elsősorban mégis az(!) -, de családja is meghatározza. Az, hogy a papcsalád - beleértve a gyerekeket - együtt is tudjon szolgálni a gyülekezetben, leginkább a "papnékon" múlik. Bölcsesség, szív, s akarat nélkül félrecsúsznak a dolgok: a lelkészcsalád gyermekei gyakran nyűgnek érzik a gyülekezeti életben való aktív részvételt, s nemegyszer hátat is fordítanak az Egyháznak, mert úgy élték meg gyerekkorukat, hogy szüleinknek mindig mindenki, s minden "egyházi ügy" fontosabb volt, mint ők maguk...

A keresztények szolgálata a világban: Sors. Istentől rendelt sors tehát a papé is, úgyhogy rugdalódzni ellene lehetséges, de nem sok értelme van! Sokan sorsuk elfogadása helyett inkább az "életet" választják, mert annak csillogása sokkal több örömöt ígér, mint az Isten eszközeként való munkás részvétel az embervilágban. A tapasztalati tény azonban azt mutatja, hogy a "világi, elkötelezetlen" élet csábos ígéretei többnyire csak ígéretek maradnak, s ha leperegtek a nekünk rendelt homokszemek, akkor már nincs elölről/újra-kezdés! Az egyszeri, a megismételhetetlen, az a 70-80 évnyi nagyon kevéske idő teremti meg a felbecsülhetetlen értékét az életnek, a keresztény (azaz krisztuskövető) életnek is.

Az elkötelezettség mindig kockázatot is jelent. Gondviselésbe vetett reménységünk viszont azt sugallja nekünk, hogyha életünk kockáját a JóIsten veti el - csak úgy, Mindenhatói Játékossága alapján - abból számunkra csak jó jöhet elő. Ezért nem elégedetlenkedünk, sőt, igyekszünk hálát adni életünkért, hogy Isten kiváltságosai lehetünk, mert Ő csodásan "történik" közöttünk és bennünk minden nap...
Hűség...

    A mai nap imádsága:
    Istenem! Elénk adtad a hűség útját, s mi mégis letértünk róla... Szeretetre rendeltél mindnyájunkat, s mi szeretetlenekké váltunk... Egymás segítőivé teremtettél minket, s mi egymás ellenségeivé lettünk. Jóra rendeltél minket, s mi mindent elrontottunk... Kérünk Téged irgalmazz nekünk, téríts vissza Tehozzád, éreztesd velünk szereteted vonzását, hogy Tőled el ne távolodjunk, hanem Feléd igyekezzünk életünk minden napján! Ámen.



Vessetek magatoknak igazságot, akkor hűséget arathattok!
Hós 10,12a

Divattá vált hangoztatni: a hűség a "reneszánszát éli" - sajnos még mindig ennek az ellenkezője az igaz! Számtalan kapcsolat - nemcsak a férfi és nő közötti -, de az élet sok más területén (munkahely, baráti kör, rokonság) létező is tönkremegy, pedig nem úgy indult egyik sem, hogy ez lett volna a kitűzött cél.

A nemek közötti kapcsolat jól példázza az Isten és ember kapcsolatát is, hiszen mindkettő "fölöttébb nagy titok." Azaz: amit igazságként meglátunk a nemek közötti viszonyban, az áttételesen igaznak bizonyul a Végtelen Valóssággal kapcsolatban is. Hóseás próféta szerint (is!) a hűséget az igazság alapozza meg. Manapság szívesen beszélnek többféle igazságról vagy az igazság különféle értelmezéseiről, jóllehet igazság csak egy van - ahogyan nincs keresztény etika, iszlám etika, judaista- vagy humanista etika - csakis egyféle szeretetparancs létezik... (Az más kérdés, hogy ezt hogyan értelmezik a különböző kultúrák. Az pedig nem kérdés, hogy a világ egyetlen nője sem akar másodrendű állampolgára lenni az adott társadalomnak, s egyetlen speciális etika-értelmezés sem alapozhat meg semmiféle kizsákmányolást vagy megkülönböztetést.)

Két kérdést érdemes végiggondolni a hűséggel kapcsolatban: Miért nem sikerül hűségesnek maradni, s hogyan marad(hat)nak meg egyesek mégis a hűségben? A hűséget sokminden "kikezdheti", de mindennek eredendő oka az önszeretet. Ez az, ami nem engedi be tudatunkba az igazságot, csak az igazság egy szeletét vagy az igazságnak egy számára szimpatikus magyarázatát. Az önszeretet lényege, "problémaja" abban van, hogy sosem látjuk azt, ami közvetlen az orrunk előtt van... Mert mást tartunk nagyon fontosnak, s arra "fókuszálunk"! Így aztán nehezen vagy egyáltalán nem értjük meg, miért mond nekünk a másik ember olyan dolgokat - gyakran elkeseredésből és tehetetlenségből -, amiket nyersnek, támadásnak, sőt sértésnek veszünk. Valójában arról van szó, hogy nem látjuk a fától az erdőt... (Tulajdonképpen a magőányos fa, s az erdő is ugyanarról szól - csak mégis másképpen.)

A mindent eldöntő kérdés számunkra a beismerés "Na jó!" után az önmagunkat is provokáló "De hogyan?"... Hogyan hozhatom rendbe, hogyan tehetem jóvá azt, amit már nem lehet? Mert nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, mert nem tudom meg nem történtté tenni azt, ami megtörtént... Mindemellett ott van még egy "egészséges-irigység-szülte" kérdés is: "De a másiknak hogyan sikerülhetett?" Még mielőtt válasz-teóriákat gyártanánk a miértekre, érdemes tisztán elemezni a helyzetet, amegkeresve az objektív igazságot. A lehető legobjektívebb emberi igazság akkor áll elő, ha Istent tesszük meg mércének, ha mindent eldöntő tekintély az igazság eldöntésében maga az Isten! Ilyenkor kiderül, hogy a mások boldogsága csak kívülről látva teljes, s az igazán hűségesek is csak azért tudnak megmaradni a hűségükben mert Istent egy hajszálnyival jobban szeretik önmaguknál...

A hűséges élet csodája az, hogy a nyomorúságban, a szenvedésben, a veszteségben ráhagyatkozhatunk az Istenre, Aki hordozni tud minket minden bajunkkal együtt, s reménységünk szerint egyszer magához emel, hogy mi magunk is - még itt élve és földi módon gondolkozva úgy látjuk és érezzük: az Egész részévé váljunk, avagy feloldódjék minden görcsösködésünk az Isten végtelen szeretetében...

Kitartásért a közdelmeinkben, az újraindulás kegyelméért, a megújulás ajándékáért.




A mai nap imádsága:
Uram! Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de vágyódom kegyelmedre! Hiszek Uram, de légy segítségemre hitetlenségemben! Ámen.

Ne engedd, hogy szívem rosszra hajoljon. Zsolt 141,4

Hányszor halljuk a közhelyes igazságot: "Harc az élet". Életünk folyamán sok "csatát" kell megvívnunk, de vajon elgondolkotunk-e azon, miért is harcolunk? Mi a tét? Jól teszem-e, ha egész életemben a világ katonájaként háborút folytatok mások ellen, végül is Isten és önmagam ellen is?

Erősödjetek meg az Úrban - ajánlja Pál apostol. Jelentené ez azt, hogy jobban kellene hinnem? Hiszen amit kaptam, az is csak kegyelemből az enyém. Megerősödni, azt is jelenteni: felnőni. Eljutni a hit felnőtt korába, ahol már nem gyermekként ábrándozunk, hanem terhelhető nagykorúakként tesszük a dolgunkat a ránkbízottakért. Más állapot ez, mint az, amikor a bennünk megszületett új ember sírásával tudjuk csak dícsérni az Istent. Kétségen kívüli: a megszületett gyermeknél talán nincs is szebb, talán mert magukban hordozzák a jövő ígéretét. Megerősödni tehát azt jelenti: növekedni.

De miért kell nekünk a pál apostoli példa nyomán magunkra ölteni az Isten fegyverzetét? Igazuk lenne azoknak, akik dualisztikusan látják a világot, s hiszik, nekünk embereknek oda kell állnunk az Isten mellé, hogy győzedelmeskedjék az Ő ügye? Ha Isten Isten, akkor nyilvánvaló, hogy végtelen isteni hatalmával egyedül is győz... Ha oda állunk mellé, akkor nem őt erősítjük, hanem Ő erősít minket. Erőterében állva nemcsak biztonságot tapasztalunk, hanem szeretetet és harmóniát is. Más állapotba kerülünk... ez az áldás titokzatos státusa. Csakis ebben a helyzetben "érthetjük" meg - igaz egyelőre csak tükör által homályosan -, hogy kicsoda az Isten, s ki vagyok én magam, s hogy mivégre is vagyok ezen a világon. "Aki az Istenben van, s az Isten is őbenne" az nem válaszokkal küszködik, hanem az Isten megoldását fogadja napról napra. S ha eközben - maradva a páli hasonlatnál, képnél - "fegyverkezünk", akkor nem militarizálódunk, hanem igazságszeretetet kötünk a derekunkra, felöltjük az isteni megigazítás páncélját, lábunkra kötjük az evangélium hirdetésének készségét... Ef 6,13-15

A hívő jellemünk próbája



Az igének pedig cselekvői legyetek, és ne csupán hallgatói, mert ezzel megcsalnátok önmagatokat.(Jak 1:22 Budai)


Jakab szerint önbecsapás, mikor Isten Igéjét hallgatjuk, de nem engedjük, hogy át is formáljon bennünket. Azt gondoljuk, hogy a tudás gyarapítása szellemi érettséget eredményez bennünk. Az érettség azonban nem csak ismeretből áll. Az érettség egy jellemvonás, ún. karakter. Sok embernek van komoly igeismerete, mégis szellemi értelemben csak törpének számítanak.

Isten Igéjét át kell ültetnünk a gyakorlatba is. Folyamatosan alkalmaznunk kell azt a saját életünkben, a saját életünkre nézve is. A tudásunk gyarapítása valójában az Isten előtti felelősségünket növeli meg. Minél többet tudunk, annál több dologért tartozunk számadással. Mit teszek azzal, amit már tudok? Lukács 12.48. szerint:

"...Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon."(MBT)

Máté evangéliumában Jézus beszél a bölcs és a bolond házépítőről (Máté 7). A bolond homokra épített. Ő hasonló ahhoz, aki hallotta ugyan Isten szavát, de nem aszerint cselekedett. Bölcs ember pedig az, aki miután meghallotta Isten Igéjét, azután elment és őszintén igyekezett megvalósítani azt a saját életében.

Jézus mondja:

...Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.(Ján 13:17 Károli)


Szerintem a lelkileg érett hívő legegyszerűbb meghatározása valahogy így hangzik: "Az Ige megcselekvője!"
Nem csak meghallanunk kell az Igét. Gondosan meg is kell szívlelnünk azt!
Mindegyikünkre igaz az az állítás, hogy sokkal több szellemi igazságot ismerünk, mint amennyit beillesztettünk volna az életünkbe. Nem szükséges többet ismernünk, már eleget tudunk. Csak arra volna szűkségünk, hogy a gyakorlatban is alkalmazzuk, amit megtanultunk.

Legyetek az Igének cselekvői!

Engedd, hadd mondja meg Isten, ki vagy te

„Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel” (1Mózes 32:29)

Nem kell ugyanannak maradnunk. Ebben a változásban új személyazonosságot kapunk. Nézd Jákóbot a Teremtés könyvében. Mikor Jákób bevallotta viselkedését, Isten új személyiséget adott neki.

Figyeljük meg, hogy három dolog történik.

Isten teljesen új személyazonosságot ad Jákóbnak (1Mózes 32:29)
Lényegében Isten ezt mondja: „Tudom, hogy kifulladtál, tudom, hogy épp csak megtűrt vagy, de én látom benned a herceget. Minden érzelmi kiborulásod, minden bizonytalanságod ellenére, mindazon dolgaid ellenére, amikről nem akarod, hogy bárki is tudjon, én egy herceget látok.” Ma Isten sokunknak mondja: „Minden bűnöd, gátlásod ellenére egy herceget / hercegnőt látok benned. Valami nagyszerű lehetsz. Az lehetsz, amire teremtettelek.”

Isten megáldotta Jákóbot / Izráelt (1Mózes 32:30)
Mélyen legbelül, kétségbeesetten vágyjuk Isten áldását. Ha azonban akarjuk Isten áldását, akkor meg kell tennünk azokat a lépéseket, amiket Isten elvár tőlünk.

Isten sántává tette Jákóbot / Izraelt (1Mózes 32:32)
Emlékezzünk, hogy mikor küzdöttek, Isten kificamította Jákób csípőcsontját. Jákób sántítva ment tovább, és ez naponta emlékeztette, hogy Istentől függ.

Isten a legmélyebb munkáját végzi az életedben, mikor a személyazonosságoddal foglalkozik, azzal, hogy ki vagy, hogy hogyan lásd magad. Mindig úgy fogsz cselekedni, ahogyan gondolkozol magadról. Isten tehát a legmélyebb változást azzal hozza az életedbe, hogy megváltoztatja az önmagadról alkotott képedet.

Azt mondja: „Engedd megmutatnom, hogy én hogyan látlak téged.” Amikor úgy látod magad, ahogy Isten lát, meg fog változni az életed.

Beszéljetek róla:

* Kérted már Istent, hogy áldja meg az életed? Ha igen, akkor elérhetővé tetted-e magad, hogy meghalld Isten utasításait, hogy megtehesd azokat a lépéseket, amiket Isten vár tőled?
* Mikor Isten nézőpontjából nézed magad, mennyire látszol másnak?







Meggyőződésem határozza meg életvitelemet

"A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés." (Zsid 11,1)

A szótárak meghatározása szerint a meggyőződés erős hit. A meggyőződés valójában ennél sokkal több. A meggyőződés magában foglalja, hogy mit tartasz értékesnek, mi iránt vagy elkötelezett, mik motiválnak.

A meggyőződés szónak az a definíciója tetszik legjobban, amit a nagy bibliatanítótól, Howard Hendricks-től hallottam: "A hit az, amiért vitába szállsz, a meggyőződés az, amiért meghalni is hajlandó vagy."

Meggyőződésem határozza meg életvitelemet. Ez vesz rá, hogy kiálljak valami mellett, és hogy aszerint cselekedjek, amit értékesnek tartok.

Mikor kereszténnyé válsz, először gyakran csak azért teszel dolgokat, mert más keresztények körülötted ezt sugallják, őket másolod. Lehet azért imádkozol, olvasod a Bibliát és jársz istentiszteletre, mert ez áll példaként előtted.

Ez rendben is van fiatal keresztényként, a kisgyerekek is hasonló módon tanulnak. Azonban ahogy növekedünk, végül is ki kell hogy alakuljon bennünk az ok, miért is tesszük azt, amit teszünk. Ez az ok válik aztán a meggyőződésünkké.

A bibliai meggyőződések lényegesek lelki fejlődésünk, éretté válásunk szempontjából. Ironikus, hogy manapság az emberek gyakran hangoztatják meggyőződésüket kevésbé fontos ügyekben (foci, divat, stb), míg alig van meggyőződésük nagyobb ügyekben (mi helyes és mi helytelen).

Gondolj Jézussal tett utadra és sorold fel mi felől vagy meggyőződve. Elég erős a meggyőződésed a nagyobb ügyekkel kapcsolatban?