Biztonság Isten jelenlétében
„Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?” (2Mózes 33:14)
Ha nem töltesz időt Isten jelenlétében, akkor mindig lesz benned egy mélyen megbúvó bizonytalanságérzet. Vannak bizonyos emberek, akikből biztonságérzetünket merítjük azáltal, hogy egyszerűen csak a közelükben vagyunk, jelenlétük és életszemléletük miatt jobban érezzük magunkat. Ehhez hasonlóan, ha úgy érzed, erőre, felfrissülésre van szükséged, Istennel kell időt töltened. Az ő jelenléte olyan, mint egy jó illattal teli szoba – ruhád, hajad, mindened átitatódik vele, és magaddal viszed az illatot, amikor távozol. Mózes sok időt töltött Istennel. Tudta, hogy Isten jelenléte nélkül ő maga egy lyukas garast sem érne. El tudod képzelni mekkora felelősség naponta gondot viselni kétmillió emberről, eljuttatni őket egyik országból a másikba… méghozzá gyalog? Észbontó! És ha ez még nem lett volna elég, az izraeliták idejük nagy részét zúgolódással és Mózes hibáztatásával töltötték. Ha a dolgok rosszra fordultak, ő volt kedvenc célpontjuk. Tökéletesen észveszejtő helyzet. Isten azonban ezt mondta Mózesnek: „Jelenlétem veletek megy, és ez nyugalmad ad nektek.” Isten nyugalmat tud adni a bajok közepette, békességet a legnagyobb háborúságban is, legyen az akár egy vesződséges munkahely, vagy egy folytonos veszekedéssel teli otthon. Isten jelenléte segíthet szeretni akkor is, ha rosszul bánnak veled, és türelmet tud adni akkor is, ha nagy rajtad a nyomás. Segít abban, hogy pozitív változást érhess el akár csak néhány szóval, és végül örülhess annak, hogy jól kezelted a helyzetet. Tölts tehát ma időt Isten jelenlétében!
Ha nem töltesz időt Isten jelenlétében, akkor mindig lesz benned egy mélyen megbúvó bizonytalanságérzet. Vannak bizonyos emberek, akikből biztonságérzetünket merítjük azáltal, hogy egyszerűen csak a közelükben vagyunk, jelenlétük és életszemléletük miatt jobban érezzük magunkat. Ehhez hasonlóan, ha úgy érzed, erőre, felfrissülésre van szükséged, Istennel kell időt töltened. Az ő jelenléte olyan, mint egy jó illattal teli szoba – ruhád, hajad, mindened átitatódik vele, és magaddal viszed az illatot, amikor távozol. Mózes sok időt töltött Istennel. Tudta, hogy Isten jelenléte nélkül ő maga egy lyukas garast sem érne. El tudod képzelni mekkora felelősség naponta gondot viselni kétmillió emberről, eljuttatni őket egyik országból a másikba… méghozzá gyalog? Észbontó! És ha ez még nem lett volna elég, az izraeliták idejük nagy részét zúgolódással és Mózes hibáztatásával töltötték. Ha a dolgok rosszra fordultak, ő volt kedvenc célpontjuk. Tökéletesen észveszejtő helyzet. Isten azonban ezt mondta Mózesnek: „Jelenlétem veletek megy, és ez nyugalmad ad nektek.” Isten nyugalmat tud adni a bajok közepette, békességet a legnagyobb háborúságban is, legyen az akár egy vesződséges munkahely, vagy egy folytonos veszekedéssel teli otthon. Isten jelenléte segíthet szeretni akkor is, ha rosszul bánnak veled, és türelmet tud adni akkor is, ha nagy rajtad a nyomás. Segít abban, hogy pozitív változást érhess el akár csak néhány szóval, és végül örülhess annak, hogy jól kezelted a helyzetet. Tölts tehát ma időt Isten jelenlétében!
Tanulj meg pihenni!
„…és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után.” (1Mózes 2:2)
Állandóan fáradt vagy? Még alvás után is? Újra meg újra elmész az orvoshoz, de nem talál nálad semmi problémát? Lehet, hogy éppen a kiégés tüneteit érzékeled. Hosszan tartó agyonhajszolt időszakok kimerültséget, kialvatlanságot és stresszt okozhatnak. A kiégés jele az is, ha minden ok nélkül sírni kezdesz, ha könnyen indulatba jössz, bizonytalan, negatív, túlérzékeny, depressziós vagy, kritizálsz másokat és megsértődsz mások áldásai miatt. Felismered ezek közül valamelyiket magadban? Az egyik oka annak, hogy Isten megalkotta a „sabbat”-ot az, hogy megőrizzen minket a kiégéstől. A nyugalomnap törvénye egyszerűen annyit mond, hogy dolgozhatunk hat napon át, de a hetedik napon szükségünk van a pihenésre; és arra is, hogy az időnket Isten dicsőítésére fordítsuk, közösséget gyakorolva az ő népével. Még Isten is megpihent hat napi munka után. Nos, mivel Isten nem fárad el, nyilvánvalóan azért tette, hogy példát adjon nekünk, amit követnünk kell. Az ószövetségi időkben a földnek is pihennie kellett hat év után. A hetedik évben nem volt szabad vetni és aratni (2Mózes 23:10-12). Ez alatt az idő alatt minden regenerálódott és felkészült a jövőbeli terméshozásra. Azzal érvelünk, hogy nem engedhetjük meg magunknak a pihenésre fordított időt. Az igazság az, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne pihenjünk! Azt mondod: „De akkor soha nem jutok a munkám végére!” Ezek szerint túl elfoglalt vagy, és valaminek meg kell változnia az életedben. Ha túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy engedelmeskedj Isten parancsainak, és hogy kövesd a példáját, akkor ennek meg fogod fizetni az árát. Amit vetettél, azt fogod aratni. Ha folytonos stresszt vetsz, anélkül, hogy pihenéssel kiegyensúlyoznád, akkor ennek a következményeit fogod aratni a szervezetedben, a gondolkodásodban, az érzelmeidben, az egészségedben és a kapcsolataidban. Tehát rendezd újra a fontossági sorrendet és tanulj meg pihenni!
Állandóan fáradt vagy? Még alvás után is? Újra meg újra elmész az orvoshoz, de nem talál nálad semmi problémát? Lehet, hogy éppen a kiégés tüneteit érzékeled. Hosszan tartó agyonhajszolt időszakok kimerültséget, kialvatlanságot és stresszt okozhatnak. A kiégés jele az is, ha minden ok nélkül sírni kezdesz, ha könnyen indulatba jössz, bizonytalan, negatív, túlérzékeny, depressziós vagy, kritizálsz másokat és megsértődsz mások áldásai miatt. Felismered ezek közül valamelyiket magadban? Az egyik oka annak, hogy Isten megalkotta a „sabbat”-ot az, hogy megőrizzen minket a kiégéstől. A nyugalomnap törvénye egyszerűen annyit mond, hogy dolgozhatunk hat napon át, de a hetedik napon szükségünk van a pihenésre; és arra is, hogy az időnket Isten dicsőítésére fordítsuk, közösséget gyakorolva az ő népével. Még Isten is megpihent hat napi munka után. Nos, mivel Isten nem fárad el, nyilvánvalóan azért tette, hogy példát adjon nekünk, amit követnünk kell. Az ószövetségi időkben a földnek is pihennie kellett hat év után. A hetedik évben nem volt szabad vetni és aratni (2Mózes 23:10-12). Ez alatt az idő alatt minden regenerálódott és felkészült a jövőbeli terméshozásra. Azzal érvelünk, hogy nem engedhetjük meg magunknak a pihenésre fordított időt. Az igazság az, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne pihenjünk! Azt mondod: „De akkor soha nem jutok a munkám végére!” Ezek szerint túl elfoglalt vagy, és valaminek meg kell változnia az életedben. Ha túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy engedelmeskedj Isten parancsainak, és hogy kövesd a példáját, akkor ennek meg fogod fizetni az árát. Amit vetettél, azt fogod aratni. Ha folytonos stresszt vetsz, anélkül, hogy pihenéssel kiegyensúlyoznád, akkor ennek a következményeit fogod aratni a szervezetedben, a gondolkodásodban, az érzelmeidben, az egészségedben és a kapcsolataidban. Tehát rendezd újra a fontossági sorrendet és tanulj meg pihenni!
Tanuld meg tiszteletben tartani a különbségeket!
„…legyenek megértőek, teljes szelídséget tanúsítva minden ember iránt.” (Titusz 3:2)
Egyikünk sem menekülhet meg a nehézségek elől. Jézus azt mondta a tanítványainak: „…E világon nyomorúságtok lesz…” (János 16:33 NKJV). Verdell Davis ezt írja: „Bár mindannyian ugyanazokon a betegségeken esünk át, ugyanúgy szenvedünk megszakadt kapcsolatok, fogyatékosság és kudarcok miatt, ha szenvedésünket másokéhoz hasonlítjuk, azzal figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy minden ember életének különlegesen egyedi dinamikája van. Ha meghallgatjuk az Anonim Alkoholisták történeteit, akiket a közös szenvedély hozott össze, azt találjuk, hogy mindegyikük fájdalmának, mindegyikük veszteségeinek, mindegyikük párkapcsolatbeli viselkedésének van valamilyen egyedi vonása, valami olyan fordulat a történetben, melyet a teremben senki sem tapasztalt egészen hasonló módon. Nem szabad úgy tekintenünk a saját szenvedésünkre, mintha az sokkal kétségbeejtőbb, vagy esetleg kevésbé fontos lenne, mint másoké. Az enyém egyedi számomra, és ha őszintén és nyíltan akarom kezelni, tiszteletben kell tartanom azt, ami történik.”
Pál azt írja: „…legyenek megértőek, teljes szelídséget tanúsítva minden ember iránt” (Titusz 3:2). Tartsd tiszteletben a különbséget közted és mások között, még ha hasonló tapasztalatot is éltetek át! Ne törj rá a másik emberre ajtóstul egy három pontba szedett prédikációval vagy egy előre eltervezett beszéddel! „A bölcs embert megértőnek tartják, és a kedves szavak meggyőzőek” (Példabeszédek 16:21 NLT). Azzal nem hibázhatsz, ha egyszerűen csak odamégy ahhoz, akit valamilyen fájdalom ért, átöleled, és tudtára adod, hogy törődsz vele, és imádkozol érte. Lehet, hogy közhelynek hangzik, de igaz: az embereket nem érdekli, hogy mekkora a tudásod, amíg nem tudják, hogy valóban törődsz velük! Nem mutathatod be Isten szeretetét azzal, ha erőszakos és csökönyös vagy, és úgy viselkedsz, mint aki mindent tud. Isten szeretetét csak úgy mutathatod be, ha „…békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes…” vagy (ld. Jakab 3:17).
Egyikünk sem menekülhet meg a nehézségek elől. Jézus azt mondta a tanítványainak: „…E világon nyomorúságtok lesz…” (János 16:33 NKJV). Verdell Davis ezt írja: „Bár mindannyian ugyanazokon a betegségeken esünk át, ugyanúgy szenvedünk megszakadt kapcsolatok, fogyatékosság és kudarcok miatt, ha szenvedésünket másokéhoz hasonlítjuk, azzal figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy minden ember életének különlegesen egyedi dinamikája van. Ha meghallgatjuk az Anonim Alkoholisták történeteit, akiket a közös szenvedély hozott össze, azt találjuk, hogy mindegyikük fájdalmának, mindegyikük veszteségeinek, mindegyikük párkapcsolatbeli viselkedésének van valamilyen egyedi vonása, valami olyan fordulat a történetben, melyet a teremben senki sem tapasztalt egészen hasonló módon. Nem szabad úgy tekintenünk a saját szenvedésünkre, mintha az sokkal kétségbeejtőbb, vagy esetleg kevésbé fontos lenne, mint másoké. Az enyém egyedi számomra, és ha őszintén és nyíltan akarom kezelni, tiszteletben kell tartanom azt, ami történik.”
Pál azt írja: „…legyenek megértőek, teljes szelídséget tanúsítva minden ember iránt” (Titusz 3:2). Tartsd tiszteletben a különbséget közted és mások között, még ha hasonló tapasztalatot is éltetek át! Ne törj rá a másik emberre ajtóstul egy három pontba szedett prédikációval vagy egy előre eltervezett beszéddel! „A bölcs embert megértőnek tartják, és a kedves szavak meggyőzőek” (Példabeszédek 16:21 NLT). Azzal nem hibázhatsz, ha egyszerűen csak odamégy ahhoz, akit valamilyen fájdalom ért, átöleled, és tudtára adod, hogy törődsz vele, és imádkozol érte. Lehet, hogy közhelynek hangzik, de igaz: az embereket nem érdekli, hogy mekkora a tudásod, amíg nem tudják, hogy valóban törődsz velük! Nem mutathatod be Isten szeretetét azzal, ha erőszakos és csökönyös vagy, és úgy viselkedsz, mint aki mindent tud. Isten szeretetét csak úgy mutathatod be, ha „…békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes…” vagy (ld. Jakab 3:17).
VIGYÁZZ MIT PARANCSOLSZ!
„…a bölcs pedig hallgat a tanácsra.” (Példabeszédek 12:15)
Amikor valaki egy személyes problémával fordul hozzád, kérdezd meg tőle a következőket. Mit gondolsz, mi okozza a problémát? Eddig mit tettél ez ügyben? Milyen szentírási igére alapozol? Ezek a kérdések segítenek megrostálni, kik azok, akik valóban segítséget kérnek, és kik azok, akik csak figyelemre vágynak. Vannak, akik az imádságot varázspálcának tartják, azt hiszik, hogy csak megsuhintod fölöttük, és minden gondjuk eltűnik, aztán mehetnek, és élhetik tovább az életüket úgy, ahogy nekik tetszik.
Íme, egy másik helyzet. Valaki például azt mondja: „Az orvos műtétet javasolt. Mit tegyek?” Hacsak nem vagy orvos, nagyon vigyázz, mit tanácsolsz! Ha valakinek Isten gyógyulást ígért, és ő hisz is benne, ne önts rá hideg vizet! Akkor hát mit tehetsz? Jézus azt mondta: „…ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám” (Máté 18:19). Az igazi kérdés az, hogy a saját hitükre alapoznak, vagy a tiédre? Megtaníthatod az embereknek Isten Igéjét, de nem kényszerítheted őket arra a szintre, ahol te vagy a hitben, amíg nem állnak készen. Van, amikor talán készen vannak, csupán megerősítést keresnek. A Biblia azt mondja: „És néktek kenetetek van a Szenttől, és mindent tudtok” (1János 2:20 Károli). Ha azonban Isten valamit nem adott a tudtodra, akkor nagyon vigyázz, hogy mit tanácsolsz!
Amikor valaki egy személyes problémával fordul hozzád, kérdezd meg tőle a következőket. Mit gondolsz, mi okozza a problémát? Eddig mit tettél ez ügyben? Milyen szentírási igére alapozol? Ezek a kérdések segítenek megrostálni, kik azok, akik valóban segítséget kérnek, és kik azok, akik csak figyelemre vágynak. Vannak, akik az imádságot varázspálcának tartják, azt hiszik, hogy csak megsuhintod fölöttük, és minden gondjuk eltűnik, aztán mehetnek, és élhetik tovább az életüket úgy, ahogy nekik tetszik.
Íme, egy másik helyzet. Valaki például azt mondja: „Az orvos műtétet javasolt. Mit tegyek?” Hacsak nem vagy orvos, nagyon vigyázz, mit tanácsolsz! Ha valakinek Isten gyógyulást ígért, és ő hisz is benne, ne önts rá hideg vizet! Akkor hát mit tehetsz? Jézus azt mondta: „…ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám” (Máté 18:19). Az igazi kérdés az, hogy a saját hitükre alapoznak, vagy a tiédre? Megtaníthatod az embereknek Isten Igéjét, de nem kényszerítheted őket arra a szintre, ahol te vagy a hitben, amíg nem állnak készen. Van, amikor talán készen vannak, csupán megerősítést keresnek. A Biblia azt mondja: „És néktek kenetetek van a Szenttől, és mindent tudtok” (1János 2:20 Károli). Ha azonban Isten valamit nem adott a tudtodra, akkor nagyon vigyázz, hogy mit tanácsolsz!
Vízen járás
„… erre kiszállt a hajóból, elindult a vízen, és Jézus felé ment.” (Máté 14:29)
A tanítványok egyik éjszaka kint voltak halászni, amikor hatalmas vihar tört ki. Hajnali három óra körül szörnyen megrémültek attól, hogy egy alak közeledett feléjük a vízen járva. „De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: »Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!« Péter ekkor így szólt hozzá: »Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen.« Mire ő így szólt: »Jöjj!« Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vízen, és Jézus felé ment.” (Máté 14:27-29). Ez a történet először is azt tanítja nekünk, hogy amire nem az Úr hív minket, azt ne tegyük! Egy történet szerint egy ember állt a menny kapujában. Péter így szólt hozzá: „Nevezz meg egy jócselekedetet, amit tettél!” Az ember így válaszolt: „Nos, egy motoros banda megfenyegetett egy nőt, ezért behúztam nekik, kirúgtam alóluk a motorjukat, és kitéptem az orrukból a karikát.” Péter lelkesedve megkérdezte: „És mikor történt mindez?” „Úgy fél perccel ezelőtt” – felelte az ember. Ahhoz, hogy vízen járj, meg kell tanulnod különbséget tenni Isten hangja és a saját ötleteid között. Másodszor a következőt tanítja ez a történet: ahhoz, hogy megtapasztaljuk a csodát el kell hagynunk a komfortzónánkat. Képzeld magad Péter helyébe! Rettenetes vihar dúl, és ő fél. A csónak biztonságos és kényelmes. Nem maradnál te is inkább benne? De nem teheted. Isten többre szánt téged, mint a kudarcok elkerülése – ő arra hív, hogy hitben lépj, és így elérj dolgokat. Azt kérdezed: „Mi az én csónakom?” Bármi, amibe hited veted, amikor az élet viharosra fordul, lehet ez akár egy állás vagy egy kapcsolat. A csónakod lehet bármi, ami megakadályoz abban, hogy kilépj a megszokott kényelmes környezetedből. Ezt elhagyni a legrémisztőbb, de egyben legnagyobb jutalmat ígérő lépés, amit valaha is tettél!
Amikor Péter megbizonyosodott arról, hogy valóban Jézus az, aki hívja őt, elhagyta a csónak biztonságát, és rábízta magát Isten hatalmára. Eddig nagyon jó. „Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: »Uram, ments meg!«” (Máté 14:30). Az Úrra kell tehát koncentrálnod, nem a viharra! Mind ismerjük, milyen érzés a „hullámokra nézni”. Belefogsz valamilyen új vállalkozásba – egy új munkába, kapcsolatba, a lelki élet új területébe – tele reményekkel. Aztán viharokkal és akadályokkal találkozol. Jézus azt mondta: „Ezen a világon sok megpróbáltatásotok lesz…” (János 16:33 NLT). Számíts erre, ez része a hit útjának! Biztosan félelmet fogsz érezni, de mégis tedd meg! A növekedés azt jelenti, hogy felvállalod az új kihívásokat. Minden alkalommal, amikor ezt teszed, félni fogsz, mert a növekedés és a félelem kéz a kézben jár. Azonban minden alkalommal, amikor megkockáztatod, hogy elhagyd a csónakot, egyúttal az is valószínűbbé lesz, hogy legközelebb újra meg tudod tenni. Továbbá minden alkalommal, amikor kilépsz a vízre, és nem süllyedsz el, felismered, hogy a félelemnek nincs többé hatalma feletted. Másrészt viszont minden alkalommal, amikor ellenállsz Isten hívásának, és úgy döntesz, hogy inkább a csónakban maradsz, hangja egyre halkabb lesz, míg végül már egyáltalán nem is hallod. Nem érné meg bármekkora nagy kockázat, hogy ezt elkerüld? Sőt, a csónakban maradás nem garantálja a biztonságodat; csak annyit garantál, hogy végül valami másban fogsz meghalni. A félelemre egyetlen válasz létezik: lépj ki a csónakból, minden nap egy kicsit többet, amíg a félelem elveszti szorítását rajtad.
Péter felfedezte azt, amire mindannyian rájövünk, ha Istennel járunk: az, hogy süllyedsz, nem jelenti azt, hogy el is süllyedtél. Hogy miért? Először: a kudarc nem jelenti azt, hogy egy csődtömeg vagy, a feladás igen. A kudarc csupán a tanulási folyamat egy része. Sir Edmund Hillary többször is megkísérelte a Mount Everest meghódítását, mielőtt tényleg sikerrel járt. Azt beszélik, hogy egyik kísérlete után a hegy lábánál állva ökölbe szorította kezét, és dacosan így kiáltott: „Legyőzlek én még! Te akkora vagy, amekkora csak lehetsz, de én még növésben vagyok!” Ő minden egyes sikertelen kísérletből megtanult valamit, míg egy napon aztán sikerrel járt. Winston Churchill mondta: „Soha semmiben nem vallottam kudarcot életemben. Csak kaptam még egy lehetőséget arra, hogy jól csináljam.” Ilyen a győzelmes lélek!
Másodszor, az igazi kudarc azoké, akik a csónakban maradnak. Ők csendben és titokban vallanak kudarcot, ezt senki sem veszi észre, és senki sem bírálja. Bár Péter nyilvánosan bukott el, és vallott szégyent, de ő volt az is, aki megtapasztalta a vízen járás eufórikus örömét. Egyedül ő tudta, hogy milyen érzés az, amikor Isten képessé teszi valamire, amit magától soha nem tudott volna megtenni. Ha egyszer már jártál a vízen, többé már nem vagy ugyanaz az ember. Péter ennek a pillanatnak az emlékét megőrizte a sírig! Ő volt az is, aki átélhette annak örömét, hogy Jézus felemeli őt a kétségbeesés pillanatában. Péter tudta, amit a többiek nem, hogy ha süllyed, Jézus ott lesz, hogy megmentse. Kettejük közt ez a pillanat olyan kapcsolatot teremtett, olyan bizalmat, amit a többiek nem éltek át. Hogyan is érthették volna, hiszen soha nem léptek ki a csónakból! Nem a süllyedés a kudarc, hanem, ha hagyod, hogy félelmeid megállítsanak.
Sok minden indokolja, hogy kilépj a csónakból, és kipróbálj valami újat, vagy valamit, amiben régebben esetleg kudarcot vallottál. Ez az egyetlen módja a hit fejlődésének, ez az a választási lehetőség, mely kiemel az átlagosból, és ez vezet ahhoz, hogy felfedezd elhívásodat. De van egy sokkal fontosabb indok is: „…elindult a vízen, és Jézus felé ment”. Jézus nem a csónakban van, hanem a vízen! Csak akkor fejlődik ki benned „mélytengeri” hit, ha hajlandó vagy elhagyni a biztonságot és kiszámíthatóságot, és elindulsz Jézussal. Lehet, hogy évekig dolgoztál azon, hogy irányítható és rendezett életet alakíts ki magadnak, fenntartva ezzel az „ura vagyok a helyzetnek” illúzióját. Most Isten felborít mindent, és azt kéri, hogy hitben lépj, megengedi, hogy olyan hullámokkal kelljen szembenézned, amik átcsapnak a fejed felett. Oka van annak, hogy ezt teszi: hogy erősítse a tőle való függőségedet. Lehet, hogy volt idő az életedben, amikor megkockáztattad, hogy beszélj másoknak a hitedről, még akkor is, ha tudtad, hogy valószínűleg elutasítanak; vagy adakoztál akkor is, ha ez áldozattal járt a részedről; vagy szolgáltál, még akkor is, ha teljesen alkalmatlannak érezted magad. Néha süllyedtél, néha jártál, de hit áltál tudtál élni a penge élén. Most nézd csak meg magad a kényelmes kis csónakodban – még csak tengeribeteg sem lettél! Sőt, már ott tartasz, hogy nem is érzed meg, ha vihar közeleg. Minden alkalommal, amikor elhagyod a csónak biztonságát, két dolog történik. Először: amikor kudarcot vallasz, mert ez biztosan megtörténik, nem leszel egyedül. Jézus csupán karnyújtásnyi távolságra lesz tőled. Másodszor: minden alkalom, amikor a vízen jársz, megerősít, és képessé tesz arra, hogy nagyobb dolgokat tudj véghezvinni.
A tanítványok egyik éjszaka kint voltak halászni, amikor hatalmas vihar tört ki. Hajnali három óra körül szörnyen megrémültek attól, hogy egy alak közeledett feléjük a vízen járva. „De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: »Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!« Péter ekkor így szólt hozzá: »Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen.« Mire ő így szólt: »Jöjj!« Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vízen, és Jézus felé ment.” (Máté 14:27-29). Ez a történet először is azt tanítja nekünk, hogy amire nem az Úr hív minket, azt ne tegyük! Egy történet szerint egy ember állt a menny kapujában. Péter így szólt hozzá: „Nevezz meg egy jócselekedetet, amit tettél!” Az ember így válaszolt: „Nos, egy motoros banda megfenyegetett egy nőt, ezért behúztam nekik, kirúgtam alóluk a motorjukat, és kitéptem az orrukból a karikát.” Péter lelkesedve megkérdezte: „És mikor történt mindez?” „Úgy fél perccel ezelőtt” – felelte az ember. Ahhoz, hogy vízen járj, meg kell tanulnod különbséget tenni Isten hangja és a saját ötleteid között. Másodszor a következőt tanítja ez a történet: ahhoz, hogy megtapasztaljuk a csodát el kell hagynunk a komfortzónánkat. Képzeld magad Péter helyébe! Rettenetes vihar dúl, és ő fél. A csónak biztonságos és kényelmes. Nem maradnál te is inkább benne? De nem teheted. Isten többre szánt téged, mint a kudarcok elkerülése – ő arra hív, hogy hitben lépj, és így elérj dolgokat. Azt kérdezed: „Mi az én csónakom?” Bármi, amibe hited veted, amikor az élet viharosra fordul, lehet ez akár egy állás vagy egy kapcsolat. A csónakod lehet bármi, ami megakadályoz abban, hogy kilépj a megszokott kényelmes környezetedből. Ezt elhagyni a legrémisztőbb, de egyben legnagyobb jutalmat ígérő lépés, amit valaha is tettél!
Amikor Péter megbizonyosodott arról, hogy valóban Jézus az, aki hívja őt, elhagyta a csónak biztonságát, és rábízta magát Isten hatalmára. Eddig nagyon jó. „Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: »Uram, ments meg!«” (Máté 14:30). Az Úrra kell tehát koncentrálnod, nem a viharra! Mind ismerjük, milyen érzés a „hullámokra nézni”. Belefogsz valamilyen új vállalkozásba – egy új munkába, kapcsolatba, a lelki élet új területébe – tele reményekkel. Aztán viharokkal és akadályokkal találkozol. Jézus azt mondta: „Ezen a világon sok megpróbáltatásotok lesz…” (János 16:33 NLT). Számíts erre, ez része a hit útjának! Biztosan félelmet fogsz érezni, de mégis tedd meg! A növekedés azt jelenti, hogy felvállalod az új kihívásokat. Minden alkalommal, amikor ezt teszed, félni fogsz, mert a növekedés és a félelem kéz a kézben jár. Azonban minden alkalommal, amikor megkockáztatod, hogy elhagyd a csónakot, egyúttal az is valószínűbbé lesz, hogy legközelebb újra meg tudod tenni. Továbbá minden alkalommal, amikor kilépsz a vízre, és nem süllyedsz el, felismered, hogy a félelemnek nincs többé hatalma feletted. Másrészt viszont minden alkalommal, amikor ellenállsz Isten hívásának, és úgy döntesz, hogy inkább a csónakban maradsz, hangja egyre halkabb lesz, míg végül már egyáltalán nem is hallod. Nem érné meg bármekkora nagy kockázat, hogy ezt elkerüld? Sőt, a csónakban maradás nem garantálja a biztonságodat; csak annyit garantál, hogy végül valami másban fogsz meghalni. A félelemre egyetlen válasz létezik: lépj ki a csónakból, minden nap egy kicsit többet, amíg a félelem elveszti szorítását rajtad.
Péter felfedezte azt, amire mindannyian rájövünk, ha Istennel járunk: az, hogy süllyedsz, nem jelenti azt, hogy el is süllyedtél. Hogy miért? Először: a kudarc nem jelenti azt, hogy egy csődtömeg vagy, a feladás igen. A kudarc csupán a tanulási folyamat egy része. Sir Edmund Hillary többször is megkísérelte a Mount Everest meghódítását, mielőtt tényleg sikerrel járt. Azt beszélik, hogy egyik kísérlete után a hegy lábánál állva ökölbe szorította kezét, és dacosan így kiáltott: „Legyőzlek én még! Te akkora vagy, amekkora csak lehetsz, de én még növésben vagyok!” Ő minden egyes sikertelen kísérletből megtanult valamit, míg egy napon aztán sikerrel járt. Winston Churchill mondta: „Soha semmiben nem vallottam kudarcot életemben. Csak kaptam még egy lehetőséget arra, hogy jól csináljam.” Ilyen a győzelmes lélek!
Másodszor, az igazi kudarc azoké, akik a csónakban maradnak. Ők csendben és titokban vallanak kudarcot, ezt senki sem veszi észre, és senki sem bírálja. Bár Péter nyilvánosan bukott el, és vallott szégyent, de ő volt az is, aki megtapasztalta a vízen járás eufórikus örömét. Egyedül ő tudta, hogy milyen érzés az, amikor Isten képessé teszi valamire, amit magától soha nem tudott volna megtenni. Ha egyszer már jártál a vízen, többé már nem vagy ugyanaz az ember. Péter ennek a pillanatnak az emlékét megőrizte a sírig! Ő volt az is, aki átélhette annak örömét, hogy Jézus felemeli őt a kétségbeesés pillanatában. Péter tudta, amit a többiek nem, hogy ha süllyed, Jézus ott lesz, hogy megmentse. Kettejük közt ez a pillanat olyan kapcsolatot teremtett, olyan bizalmat, amit a többiek nem éltek át. Hogyan is érthették volna, hiszen soha nem léptek ki a csónakból! Nem a süllyedés a kudarc, hanem, ha hagyod, hogy félelmeid megállítsanak.
Sok minden indokolja, hogy kilépj a csónakból, és kipróbálj valami újat, vagy valamit, amiben régebben esetleg kudarcot vallottál. Ez az egyetlen módja a hit fejlődésének, ez az a választási lehetőség, mely kiemel az átlagosból, és ez vezet ahhoz, hogy felfedezd elhívásodat. De van egy sokkal fontosabb indok is: „…elindult a vízen, és Jézus felé ment”. Jézus nem a csónakban van, hanem a vízen! Csak akkor fejlődik ki benned „mélytengeri” hit, ha hajlandó vagy elhagyni a biztonságot és kiszámíthatóságot, és elindulsz Jézussal. Lehet, hogy évekig dolgoztál azon, hogy irányítható és rendezett életet alakíts ki magadnak, fenntartva ezzel az „ura vagyok a helyzetnek” illúzióját. Most Isten felborít mindent, és azt kéri, hogy hitben lépj, megengedi, hogy olyan hullámokkal kelljen szembenézned, amik átcsapnak a fejed felett. Oka van annak, hogy ezt teszi: hogy erősítse a tőle való függőségedet. Lehet, hogy volt idő az életedben, amikor megkockáztattad, hogy beszélj másoknak a hitedről, még akkor is, ha tudtad, hogy valószínűleg elutasítanak; vagy adakoztál akkor is, ha ez áldozattal járt a részedről; vagy szolgáltál, még akkor is, ha teljesen alkalmatlannak érezted magad. Néha süllyedtél, néha jártál, de hit áltál tudtál élni a penge élén. Most nézd csak meg magad a kényelmes kis csónakodban – még csak tengeribeteg sem lettél! Sőt, már ott tartasz, hogy nem is érzed meg, ha vihar közeleg. Minden alkalommal, amikor elhagyod a csónak biztonságát, két dolog történik. Először: amikor kudarcot vallasz, mert ez biztosan megtörténik, nem leszel egyedül. Jézus csupán karnyújtásnyi távolságra lesz tőled. Másodszor: minden alkalom, amikor a vízen jársz, megerősít, és képessé tesz arra, hogy nagyobb dolgokat tudj véghezvinni.
