Bizonyságtevés...
A mai nap imádsága:
Uram!
Adj nekünk bölcsességet, hogy építően szóljunk, s szeretettel
hallgassunk, s azt adjuk szeretteinknek s embertársainknak - akiket ma
is kegyelmesen elénk hozol -, amire éppen szükségük van! Ámen
Mert
ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mivel
kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az
evangéliumot!
1 Kor 9,16
Sokat látott és tapasztalt, hívő-katolikus, nyugdíjas tanár barátunk találta volt mondani nemrégen: "Úgy látom, a katolikus egyházunknak égetően szüksége lenne egy reformációra! ...Mármint egy belsőre!" - toldotta meg mosolyogva. "Nos, a mienkre is ráférne!" - vigasztaltam/bátorítottam őt is, meg magamat is. Lassan - beleértve teológus éveimet is - több mint negyedszázada gondolkodom azon, miért is olyan a keresztények több mint kétmilliárdos tarka családja - s ezzel a vallásos meggyőződésűek között a legnagyobb tábort alkotjuk - amilyen...
Mi egyházi emberek - ki ki a maga munkaterve alapján - tesszük a dolgunkat, de lényegi, nagyságrendi áttörés mégsem történik, legalábbis pozitív irányba, nem nagyon. Az összegyházban tapasztalni kívánt áldás elmaradását aztán 'rákenjük' a szekularizációra, a fogyasztói társadalomra, néha az egyéni alkalmatlanságunkra, s ki tudja még mire... Olykor felteszem a kérdést: Nem lehet, hogy egyszerűen csak rosszul prédikálunk? Áldott emlékű első esperesem Labossa Lajos, szeretett "lalabácsi" mondta el nemegyszer LMK-án (Lelkészi Munka Közösség): "Minket evangélikusokat azért szeretnek, mert krisztocentrikusan prédikálunk." Az ő megállapítását tegyük fel most kérdésként: "Krisztocentrikusan prédikálunk?"
Ha igen, akkor a nyáj marad, ha nem akkor szalad! Aki az Isten-adta Élet elkötelezettségében megy szószékre, az az Életről prédikál, ahogyan a Mester is tette. Az élet pedig nem más, mint növekedés - biblikusan megfogalmazva: Szentlélekben való öröm. A gyarapodás aztán megtapasztalható testiekben és lelkiekben, anyagiakban és szellemiekben, érzésekben és élményekben, hitben és szeretetben. El kellene gondolkodnunk azon, hogy a nyájnak nem "édes borra", hanem tiszta, üdítő forrásvízre van/lenne szüksége. Talán még emlékszünk a konfirmációkor nekünk tanított káté-igazságra: "Egyház ott van, ahol az evangéliumot helyesen hirdetik/tanítják, s helyesen (Krisztus rendelése szerint) szolgálják ki a szentségeket."
S még mielőtt az önmarcangolás keserédes kísértésébe esnék, hadd szögezzem le: a kereszténység nem egyenlő a papok, lelkészek, lelkipásztorok, prédikátorok egyéni életével. A kereszténység az isteni kegyelemre hagyatkozás közösségi aktusa... Ezzel nem kisebbíteni kívánom az egyházi emberek felelősségét, hiszen ők - elméletben - az egyház lelkiismeretének hangjai. S ahogyan Pálnak, úgy nekik is "Jajj!", ha nem hirdetik lelkiismeretesen az evangéliumot.
Kényszerből szeretni csak színből lehet, szívből sosem. Aki viszont szívből szeret az azt, soha nem érdekből teszi, hanem azért, mert édes teher nehezedik rá. Ezért mondja Jézus Urunk: "Az én terhem könnyű, s az én igám gyönyörűséges." Lutherkabátban vagy anélkül, az ezerarcú bizonyságtevés mindannyiunk Istentől rendelt feladata. Ő mára is el(ő)készíti a lehetőséget, hogy egy biztató szavunkban, mosolyunkban vagy érintésünkben megnyilvánuljon az Ő megtartó, felvigyázó szeretete...
1 Kor 9,16
Sokat látott és tapasztalt, hívő-katolikus, nyugdíjas tanár barátunk találta volt mondani nemrégen: "Úgy látom, a katolikus egyházunknak égetően szüksége lenne egy reformációra! ...Mármint egy belsőre!" - toldotta meg mosolyogva. "Nos, a mienkre is ráférne!" - vigasztaltam/bátorítottam őt is, meg magamat is. Lassan - beleértve teológus éveimet is - több mint negyedszázada gondolkodom azon, miért is olyan a keresztények több mint kétmilliárdos tarka családja - s ezzel a vallásos meggyőződésűek között a legnagyobb tábort alkotjuk - amilyen...
Mi egyházi emberek - ki ki a maga munkaterve alapján - tesszük a dolgunkat, de lényegi, nagyságrendi áttörés mégsem történik, legalábbis pozitív irányba, nem nagyon. Az összegyházban tapasztalni kívánt áldás elmaradását aztán 'rákenjük' a szekularizációra, a fogyasztói társadalomra, néha az egyéni alkalmatlanságunkra, s ki tudja még mire... Olykor felteszem a kérdést: Nem lehet, hogy egyszerűen csak rosszul prédikálunk? Áldott emlékű első esperesem Labossa Lajos, szeretett "lalabácsi" mondta el nemegyszer LMK-án (Lelkészi Munka Közösség): "Minket evangélikusokat azért szeretnek, mert krisztocentrikusan prédikálunk." Az ő megállapítását tegyük fel most kérdésként: "Krisztocentrikusan prédikálunk?"
Ha igen, akkor a nyáj marad, ha nem akkor szalad! Aki az Isten-adta Élet elkötelezettségében megy szószékre, az az Életről prédikál, ahogyan a Mester is tette. Az élet pedig nem más, mint növekedés - biblikusan megfogalmazva: Szentlélekben való öröm. A gyarapodás aztán megtapasztalható testiekben és lelkiekben, anyagiakban és szellemiekben, érzésekben és élményekben, hitben és szeretetben. El kellene gondolkodnunk azon, hogy a nyájnak nem "édes borra", hanem tiszta, üdítő forrásvízre van/lenne szüksége. Talán még emlékszünk a konfirmációkor nekünk tanított káté-igazságra: "Egyház ott van, ahol az evangéliumot helyesen hirdetik/tanítják, s helyesen (Krisztus rendelése szerint) szolgálják ki a szentségeket."
S még mielőtt az önmarcangolás keserédes kísértésébe esnék, hadd szögezzem le: a kereszténység nem egyenlő a papok, lelkészek, lelkipásztorok, prédikátorok egyéni életével. A kereszténység az isteni kegyelemre hagyatkozás közösségi aktusa... Ezzel nem kisebbíteni kívánom az egyházi emberek felelősségét, hiszen ők - elméletben - az egyház lelkiismeretének hangjai. S ahogyan Pálnak, úgy nekik is "Jajj!", ha nem hirdetik lelkiismeretesen az evangéliumot.
Kényszerből szeretni csak színből lehet, szívből sosem. Aki viszont szívből szeret az azt, soha nem érdekből teszi, hanem azért, mert édes teher nehezedik rá. Ezért mondja Jézus Urunk: "Az én terhem könnyű, s az én igám gyönyörűséges." Lutherkabátban vagy anélkül, az ezerarcú bizonyságtevés mindannyiunk Istentől rendelt feladata. Ő mára is el(ő)készíti a lehetőséget, hogy egy biztató szavunkban, mosolyunkban vagy érintésünkben megnyilvánuljon az Ő megtartó, felvigyázó szeretete...
Életünk...
A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy táplálod testemet, s lelkemet is! Add, hogy életem Téged szolgáljon, minden nap! Ámen
Nem jól dicsekedtek ti. Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti?
1 Kor 5,6
A
nagy sikerek sokszor kis dolgokon múlnak. Olykor egy "véletlen" segít
minket el a megoldáshoz, amit már régóta kerestünk. Évekkel ezelőtt
Széchenyi Nagycenken kiállított íróasztalán olvastam egyik levelét,
melyben ezt írta: "kevés pénz és egy kis jóakarat igazán nagy dolgokra
képes".
Sok
apró mozzanatból áll össze a mozgókép, sok kis lépéssel lehet eljutni a
célba... Mostanában nem sokan hisznek a kitartó munka
eredményességében, hiszen ezidőtájt nem a hangya-szorgalom a
célravezető, hanem az "ügyes hozzáállás"! Mindeközben az vész el az
emberlétünkből, ami a legfontosabb benne: az alkotás öröme, hiszen a
spekuláció az csak közgazdasági értelemben értékteremtés, kevesek
érték-halmozása - mások kárára. Mindezeken túl, az ember
istenképűségének látványos elveszejtése is, mivel Isten az embert a
közösségbe, a közösségért, egymás (meg)segítésére, együttmunkálkodásra
teremtette... Márpedig a tőzsde nem a kölcsönös előnyökön nyugvó
szerződések megkötésének legkiválóbb helye, hanem általában a pénzügyi-,
gazdasági egyenlőtlenségek ördögi demonstrációjának látványos színtere.
(Hogyan magyarázhatnánk meg akkor másképpen, hogy sokak tiltakozása
ellenére alapvető élelmiszerekre még mindig(!) spekulálnak -, jóllehet
évente milliók halnak éhen?) Tény, ami munka nélkül óriási nyereség az
egyik oldalon, az munkával létrehozott teljesítmény tragikus elvesztése a
másik oldalon. (A tőzsdén ugyanis mindig kevesek nyernek - és sokan
veszítenek... ez utóbbit azonban nem szokták reklámozni!)
Mindannyian
keressük életünkben a nagy Szerelmet, s ha nem is az eszményi mennyei,
de hétköznapi, földi, személyes boldogságunkat. Bizony, nem kis
eredmény, ha valaki a hétköznapok küzdelmeiben boldogulni tud! De hogyan
lehetséges ez, sőt, lehetséges-e ez egyáltalán vagy csak ideológiával
megtűzdelt álmodozásról beszélhetünk?
Ahogyan
egy kicsiny kovász megkeleszti az egész tésztát, ugyanígy az Isten
gondviselésébe vetett hitünk, a krisztusi reménységünk megújítja lankadó
akaratunkat! Egy-egy semmibe sem kerülő kicsiny mosoly, egy-egy őszinte
szó az egész napot derűssé teheti. A napi gondok alatt meggörnyedt
lelkünk felszabadul, ha gondolatainkat napközben, akár csak sóhajtásnyi
időre is, de Isten felé irányítjuk. Rutin-zakatolású óráinkat másképpen
éljük át/meg, ha egy-egy percecskét vagy pillanatot közvetlen Isten
kezéből veszünk. Ez történi meg velünk, amikor rácsodálkozunk a szépre,
amikor esélyt adunk a jó kibontakozására, amikor együtt munkálkodunk az
aznapra kapott isteni kegyelemmel. Ez az igazi élet: Istenünk
szeretetének megtapasztalása sorsunkban... Az ilyen ÉLETnek csodálatos
az íze, s bódítóan kellemes az illata, mint a frissen sült (igazi,
kondíciójavító vegyszerektől mentes!) kenyérnek...
Kommunikációnk...
A mai nap imádsága:
URam! Tisztítsd meg szívemet, hogy tiszták legyenek szavaim, s hitelesek cselekedeteim! Ámen
Hazug hírt ne terjessz!
2 Móz 23,1
Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.
Ef 4,29
Az élet improvizáció, prezentáció és kommunikáció! - tanítják a karrier-tanfolyamokon a notorikus előbbre-, és följebb vágyóknak. Tegyük hozzá gyorsan: jól improvizálni csak az tud, aki sokat gyakorol, prezentálni csak azt lehet, ami van, s a kommunikációnk is csak akkor lehet sikeres, ha az nem önmagáért, csak úgy "időtöltés gyanánt" van, hanem a tartalmat, építő információt közöl, oszt meg a felebaráttal.
Az információ birtoklása mindig hatalmat jelentett, a média pedig mára hatalmi ágként fungál. Hamarabb tudni valamit, valóságközeliként ismerni meg egy jelenségét bizony gazdasági előnyt jelent, s ezért az információkkal való kereskedés a "modern" társadalom velejárója. Amit egyik országban korrupciónak minősítenek, az bizonyos összefüggésekben más megvilágításba kerül, s társadalmilag elfogadott keretek közötti lobbizásnak tartják. A hiteles hír birtoklása nemcsak előnyt teremt, de egyeseknek hátrányt is jelenthet. Ezért gyakran megtörténik, hogy nem szívesen tárják fel a valóságot - gondoljunk csak pl. fukusimai atomreaktorban mért sugárzásértékekkel való TEPCO-manipulációra -, s ezért vannak jelen a kommunikációnkban a féligazságok, melyekből következtetni a valóságra kevesek kiváltsága. Így bonyolódik aztán a bel-, s külpolitika... Pedig minden olyan egyszerű lenne - ahogyan Kossuth Lajos mondta -, a politikában, közéletben csak egy dologra kellene odafigyelni: "hazudni nem lenne szabad".
Amit a nagy-magas politikában elítélünk - joggal -, azt ugyanúgy elítélésre méltónak kellene tartanunk a magánéletben is! Hazug hírt, rosszindulatból fakadó "információt" terjeszteni nemcsak csúnya, de veszélyes dolog is. Hiába áltatjuk magunkat, hogy a cél érdekében nem árt egy kis "csúsztatás", az információink másképpen való prezentálása - ha etikátlan az eszköz, akkor ördögivé válik maga a cél is. Nem fog valódi örömöt jelenti a siker, ha azt csak úgy tudjuk elérni, hogy közben átgázolunk embereken, tisztességen, magát a JóIstenet is félreállítva!
Így függ össze minden mindennel, s válnak a bonyolult dolgok is kezelhetően-egyszerűvé, s ad tisztánlátást az Istenre hagyatkozás. Aki tehát építeni akarja önmagát, s a közösséget is építeni - ami természetesen az ő védelmének is a biztosítéka -, akkor nemcsak fogadnia kell a kegyelmet, de illene is megtartania az Igét...
2 Móz 23,1
Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.
Ef 4,29
Az élet improvizáció, prezentáció és kommunikáció! - tanítják a karrier-tanfolyamokon a notorikus előbbre-, és följebb vágyóknak. Tegyük hozzá gyorsan: jól improvizálni csak az tud, aki sokat gyakorol, prezentálni csak azt lehet, ami van, s a kommunikációnk is csak akkor lehet sikeres, ha az nem önmagáért, csak úgy "időtöltés gyanánt" van, hanem a tartalmat, építő információt közöl, oszt meg a felebaráttal.
Az információ birtoklása mindig hatalmat jelentett, a média pedig mára hatalmi ágként fungál. Hamarabb tudni valamit, valóságközeliként ismerni meg egy jelenségét bizony gazdasági előnyt jelent, s ezért az információkkal való kereskedés a "modern" társadalom velejárója. Amit egyik országban korrupciónak minősítenek, az bizonyos összefüggésekben más megvilágításba kerül, s társadalmilag elfogadott keretek közötti lobbizásnak tartják. A hiteles hír birtoklása nemcsak előnyt teremt, de egyeseknek hátrányt is jelenthet. Ezért gyakran megtörténik, hogy nem szívesen tárják fel a valóságot - gondoljunk csak pl. fukusimai atomreaktorban mért sugárzásértékekkel való TEPCO-manipulációra -, s ezért vannak jelen a kommunikációnkban a féligazságok, melyekből következtetni a valóságra kevesek kiváltsága. Így bonyolódik aztán a bel-, s külpolitika... Pedig minden olyan egyszerű lenne - ahogyan Kossuth Lajos mondta -, a politikában, közéletben csak egy dologra kellene odafigyelni: "hazudni nem lenne szabad".
Amit a nagy-magas politikában elítélünk - joggal -, azt ugyanúgy elítélésre méltónak kellene tartanunk a magánéletben is! Hazug hírt, rosszindulatból fakadó "információt" terjeszteni nemcsak csúnya, de veszélyes dolog is. Hiába áltatjuk magunkat, hogy a cél érdekében nem árt egy kis "csúsztatás", az információink másképpen való prezentálása - ha etikátlan az eszköz, akkor ördögivé válik maga a cél is. Nem fog valódi örömöt jelenti a siker, ha azt csak úgy tudjuk elérni, hogy közben átgázolunk embereken, tisztességen, magát a JóIstenet is félreállítva!
Így függ össze minden mindennel, s válnak a bonyolult dolgok is kezelhetően-egyszerűvé, s ad tisztánlátást az Istenre hagyatkozás. Aki tehát építeni akarja önmagát, s a közösséget is építeni - ami természetesen az ő védelmének is a biztosítéka -, akkor nemcsak fogadnia kell a kegyelmet, de illene is megtartania az Igét...
Szeretetért...
A mai nap imádsága:
Uram!
Talentumaiddal gazdagon megajándékoztál engem. Egészséget és mosolyt
adtál, értelmes feladatokat bízol rám és reménységgel teli napokkal
veszel körbe. Jóságod jeleit mégsem vagyok hajlandó észrevenni...
Szereteted tálentumait nekem adtad, s én félelmemben elástam
lehetőségeimet, s nem engedtem másokat az életembe... Ítélj meg Uram,
hogy életem napjait ne magamnak tartogassam, hanem áldásod titkait
másokkal megosztva, velük együtt, dicsérhesselek az Életért! Ámen
Minden
lélek engedelmeskedjen a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom
mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől
rendeltetett. Róma 13,1
"Teológia előtt három szemeszteren keresztül antropológiai tanulmányokat végzett"... szakmai önéletrajzomban így is szerepelhetne az a másfél esztendő, amit 80-as évek elején Lentiben, sorkatonai szolgálattevőként, több mint száz teológus sorstársammal s mintegy 2400 az ország összes területéről odakerült fiatalemberrel, több száz "előfelvételissel" is - "tölthettem"... Sokféle emberrel találkoztam. Jókkal és csodálatra méltókkal, s gonoszkodó hitványokkal is. Egyszer egyik hivatásos tiszti állományba tartozó elöljáróm egy kötelező "politikai továbbképző" kiscsoportos foglalkozáson engem "provokálandó" megkérdezte: "Hogyan látom a jelenlegi hatalmat, Istentől van-e vagy sem?" 1982-őt írtak akkor, s elöljárómnak nagyon tetszett a válaszom... Páltól idéztem a fenti igét, megerősítve azzal, hogy Jézus Urunk is azt mondta Pilátusnak: "Semmi hatalmad nem lenne, ha felülről nem adatott volna neked!" Megtanultam, átéltem: Hamis, istentelen ideológiát túlélni - testileg is lelkileg is - csak az Istenbe kapaszkodva lehet. Voltak néhányan, akiket megtörtek a katonaság élményei... nem lettek papok, lelkészek, prédikátorok. Több mint húsz év után, amikor a vasfüggöny szabadságot beárnyékoló rideg valósága már a történelemkönyv lapjaiba szelídült - nem tudom ilyen egyszerűen megválaszolni a kérdést, mert az újra felveti a problémát: "Tényleg minden hatalom az Istentől van?"
Egy bizonyos: A világ hierarchikus. Mikrokozmosz és makrokozmosz sem létezne hierarchia nélkül, s jóllehet egyik fogaskerék kicsi, a másik pedig nagy, de a JóIsten órájában (teremtettség) mindegyik azonos fontossággal bír - egyik sem forog a másik nélkül! Nincs ez másképpen az embervilágban sem. (Az ember tragédiája pontosan az, hogy időről-időre kikapcsolja embertársait a forgásból-pörgésből, deklarálva: Te nem is vagy fontos, nélküled is jár az élet órája! Az óra lehet hogy ketyeg, de a mutatója nem lendül tovább...) Egyik bölcs szerzetes barátunktól tanultam: "Az egyházat az engedelmesség tartja meg, s az engedetlenség viszi előre." Vannak pillanatok, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy ki milyen oldalon áll: az Isten akaratát szolgálja vagy a megromlott természetű emberét. Ilyenkor - szintén a Szentírás alapján - "Istennek kell engedelmeskednünk, mintsem embernek".
Isten a hatalmat, legyen az családapai vagy miniszterelnöki, azért adta, hogy azzal emeljünk, ne pedig sújtsunk. Az a családapa, aki hatalmával visszaélve veri a gyermekeit, a saját jövőjét veri szét, teszi tönkre... Lehet, hogy élete végén csillogó kastélyában vagy velneszes idősek otthonában kaviárt és pezsgőt kap minden reggel, s kivétel nélkül mindenki vigyorog rá, »mert meg- és ki van fizetve«, de őszinte mosolyt, baráti szót nem kap senkitől és gyerekei sem nyitják rá az ajtót... Kerényi Lajos atya, aki sok embert látogat a kórházakban, mondta egyszer: "Ateista embert még nem láttam meghalni!" Ez a meglátás is alátámasztja, Istenre utalt lények vagyunk... Őt kikerülni nem tudjuk. Minden hatalmat, kicsit és nagyot, politikait és gazdaságit, testit és lelkit az Isten egyszer számonkér. Aki azonban a Legnagyobb Hatalomra hagyatkozva használja kapott hatalmát, az mindig emelt fővel járhat, sőt dicséretet is kaphat... bár nem azért teszi, hanem lelkének békéjéért, hiszen nincs boldogságosabb, mint belesimulni Isten teremtői akarátába.
"Teológia előtt három szemeszteren keresztül antropológiai tanulmányokat végzett"... szakmai önéletrajzomban így is szerepelhetne az a másfél esztendő, amit 80-as évek elején Lentiben, sorkatonai szolgálattevőként, több mint száz teológus sorstársammal s mintegy 2400 az ország összes területéről odakerült fiatalemberrel, több száz "előfelvételissel" is - "tölthettem"... Sokféle emberrel találkoztam. Jókkal és csodálatra méltókkal, s gonoszkodó hitványokkal is. Egyszer egyik hivatásos tiszti állományba tartozó elöljáróm egy kötelező "politikai továbbképző" kiscsoportos foglalkozáson engem "provokálandó" megkérdezte: "Hogyan látom a jelenlegi hatalmat, Istentől van-e vagy sem?" 1982-őt írtak akkor, s elöljárómnak nagyon tetszett a válaszom... Páltól idéztem a fenti igét, megerősítve azzal, hogy Jézus Urunk is azt mondta Pilátusnak: "Semmi hatalmad nem lenne, ha felülről nem adatott volna neked!" Megtanultam, átéltem: Hamis, istentelen ideológiát túlélni - testileg is lelkileg is - csak az Istenbe kapaszkodva lehet. Voltak néhányan, akiket megtörtek a katonaság élményei... nem lettek papok, lelkészek, prédikátorok. Több mint húsz év után, amikor a vasfüggöny szabadságot beárnyékoló rideg valósága már a történelemkönyv lapjaiba szelídült - nem tudom ilyen egyszerűen megválaszolni a kérdést, mert az újra felveti a problémát: "Tényleg minden hatalom az Istentől van?"
Egy bizonyos: A világ hierarchikus. Mikrokozmosz és makrokozmosz sem létezne hierarchia nélkül, s jóllehet egyik fogaskerék kicsi, a másik pedig nagy, de a JóIsten órájában (teremtettség) mindegyik azonos fontossággal bír - egyik sem forog a másik nélkül! Nincs ez másképpen az embervilágban sem. (Az ember tragédiája pontosan az, hogy időről-időre kikapcsolja embertársait a forgásból-pörgésből, deklarálva: Te nem is vagy fontos, nélküled is jár az élet órája! Az óra lehet hogy ketyeg, de a mutatója nem lendül tovább...) Egyik bölcs szerzetes barátunktól tanultam: "Az egyházat az engedelmesség tartja meg, s az engedetlenség viszi előre." Vannak pillanatok, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy ki milyen oldalon áll: az Isten akaratát szolgálja vagy a megromlott természetű emberét. Ilyenkor - szintén a Szentírás alapján - "Istennek kell engedelmeskednünk, mintsem embernek".
Isten a hatalmat, legyen az családapai vagy miniszterelnöki, azért adta, hogy azzal emeljünk, ne pedig sújtsunk. Az a családapa, aki hatalmával visszaélve veri a gyermekeit, a saját jövőjét veri szét, teszi tönkre... Lehet, hogy élete végén csillogó kastélyában vagy velneszes idősek otthonában kaviárt és pezsgőt kap minden reggel, s kivétel nélkül mindenki vigyorog rá, »mert meg- és ki van fizetve«, de őszinte mosolyt, baráti szót nem kap senkitől és gyerekei sem nyitják rá az ajtót... Kerényi Lajos atya, aki sok embert látogat a kórházakban, mondta egyszer: "Ateista embert még nem láttam meghalni!" Ez a meglátás is alátámasztja, Istenre utalt lények vagyunk... Őt kikerülni nem tudjuk. Minden hatalmat, kicsit és nagyot, politikait és gazdaságit, testit és lelkit az Isten egyszer számonkér. Aki azonban a Legnagyobb Hatalomra hagyatkozva használja kapott hatalmát, az mindig emelt fővel járhat, sőt dicséretet is kaphat... bár nem azért teszi, hanem lelkének békéjéért, hiszen nincs boldogságosabb, mint belesimulni Isten teremtői akarátába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése