A tiszta szóért.

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Lelkemet, értelmemet Szentlelkeddel járd át, hogy hitelesen tudjak Rólad bizonyságot tenni ebben a világban! Ámen

   

De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el? "
Róma 10,14-15a

A hit ébredése, megerősödése és terjedése az Isten titka és ajándéka. Nem kierőszakolható, nem "jár", Isten adja - ha akarja - ezért a hit nem teljesítményünktől, hanem az Örökkévaló kegyelmétől függ... Akkor minek az ige hirdetése, a meggyőződés propagálása nyilvánosan vagy a reménység megosztása csendes baráti beszélgetésben? Hol az ember része, a nagy isteni elgondolásban?

A hit olyan, mint a táplálék, ami nélkül létezésünk nem képzelhető el. Ha nem eszünk, éhesek leszünk. Elemi ösztönünk az evés, ha lemondunk róla, ezzel életünket tesszük kockára. Az éhség nagy úr, nemcsak az embernél az állatoknál is, s ha kell, a túlélésért ölni is fog az adott ragadozó... Sajnos az ember - alapvető bűnössége (eredendő bűn) okán - akkor is öl, ha nem az életéről van szó, de ez egy másik nagy kérdés.

Az igehirdetés, a testvéri beszélgetés nem más, mint tudomásra hozatala annak, hogy tudom, hol osztják a kenyeret... Luther Márton pár nappal a halála előtt ezt írta: "Bizony koldusok vagyunk mindannyian!" Nem mi sütjük az élet kenyerét, összetételének titkos receptjét sem mi birtokoljuk. Egyetlen, amit tudhatunk, hol osztják ezt a mindennapit... Nemcsak Istenre utalt koldusok vagyunk, de egymás szeretetének koldusai is. Éhesek vagyunk a szépre, a jóra, sokan mégsem a Felülről jövő Kenyeret kívánják, hanem mindenféle gyomor/élet-rontó édességgel zabálják tele magukat.

Sok prédikátorra lenne szükség, akik szavakkal és szavak nélkül bizonyságot tennének az Élet Kenyeréről. Sajnos az egyháztörténet, a mai is arról tanúskodik, hogy sokan - akár szószéken állnak, akár alatta ülnek - a süteményes kereszténységet választják, afféle "hétvégi cukrászdás" variációként... A fejlődéshez, a megerősödéshez azonban kenyérre van szükség, amelyben minden táperő megtalálható! Ősi magyar szavunk ezért nevezi a kenyeret és a kenyérnekvalót életnek. Ebben rejlik az ősi megtapasztalás is: Istenre olyannyira szükségünk van, mintegy falat kenyérre...

Hit...

A mai nap imádsága:

Uram! Elfordult tőled a világ, nem követi szereteted törvényeit, nemcsoda, hogy megundorodik önmagától... Könyörülj rajtunk, hogy el ne vesszünk, s készíts utat mindannyiunknak, hogy hozzád menekülhessünk! Ámen

Szeretett testvéreim: Vajon nem Isten választotta-e ki azokat, akik a világ szemében szegények, hogy hitben gazdagok legyenek, és örököljék azt az országot, amelyet Isten az őt szeretőknek ígért?
Jak 2,5

Arany János írja 'Fiamnak" c. versében:

    "Mert szegénynek drága kincs a hit.
    Tűrni és remélni megtanit:
    S néki, míg a sír rá nem lehell,
    Mindig tűrni és remélni kell!"

Sokan vannak ebben a világban, akik azt gondolják, hogy a dolgok örök rendje szerint való, hogy legyenek mindig sikeres magasrajutók s "aláhulló" vesztesek. Ők azok, akik elhitetik másokkal is, hogy "férgesének" hullani kell, hogy az emberek nem egyenlőek, hogy az embervilág is ugyanolyan mint az állatvilág, s ne próbáljon más lenni, fogadja el a lét evolúciós törvényeit. S még mielőtt beleszédülnénk ebbe a vélt igazságba, tegyünk fel magunknak egy kérdést: Van-e az állatvilágban olyan, hogy egy fajon belül egyik egyed megöli a másikat csak azért, mert az a másik másképpen gondolkodik? Ne próbáljunk meg keresni, nincs! Gondolatokért csak az ember képes ölni! Már ez is egy alapvető különbség ember és állat között! Volt szociáletika professzorom - a zseniális memórájú Prőhle Károly - jegyezte meg az 1980-as évek közepén egyik előadásában mosolyogva: "Nos igen, ha Földön nem lenne ember, akkor a Föld maga lenne a paradicsom!"

Mindennek az oka, az ember! Földünk, a Naprendszer kékesen csillogó gyöngyszeme csodálatos "képességekkel bír". Igazságos, elosztással nemcsak megszüntethető lenne a mintegy kétmilliárd embertársunk folyamatos éhezése, de a jelen népesség tízszeresének sem kellene éheznie. (Csak az USA képes lenne egymaga ellátni az egész világot gabonával!) Ezzel ellentétben pocsékolunk: Számítástechnikával felvértezett civilizációnk semmivel sem lett jobb, kényelmesebb, nyugalmasabb, mint a korábbi korok embereié. A tévhit, hogy a számítástechnika kiváltja a papírt, eleddig nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. S egy fiatalabbak számára jobban érthető példa: egy Second Life-beli avatár működtetése jóval több energiát emészt fel, mint egy albán polgáré (1310 kWh), fele annyit, mint egy magyaré (3637 kWh), és nem sokkal kevesebbet, mint egy átlagos földlakóé (2436 kWh). Az tehát, ami nincs is, igen sokba kerül...

Mikor lesz ennek vége? Talán 200-300 évbe is beletelik, míg ez a globális trágyaözön visszahúzódik, s az első magyarruhás legény újra dobbanthat itt egy nagyot a lábával. Akkor egyszerű tisztítószerekben mosott, szép fehér ingek fognak lógni a szárítóköteleken, nem lesz Világbank, nem lesz Valutaalap, nem lesz TESCO, DISCO, CASCO, nem lesz Tőzsde, nem lesznek metropoliszok, hanem csak kicsike kis törékeny falvak, ahol az emberek földet művelnek, családban élnek, gyermekeket nevelnek: a gyermekek iskolákba, az emberek velük együtt templomokba járnak. Mindenki, aki él, munkával fogja keresni a kenyerét, és a társadalom élőszövete azonnal kiközösíti, kilöki magából, aki "mások könnye árán" akar élni, aki spekulál, uzsorakamatokat szed, nyíltan és büszkén lop, és még dicsekszik is vele...

A nagyhangú istentagadók, akik nem akarnak gyengék lenni, s mégis azok maradnak, mert gyengeségükben az erőszak után nyúlnak, nem ismerik fel, hogy a lét nem kíméletlen harc, hanem lehetőség, az Istenre-rácsodálkozás fölülről jövő ajándéka. Ezért akik örökölni akarnak olyan kincseket, melyeket nem emészt meg a moly, s a rozsda - kulcsolják össze kezüket, s nyissák meg szívüket...

Isten...

A mai nap imádsága:

Életem adója vagy Uram... Add, hogy létem ajándék lehessen környezetemnek! Ámen

   
Nincs hozzád hasonló, URam! Nagy vagy te,
s hatalmad által nagy a te neved.
Jer 10,6

A zsidó vallásbölcselet azt tanítja, hogy, aki a Tórát tanulja és ?megfejti?, az megérti és felfogja Isten nagyságát. A gondolat szépségének van egy kis szépséghibája: A teremtés csodái mind demonstrálják számunkra Isten nagyságát, de egy dologra soha nem képesek: nem tudják Istent elérhetővé tenni számunkra. Hogyan is foghatná fel a véges a végtelent?

Isten nagysága kicsinységekben mutatkozik meg: virágsziromban, harmatcseppben, fűszál között bóklászó apró bogarak titkos útjaiban. Ezeket meglátni csak alázattal lehetséges, ezért az alázat istenismérvi tulajdonság. Az alázatoskodás pedig pontosan az ellenkezője, hiszen az ilyen ember elfelejti Istentől kapott méltóságát, hogy ti. közte és Teremtője között nem állhat ember...

Isten nagysága nemcsak az életben mutatkozik meg, a halálban is... A halál ugyan elválaszt az élőktől, de nem az Istentől. Isten "élet-pártisága" mutatkozik meg a feltámadásban, s abban, hogy minden embert - eredeti szándéka szerint - örök életre teremtett. Az más kérdés, hogy Isten - mérhetetlen szeretetéből fakadóan - az akarata fölé helyezte az ember szabadságát.

Sok ember számára nem tudatosul, hogy döntéseiknek milyen súlya van... A kimondott igenek/nemek nemcsak itt a földi létben érvényesek, ezek isteni dimenziókat is átugorva megtermik a maguk gyümölcsét ott is. Ezért Isten nagyságát kutatni nem elveszett foglalatosság, hanem valóban életes idő, mely tartalmat teremt a földi életben, s reménységünk szerint hozadéka lesz az "odaát"ban is...

Képmutatás...

URam! Add, hogy ne akarjak mást mutatni, mint ami vagyok, s add,, hogy olyan lehessek, amilyennek Te is szeretnél látni engem! Ámen

    

Tanítás közben így szólt Jézus: "Őrizkedjetek az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösben járni, és szeretik, ha köszöntik őket a tereken, szeretnek a főhelyeken ülni a zsinagógákban és az asztalfőn a lakomákon; felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak: ezekre vár a legsúlyosabb ítélet.

Mk 10,21

"A törvény az törvény!"...sokszor kiabáltak már a történelemben így, amikor nyilvánvaló volt a gazság, a joggal való visszaélés, de az ügyeletes hatalmon lévők mindig a "szent és sérthetetlen" törvényre hivatkoztak - amiket persze ők hoztak. Ha a törvény jó és mindenkit - nemcsak kevesek érdekeit - védi, akkor általában nem kérdőjelezik meg a jó rend szükségességét. Amikor azonban istentelen emberek nyilvánvalóan emberhez méltatlan törvényeket alkotnak, s azokat "istenítik", akkor elgondolkodnak az emberek, vajon kinek az érdekében áll az, hogy egyik ember keservesen szenvedjen a másik 'mihaszna' ember haszontalan jólétéért?

Sajnos mindig voltak, vannak és lesznek farizeusok. Olyanok, akik teljesen helyénvalónak tartják a kettős erkölcsiséget! "Más szemében a szálkát, saját szemükben még a gerendát se" - klasszikus esete ez. Ők azok, akik felháborodnak, ha a történelem erősebb szele/vihara elfújja jogtalan kiváltságaikat, s hirtelen megszűnnek eladdig védett helyeik, kiesnek bársonyszékeikből, mert a csöndes többségnek egyszercsak elege lett az ügyeletes megmondóemberek állandó kioktatásából, a magukat a szellemi arisztokráciába képzelő analfabéták pöffeszkedő média-böfögéséből... Ezt a történelemben úgy hívják: forradalom. Csúnya dolog, amikor a járdák köveiből barikádokat építenek, de ennek mindig mélyebb okai vannak, hiszen az emberek nem önszántukból véreznek el egy ügyért, hanem azért vállalják még a halált, mert már nem bírják tovább elviselni Istentől kapott szabadságuk/méltóságuk sárbatiprását... Bizony felháborító a tegnapi kommunisták mai királykodása az egykorvolt szocialista országokban, de ugyanolyan visszataszító az egykorvolt nemzetrontó/rabló királyok mai utódainak "Hej, mi lehetne itt, ha én lennék a király!" okoskodása is. (Érdemes ide idézni/olvasni Absolont, aki a hatalomért mindenre képes volt, még arra is, hogy apja - Dávid király - ellen másodszor is fellázadjon.)

Jézus útja mindig a másik út. A nem hitt, de mégis létező alternatíva. Igaz, ez göröngyösebb, a keskenyebb, a nehezebb, de ez a jobb kilátást nyújtó, felfelévivő út! Aki ezen jár, az nem keresi-kutatja, kívánja eszelősen mások elismerő pillantásait, hiszen ő nem másoknak, hanem egyedül Istennek akar tetszeni. Aki emberek dicsőítését kívánja, aki embernek akar tetszeni, az emberi elvárásoknak akar megfelelni, ha kell mindenáron, azok bűvöletében él, s számára a látszat mindennél fontosabb; aki pedig az Istennek akar élni, az Isten szívbeírt törvényeit kutatja, ezért nem a külsőre, hanem a belsőre, a lélek dolgaira koncentrál. Aki Jézus lábnyomába lépni igyekszik, az nem ítélkezik, hanem imádkozik, nem felemészt másokat, hanem magát adja, magából táplál másokat... ezért élete szép és teljes lesz. Ez nem múló boldogság nem emberi ígéret, hanem isteni -, a hozzá tartozó Égi garanciával...

Szenvedés...

A mai nap imádsága:
URam! Add nekem szeretetedet, hogy el tudjam hordozni azt is, ami fáj! Ámen


Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent.
Jób 19,25-26

Szenvedések közepette is (meg)látni Istent - a gondviselés-hit koronája... Kevesek kiváltsága ez, a szentek EGY-ügyűségének nem mindennapi ajándéka. A szenvedésben ugyanis az átlag-ember - persze ilyen ún. átlag-ember nem létezik, legfeljebb általános magatartást tanúsító - elfordul Teremtőjétől. A nagyon nagy szenvedés aztán közel viszi az embert Alkotójához, a nagyon nagy jólét pedig általában eltávolít. Nincs nagyobb kísértés a nélkülözésnél, s nincs veszélyesebb a kevély szívnél!

Jób - ez az irodalmi figura, hiszen egy bölcsességirodalmi kitalált személyről van szó - azt a hitet személyesíti meg, mely hit túllát a testiség horizontján. A komolyan hívő ember számára ugyanis nem a látható test számít, hanem a láthatatlan dolgok: legelőször is az Isten, Aki benne van mindenben. Ő ugyanis ott is jelen van, ahol, mi a semmit gondoljuk, s "Ő történik" ott is, ahol mi véletlent hiszünk, s független, előre nem látható körülményeket vélünk látni. Isten megvilágíthat minket a sötétséggel is, s Ő adhat a hiányon keresztül is! Ezért is mindenható a Mindenható!

A jóbi hit szerint Isten az, aki kivált/megvált a nyomorúságtól, hiszen a testben levés az nem csak öröm, de egyben bánat is. Sok idős ember panaszkodta már el, hogy van jó is az életvégi rosszban, mert az ember legalább nem kapaszkodik foggal-körömmel ebbe az anyagvilágba! S valóban, mire az ember leéli a többnyire hiábavalósággal teli 70-80 esztendőt, eladdig annyi igazságtalanságot, fájdalmaz és szomorúságot tapasztal, hogy sokszor már elege van ebből a "szép világból", s (el)vágyakozik egy hite szerint jobb(!)-ba...

Sokszor mosolygok azokon a keresztény testvéreimen, akik a "Szent Szellemet" idézgetik, s győzködni próbálnak, hogy a bizony három rész van az emberben: test, lélek és persze szellem. Nos, számomra már az is probléma, hogy a testit külön tudjam választani a lelkitől! Melyik rész akarta/kívánta bennem ezt vagy azt? A testem vagy a lelkem?... A válasz nem is olyan egyértelmű, de hát elfogadom, hogy bennem lehet a hiba, s a szellemi fejlődésnek még nem állok azon a szintjén, hogy ezeket a dolgokat biztonsággal, perfekcióval külön tudjam választani... S ha valaki azt gondolja, hogy bántani akarom ezeket a keresztény, hívő embereket, annak újbóli elolvasásra ajánlom Jób könyvét! Ez könyv ugyanis a maga egészében próbál választ adni az emberlét egyetemes szenvedés-problémájára az istenfélő Jób történetén keresztül -, de ez mégsem sikerül, nem sikerülhet...

Soha nem is fog sikerülni, mert a szenvedés, a szeretettel együtt az Isteni titokzatosság része, amit csak hittel befogadni lehet és egy életen át hordozva forgathatjuk szívünkben, de megérteni soha nem leszünk képesek... Amikor pedig már érteni is fogjuk, az már nem ebben a világban, hanem abban másikban lesz, ami felé tartunk egész életünkben!

Szolgálat...

Imádkozzunk!
URam! Add, hogy mindazzal szolgálni tudjak, amivel megajándékoztál! Ámen



(Jézus) szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig. ...felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve.
Jn 13,1b és 4-5

Ismerős történet: Jézus szolgál, s ezzel példát ad tanítványainak. Az ige "üzenete" egyszerű és világos: szolgáljunk hát mi is! No, ennél azért "több van" ebben a rövid evangéliumi tudósításban...

A szolgálat az nagyon fontos, hiszen enélkül nem működik a társadalom, de óriási a különbség a szolgálat és a szolgáltatás között. A pizza-futár munkája szolgáltatás, a tűzoltóé, a katonáé, az orvosé: szolgálat, hiszen ő saját életének veszélyeztetése árán is végzi hivatást, megy be az égő házba, vállalja, hogy betegek között maga is beteggé válhat. Vannak, akik csak azért "szolgálnak", mert ezzel érdemeket kívánnak maguknak szerezni. Jézus URunk a Hegyi Beszédében ezt így tanítja: "hogy lássák őket az emberek és megdicsérjék"... Megint mások azért szolgálnak, hogy lássa őket Isten és megjutalmazza. Vannak olyanok is, akik csak kötelességteljesítésből szolgálnak, s persze ez is erény egy ilyen felelősség-kerülő és a kötelesség alól kibújni-akaró világban, de az igazi szolgálat az nem ez. Aztán vannak, akik szánalomból tesznek jót másokkal, és ez is dicséretes egy ilyen kíméletlen és irgalmatlan világban, amiben most élünk, de ezek nem azok a szolgálati formák, amit a Mester példaként a tanítványok elé élt.

Így olvashatjuk itt Jánosnál: "Jézus szerette az övéit e világban, mindvégig szerette őket." Nos, ez az, ami mássá teszi Jézus szolgálatát, s ha az Ő nyomdokában járunk, akkor a mienket is. Egészen más az a szolgálat, ami szeretetből fakad. Az édesanyák szolgálata szeretetből fakad: s ez olyan hivatássá magasztalja hétköznapi cselekedeteiket, hogy azokat egész életen át nem tudjuk nekik meghálálni. Visszaszolgálni nekik mindazt, amit tettek értünk soha nem tudjuk, csak továbbadni a következő generációnak! (Ez egyébként Isten akarata is!) Ha mindenki így, ilyen diakóniai (szolgáló) lelkülettel élne ebben a világban, akkor más lenne ez a világ! Krisztus URunk arra tanít minket, hogy ne azokkal tegyünk jót, akik azt viszonozzák nekünk, hanem azokkal, akik nem tudják visszaszolgálni.

Isten bölcsen úgy teremtette meg ezt a világot, hogy az életünk akkor teljesül be, ha szolgálunk egymásnak. Ha valaki arra törekszik, hogy őt szolgálják, akkor lehet, hogy nyereségnek éli meg életét, de Isten számára végül is elvész. Aki pedig képes lemondani önmagáról a szolgálat kedvéért, az nemesedik, s szolgálatán keresztül megnyeri az egész világot! A keresztény ember szolgálatának az alapja tehát a szeretet, de nem a sajátja, hanem az Istené, mert Ő mindennél előbb szeretett minket...

Világosság...

A mai nap imádsága:

Uram, Istenem! Szeretnék sokszor elbújni... Nem Teelőled, hanem a világ elől! Jó lenne nem látni mindazt a gonoszságot, emberi önzést, amire rávilágít Szent Igéd fénye. Kérlek adj nekem türelmet, s hitet, hogy meg ne lankadjak követésedben, s el ne veszítsem reménységem derűjét! Ámen

Világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei.
Ef 5,8b

Színszimbolikában az arany, az ezüst, a fehér az Isten "színei"... Ide tartozik még a piros is, hiszen az a vér, az élet színe. Tény, hogy az arany az örökkévalóság szinonímájává vált, s tény az is, hogy az az arany/ezüst csillogása igen gyakran elhomáyosítja az emberek világ-látását. Szeretjük a fényt, de még a csillogást is, ha nem is hivalkodunk vele, hiszen a fény az életet jelenti. Így tavasszal újra és újra átélhetjük a csodát, hogy néhány nap alatt zöldbe szökken a határ, újraindul a teremtettség megújulási rendje, s azt mondjuk sóhajosan: Na végre tavaszodik! A sötét, hideg Tél után különösen is vágyakozunk a meleg tavaszi napsugarakra, melyek nemcsak testünket de a szívünket is melengetik. Hiába, a tavasz az élet ünnepe, no meg a szerelemé is, s a sok-sok virág, a bőrünk alá bújó illatok mind ezeknek a szolgálatában állnak. Nos, nincs is szebb a tiszta szerelemnél, nincs felemelőbb, s megnyugtatóbb a Nap fényénél. Kell nekünk a világosság, ha nincs világosságunk, akkor végünk van, elhervadunk...

Pál apostol azonban többet állít az efezusiaknak: Ti vagytok a világosság, ti vagytok a fény! Egyrészt örülünk ennek - ez is az evangélium része -, másrészt pedig megrettenünk attól a kihívástól, hogy mi magunk is világosság vagyunk. Ha nem is járja át életünket a mennyei fényesség - mert életünk olykor csak pislákoló, füstölgő mécseshez hasonlítható -, az etikai sötétségben botorkáló 21. századi ember számára még ez a kevéske fényecske is iránytmutató vakító fényesség! Noéról azt olvashatjuk, "fedhetetlen volt a maga nemzedékében" - pedig nem volt az, olvashatjuk egy rabbinikus magyarázatban -, csak olyannyira elaljasult az embervilág körülötte, hogy az ő istenszerető átlag normalitása mások szemében istenes életű rendkívüliséget jelentett. Így ma is állíthajuk, bizony, mi mai keresztények nem vagyunk szentek, de a világ mostani gonoszságát látva még így, töredékes kereszténységünkben is istenes jellé válhatunk.

Az, hogy világosság vagyunk, mert tükröződik rajtunk az Isten szeretetfénye, még nem jelenti azt, hogy mi magunktól, a magunk erejéből világolnánk ebben a világban. Isten elhívott minket erre a méltóságteljes feladatra, lehetőséggel ajándékozott meg, de ebbe bele kell nőnünk, mint gyermeknek a felnőttkorba. A gyermek sem felnőttként születik, csak a kíváncsiság készségét, a megismerés lehetőséget hordozza magában, hogy egykoron gondolkodó felnőttként, felelősségteljesen élő krisztusi emberként éljen. Ha Isten gyermekei vagyunk - márpedig azok vagyunk, hiszen ez az evangélium üzenete -, akkor azt akarja az Isten, hogy növekedjünk/nevelődjünk, mint ahogyan az a jó gyermekek sajátja. Isten felénk megnyilvánuló szeretetét gyermeksírásunkkal is lehet dicsérni, de ennél többre vagyunk elhívva! Nincs lehangolóbb az infantilis keresztényeknél, az egyházban is megnyilvánuló gyerekes attitűdöknél... Félreértés ne essék, ez nem azonos a jó értelmében vett "szent naivitással", mely az Isten békességéből táplálkozik! Arra gondoljunk csak, amikor torzsalkodás, veszekedés és egymásramutogatás jellemzi a krisztuskövetők egy-egy táborát, akkor bizonnyal ez nem az az elhívott állapot, amiben Isten látni kívánja az övéit...

Világosságban járni jó dolog. Nemcsak azért, mert kisebb valószínűséggel esünk gödörbe, sokkal inkább azért, mert érezhetjük az Isten Napfényének ízét, mely az egyedüli garanciája annak, hogy ne keseredjünk meg, s a fényfelé törekvő életünkben felfedezzük Istentől rendelt sorsunkat...