Böjt...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy mindenben a Veled való közösséget keressem, s ne magamnak és másoknak akarjak tetszeni! Ámen
Ők
pedig ezt mondták neki: "János tanítványai gyakran böjtölnek és
imádkoznak, ugyanígy a farizeusok tanítványai is; a tieid pedig esznek
és isznak."
Lk 5,33
Böjt... a ma embere számára ez a
"nem-evés", vagyis a diéta, azaz a fogyókúra, de ha böjt vallásos
indíttatású, akkor a többség számára ez valami ódon szokást jelent. A
protestáns egyházak többségében sem az elmélete, sem a gyakorlata nincs
megszabva a böjtnek, ezért nem is olyan egyszerű megválaszolni: Mi itt
akkor a helyes magatartás? Szükséges-e egyáltalán a böjt vagy nem?
Jézus
szavaiból az derül ki, hogy igenis szükség van a böjtre. Ezért beszél
róla Jézus és tanítja az övéit a böjt helyes formájára. A böjtnek
kétféle formája lehetséges. Lehet önként vállalt a böjt vagy lehet
kényszerű. Van olyan böjtölés, amikor valaki önként mond le valamiről,
esetleg valamilyen ételnek vagy italnak az élvezetéről, önként vállal a
megszokott életrendjében bizonyos korlátozásokat, takarékosságot,
megszorítást, böjtöt.
És van olyan böjtölés, amit azért vállal
valaki, mert muszáj. Nem önként vállalja a lemondást, hanem azért, mert
kénytelen, olyan helyzetbe került. Ez az, amit Jézus így fejez ki: "De
jönnek napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor azokban a
napokban böjtölni fognak."
Tehát, amikor elvétetik az embertől
valaki, vagy valami, aki, ami kedves volt, jó volt, drága volt a
számára. Például, a halál által elvétetik egy asszonynak a férje, és
akkor bizony egy hosszú, keserves böjti időszak kezdődik a hátra maradt
özvegy számára. Amikor egy betegség miatt elvétetik az édesanya
egészsége, s bizony ilyenkor a kényszerű böjt fájó terhét vele együtt az
egész család hordozza. Vagy amikor anyagilag rendül meg valakinek a
létalapja, és kénytelen sok mindenről lemondva az egész élete körül
szorosabbra húzni a derékszíjat. Ez is kényszerű böjt. A böjt
mindenképen egy bizonyos lemondás, akár önkéntesen vállalja valaki, akár
kényszerűségből. De mind a kétféle böjtölésre érvényes, amit Jézus
mond: "Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók,
akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket."
A
böjt tehát a kegyességünknek olyan része, ami magánéletünkhöz tartozik.
Nem "mutatvány", amit életünk kirakatába kellene állítani, hogy lássák,
megcsodálják és megdicsérjenek érte az emberek. Aki saját fájdalmát,
kényszerű böjtjét komor ábrázattal úton útfélen panaszolja és így
sajnáltatja magát, azt senki sem sajnálja igazán. Legfeljebb lesajnálja.
Aki a maga lelki sebeivel sebzi állandóan az embereket, annak a sebeit
senki sem igyekszik bekötözni. Aki folyton a maga problémáival
foglalkoztatja az embereket, annak problémáival senki sem foglalkozik
szívesen. Aki a maga fájdalmas hangulatával rátelepszik a családjára, a
barátaira, az elől menekülnek a családtagok, barátok és kollégák.
A
böjtölésnek a legnagyobb veszedelme a képmutatás, ami abban áll, hogy
az ember bizonyos formaságoknak, szabályoknak a megtartásával
vallásosabbnak, hívőbbnek, kegyesebbnek látszik az emberek előtt, vagy
akár önmaga előtt, mint amilyen valójában. Vagyis az ember szemlélője
lesz a saját kegyességének, és úgy érzi, hogy így majd jobban tetszik az
Istennek.
Mi tetszik abban az Istennek, ha valaki pénteken nem eszik
húst, vagy nagypénteken nem szív egyetlen cigarettát sem? Mi ebben az
Istennek tetsző dolog? Isten - aki soha nem éhes és szomjas - tényleg
kedvét lelné abban, ha valaki éhezéssel gyötöri a testét? Vajon jobb
keresztyén-e az, aki a böjt idején lemond a húsételről, de közben
beszédével, ármánykodásaival, rágalmaival sokat árt embertársainak? Az
ilyen embernek nem a gyomra kell, hogy böjtöljön, hanem a nyelve...
Jézus
szerint a farizeusok böjtölésének egy nagy baja volt, az hogy mindig a
régi ruhára akartak új foltot varrni. Ahol már nagyon szakadozott a régi
életünk, oda egy kis keresztyén mázat kenünk, azt valami kegyességi
formaságnak a foltjával takargatjuk. Isten pedig azt mondja: nem az
áldozatod, nem a lemondásod kell nekem, hanem a szíved. Azzal, hogy
bizonyos formaságok, szabályok, megkötözöttségek közé szorítod az
életedet, az életed tartalma még nem változik meg. A kegyességi formák
megtartása, magunkra erőszakolása nem tesz bennünket jobb
keresztyénekké. Isten már az Ószövetségben megmondta: "Nekem az olyan
böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a
járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz
minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a
szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el
testvéred elől!" (Ézs 58, 6-7).
Jó dolog tehát a böjt, de azt nem
lehet senki számára szabályban előírni, mert akkor csak képmutatás lesz
belőle. A böjt lényege nem a lemondás, hanem a felszabadulás valamilyen
megkötöttség alól. Az igazi hit abban mutatkozik meg, hogy képessé
teszi az embert arra, hogy vágyait megfékezze, magát ne szolgáltassa ki
szabad prédául. Mindenféle testi és lelki vágy ellen, ami azzal
fenyeget, hogy szenvedéllyé válik, eluralkodik felettünk. Mindenféle
böjtnek akkor van igazán értelme, ha valamilyen céllal történik. A böjt
célja, hogy a lélek jobban oda tudjon fordulni Istenhez, s ami ebben
akadályozza, az legyen a böjtölésnek a tárgya. Sosem a lemondás az
önsanyargatás a cél, hanem a megújulás az Istennel való közösségben,
Jézus által...

EGÉSZ-ségünk...
A mai nap imádsága:
Uram! Tedd teljessé életemet, hogy kikerekedjék bennem a világ, s Általad egésznek érezhessem magamat! Ámen
A
farizeusok és a közülük való írástudók pedig zúgolódtak, és ezt mondták
tanítványainak: "Miért esztek és isztok a vámszedőkkel és bűnösökkel
együtt?" Jézus így válaszolt nekik: "Nem az egészségeseknek van
szükségük orvosra, hanem a betegeknek.
Lk 5,30-31
Gyönyörű ősi
nyelvünk jól mutatja, mi a legdrágább kincsünk itt a Földön: az
EGÉSZ-ség... Minden pótolható, de ha valaki az egészségében szenved
maradandó károsodást, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Az
egész-ség elvesztése azt jelenti, hogy egy részt "kimaradt" belőlünk,
azt nem birtokolhatjuk többé. Ezt megszokni nem lehet, legfeljebb
megtanulni vele az együttélést - s bizony ez olykor keserves nehézségek
árán sikerül csak.
"Aki beteg, az menjen orvoshoz!" - szokták
mondani. Van, aki nyilvánvalóan beteg, de mégsem érzi magát annak, nincs
betegség-tudata, s olyan is akad, akinek meg tuljadonképpen semmi baja,
s mégsem képes a normális életre, mert betegnek érzi magát. S aki meg
orvoshoz fordul, annak pedig szembesülnie kell a ténnyel - csodásnak
tűnű modern orvosi technika ide vagy oda -, hogy bizony az orvostudomány
sem tud megoldani mindent, végesek a lehetőségek.
Aki képes
minket egyedül meggyógyítani, a bűn miatt megfogyatkozó egész--ségünket
részlegességéből teljességre juttatni, az maga az Isten... Csak úgy
tűnik, hogy az idő jó orvos, valójában meggyógyítani sosem képes, ő csak
"tüneti kezelésre" képes, hiszen az okot soha nem tudja megszüntetni,
mert ahhoz visszafelé kellene pörögnie az időnek... Az Isten azonban még
erre is képes! Olyan békességet tud adni, amely elveszejti bennünk a
múltunk feletti lázadást, s kigyógyít minket a jövőnk felőli beteges
aggódásból.
A keresztény emberként jól tudjuk, hogy Isten nélkül
betegek vagyunk, azaz nem vagyunk EGÉSZ-ségesek. Ezért kell nekünk az
Isten gyógyító kegyelme, mely pótolja bennünk a HIÁNY-t... S ha Ő
kiteljesít, akkor életünk növekedésbe kezd, kivirágzik, sőt még
elképzelhetetlenül sok áldás-gyümölcsöt is hoz: harmincszorosat,
hatvanszorosat, százszorosat...
A mai nap imádsága:
URam!
Felfogni nem tudlak, de vágyódom a Veled való közösségre... Gyenge
akarásomat erősítsd meg ezen a mai napon is, hogy kiteljesedő életem
lehessen Benned, kegyelmed által! Ámen
nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte,
1 Kor 8,6a
Nem
újkeletű a felismerés: ha a "gyengébbik nem" lenne az erősebb -
egyébként réges-régen volt ilyen, és matriarchátusnak hívták -, akkor
gyaníthatóan most nem azt mondanánk, hogy Atya-Isten, hanem azt:
Anya-Isten. Nem kívánok így kora reggel reklámot csinálni a feminista
teológiának, melyből hullámszerűen újra és újra előtör egyfajta
emancipációs törekvés: a nő (is) ember, de abban teljesen igazuk van a
Szentírást magyarázó kollegináknak, hogy az elmúlt kétezer esztendő
keresztény teológiája egyértelműen androcentrikus. Azt pedig kár is
lenni tagadni, hogy a saul-páli "a nő a gyülekezetben hallgasson"-elv
már a hellén kultúrában megbukott, no meg azt is, hogy a keresztény hit
terjesztői/támogatói elsősorban nők közül kerültek ki...
Tény,
hogy a harmadik évezred elején, még ha triumfál is a vallási
fundamentalizmus - úgy a keresztény, mint a mohamedán -, épp ideje lenne
az elmúlt kétezer év egyháztörténeti tanulságait is levonva
felülvizsgálni a keresztény terminológiát! Hiszen Istenben sem az
"atyasága", a "fiúsága" vagy feminin elemet indirekt módon képviselő
"szentlelkessége" a kiemelendő, hanem az, hogy Isten a Legfőbb teremtő,
kormányzó és fenntartó erő a világban! Isten istenségének "nemet" adni, s
"Mennyei Atyaként" megszólítani ugyanolyan ellenmondásos, mintha azt
mondanánk: "Mennyei Anyánk", s most itt ezt ne tévesszük össze a
katolikus népi vallásosság Szűz Máriát isteni piedesztálra emelő
rajongásával.
Isten erő, Isten hatalom, Isten a Végtelen Teremtői
Akarat. Ő az, Aki által létrejött a világmindenség legutolsó atomi
részecskéje is és Neki "köszönhető", hogy itt és most vagyunk - élünk,
mozgunk, s gondolkodhatunk Őróla... Nem mi voltunk előbb, s Őt csak
kitaláltuk volna - ez egyébként tipikus véges, s egyszersmind
szánalmasan földhözragadt gondolkodás(!) -, hanem fordítva! S mivel Ő
Mindenható, ezért még mielőtt megformálódtunk volna Édesanyánk méhében, Ő
már tudta, hogy mi milyenek leszünk, s hogy milyen sorsot szán
nekünk... Ezért is van Ő mibennünk, s mi Őbenne! Ezért vagyunk,
létezünk, élünk Őérte...
Isten tehát EGY. Nem kettő, nem három,
hanem EGY. EGY és oszthatatlan. Nyelvtani próbálkozásaink, hogy
megértsük Isten "istenségét" csak próbálkozások maradnak a világ
végezetéig, ahogyan Isten létének is az egyetlen bizonyítéka a világ
végzetéig az Ő Végtelen, gondviselő Szeretete! Akit megérint ez a
szeretet, az nem teológiai igazságokat keres, hogy aztán azokból
dogmákat gyártson, hanem szívében forgatja a krisztusi tanítást, s a
Mestert követve halálig menően alárendeli életét a Szeretetnek - mert
ebben van elrejtve lelkünk, s földi életünk kiteljesedésének
lehetősége...
Isten országa...
URam!
Add az őszinte vágyakozást a szívembe, hogy országod vonzása a
hétköznapok szürkítő küzdelmei között ki ne kopjon szívemből, s akaratod
szerint tudjam játszani az élet 'játékát'! Ámen
Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.
Mk 10,15
Isten
országa bizonyos szempontból olyan, mint a felnőttek világa a gyermekek
számára: titkokkal teli... Ami pedig titokzatos, az mindig hatalmas
vonzerővel bír! Míg a felnőtt-világ vonzása idővel többnyire megkopik -
hiszen amikor benne vagyunk, akkor látjuk annak igazi valóját -, az
Isten országának titkai ellenben nem fogynak el soha. Ha csak azt
nézzük, hogy amióta az ember információt, tudást halmoz föl, s még így
is az egész világ összes ismerete a megismerhető világ kevesebb, mint
egy százaléka, s hogy rengeteg kérdésünk van az emberrel, a világunkkal
és az univerzummal kapcsolatban, de ezek a megválaszolásra váró kérdések
a feltételezhető ismeretnek csak további négy százalékát adják, akkor
kiderül: 95%-ban még azt sem tudjuk, hogy nem tudjuk...
Nincs
érdekfeszítőbb, örömet adóbb, mint, amikor az ember érzi, hogy jó úton
halad a birtokolható tudás felé. Olyan ez, mint, amikor az ember egy
nehéz zenedarabot tanul meg... sok-sok energiát, időt kell belefektetni,
hogy az adott darab "színpadérett" legyen. De ha koncerten a kitartó
munka eredményeként végül megszületik a zenei "csoda", s a hallgatóság
is tapsviharral köszöni meg a művésznek az előadását, akkor ott, azokban
a pillanatokban, percekben a művész felejti a fáradalmait. (De ugyanez
történik akkor is, ha valaki tisztességes küzdelemben a dobogó legfelső
fokára állhat.)
Krisztus URunk szavai szerint, aki felnőtt
korában nem válik gyermekké, s nem tanulja meg, hogy Isten szeretetét
csak őszinte játszani-akarással lehetséges megvalósítani; vagyis a
rendelkezésre álló időt (élet), a kapott talentumokat úgy kell forgatni,
hogy azok a másik ember számára ajándékok legyenek. A szép, az emelő, a
jó játékban - a szerepektől függetlenül - mindenki megajándékozott!
Sok
felnőtt sajnos nem válik gyermekké, mert felnőtt sem volt soha!
Infantilis maradt... Erre szoktuk mondani: "Ez homokozó, ez óvoda!" -
amikor a felnőttek világában bosszantó gyerekes dolgokat tapasztalunk.
Nincs lehangolóbb annál, amikor a felnőtt világban - mely 'elméletileg'
az építést, az alkotást célozza meg -, nem a szép, az emelő, a közösségi
értékek, hanem a rombolás, az önzés szellemisége az uralkodó! Az
Emberfia Jézus egész földi életével és tanításával arra adott példát,
hogyan tükrözhetjük EMBERként istenképűségre teremtettségünket, s aki
"Istenben van", az tudja, hogy ezt a mindenre nyitott, őszinte
gyermekkorban kell elkezdeni...
Korlátaink...
A mai nap imádsága:
Uram,
Istenem! Add hogy korlátaimban ne szabadságom elvesztését, hanem
lehetőségeim értékteremtő medrét lássam! Add, hogy mindent, amit Tőled
kaptam szolgálatodba állíthassam, embertársaim javára, a Te
dicsőségedre, magam s az enyéim örömére!
Ámen
Aki felülről jön, az felette van mindenkinek. Aki a földről való, földi az, s földiekről szól.
Jn 3,31
Ezékiel
látomásos képeiből, János evangéliumához rendelt szimbólum a sas. A sas
nem csak egy "madár", hanem a levegő ura. Igen régi hiedelem, hogy a
sas képes egyedül belenézni a Napba, ami pedig az Isten jelképe.
Kétségen kívüli, hogy János evangélista, a "szeretett tanítvány"
Jézus-életrajza a legfilozófikusabb, s nemcsak méltóságteljesen
szárnyalnak benne az emelkedett gondolatok, de a sas röptéhez híven -
ahogyan ezt egy amerikai teológus, Peter Ellis úgy negyedszázada The
Genius of John c. művében leírja - koncentrikus körökkel közelít meg
egy-egy témát. A kép, s a módszer valóban zseniális. Nem is lehet
megérteni az Isten üzenetét, csak akkor, ha felülemelkedünk a
hétköznapok sárbaragadt gondolaitól, s minden oldalról körbenézzük,
megfigyeljük, mit is akar mondani az Isten szava. Talán nincs is
elszomorítóbb, amikor valaki csak egy perspektívát lát, nem is akar
másról tudni, csak a sajátjátról... lovas nemzet voltunk, még értjük a
szót, ha valakire azt mondják: szemellenzős...
Mai igénk egy
másik János, Keresztelő János bizonyságtételéből egy mondat. Látszólag
egyszerű kritikának tűnik, pedig több van benne: kijelentés. Aki föntről
látja a dolgokat, az mindig másképpen, sőt egészen más szemmel,
generálisan másképpen lát mindent. A katona csak a harc részleteit, a
véres küzdelmet látja, a dombtetőn irányító tábornok - jobb esetben -
átlátja az egész csatát. Tudjuk, hogy Keresztelő Jánostól megkérdezték:
"Te vagy-e a Krisztus?" Ő világosan válaszolt: "Nem vagyok az!" - "Hát
akkor ki vagy? Választ kell vinnünk megbízóinknak!" Keresztelő János
pedig elmondja, hogy ő a Fölülről Jövőnek a saruszíját megoldani sem
méltó... Aki fentről jön, az nem vízzel, hanem tűzzel keresztel... Olyan
bizonyságtétel ez, ami messze túlmutat az ember átlag-látásán. Ezért
mondja később Jézus Keresztelő Jánosról: "Nincs nagyobb ember az emberek
között Keresztelő Jánosnál."
Korunk népbetegsége a depresszió,
azaz a nyomott hangulat. Sár-perspektívából nézve az életet ugyanolyan
veszélyes, mintha rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélnénk a világot.
Mindehhez hozzájárul még az is, hogy egyesek úgy beszélnek az Istenről, s
az Ő birodalmáról, mintha jártak volna már odaát... Ez nemcsak
gusztustalan, de káros is. Bizony határok vannak ég és föld között!
Tegnap egy tudományos dokumentumfilmet láttam, amelyben a
pszichofarmatikumok új generációjáról szóltak. Ezek tényleg hatásosak,
de ahogyan a professzorasszony mondta: "Az eredeti okot ezek sem
szüntetik meg, csak igen jól biztosítják a kezelés fenntarthatóságát... "
A
megoldás nagy valószínűséggel a határok felismerésében rejlik. Aki
tudja, hogy hol a határ érték és értéktelen, Istennek tetsző és utálatos
között, aki tudja, hogy az Isten Isten, s az ember az ember, az nem fog
Istent játszani, de nem is fog a teremtettség paródiájává válni. Ha
meglátjuk önmagunk, s mások korlátait, akkor nem vállalunk fel
idealisztikus célokat, de építően közreműködhetünk abban, hogy
emelkedjen az adott közösség, amiben vagyunk, legyen az családi,
iskolai, gyülekezeti vagy még nagyobb...
Elhangzott a Pápai Református Kollégium Tatai Gimnáziumának ma reggeli áhitatán.
Mindazokért, akik mások miatt szenvednek.
A mai nap imádsága:
Uram,
Istenem! Te látod igazán mivé lett életünk Nélküled... Kegyelmeddel
hajolj le hozzánk, hogy újra felismerjük teremtő akaratodat! Ámen
Amikor
látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a
földön, és hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata
szüntelenül csak gonosz, megbánta az ÚR, hogy embert alkotott a földön,
és megszomorodott szívében.
1 Móz 6,5-6
A csalódottság
érzésénél keserűbb íz talán nem is létezik... Az az állapot, amikor
lelkünk forr, szánk kiszárad, mert pontosan az ellenkezőjét kaptuk
annak, amit vártunk. Ilyenkor az egész ember - test és lélek - egységben
szenved. Nemcsak étvágytalanság, szomorúság, de nemegyszer felborult
életritmus jelzi, valami nagyon nagy gond van... Ha összefogásban
árulás, hűségben hűtlenség üti fel a fejét, akkor az elemi ösztönök
szintjén ütköznek a lelkek, hogy elkezdődhessen a kiegyenlítődés különös
folyamata. Ha mindezek ismeretében azt olvassuk és tapasztaljuk, hogy
már az Isten is csak bánkódik teremtménye miatt, akit szeretetéből
hívott életre, akkor érezzük, nagyon nincsenek "rendjén" a dolgok.
A
fokozás klasszikusan, biblikusan szép,s igaz most is: 1) a szív minden
szándéka 2) szüntelen 3) csak gonosz... Nincs kivétel, hogy "azért
valamiben még is csak jók vagyunk". Nem, mindenben felsültünk, életünk
minden szintjén kudarcot vallottunk. Önzésünk átjárta, hatalmába
kerítette testünket, lelkünket. Szex-kultusszá zsugorodott a szerelem,
teherré a gyerek, üzletté az egymásról gondoskodás, silány okítássá a
nevelés/növelés. Sasröptűnek álmodott életek a túlélés hétköznapi
ganajtúrásába fulladnak bele, s végül csak a kegyetlenül keserű íz marad
szánkban: csalódtam, nem ezt gondoltam, nem ezt akartam.
Az élet
dimenzóinak néhányévtizedes tapasztalásában az Istent megismerni eleve
lehetetlen vállalkozás. Csak megsejteni vagyunk képesek, hogy kicsoda az
Isten, s mik is lehetünk mi valójában. Vannak persze, akik mindent
tudni vélnek, s eljutnak addig a borzalomig is, hogy a hitet
magyarázzák. Emberléptékű teóriájukat Istenről és világról magabiztosan
vázolják fel álmélkodó, viszketegfülű hallgatóságuk előtt... Metódusokat
és rendszert állítanak fel ott, ahol egyszerűen csak az Isten kegyelme
érvényesül, törvényt látnak az evangéliumi folyamatokban is. Micsoda
arogancia, micsoda szereptévesztés! Ahogyan a politikai életben úgy
minden vallásban megvannak a "megmondó-emberek", akik önelégültségükben
kinyilatkoztatnak. Erősnek hiszik magukat, pedig létük mint a mező
virága, mely elszárad és lehull...
Isten talán soha nem
szomorodik meg szívében, de ha a teremtmény úgy érzi, hogy már az Isten
is csak bánkódik, akkor nagyon nagy bajban van a világ... Híres
professzorunk Prőhle Károly azt mondta egyik előadásában: "Ha nem lenne
ember a földön, akkor ez a bolygó maga a paradicsom lenne!" Nemcsak múló
éveink tapasztalása, de a világ jelen folyása is alátámasztja: Milyen
igaza volt! Változtatni nem a világot kell, hanem benne az embert. Aki
valóban hiszi az Istent, az jól tudja: a változtatást legelőször a
magunk életében kell elkezdeni...