
A mai nap imádsága:
Uram!
Naponta hallom és látom, hogy az istentelenség hogyan érleli keserű
gyümölcseit... Embertelenség, találékony gonoszság hálójában vergődik
Tőled elszakadt teremtményed... Uram, kérlek, könyörülj rajtunk, hogy
szereteted hatalma érvényesüljön a világban, s kiváltképp a mi
életünkben, úgy ahogyan azt megígérted a Téged szeretőknek! Ámen.
Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: "Ki a nagyobb a mennyek országában?" Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: "Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.
Mt 18,1-3
Jézus és a gyermekek - egyik legkedveltebb ábrázolás ez a biblikus művészetben. Maga a "téma" is igen hálás: hiszen ahol kisgyermekeket látunk, ott másképp látunk... A gyermekkel együtt - jobb esetben - mi is gyermekké válunk, legalább egy kicsit(!), legalább egy kis időre. Aki nem tud mit kezdeni a gyermekekkel, az az élettel sem tud mit kezdeni. Akinek pedig nem adatik meg, hogy gyermeke legyen, az életének egy különlegesen fájó sebét kell hordoznia, mely a legváratlnabb pillanatokban szakad fel újra... Éppen ezért nem is képes semmi pótolni a gyermektelenség fájdalmát, csakis az Isten.
De mégis: Mit tudnak a gyerekek, amit a felnőttek nem vagy "már nem"? Mindenek előtt a szent játékban élnek, az osztatlan idő gyönyörűségét élvezve. Barátom édesapja a Garam folyó partján elterülő kis faluban gyermekként élte át 1944-45 háborús feszültségeit, a rokonok, a falubéliek veszteségeit, kínjait. Ő elmondhatná, hogy nehéz gyermekkora volt - Benes-dekrétum: kitelepítés, újrakezdés a nulláról... Mégsem panaszkodott! Dolgos, prezíc életének alapját mély katolikus hite, s családja adta. Ő mondta többször - nekem is - garamvölgyi gyerekkorát nem cserélné el egy napra sem a mai "computerelőttülő" gyerekekével! Mit kapott, mit adtak neki, amit látása szerint a maiak nem?
Gyermekként a legnagyobb örömöket felfedezéseink, a világ számtalan csodájával való első találkozásaink adják. Növekedni ismeretben úgy, hogy közben magunk is növekedünk, s bele-gyarapodunk testben és lélekben a felnőtt világba - életünk legszebb, s szinte minden későbbit meghatározó legfontosabb korszaka. Ezért fontos szépségre, jóságra, Isten- s emberszeretetre nevelni gyermekeinket, mert amit kapnak, azt adják vissza... Istent elvető, hitet fölöslegesnek tartó családból (nagy valószínűséggel) önző, gátlástalan emberek kerülnek majd ki - s persze mindenütt munkálkodhat az Isten kegyelme -, de istentelenségben gyökerezve a szeretetlenség gyümölcsei érnek be, mert jól tudjuk: a tövises bokorról nem szednek fügét... Ezért, aki nem válik gyermekké, s nem fogadja úgy Isten közeledését, amilyen szelídséggel Ő közelít - annak bezárulnak a távlatok, s élete legnagyobb nyomorúságaként azt kénytelen megélni, hogy számára a (meg)látás(ok) a horizonttal véget ér(nek)...
Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: "Ki a nagyobb a mennyek országában?" Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: "Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.
Mt 18,1-3
Jézus és a gyermekek - egyik legkedveltebb ábrázolás ez a biblikus művészetben. Maga a "téma" is igen hálás: hiszen ahol kisgyermekeket látunk, ott másképp látunk... A gyermekkel együtt - jobb esetben - mi is gyermekké válunk, legalább egy kicsit(!), legalább egy kis időre. Aki nem tud mit kezdeni a gyermekekkel, az az élettel sem tud mit kezdeni. Akinek pedig nem adatik meg, hogy gyermeke legyen, az életének egy különlegesen fájó sebét kell hordoznia, mely a legváratlnabb pillanatokban szakad fel újra... Éppen ezért nem is képes semmi pótolni a gyermektelenség fájdalmát, csakis az Isten.
De mégis: Mit tudnak a gyerekek, amit a felnőttek nem vagy "már nem"? Mindenek előtt a szent játékban élnek, az osztatlan idő gyönyörűségét élvezve. Barátom édesapja a Garam folyó partján elterülő kis faluban gyermekként élte át 1944-45 háborús feszültségeit, a rokonok, a falubéliek veszteségeit, kínjait. Ő elmondhatná, hogy nehéz gyermekkora volt - Benes-dekrétum: kitelepítés, újrakezdés a nulláról... Mégsem panaszkodott! Dolgos, prezíc életének alapját mély katolikus hite, s családja adta. Ő mondta többször - nekem is - garamvölgyi gyerekkorát nem cserélné el egy napra sem a mai "computerelőttülő" gyerekekével! Mit kapott, mit adtak neki, amit látása szerint a maiak nem?
Gyermekként a legnagyobb örömöket felfedezéseink, a világ számtalan csodájával való első találkozásaink adják. Növekedni ismeretben úgy, hogy közben magunk is növekedünk, s bele-gyarapodunk testben és lélekben a felnőtt világba - életünk legszebb, s szinte minden későbbit meghatározó legfontosabb korszaka. Ezért fontos szépségre, jóságra, Isten- s emberszeretetre nevelni gyermekeinket, mert amit kapnak, azt adják vissza... Istent elvető, hitet fölöslegesnek tartó családból (nagy valószínűséggel) önző, gátlástalan emberek kerülnek majd ki - s persze mindenütt munkálkodhat az Isten kegyelme -, de istentelenségben gyökerezve a szeretetlenség gyümölcsei érnek be, mert jól tudjuk: a tövises bokorról nem szednek fügét... Ezért, aki nem válik gyermekké, s nem fogadja úgy Isten közeledését, amilyen szelídséggel Ő közelít - annak bezárulnak a távlatok, s élete legnagyobb nyomorúságaként azt kénytelen megélni, hogy számára a (meg)látás(ok) a horizonttal véget ér(nek)...
Közösség...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne felejtsem el soha létezésem célját, s megcselekedjem, amiért életre hívtál! Ámen
URam! Add, hogy ne felejtsem el soha létezésem célját, s megcselekedjem, amiért életre hívtál! Ámen
Ki
választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy
szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy
veszedelem, vagy fegyver?
Róm 8,35
Róm 8,35
Ezek
bizonnyal nem... A szükségben ugyanis világosan látjuk, tudjuk,
érezzük, honnan jöhet a segítség, ilyenkor így kiáltunk vagy sóhajtunk: "Istenem, segíts!". Ellenben a jólét, korlátoknélküliség, a hatalmi helyzet, a hamis kiválasztottság-tudat, a rátartiság - egyszóval az önzés - nem csak elválaszthat, de azonnal el is választ minket a krisztusi szeretettől!
Régi igazság, hogy sokkal nehezebb az embereket lelkesíteni valamiÉRT, mint valami ELLEN. Ezért gyártanak - lásd "független" média!
- ma is szakadatlanul ellenségképeket a politikusok, a vezető
személyiségek. Nem csoda, hiszen mindig könnyebb a problémákat
"ráhúzni" zsidókra, arabokra, afrikaiakra, kínaiakra, kommunistákra
vagy jobboldaliakra, hívőkre vagy ateistákra, mintsem megoldani azokat!
A mélyszegénységben élő embernek persze nem "segélyke" kellene, hanem
értelmes munka és tisztességes bér, amiből gyermekeket nevelhet,
emberhez méltó életet élhet! Az embereknek soha nem az ideológia
kellett, hanem a kiszámíthatóság, a lehetőség a tanulásra,
felemelkedésre, a minőségi(bb) élet kialakítására. (Ha ennek a minimális esélyét sem látták, na akkor kezdtek el ideológiákat gyártani... nem is akármilyeneket!)
Ha
a gyártulajdonos bekamerázza még a mellékhelyiséget is, s nem embernek,
hanem robotnak képzeli a felebarátját, akkor az ilyen rendszer már
meghasonlott önmagával, s megérett az ítéletre! Ne higgye senki, hogy a
ketrecbe zárt oroszlán megszelídül, a fogság, a béklyó inkább az elemi
ösztönöket ébreszti fel, erősíti - lásd börtönökben a fogvatartottak
egymásközötti brutalitását! Az erőszak, az elnyomás nem ad
perspektívát, hanem a távlatos jövőt zúzza szét!
Az
ember nem szegénynek vagy gazdagnak születik, hanem embernek. Lehet
valaki szegényként is hitvány vagy gazdagként igazi Ember! A mesék
alapmotívuma - a szegényember legkisebbik fia végül is elnyeri a
királykisasszony kezét -, nem a "csóringerek álma", hanem annak az
alapigazságnak a megfogalmazása, hogy ember és ember között nem
lehet akkora különbség, mint ami mostanság is létezik. A társadalmi
státuszának megfelelő házasság még ma is óriási kényszerítő erő,
nem csak a kasztrendszer-múltú Indiában, de a jóléti,
"felvilágosult"nyugati társadalomban is. (Csak végső esetben engedik
meg a polgáriak beházasodását az egykorvolt uralkodói családokba! Az ok
egyszerű: az ő felfogásuk szerint vannak az URALKODÓK, s vannak, akiket
URALNI kell - ők az alattvalók! (Megjegyzés: az alattvaló nem alábbvaló!!! Jézus URunk se a gazdag farizeusok pártján állt...)
Az ember méltóságát, életét
nem korlátozhatja se király, se diktátor, se miniszterelnök, de még
kiváltságos kevesek érdekeit szolgáló jogrendszer sem! Egyedül Isten
uralkodhat az ember fölött, mert Tőle kaptuk az életet. Ha valaki
istent játszik, s élet-halál urának képzeli magát, akkor csak idő
kérdése, mikor fog megítélődni a körülmények, a történelmi-távlatú
társadalmi konstellációk okán! Isten igazsága elől ugyanis nincs
semmiféle kibúvó, egyszer mindenkinek, mindenért felelni kell Őelőtte -
s rendjén is van ez így, mert a szeretet csak igazsággal együtt
érvényes, egyiket kijátszani a másik ellen - fatális tévedés!
Rettegés...
A mai nap imádsága:
Uram!
Sok dolog félelmet kelt bennem, Te jól ismered lelkem legmélyének
gondolatait is. Kérlek adj nekem bizodalmas szívet, hogy bölcsen Rád
hagyatkozzam minden döntésemben! Ámen
Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az ÚRban bízik, az oltalmat talál.
Péld 29,25
Aggódásunk - úgy tűnik -, csak akkor ér véget, ha kimegyünk ebből a világból... Bizony mindig van miért aggódnunk: gyermekeinkért, szeretteink egészségéért, financiális biztonságunkért, azért, hogy sikerüljön az adott munkát elvégeznünk, s ki tudja még mi mindenért nem aggódunk - persze mindenki a maga vérmérséklete szerint. Van, aki bevallja, sőt, ki is mutatja mások felé, s olyan ember is van, aki nem mutat ki semmit, de belül majd szét feszíti az aggodalom. Az aggodalmat lehet elfogadható keretek közé szorítani (Gondviselés-hit normalitása!), de az aggodalmaskodást nem, mert az olyan, mint a kiáradt folyó... Jézus Hegyi Beszédében az aggodalmaskodás ellen emel szót, mert az a bizalmatlanság bizonyítéka, s ugyanezen ok miatt veti el - nem az esküt(!) -, hanem az esküdözést...
A rettegés nem más, mint konkrét dologtól való félelem. Sok fiatal retteg attól, hogy talál-e magának "hozzáillő segítőtársat". Szingli-divat ide vagy oda, a zsebkendők most is oda vannak készítve a kedvenc filmsorozat mellé, mert áhitattal várják a magától értődő bekövetkeztét: a happyendes megoldást... S miért a banalitásokkal és közhelyekkel teletűzdelt párbeszédekben a szerepét egyébként ügyesen játszó főhőssel/főhősnővel való mélységes együttérzés? Mert a filmbéli banális helyzetek a hétköznapi életérzéseket tükrözik vissza. Mert igenis rettegünk a betegségtől, a haláltól, az egyedülléttől, a veszteségtől, a kudarctól...
A krisztusi ember is ember, tehát olykor fél, de tudja, hogy félelmei hol foszlanak szét, hol találja meg lelke nyugalmát: egyedül az Istennél. Ezért nem retteg embertől, hiszen a másik ember is csak ember... "Ha Ő velünk, ki ellenünk? Az ÚR a mi oltalmunk!" - énekeljük egyházunk himnuszában. Istenben mindig oltalmat talál a lélek, de az istenített emberek végül csak csalódást okoznak. Ezért fontos beleszőnünk életünk minden napjába az Istent, hogy Általa kiteljesedhessünk...
Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az ÚRban bízik, az oltalmat talál.
Péld 29,25
Aggódásunk - úgy tűnik -, csak akkor ér véget, ha kimegyünk ebből a világból... Bizony mindig van miért aggódnunk: gyermekeinkért, szeretteink egészségéért, financiális biztonságunkért, azért, hogy sikerüljön az adott munkát elvégeznünk, s ki tudja még mi mindenért nem aggódunk - persze mindenki a maga vérmérséklete szerint. Van, aki bevallja, sőt, ki is mutatja mások felé, s olyan ember is van, aki nem mutat ki semmit, de belül majd szét feszíti az aggodalom. Az aggodalmat lehet elfogadható keretek közé szorítani (Gondviselés-hit normalitása!), de az aggodalmaskodást nem, mert az olyan, mint a kiáradt folyó... Jézus Hegyi Beszédében az aggodalmaskodás ellen emel szót, mert az a bizalmatlanság bizonyítéka, s ugyanezen ok miatt veti el - nem az esküt(!) -, hanem az esküdözést...
A rettegés nem más, mint konkrét dologtól való félelem. Sok fiatal retteg attól, hogy talál-e magának "hozzáillő segítőtársat". Szingli-divat ide vagy oda, a zsebkendők most is oda vannak készítve a kedvenc filmsorozat mellé, mert áhitattal várják a magától értődő bekövetkeztét: a happyendes megoldást... S miért a banalitásokkal és közhelyekkel teletűzdelt párbeszédekben a szerepét egyébként ügyesen játszó főhőssel/főhősnővel való mélységes együttérzés? Mert a filmbéli banális helyzetek a hétköznapi életérzéseket tükrözik vissza. Mert igenis rettegünk a betegségtől, a haláltól, az egyedülléttől, a veszteségtől, a kudarctól...
A krisztusi ember is ember, tehát olykor fél, de tudja, hogy félelmei hol foszlanak szét, hol találja meg lelke nyugalmát: egyedül az Istennél. Ezért nem retteg embertől, hiszen a másik ember is csak ember... "Ha Ő velünk, ki ellenünk? Az ÚR a mi oltalmunk!" - énekeljük egyházunk himnuszában. Istenben mindig oltalmat talál a lélek, de az istenített emberek végül csak csalódást okoznak. Ezért fontos beleszőnünk életünk minden napjába az Istent, hogy Általa kiteljesedhessünk...
Szolgáló életért...
A mai nap imádsága:
Uram!
Számtalan lehetőséget adtál nekem életemben, s én nem úgy forgattam
ezeket a tálentumokat, ahogyan azt Te gondoltad. Kérlek segíts nekem
felismerni önmagam helyét teremtett világodban, hogy a életem tüze
másokat is melegíthessen, s így távlatot, s megelégítő célt nyerjenek
múlandó napjaim! Ámen
"Én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké."
Jn 14,16
"Magamra maradtam!" - Talán nincs is ennél keserűbb mondat... Egyedül maradni, amikor az elvégzendő feladatok hullámai összecsapnak a fejünk fölött, egyedül maradni, amikor nagyon kellene a segítő kéz, mert a sajátom már bizonytalan és remeg, egyedül maradni, amikor nagyon kellene a másik biztatása, mert lendületet veszített minden az életemben. Egyedül maradni nemcsak szenvedést jelent, ami idővel csillapodik, hanem fájdalmat, ami nem szűnik. Amióta az ember előtérbe helyezte önmagát - individuális társadalmunk; és persze Istennel szembe is helyezkedett -, azóta iszonyatosan megnövekedett a magányos emberek száma. Programok végeláthatatlan sora hívogatja az embereket világi és egyházi közösségekbe, s az emberek nem vagy alig mozdulnak... ez is jelzi az állapot drámaiságát! Az egyedüllét nem áldásos, mondjuk ki nyugodtan: a magány az büntetés. Nem arról van szó, hogy velünk nem törődnek, hanem arról, hogy én nem törődhetek másokkal. Ennél emésztőbb, értelmetlenebb dolog talán nincs is. Olyan ez, mint a tűz, amely nagy lánggal ég, csodálatosak a lángjai, de senki nem gyönyörködik bennük, s senki nem melegszik mellette...
Isten az életet (a tüzet) azért adta, hogy melegítsünk vele. Ha nem ezt tesszük, akkor minket emészt meg a tűz. Ahhoz, hogy hamuvá porladt életeket lássunk, nem kell világgá mennünk, közvetlen közelünkben is akad jónéhány embertársunk, akik önmagukat helyezték mindenek elé, hajszoltak sikert, álmodtak karriert, de nem számoltak azzal, hogy a tűz nem tart örökké... s amikor a parázs elveszíti utolsó melegét is, kiderül, hogy a szürke hamunak már csak egy stációja marad, hogy magával ragadja, s szétfújja a szél.
Kaptam, s nem adtam... Adhattam volna, de magamnak tartottam meg... Áldozatot hozhattam volna, de önző módon csak magammal voltam elfoglalva... Isten a mindent magával ragadó szerelmét ajánlotta fel nekem, s én élvezeteket hajszoltam... Tavaszt és nyarat ajándékozott nekem a Teremtőm, s nem hozott életem ősze gyümölcsöt sem, s az elmúlás téli fagyos szelei az utolsó parázs-szikrákat is elfojtja... Mit tettem?!? Eltékozoltam az egész életemet, s most egyedül maradtam, s a magány keresztjét hordozom, de ez már nem kiváltság, melynek súlya alatt formálódhatom, hanem a "jutalmam", amit megérdemlek...
...Talán itt véget ér az álom, s felébredve nem felejtem el, hogy még nem késő. Még nem késő szolgálni, még nem késő szeretni, még nem késő áldozatot hozni, még vethetek, hogy gyönyörködhessem egy kicsit az arany búzatáblákban, amikor simogatja az Isten Lelkének Szele...
"Én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké."
Jn 14,16
"Magamra maradtam!" - Talán nincs is ennél keserűbb mondat... Egyedül maradni, amikor az elvégzendő feladatok hullámai összecsapnak a fejünk fölött, egyedül maradni, amikor nagyon kellene a segítő kéz, mert a sajátom már bizonytalan és remeg, egyedül maradni, amikor nagyon kellene a másik biztatása, mert lendületet veszített minden az életemben. Egyedül maradni nemcsak szenvedést jelent, ami idővel csillapodik, hanem fájdalmat, ami nem szűnik. Amióta az ember előtérbe helyezte önmagát - individuális társadalmunk; és persze Istennel szembe is helyezkedett -, azóta iszonyatosan megnövekedett a magányos emberek száma. Programok végeláthatatlan sora hívogatja az embereket világi és egyházi közösségekbe, s az emberek nem vagy alig mozdulnak... ez is jelzi az állapot drámaiságát! Az egyedüllét nem áldásos, mondjuk ki nyugodtan: a magány az büntetés. Nem arról van szó, hogy velünk nem törődnek, hanem arról, hogy én nem törődhetek másokkal. Ennél emésztőbb, értelmetlenebb dolog talán nincs is. Olyan ez, mint a tűz, amely nagy lánggal ég, csodálatosak a lángjai, de senki nem gyönyörködik bennük, s senki nem melegszik mellette...
Isten az életet (a tüzet) azért adta, hogy melegítsünk vele. Ha nem ezt tesszük, akkor minket emészt meg a tűz. Ahhoz, hogy hamuvá porladt életeket lássunk, nem kell világgá mennünk, közvetlen közelünkben is akad jónéhány embertársunk, akik önmagukat helyezték mindenek elé, hajszoltak sikert, álmodtak karriert, de nem számoltak azzal, hogy a tűz nem tart örökké... s amikor a parázs elveszíti utolsó melegét is, kiderül, hogy a szürke hamunak már csak egy stációja marad, hogy magával ragadja, s szétfújja a szél.
Kaptam, s nem adtam... Adhattam volna, de magamnak tartottam meg... Áldozatot hozhattam volna, de önző módon csak magammal voltam elfoglalva... Isten a mindent magával ragadó szerelmét ajánlotta fel nekem, s én élvezeteket hajszoltam... Tavaszt és nyarat ajándékozott nekem a Teremtőm, s nem hozott életem ősze gyümölcsöt sem, s az elmúlás téli fagyos szelei az utolsó parázs-szikrákat is elfojtja... Mit tettem?!? Eltékozoltam az egész életemet, s most egyedül maradtam, s a magány keresztjét hordozom, de ez már nem kiváltság, melynek súlya alatt formálódhatom, hanem a "jutalmam", amit megérdemlek...
...Talán itt véget ér az álom, s felébredve nem felejtem el, hogy még nem késő. Még nem késő szolgálni, még nem késő szeretni, még nem késő áldozatot hozni, még vethetek, hogy gyönyörködhessem egy kicsit az arany búzatáblákban, amikor simogatja az Isten Lelkének Szele...

Világosság...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy igéd legyen életösvényem világossága! Ámen
Jézus
ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: "Én vagyok a világ világossága:
aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet
világossága."
Jn 8,12
A
fény és a világosság metafora gyakran szerepel a szellemtörténetben -
filozófiában, irodalomban -, de a közbeszédben is: pl. világosan
gondolkodik vagy "végre megvilágosodott". Nem kell nagyon megerőltetni
magunkat, hogy belássuk, hogy kiderüljön, hogy megvilágosodjék bennünk: a
VALÓSÁG-látást nevezzük világosságnak, azaz: amikor a FÉNY rávilágít a
lényegre.
Ez
a FÉNY természetesen nem külső, hanem belső fény. A külső fény az a
mesterséges világosság, az "csinált tanítás" amit Nagy Konstantin óta
püspökök, majd pápák és Központi Tanító Hivatal hatalomdeformált,
szervilis írástudói cenzúráztak vagy zártak dogmatikai vastag falak
közé, hosszú évszázadokon keresztül. Sajnos - még mindig, igaz
áttételesen, de folyamatosan gyengülő mértékben - ez a mesterséges fény
működteti, prezentáltatja a nyugati civilizáció kereszténységét - meg is
van az eredménye...
A
FÉNY-t - a Mennyei Atya ismeretét hozó, az Élet értelmét bemutató, s
azt elénk-élő - Krisztus URunk magában hordozta: "Én vagyok a világ
világossága". Nagyobb fény - vagyis nagyobb, ragyogóbb kinyilatkoztatott
ismeret - nincs ennél, hiszen a krisztusi szeretet megváltásban
megnyilvánuló isteni fény-logikája juttathat el minket a felismerésre:
mi végre is vagyunk ezen a világon... Tényleg, mi végre is?
Ha
csak az Evangéliumot lejegyző tanítvány-unokák feljegyzéseit kanonizáló
és kommentáló birodalmi ideológusokra figyelünk, s eközben nem vesszük
figyelembe, hogy Nagy Konstantin és császári utódai által különböző
zsinatokra és kongregációkra egybeterelt teológusok olykor-olykor
teológiailag eléggé "mellényúltak", akkor meg van a veszélye annak, hogy
a Szentlélek "megvilágosító" ereje kialudjék lelkünkben, s életünk
sötétségbe forduljon... Ahogyan a "sötét" középkorban, úgy ma is vannak
(tömegével!) vallásos őrültek, szélsőséges fundamentalisták, akiknek
lelkében totális a "fény-zavar, fény-törés"...
A
biblikus gondolkodásban a fény mindig az életet, a sötétség pedig az
életellenes erőket jelzi. Érdekes, hogy Isten megteremti a fényt
(világosságot), de nem olvashatunk arról, hogy megteremtette volna a
sötétséget... Tényleg mi a sötétség? Nemde a fény hiánya? Az, hogy Isten
csak fényt teremtett, azt jelenti, hogy Isten csak életet (örök létet!)
akar, s nem akarja a létezők lét-halálát, azaz a megsemmisülését. Éppen
ezért a teremtett világában nem vész el semmi, nem szűnik meg létezni
semmiféle létező, legfeljebb átalakul! Még az energiamegmaradás törvénye
is hirdeti Isten LÉT-pártiságát!
Sok
keresztény a sötétség elleni személyes küzdelmét fontosabbnak tartja,
mint azt, hogy örömmel fogadja a felülről jövő Fényt, ami életet teremt.
Isten márpedig nem arra teremtett minket, hogy az éjszaka ellen
harcoljunk, hanem arra hívott el mindannyiunkat, hogy a világosság
gyermekei legyünk. Ennek "fényében könnyű megállapítani, hogy melyik
vallás az igaz, s melyik tanítás az emberi, s melyik az Istentől jövő. A
búza és az ocsú szétválasztása régen a szél segítségével történt.
Vártak a kedvező széljárásra. Az Isten országában sincs ez máskép, akkor
kell szétválasztani a jót a rossztól, amikor fú a Szentlélek szele...