Elmúlás

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Múlandóvá tetted életemet, s benne megvertél az múlhatatlanság utáni iszonyatos vággyal is... Sok dolgodat nem értem Uram... de nem is akarok mindent megérteni. Kérlek Uram, adj nekem mégis annyi ismertet, hogy lelkem békességet nyerjen Tebenned, s a nekem kiszabott időmet a Te tedszésedre, s a magam örömére tudjam élni! Ámen



A bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.
Róm 6,23

Karl Rahner, katolikus teológus mondta egyszer: "A szenvedés, az az Isteni Titokzatosság része." Ezt kiegészítendő mondhatjuk: A halál is az... Életünket hűségesen kísérő fogalmak ezek, melyek jelentéstartalma csak különleges helyzetekben világlik meg bennünk. Amivel naponta fekszünk és kelünk, az általában nem a halál, s annak kistestvére a szenvedés -, ha mégis, annak komoly oka van. A konfrontációt mégsem kerülhetjük el, mert csak idő kérdése, hogy mikor tapasztaljuk meg a szenvedés keserűségét vagy a halál erejét. Életminőségünk romlása egy-egy betegség okán, szerettünk elvesztése haláleset kapcsán, alapvetően megváltoztathatja addigi véleményünket. Míg az elmúlt korok embere a hétköznapokban sokkal gyakrabban találkozott a betegség, a nélkülözés, a halál "problemtikájával", eladdig jóléti világunk embere többnyire a halál művi bemutatását tapasztalja. Egészen más a háború vagy járvány pusztítását megélni az utcán, miközben éhesen kenyér után kutatnók magunknak, s a mieinknek, s egészen más a nappali kényelmes karosszékében ezt-azt majszolgatva, finom italokat szürcsölgetve a mindennaprarendelt gyilkosságokat, robbantásokat biztonságban végignézni, vagy a krimik mesterséges keltett izgalmát átélni. Ha azonban a Halál kilép az elképzelés világából, akkor az már nem szórakozás, hanem verejtéket keltő valóság... Akik alábecsülik az elmúlás vagy a szenvedés erejét, azok különösen is meg szoktak ijedni, amikor hirtelen "róluk szól a történet"...

Fizetség-e a halál, amit megérdemlünk vagy egyetemes törvény, aminek engedelmeskedni kell, s nem lenne szabad rugdalódznunk ellene? Egy biztos, hogy sok rosszat elkövetünk, s sok jót elmulasztunk, s így Mennyei Atyánk szenvedésben megnyilvánuló vesszőzését joggal megérdemeljük. De a halált is, a lét végét is? A válasz az Istenben van elrejtve...

Minél közelebb kerülünk életünk végéhez, annál nagyobb a készség bennünk egyezkedni Teremtőnkkel. Megtapasztaljuk, hogy ami korábban természetes volt, az a kor előrehaladtával egyre inkább kiváltsággá válik: "Mikor fiatal vagy, felövezed magad, s oda mész, ahová akarsz... mikor megöregszel mások öveznek fel téged, s oda visznek, ahová nem akarod... mert eljönnek azok a napok, melyekre azt mondod, nem szeretem őket!" A középkori ember sokat elgondolkodott azon, van-e kegyelmes Isten... manapság sokan azon se gondolkodnak, van-e Isten? - Persze hogy nincs...

Ő azonban van, és volt és lesz, mindörökké. Nem képzeletünk tükörképe az Isten, hanem maga a tükröt tartó Valóság. S amilyen igaz az, hogy egyszer meghalunk, olyan bizonyos - az Írások szerint -, hogy Isten el akar juttatni minket földi életünk folyamán az Ő világokat összekötő szeretetének megismerésére. Ajándék ez, ami teljességel be-, és fel nem fogható... ezért is nevezzük kegyelemnek. A "kegy", az Isten cselekvése olyan alapvető "elem" az életünkben, amiről lemondani alapvető balgaság. Hiszen nem beszűkülésre és visszafejlődésre, hanem távlatok meglátására, s a lélek emelkedésére vagyunk elhívva létünk okán - mindannyian.

Gazdagság...

A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy megszólítottál, s Veled járhatok. Adj nekem mindig annyit, hogy ne perlekedjek Veled sorsom miatt, és soha ne adj annyit, hogy szívem megkeményedve elforduljon Tőled! Ámen



Jézus miután rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta neki: "Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem." A válasz miatt elborult az ember arca, és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.
Mk 10,21-22

Az emberek nagy részének a gazdagságról igen furcsa elképzelései vannak... Aki gazdag, annak nem kell dolgoznia, reggelire joghurt és kifli helyett pezsgőt iszik és kaviárt eszik, s megölné az unalom, ha nem látná el állandó feladatokkal a személyzetét. Nos, a gazdagság a relatív, de tény, hogy a gazdagsággal együtt járó szabadság nem illúzió. Aki megteheti, hogy szabad mozgásban, akinek gondolatait nem kötik le a kifizetendő számlák, az élvezi ezt a kötetlenséget, s sokan úgy vélik, ez maga a boldogság.

A gazdag ifjúnak nem voltak "sárgacsekkes" gondjai... Szabad volt olyannyira, hogy bőven volt ideje az Írásokkal, az isteni törvények értelmezésével foglalkozni! Sőt, még arra is volt ideje, hogy Jézust hallgassa, s kövesse őt - legalábbis egy darabig - amíg a Mester városról városra, faluról falura bejárta egész Galileát. Ez az ifjú, gazdag volt, szabad volt, egészséges és fiatal volt - még igen komoly vallásos neveltetésben is nőhetett fel(!) -, de a mégsem volt maradéktalanul boldog. Ugyanakkor úgy érezte, boldogságát ennél a názáreti csodatevő vándorprédikátornál talán megtalálhatja. Jóllehet ennek az ifjúnak a vallásos követelményekről nem elméleti tudása, hanem hosszú éveken át formálódott saját tapasztalata volt(!) - ebbéli vallásos gyakorlatai mégsem vitték közelebb az Istenhez.

Az emberek nagy részének az Istenről furcsa elképzeléseik vannak - Persze miért ne lehetnének? -, a probléma mindig ott kezdődik, amikor egyesek nagyon is tudni vélik, hogy ez a Láthatatlan, Végtelen Isten mit akar a véges embertől. Ha megnézzük a különböző vallások elvárásrendszereit, akkor igencsak rácsodálkozhatunk az emberi ésszerűtlenség és haszontalanság túlburjánzására, melyek egy-egy vallás hétköznapi hitéletének életszerűtlen rítusaiban nyilvánulnak meg... Amíg persze valaki ezt csak a maga lelki világának építésre használja, eladdig az az ő "szíve-joga", de amikor ezeket másokon is számonkéri - nos, az már tragédia, s egyben az önkéntességbe ágyazott hit szabadságának a halála is...

Jézus URunk nem a gazdagság ellen szólt, hanem a gazdagságba vetett hamis hit ellen! Nem a gazdagság tart meg, hanem az Isten; nem a minél nagyobb gazdagság biztosítja a szabadságot, hanem a lélek minél nagyobb szabadsága/szárnyalása hozza el az igazi gazdagságot, ami a kiteljesedő boldogság alapja. Gazdag az, akinek bőven van fölöslege, s ezt megosztja másokkal... Milyen érdekes, azok a dolgok, amik nem kerülnek semmibe - őszinte gesztusok, nemes gondolatok(!) -, végső soron azok a legdrágábbak.

A gazdag ifjú lelkét vonzotta az Isten, de gondolatait mégis béklyóba kötötte az igen nagy vagyona... Nappal ábrándozott a vallásos élet szépségeiről, s kereste boldogságát, de életének álmai a gazdagságához láncolták... Így aztán nem tudott mást tenni, mint szomorúan, "elborult arccal" - talán még sírt(?) is; bánatában/haragjában ezt nem tudjuk - elballagni. Szegény gazdagok...

Hála...

A mai nap imádsága:
?Uram, Istenem! Te püspökké/lelkipásztorrá tettél engem az egyházban, de látod, mennyire alkalmatlan vagyok ilyen nagy és nehéz szolgálatra. Ha nem segítettél volna, már régen elrontottam volna mindent. Ezért téged hívlak segítségül. Örömmel állítom szolgálatodba szívemet és számat. Taníts, hogy taníthassam népedet! Segíts, hogy igédet szüntelenül szívemben forgassam, és elmélkedjem rajta! Tégy követeddé, Uram, és semmiképpen el ne hagyj, mert ha magamra maradok, hamarosan elrontok mindent. Ámen (Luther Márton "sekrestye-imádsága")


Uram! Fakaszd ajkam hálára, amikor visszatekintek életemben! Adj nekem hitet, hogy a holnapban tudok a Te segedelmeddel jobb lenni, mint a mában voltam, s tudok majd kegyelmed által hasznosabb életet is élni, mint eddig tettem. Adj nekem Benned való derűs reménységet is! Add, hogy ne a nehézségekben, s bűneim elszomorító erejében vesszen el gyenge akarásom, hanem Rád figyelve igyekezzem a legtöbb jót megvalósítani az adott lehetősegek között. Uram! Ne engedd, hogy úrrá legyen rajtam a kicsinyhitűség! Adj szolgáló akaratot, s kitartást a célok elérésére! Köszönöm, hogy velem vagy életem minden napján, érezhetem szeretetedet, s magam is szerethetek! Hallgasd meg könyörgéseinket, hogy békében és szeretetben tudjunk élni mindaddig, amíg engeded! Ámen

   

Nyisd meg ajkamat, Uram, és dicséretedet hirdeti szám.
Zsolt 51,17

Ilyen is van... akar az ember, de mégsem bírja! Amikor a régmúlt emlékeinek ereje hatalmába keríti az embert, akkor igen gyorsan elmúlik a ma, s ha a "rendelt időt" elillantják a múltbéli események legkülönfélébb értelmezései, akkor bizony hiába szeretne az ember valamit, az akaráson túl szükség van idő-adta lehetőségre is. Nos, így történt meg, hogy az elmúlt napok reggeli óráiban - Útmutatónk igéi alapján a régmúltba merengtem... Ezen gondolataimat hadd osszam most meg hűséges Olvasóimmal, akik rá-ráklikkelnek reggelenként írt áhítataimra - amit köszönök itt is - s Isten áldása legyen ezután is ezeken a csendes perceken!

Nos, elmerengéseim legfőbb oka, hogy aug. 26-án, 20 évvel ezelőtt evangélikus lelkésszé avattak... Mert nálunk evangélikusoknál mindent szentelünk, illetve szentelhetünk az ÚRnak (harangtól a sírkövön át a parókiáig), de a lelkészt "csak" avatjuk. Rendjén is van ez, hiszen a papi rend nem szentség, hanem élet-stílus, bürokratikusan megfogalmazva: hivatalvezetés. Ezt is lehet jó szívvel és odaadással, meg "elnagyoltan" és hanyagul végezni, mint minden mást az életben. A lelkész tehát nem különb a többi embernél! A lelkész más ember... Ha persze nagyon más, akkor abból gondok adódnak, mert a lelkész is csak egy bárányka a nyájból, azzal a lényegi(!) különbséggel, hogy a JóIsten az ő nyakába egy csengettyűt akasztott, ami éjjel-nappal - ha akarja, ha nem, - minden mozdulatára megszólal... Ez lehet olykor terhes pillanat, de a többiek számára kiváló lehetőséget ad saját helyük/helyzetük meghatározására. Közelről vagy távolról szól a csengő hangja - azaz a lelkész élete, munkája - olykor még iránymutatóvá is válhat a "nyáj" számára.

20 év jelentős idő. Egy gyülekezetben szolgálva méginkább. Ha viszont a tényeket nézzük: az húsz tkp. huszonegy, hiszen negyedéves teológus koromtól szolgálok rendszeresen a tatai gyülekezetben... Az azt megelőző években pedig egyre gyakrabban: az első helyettesítésem istentisztelet szolgálattal egybekötve pedig 1984 decemberében(!) volt. Gyakorlati teológiai látásban, hitbéli meggyőződésemben - ahol most éppen vagyok -, abban bizony jelentős része van a tatai gyülekezet összetartásának, szeretetének is. Mégis, amikor az ember - merthogy ember! - , mérlegel, akkor az alábbiakat szükségszerűen hangsúlyoznia kell.

A lelkészi szolgálat különösen nehéz hivatás. Olyannyira, hogy egyedül - óriási személyes áldozat nélkül - ezt nem is lehet végezni! Mindig kell hozzá egy kisközösség (Jézus Urunk mondja: "Menjetek!" s nem azt mondja "Menjél!"...); nálunk protestáns tradíciónk alapján kell a Társ, a feleség - régiesen szólva: a papné. Manapság, amikor majd mindenütt a világban a protestáns teológia fakultáson túlsúlyba került a női hallgatók aránya, s MEE-ben (Magyarországi Evangélikus Egyház) is a szolgálatot végző lelkészek egyharmada(!) nő, akkor különösen is fontos hangsúlyozni a "gyengébbik" nem olykor férfiakat is megszégyenítő szolgálatát. A lelkész kiegyensúlyozott életét, harmóniáját nemcsak hite - persze elsősorban mégis az(!) -, de családja is meghatározza. Az, hogy a papcsalád - beleértve a gyerekeket - együtt is tudjon szolgálni a gyülekezetben, leginkább a "papnékon" múlik. Bölcsesség, szív, s akarat nélkül félrecsúsznak a dolgok: a lelkészcsalád gyermekei gyakran nyűgnek érzik a gyülekezeti életben való aktív részvételt, s nemegyszer hátat is fordítanak az Egyháznak, mert úgy élték meg gyerekkorukat, hogy szüleinknek mindig mindenki, s minden "egyházi ügy" fontosabb volt, mint ők maguk...

A keresztények szolgálata a világban: Sors. Istentől rendelt sors tehát a papé is, úgyhogy rugdalódzni ellene lehetséges, de nem sok értelme van! Sokan sorsuk elfogadása helyett inkább az "életet" választják, mert annak csillogása sokkal több örömöt ígér, mint az Isten eszközeként való munkás részvétel az embervilágban. A tapasztalati tény azonban azt mutatja, hogy a "világi, elkötelezetlen" élet csábos ígéretei többnyire csak ígéretek maradnak, s ha leperegtek a nekünk rendelt homokszemek, akkor már nincs elölről/újra-kezdés! Az egyszeri, a megismételhetetlen, az a 70-80 évnyi nagyon kevéske idő teremti meg a felbecsülhetetlen értékét az életnek, a keresztény (azaz krisztuskövető) életnek is.

Az elkötelezettség mindig kockázatot is jelent. Gondviselésbe vetett reménységünk viszont azt sugallja nekünk, hogyha életünk kockáját a JóIsten veti el - csak úgy, Mindenhatói Játékossága alapján - abból számunkra csak jó jöhet elő. Ezért nem elégedetlenkedünk, sőt, igyekszünk hálát adni életünkért, hogy Isten kiváltságosai lehetünk, mert Ő csodásan "történik" közöttünk és bennünk minden nap...

Hűség...

    A mai nap imádsága:
    Istenem! Elénk adtad a hűség útját, s mi mégis letértünk róla... Szeretetre rendeltél mindnyájunkat, s mi szeretetlenekké váltunk... Egymás segítőivé teremtettél minket, s mi egymás ellenségeivé lettünk. Jóra rendeltél minket, s mi mindent elrontottunk... Kérünk Téged irgalmazz nekünk, téríts vissza Tehozzád, éreztesd velünk szereteted vonzását, hogy Tőled el ne távolodjunk, hanem Feléd igyekezzünk életünk minden napján! Ámen.



Vessetek magatoknak igazságot, akkor hűséget arathattok!
Hós 10,12a

Divattá vált hangoztatni: a hűség a "reneszánszát éli" - sajnos még mindig ennek az ellenkezője az igaz! Számtalan kapcsolat - nemcsak a férfi és nő közötti -, de az élet sok más területén (munkahely, baráti kör, rokonság) létező is tönkremegy, pedig nem úgy indult egyik sem, hogy ez lett volna a kitűzött cél.

A nemek közötti kapcsolat jól példázza az Isten és ember kapcsolatát is, hiszen mindkettő "fölöttébb nagy titok." Azaz: amit igazságként meglátunk a nemek közötti viszonyban, az áttételesen igaznak bizonyul a Végtelen Valóssággal kapcsolatban is. Hóseás próféta szerint (is!) a hűséget az igazság alapozza meg. Manapság szívesen beszélnek többféle igazságról vagy az igazság különféle értelmezéseiről, jóllehet igazság csak egy van - ahogyan nincs keresztény etika, iszlám etika, judaista- vagy humanista etika - csakis egyféle szeretetparancs létezik... (Az más kérdés, hogy ezt hogyan értelmezik a különböző kultúrák. Az pedig nem kérdés, hogy a világ egyetlen nője sem akar másodrendű állampolgára lenni az adott társadalomnak, s egyetlen speciális etika-értelmezés sem alapozhat meg semmiféle kizsákmányolást vagy megkülönböztetést.)

Két kérdést érdemes végiggondolni a hűséggel kapcsolatban: Miért nem sikerül hűségesnek maradni, s hogyan marad(hat)nak meg egyesek mégis a hűségben? A hűséget sokminden "kikezdheti", de mindennek eredendő oka az önszeretet. Ez az, ami nem engedi be tudatunkba az igazságot, csak az igazság egy szeletét vagy az igazságnak egy számára szimpatikus magyarázatát. Az önszeretet lényege, "problémaja" abban van, hogy sosem látjuk azt, ami közvetlen az orrunk előtt van... Mert mást tartunk nagyon fontosnak, s arra "fókuszálunk"! Így aztán nehezen vagy egyáltalán nem értjük meg, miért mond nekünk a másik ember olyan dolgokat - gyakran elkeseredésből és tehetetlenségből -, amiket nyersnek, támadásnak, sőt sértésnek veszünk. Valójában arról van szó, hogy nem látjuk a fától az erdőt... (Tulajdonképpen a magőányos fa, s az erdő is ugyanarról szól - csak mégis másképpen.)

A mindent eldöntő kérdés számunkra a beismerés "Na jó!" után az önmagunkat is provokáló "De hogyan?"... Hogyan hozhatom rendbe, hogyan tehetem jóvá azt, amit már nem lehet? Mert nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, mert nem tudom meg nem történtté tenni azt, ami megtörtént... Mindemellett ott van még egy "egészséges-irigység-szülte" kérdés is: "De a másiknak hogyan sikerülhetett?" Még mielőtt válasz-teóriákat gyártanánk a miértekre, érdemes tisztán elemezni a helyzetet, amegkeresve az objektív igazságot. A lehető legobjektívebb emberi igazság akkor áll elő, ha Istent tesszük meg mércének, ha mindent eldöntő tekintély az igazság eldöntésében maga az Isten! Ilyenkor kiderül, hogy a mások boldogsága csak kívülről látva teljes, s az igazán hűségesek is csak azért tudnak megmaradni a hűségükben mert Istent egy hajszálnyival jobban szeretik önmaguknál...

A hűséges élet csodája az, hogy a nyomorúságban, a szenvedésben, a veszteségben ráhagyatkozhatunk az Istenre, Aki hordozni tud minket minden bajunkkal együtt, s reménységünk szerint egyszer magához emel, hogy mi magunk is - még itt élve és földi módon gondolkozva úgy látjuk és érezzük: az Egész részévé váljunk, avagy feloldódjék minden görcsösködésünk az Isten végtelen szeretetében...

Kitartásért a közdelmeinkben, az újraindulás kegyelméért, a megújulás ajándékáért.

A mai nap imádsága:
Uram! Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de vágyódom kegyelmedre! Hiszek Uram, de légy segítségemre hitetlenségemben! Ámen.

Ne engedd, hogy szívem rosszra hajoljon. Zsolt 141,4

Hányszor halljuk a közhelyes igazságot: "Harc az élet". Életünk folyamán sok "csatát" kell megvívnunk, de vajon elgondolkotunk-e azon, miért is harcolunk? Mi a tét? Jól teszem-e, ha egész életemben a világ katonájaként háborút folytatok mások ellen, végül is Isten és önmagam ellen is?

Erősödjetek meg az Úrban - ajánlja Pál apostol. Jelentené ez azt, hogy jobban kellene hinnem? Hiszen amit kaptam, az is csak kegyelemből az enyém. Megerősödni, azt is jelenteni: felnőni. Eljutni a hit felnőtt korába, ahol már nem gyermekként ábrándozunk, hanem terhelhető nagykorúakként tesszük a dolgunkat a ránkbízottakért. Más állapot ez, mint az, amikor a bennünk megszületett új ember sírásával tudjuk csak dícsérni az Istent. Kétségen kívüli: a megszületett gyermeknél talán nincs is szebb, talán mert magukban hordozzák a jövő ígéretét. Megerősödni tehát azt jelenti: növekedni.

De miért kell nekünk a pál apostoli példa nyomán magunkra ölteni az Isten fegyverzetét? Igazuk lenne azoknak, akik dualisztikusan látják a világot, s hiszik, nekünk embereknek oda kell állnunk az Isten mellé, hogy győzedelmeskedjék az Ő ügye? Ha Isten Isten, akkor nyilvánvaló, hogy végtelen isteni hatalmával egyedül is győz... Ha oda állunk mellé, akkor nem őt erősítjük, hanem Ő erősít minket. Erőterében állva nemcsak biztonságot tapasztalunk, hanem szeretetet és harmóniát is. Más állapotba kerülünk... ez az áldás titokzatos státusa. Csakis ebben a helyzetben "érthetjük" meg - igaz egyelőre csak tükör által homályosan -, hogy kicsoda az Isten, s ki vagyok én magam, s hogy mivégre is vagyok ezen a világon. "Aki az Istenben van, s az Isten is őbenne" az nem válaszokkal küszködik, hanem az Isten megoldását fogadja napról napra. S ha eközben - maradva a páli hasonlatnál, képnél - "fegyverkezünk", akkor nem militarizálódunk, hanem igazságszeretetet kötünk a derekunkra, felöltjük az isteni megigazítás páncélját, lábunkra kötjük az evangélium hirdetésének készségét... Ef 6,13-15