A dicsőítés fontossága
„Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!” (Zsoltárok 150:6)
Az amerikai Kansas Cityben egy nő bement egy cukrászdába, hogy vegyen egy tölcsér fagylaltot. Miután megkapta a fagyiját, megfordult, és szembe találta magát Paul Newmannel, aki éppen a Mr. és Mrs. Bridge című film forgatásán tartózkodott a városban. „Hello” – köszönt rá a férfi. Sugárzó kék szemétől a nő térde reszketni kezdett. Nagy nehezen ki tudta fizetni a fagylaltot, majd dobogó szívvel elhagyta a boltot. Miután kissé megnyugodott, észrevette, hogy nincs meg a fagyija. Visszaindult a boltba, és az ajtóban újból összetalálkozott Newmannel. „A fagylaltját keresi?” – kérdezte a színész. Az asszony bólintott, mivel képtelen volt megszólalni. „Betette a táskájába a visszajáróval együtt” – felelte a férfi mosolyogva. Mikor volt legutóbb, hogy Isten dicsőítése közben a térded elgyengült, a pulzusod megugrott, és a szívedet mintha elöntötte volna valami? Ha nem emlékszel rá, akkor az önérdek, a sokféle elfoglaltság, vagy a lelki gőg, az önteltség arra csábított, hogy kisebb dolgokban keress megelégedést. Az egyik énekíró így határozza meg a dicsőítés fogalmát: „Amikor elveszünk, elmerülünk a csodálatban, a szeretetben és a dicséretben”. A zsoltáríró az emberi érzelmek teljes skáláját leírja, de mindenek felett egy dologra összpontosít: a dicsőítésre. Utolsó zsoltárában így ír: „Dicsérjétek az Urat! Dicsérjétek Istent szentélyében, dicsérjétek a hatalmas égboltozaton! Dicsérjétek hatalmas tetteiért, dicsérjétek nagyságához méltóan! Dicsérjétek kürtzengéssel, dicsérjétek lanttal és hárfával! Dicsérjétek dobbal, körtáncot járva, dicsérjétek citerával és fuvolával! Dicsérjétek csengő cintányérral, dicsérjétek zengő cintányérral! Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!” (Zsoltárok 150:1-6)
„Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az Úr előtt!” (Zsoltárok 95:6)
Bob Green, a Chicago Tribune rovatvezetője kislányának első évét írja le a Jó reggelt, Napsugár! című könyvében. Amikor a kis Amanda mászni kezdett, ezt jegyezte fel róla: „Ehhez nagyon nehezen tudok hozzászokni. Mondjuk, az ágyban fekszem, és olvasok, vagy tévézek. Hirtelen lenézek, és az ágy lábánál ott van a kis Amanda feje, és engem bámul. Úgy tűnik, olyan tárgy lettem, ami egészen lenyűgözi őt… Miután hónapokig én mentem hozzá, most úgy döntött, hogy ő jön hozzám. Nem igazán tudom, hogy reagáljak. Csak arra gondolhatok, hogy tetszik neki az ötlet, hogy idejöjjön, és engem nézzen. Nem vár érte semmilyen viszonzást. Tekintetünk találkozik, aztán pár perc múlva úgy dönt, hogy visszatér a nappaliba, megfordul és elmászik.” Elég csak ránéznünk arra, akit szeretünk, és már ez élvezettel tölt el bennünket. Ugyanez az érzés örvendeztet meg minket, amikor Istent dicsőítjük, és jelenlétének napfényében sütkérezünk. Ez olyan dolog, amire időt kell szakítanunk, másként nem fogjuk megtenni. Veszélyes minden olyan tanítás vagy dogma, ami csak arra koncentrál, hogy mi mit akarunk kapni Istentől, és figyelmen kívül hagyja azt, hogy Ő mire teremtett és miért váltott meg minket: hogy Őt dicsőítsük (Jelenések 4:11). Hogyan közeledhetünk Istenhez? „Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel!...” (Zsoltárok 100:4). Milyen gyakran kell dicsőítenünk Őt? „Naponta hétszer dicsérlek téged…” (Zsoltárok 119:164). Miért kell dicsőítenünk Istent? „…hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (1Péter 2:9).
Az amerikai Kansas Cityben egy nő bement egy cukrászdába, hogy vegyen egy tölcsér fagylaltot. Miután megkapta a fagyiját, megfordult, és szembe találta magát Paul Newmannel, aki éppen a Mr. és Mrs. Bridge című film forgatásán tartózkodott a városban. „Hello” – köszönt rá a férfi. Sugárzó kék szemétől a nő térde reszketni kezdett. Nagy nehezen ki tudta fizetni a fagylaltot, majd dobogó szívvel elhagyta a boltot. Miután kissé megnyugodott, észrevette, hogy nincs meg a fagyija. Visszaindult a boltba, és az ajtóban újból összetalálkozott Newmannel. „A fagylaltját keresi?” – kérdezte a színész. Az asszony bólintott, mivel képtelen volt megszólalni. „Betette a táskájába a visszajáróval együtt” – felelte a férfi mosolyogva. Mikor volt legutóbb, hogy Isten dicsőítése közben a térded elgyengült, a pulzusod megugrott, és a szívedet mintha elöntötte volna valami? Ha nem emlékszel rá, akkor az önérdek, a sokféle elfoglaltság, vagy a lelki gőg, az önteltség arra csábított, hogy kisebb dolgokban keress megelégedést. Az egyik énekíró így határozza meg a dicsőítés fogalmát: „Amikor elveszünk, elmerülünk a csodálatban, a szeretetben és a dicséretben”. A zsoltáríró az emberi érzelmek teljes skáláját leírja, de mindenek felett egy dologra összpontosít: a dicsőítésre. Utolsó zsoltárában így ír: „Dicsérjétek az Urat! Dicsérjétek Istent szentélyében, dicsérjétek a hatalmas égboltozaton! Dicsérjétek hatalmas tetteiért, dicsérjétek nagyságához méltóan! Dicsérjétek kürtzengéssel, dicsérjétek lanttal és hárfával! Dicsérjétek dobbal, körtáncot járva, dicsérjétek citerával és fuvolával! Dicsérjétek csengő cintányérral, dicsérjétek zengő cintányérral! Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!” (Zsoltárok 150:1-6)
„Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az Úr előtt!” (Zsoltárok 95:6)
Bob Green, a Chicago Tribune rovatvezetője kislányának első évét írja le a Jó reggelt, Napsugár! című könyvében. Amikor a kis Amanda mászni kezdett, ezt jegyezte fel róla: „Ehhez nagyon nehezen tudok hozzászokni. Mondjuk, az ágyban fekszem, és olvasok, vagy tévézek. Hirtelen lenézek, és az ágy lábánál ott van a kis Amanda feje, és engem bámul. Úgy tűnik, olyan tárgy lettem, ami egészen lenyűgözi őt… Miután hónapokig én mentem hozzá, most úgy döntött, hogy ő jön hozzám. Nem igazán tudom, hogy reagáljak. Csak arra gondolhatok, hogy tetszik neki az ötlet, hogy idejöjjön, és engem nézzen. Nem vár érte semmilyen viszonzást. Tekintetünk találkozik, aztán pár perc múlva úgy dönt, hogy visszatér a nappaliba, megfordul és elmászik.” Elég csak ránéznünk arra, akit szeretünk, és már ez élvezettel tölt el bennünket. Ugyanez az érzés örvendeztet meg minket, amikor Istent dicsőítjük, és jelenlétének napfényében sütkérezünk. Ez olyan dolog, amire időt kell szakítanunk, másként nem fogjuk megtenni. Veszélyes minden olyan tanítás vagy dogma, ami csak arra koncentrál, hogy mi mit akarunk kapni Istentől, és figyelmen kívül hagyja azt, hogy Ő mire teremtett és miért váltott meg minket: hogy Őt dicsőítsük (Jelenések 4:11). Hogyan közeledhetünk Istenhez? „Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel!...” (Zsoltárok 100:4). Milyen gyakran kell dicsőítenünk Őt? „Naponta hétszer dicsérlek téged…” (Zsoltárok 119:164). Miért kell dicsőítenünk Istent? „…hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (1Péter 2:9).
Amikor az érzések és a hit összeütköznek
„Szomorú az én lelkem mindhalálig…” (Márk 14:34)
Hallottad már valaha ezeket a szavakat: „Nem kellene így érezned. Ha jobban bíztál volna Istenben, akkor most nem lennél ennyire letörve érzelmileg, és nem éreznéd úgy, hogy fel akarod adni. Egy jó nagy adag hitre és imádságra van szükséged!” Amikor az életben minden összedől, a jó szándékú barátok azt hiszik, hogy az ilyen szavak segítenek azonnal összeszedni magad. De ez nem így van; sőt megtörténhet, hogy ettől csak még rosszabbul érezzük magunkat. Emlékszel Jób barátaira? Akkor hát mit kell tennünk, ha ilyen gyötrő, aggasztó, csüggesztő érzések lesznek úrrá rajtunk? 1) Értsd meg, hogy az érzések sem nem jók, sem nem rosszak. Attól, hogy ilyesmit érzel, nem leszel kevésbé lelki, és nem leszel hívőbb attól, ha nem érzel ilyet. Ezek csak emberi érzések, melyek mindannyiunkban megvannak. Senki sem élt át nagyobb érzelmi fájdalmat, mint Jézus: „Szomorú az én lelkem mindhalálig”. Úgy érezte, hogy mindjárt belehal. Ilyen mély érzések fenyegették életét! Ő azonban nem rejtegette vagy tagadta érzéseit, és nem kárhoztatta magát azért, mert így érez. A tagadás csak erősíti az érzelmet. Jézus nyíltan megvallotta érzéseit, a megfelelő módon kezelve őket. Gyötrődésében kétszer is így imádkozott: „Atyám… Kérlek, vedd el tőlem… ezt a szenvedést…” (Márk 14:36 NLT). Az Atya nem tett szemrehányást, nem dorgálta meg azért a kéréséért, hogy szerette volna elkerülni ezt a helyzetet; nem szidta le érzéseiért, és téged sem fog leszidni érte. 2) Értsd meg, hogy nem az érzéseid diktálják a lehetőségeidet, és nem érvénytelenítik választásaidat. Lehetnek rossz érzéseid, és mégis tudsz jó döntéseket hozni! Fájdalomtól összetörten Jézus ezt mondta: „…mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te” (Márk 14:36). Válaszd Isten akaratát, bárhogy is érzel, és Ő meg fog erősíteni, hogy kezelni tudd a nehéz időket.
Hallottad már valaha ezeket a szavakat: „Nem kellene így érezned. Ha jobban bíztál volna Istenben, akkor most nem lennél ennyire letörve érzelmileg, és nem éreznéd úgy, hogy fel akarod adni. Egy jó nagy adag hitre és imádságra van szükséged!” Amikor az életben minden összedől, a jó szándékú barátok azt hiszik, hogy az ilyen szavak segítenek azonnal összeszedni magad. De ez nem így van; sőt megtörténhet, hogy ettől csak még rosszabbul érezzük magunkat. Emlékszel Jób barátaira? Akkor hát mit kell tennünk, ha ilyen gyötrő, aggasztó, csüggesztő érzések lesznek úrrá rajtunk? 1) Értsd meg, hogy az érzések sem nem jók, sem nem rosszak. Attól, hogy ilyesmit érzel, nem leszel kevésbé lelki, és nem leszel hívőbb attól, ha nem érzel ilyet. Ezek csak emberi érzések, melyek mindannyiunkban megvannak. Senki sem élt át nagyobb érzelmi fájdalmat, mint Jézus: „Szomorú az én lelkem mindhalálig”. Úgy érezte, hogy mindjárt belehal. Ilyen mély érzések fenyegették életét! Ő azonban nem rejtegette vagy tagadta érzéseit, és nem kárhoztatta magát azért, mert így érez. A tagadás csak erősíti az érzelmet. Jézus nyíltan megvallotta érzéseit, a megfelelő módon kezelve őket. Gyötrődésében kétszer is így imádkozott: „Atyám… Kérlek, vedd el tőlem… ezt a szenvedést…” (Márk 14:36 NLT). Az Atya nem tett szemrehányást, nem dorgálta meg azért a kéréséért, hogy szerette volna elkerülni ezt a helyzetet; nem szidta le érzéseiért, és téged sem fog leszidni érte. 2) Értsd meg, hogy nem az érzéseid diktálják a lehetőségeidet, és nem érvénytelenítik választásaidat. Lehetnek rossz érzéseid, és mégis tudsz jó döntéseket hozni! Fájdalomtól összetörten Jézus ezt mondta: „…mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te” (Márk 14:36). Válaszd Isten akaratát, bárhogy is érzel, és Ő meg fog erősíteni, hogy kezelni tudd a nehéz időket.
LÉGY KEGYELMES!
„... bűneink bocsánata... kegyelme gazdagságából" (Efezus 1.7)
Észrevetted már valaha, hogy milyen könnyen elítéljük mások hibáit, míg magunknak mindenféle engedményeket teszünk? Pál arról beszél, hogy Isten „kegyelme gazdagságából" bőkezűen adott nekünk. Ám mi eltorzítjuk ezt a kegyelmet, amikor nem adjuk tovább másoknak. Jézus azt mondta: „...amikor megálltok imádkozni, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket" (Márk 11:25). Nem rajtad áll, hogy eldöntsd, melyik sértést bocsátod meg, és melyiket nem, hogy folytonosan Damoklész kardjaként tarthasd valaki feje fölött. Azt a parancsot kaptuk: „...szeressed az irgalmasságot..." (Mikeás 6:8 Károli). Ez azt jelenti, hogy erre kell törekednünk, ezt kell célul kitűznünk. Ne mondd: „Megbocsátok, ha majd bizonyítja, hogy megérdemli". A bibliai megbocsátás nincs feltételekhez kötve, nem lehet megfizetni, nem lehet kiérdemelni, nem lehet kialkudni. Jézus azt mondta: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!" (Máté 10:8). „De ha megbocsátok neki, megússza." Ez nem így van, attól, hogy te megbocsátottál az ellened vétőnek, attól még vár rá bűnének következménye, valamilyen büntetés, amit meg kell fizetnie - de nem a te dolgod, hogy ezt behajtsd rajta. „Ha megbocsátok neki, megint bántani fog." A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a kapcsolat mindig ugyanolyan marad, mint volt. A bizalom újjáépítéséhez idő kell, és ahhoz is, hogy megtudjunk győződni arról, hogy a megbánás valóban őszinte. Ha valaki bántalmaz vagy veszélyeztet, bocsáss meg neki, de tarts biztonságos távolságot. „De ha megbocsátok neki, akkor azt hiszi, hogy újra megbánthat." Az igazság az, hogy így is, úgy is megteheti; mint ahogy te is megbocsáthatsz, akkor is, ha nem kéri az, aki megbántott, vagy nem mutatja a megbánás semmi jelét.
„Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. Ám ti lássátok!” (Máté 27:24)
Egyre inkább felelősség-áthárító társadalomban élünk. Nehézségeinkért mindig valaki mást hibáztatunk. „Miattuk vagyok a helyzetben. Ők tették ezt velem.” Ez nem most kezdődött. Már Ádám is azt mondta az Édenkertben Istennek: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem” (1Mózes 3:12). Bele van kódolva a génjeinkbe! Azt mondjuk, hogy a házasságunk a másik miatt ment tönkre, hogy mások hajszolnak bele minket az ivásba, hogy az étkezési szokásainkra visszavezethető betegségeinkről nem mi tehetünk, hanem a gyorséttermek. Nosza, pereljük be őket! A felelősség-áthárítás pillanatnyilag talán csökkenti a bűntudatot, de ez a játék hosszú távon halálos, és nincsenek nyertesei. Amikor Pilátus halálra ítélte Krisztust, azt mondta: „Én ártatlan vagyok ennek az embernek a vérétől… ti vagytok a felelősek!” Azt hitte, ha a zsidókat hibáztatja, elkerülheti, hogy magára haragítsa feleségét vagy a politikai bírálóit, és bizonyítja ártatlanságát. Mégsem tudta lerázni magáról az ügyet. Értsd meg ezt: döntéseidért és tetteidért Isten téged tart felelősnek. „Mert mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni!” (Róma 2:6). Ugyanígy a mulasztásokra is – ha nem hoztad meg a jó döntést, vagy nem tetted meg a helyes dolgot – kimondja az ítéletet: bűnös. Pál azt írja: „Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is” (Galata 6:7). Ha mások neked ártottak, abban ők a bűnösök, és le fogják aratni ennek következményét, de a te aratásod a te reakcióidon múlik. Az csökkenti a bűntudatot, csüggedést és stresszt, ha elismered felelősséged Isten előtt. „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem” (1Mózes 3:12)
A felelősségáthárítás olyan természetesen jött elő Ádámból és Évából, az emberiség ősszüleiből. Ugyan ki is hibáztathatná őket? Isten megtette! A bűn ennyire megváltoztatta őket. Önmagukkal való viszonyuk, egymással, a környezetükkel, sőt Istennel való kapcsolatuk gyökeresen megváltozott felelőtlenségük miatt. Mivel pedig Isten nem tud mit kezdeni azokkal, akik nem vállalják a felelősséget, kiűzte őket az Édenkertből. Mekkora árat kellett fizetniük!
Íme, két érv, hogy miért szállj ki a felelősség áthárításának játékából: 1) Mert ez áldozat szerepbe kényszerít. Amikor valaki mást tartasz felelősnek körülményeidért, azzal a változás lehetőségét az ő kezükbe teszed. Ez azt jelenti, hogy semmi sem fog változni, amíg ők nem változtatnak rajta. Ezzel a sorsod irányítását nekik adod. A körülményeiden való változtatáshoz az erőt csak akkor tudod visszaszerezni, ha elfogadod személyes felelősségedet. 2) Mert nyomorúságosan fogod érezni magad tőle. „De megbántottak!” – mondod. Igaz, de ha őrizgeted magadban a neheztelést, azzal csak magadnak okozol fájdalmat újra meg újra. a Biblia azt mondja: „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre… Ügyeljetek arra, hogy… a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön.” (Zsidók 12:14-15). Olyan gyorsan szaporodik, hogy mielőtt észrevennéd, már egész kinézeted eltorzult miatta. „Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, aki egyetlen tál ételért eladta elsőszülöttségi jogát. Mert tudjátok, hogy később, amikor örökölni akarta az áldást, elutasították, mivel a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste.” (Zsidók 12:16-17). Bocsáss meg, vedd újra saját kezedbe az életedet, és szállj ki a felelősségáthárítás játékából!
„Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket,” (Máté 6:15)
Mások hibáztatása ellenségeket teremt. Az, akit hibáztatsz, elutasítja a vádakat, számtalan bizonyítékot hoz fel ártatlansága mellett, és neheztelni fog rád. A barátai védeni fogják, és ők is az ellenségeiddé válnak. Még a saját barátaidnak is elege lesz a panaszkodásodból, és eltávolodnak tőled. A „keserűség gyökere” (ld. Zsidók 12:15). egyre csak terjed, sokakat megfertőz, és minden még rosszabb lesz. Mások hibáztatása ragályos. A kárhoztatás kárhozatást szül. Belerángatod a családodat is, így aztán ők is szenvednek. „Ne tarts barátságot a haragos természetűvel, és ne járj együtt a heveskedővel, mert megszokod ösvényeit, és magadnak állítasz csapdát!” (Példabeszédek 22:24-25). Állítsd meg! Ne ragaszd rá gyötrődésedet és hibás működésedet azokra, akik szeretnek! Mások hibáztatása függőséget okoz. Rákapunk arra az érzésre, amit akkor kell éreznünk, amikor másokat hibáztatunk, magunknak pedig mentséget találunk. Ez befolyásolja haragunkat, rávesz arra, hogy a felelősség áthárításában ne lássunk semmi rosszat. A panaszkodás egyre könnyebben fog menni, a probléma megoldása pedig egyre csak távolodik. Mint minden más függőségre, erre is igaz, hogy egyre több és több kell belőle a kívánt hatás eléréséhez. Rászoksz, hamarabb, mint gondolnád, és gyakorlott, sőt megrögzött „hibáztatás-alkoholista” leszel. A hibáztatás szabotálja a bocsánatot. Nem tudsz megbocsátani valakinek, ha közben elítéled őt és neheztelsz rá. Miközben pedig idődet és energiádat arra pazarolod, hogy a másikat hibáztasd, elveszíted jogosultságodat Isten bocsánatának elnyerésére. „Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket” (Máté 6:15). Itt az ideje kiszállni a hibáztatás játékából, felvállalni a felelősséget, és visszavenni az Istentől kapott erőt arra, hogy a dolgokra Ige szerinti módon tudj reagálni!
Észrevetted már valaha, hogy milyen könnyen elítéljük mások hibáit, míg magunknak mindenféle engedményeket teszünk? Pál arról beszél, hogy Isten „kegyelme gazdagságából" bőkezűen adott nekünk. Ám mi eltorzítjuk ezt a kegyelmet, amikor nem adjuk tovább másoknak. Jézus azt mondta: „...amikor megálltok imádkozni, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket" (Márk 11:25). Nem rajtad áll, hogy eldöntsd, melyik sértést bocsátod meg, és melyiket nem, hogy folytonosan Damoklész kardjaként tarthasd valaki feje fölött. Azt a parancsot kaptuk: „...szeressed az irgalmasságot..." (Mikeás 6:8 Károli). Ez azt jelenti, hogy erre kell törekednünk, ezt kell célul kitűznünk. Ne mondd: „Megbocsátok, ha majd bizonyítja, hogy megérdemli". A bibliai megbocsátás nincs feltételekhez kötve, nem lehet megfizetni, nem lehet kiérdemelni, nem lehet kialkudni. Jézus azt mondta: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!" (Máté 10:8). „De ha megbocsátok neki, megússza." Ez nem így van, attól, hogy te megbocsátottál az ellened vétőnek, attól még vár rá bűnének következménye, valamilyen büntetés, amit meg kell fizetnie - de nem a te dolgod, hogy ezt behajtsd rajta. „Ha megbocsátok neki, megint bántani fog." A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a kapcsolat mindig ugyanolyan marad, mint volt. A bizalom újjáépítéséhez idő kell, és ahhoz is, hogy megtudjunk győződni arról, hogy a megbánás valóban őszinte. Ha valaki bántalmaz vagy veszélyeztet, bocsáss meg neki, de tarts biztonságos távolságot. „De ha megbocsátok neki, akkor azt hiszi, hogy újra megbánthat." Az igazság az, hogy így is, úgy is megteheti; mint ahogy te is megbocsáthatsz, akkor is, ha nem kéri az, aki megbántott, vagy nem mutatja a megbánás semmi jelét.
MÁSOK HIBÁZTATÁSA
„Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. Ám ti lássátok!” (Máté 27:24)
Egyre inkább felelősség-áthárító társadalomban élünk. Nehézségeinkért mindig valaki mást hibáztatunk. „Miattuk vagyok a helyzetben. Ők tették ezt velem.” Ez nem most kezdődött. Már Ádám is azt mondta az Édenkertben Istennek: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem” (1Mózes 3:12). Bele van kódolva a génjeinkbe! Azt mondjuk, hogy a házasságunk a másik miatt ment tönkre, hogy mások hajszolnak bele minket az ivásba, hogy az étkezési szokásainkra visszavezethető betegségeinkről nem mi tehetünk, hanem a gyorséttermek. Nosza, pereljük be őket! A felelősség-áthárítás pillanatnyilag talán csökkenti a bűntudatot, de ez a játék hosszú távon halálos, és nincsenek nyertesei. Amikor Pilátus halálra ítélte Krisztust, azt mondta: „Én ártatlan vagyok ennek az embernek a vérétől… ti vagytok a felelősek!” Azt hitte, ha a zsidókat hibáztatja, elkerülheti, hogy magára haragítsa feleségét vagy a politikai bírálóit, és bizonyítja ártatlanságát. Mégsem tudta lerázni magáról az ügyet. Értsd meg ezt: döntéseidért és tetteidért Isten téged tart felelősnek. „Mert mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni!” (Róma 2:6). Ugyanígy a mulasztásokra is – ha nem hoztad meg a jó döntést, vagy nem tetted meg a helyes dolgot – kimondja az ítéletet: bűnös. Pál azt írja: „Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is” (Galata 6:7). Ha mások neked ártottak, abban ők a bűnösök, és le fogják aratni ennek következményét, de a te aratásod a te reakcióidon múlik. Az csökkenti a bűntudatot, csüggedést és stresszt, ha elismered felelősséged Isten előtt. „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem” (1Mózes 3:12)
A felelősségáthárítás olyan természetesen jött elő Ádámból és Évából, az emberiség ősszüleiből. Ugyan ki is hibáztathatná őket? Isten megtette! A bűn ennyire megváltoztatta őket. Önmagukkal való viszonyuk, egymással, a környezetükkel, sőt Istennel való kapcsolatuk gyökeresen megváltozott felelőtlenségük miatt. Mivel pedig Isten nem tud mit kezdeni azokkal, akik nem vállalják a felelősséget, kiűzte őket az Édenkertből. Mekkora árat kellett fizetniük!
Íme, két érv, hogy miért szállj ki a felelősség áthárításának játékából: 1) Mert ez áldozat szerepbe kényszerít. Amikor valaki mást tartasz felelősnek körülményeidért, azzal a változás lehetőségét az ő kezükbe teszed. Ez azt jelenti, hogy semmi sem fog változni, amíg ők nem változtatnak rajta. Ezzel a sorsod irányítását nekik adod. A körülményeiden való változtatáshoz az erőt csak akkor tudod visszaszerezni, ha elfogadod személyes felelősségedet. 2) Mert nyomorúságosan fogod érezni magad tőle. „De megbántottak!” – mondod. Igaz, de ha őrizgeted magadban a neheztelést, azzal csak magadnak okozol fájdalmat újra meg újra. a Biblia azt mondja: „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre… Ügyeljetek arra, hogy… a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön.” (Zsidók 12:14-15). Olyan gyorsan szaporodik, hogy mielőtt észrevennéd, már egész kinézeted eltorzult miatta. „Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, aki egyetlen tál ételért eladta elsőszülöttségi jogát. Mert tudjátok, hogy később, amikor örökölni akarta az áldást, elutasították, mivel a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste.” (Zsidók 12:16-17). Bocsáss meg, vedd újra saját kezedbe az életedet, és szállj ki a felelősségáthárítás játékából!
„Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket,” (Máté 6:15)
Mások hibáztatása ellenségeket teremt. Az, akit hibáztatsz, elutasítja a vádakat, számtalan bizonyítékot hoz fel ártatlansága mellett, és neheztelni fog rád. A barátai védeni fogják, és ők is az ellenségeiddé válnak. Még a saját barátaidnak is elege lesz a panaszkodásodból, és eltávolodnak tőled. A „keserűség gyökere” (ld. Zsidók 12:15). egyre csak terjed, sokakat megfertőz, és minden még rosszabb lesz. Mások hibáztatása ragályos. A kárhoztatás kárhozatást szül. Belerángatod a családodat is, így aztán ők is szenvednek. „Ne tarts barátságot a haragos természetűvel, és ne járj együtt a heveskedővel, mert megszokod ösvényeit, és magadnak állítasz csapdát!” (Példabeszédek 22:24-25). Állítsd meg! Ne ragaszd rá gyötrődésedet és hibás működésedet azokra, akik szeretnek! Mások hibáztatása függőséget okoz. Rákapunk arra az érzésre, amit akkor kell éreznünk, amikor másokat hibáztatunk, magunknak pedig mentséget találunk. Ez befolyásolja haragunkat, rávesz arra, hogy a felelősség áthárításában ne lássunk semmi rosszat. A panaszkodás egyre könnyebben fog menni, a probléma megoldása pedig egyre csak távolodik. Mint minden más függőségre, erre is igaz, hogy egyre több és több kell belőle a kívánt hatás eléréséhez. Rászoksz, hamarabb, mint gondolnád, és gyakorlott, sőt megrögzött „hibáztatás-alkoholista” leszel. A hibáztatás szabotálja a bocsánatot. Nem tudsz megbocsátani valakinek, ha közben elítéled őt és neheztelsz rá. Miközben pedig idődet és energiádat arra pazarolod, hogy a másikat hibáztasd, elveszíted jogosultságodat Isten bocsánatának elnyerésére. „Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket” (Máté 6:15). Itt az ideje kiszállni a hibáztatás játékából, felvállalni a felelősséget, és visszavenni az Istentől kapott erőt arra, hogy a dolgokra Ige szerinti módon tudj reagálni!
Veszélyes pontok!
„Ha tudná a ház ura, hogy melyik őrváltáskor jön a tolvaj, virrasztana…” (Máté 24:43)
Van három veszélyes pont, ahol az ellenség támadni fog téged: 1) fáradtság. Az ószövetségi időkben az elsőszülöttségi jog azt jelentette, hogy az illető kétszeres részt kapott az atyai örökségből. Normális esetben Ézsau fontolóra sem vette volna, hogy eladja a születési jogát, de mégis megtette kimerült állapotban. A fáradtság eredményezheti azt, hogy elveszíted a távlatot, és inkább az alapján hozol döntéseket, hogy mi kényelmes, ahelyett, hogy azt néznéd, mi lenne jó számodra hosszú távon. Figyelj a jelekre: ha éhes, haragos, magányos vagy fáradt vagy, akkor sebezhető vagy, és valószínűleg rossz döntéseket fogsz hozni. 2) izgalom. Heródes királyt elbűvölte egy táncoló lány, ezért minden óvatosságot sutba dobva ezt mondta: „Bármit kérsz, megadom neked” (Márk 6:23). Ő erre Keresztelő János fejét kérte. Heródes pedig, mivel király volt, nem vonhatta vissza a szavát. Ez a pillanatnyi gyengeség Heródesnek a királyságába és az életébe került. Vigyázz, hogy hol keresel izgalmat, és hogy hogyan reagálsz, amikor megtalálod. Sokba kerülhet az neked! 3) csüggedés. Péter egy csüggedt pillanatában olyat tett, amire nézve megesküdött, hogy soha nem fogja megtenni: megtagadta Urát. A csüggedés rávehet, hogy olyasmit mondj, amit nem is gondolsz komolyan, és olyasmit tégy, ami nem illik hozzád. Júdás azt írja: „épüljetek szentséges hitetekben, imádkozzatok a Szentlélek által, tartsátok meg magatokat Isten szeretetében” (Júdás 20-21). Ézsau fáradtsága, Heródes izgatottsága és Péter csüggedése volt az, amire Jézus gondolt, amikor azt mondta: „Ha tudná a ház ura, hogy melyik őrváltáskor jön a tolvaj, virrasztana.”
Van három veszélyes pont, ahol az ellenség támadni fog téged: 1) fáradtság. Az ószövetségi időkben az elsőszülöttségi jog azt jelentette, hogy az illető kétszeres részt kapott az atyai örökségből. Normális esetben Ézsau fontolóra sem vette volna, hogy eladja a születési jogát, de mégis megtette kimerült állapotban. A fáradtság eredményezheti azt, hogy elveszíted a távlatot, és inkább az alapján hozol döntéseket, hogy mi kényelmes, ahelyett, hogy azt néznéd, mi lenne jó számodra hosszú távon. Figyelj a jelekre: ha éhes, haragos, magányos vagy fáradt vagy, akkor sebezhető vagy, és valószínűleg rossz döntéseket fogsz hozni. 2) izgalom. Heródes királyt elbűvölte egy táncoló lány, ezért minden óvatosságot sutba dobva ezt mondta: „Bármit kérsz, megadom neked” (Márk 6:23). Ő erre Keresztelő János fejét kérte. Heródes pedig, mivel király volt, nem vonhatta vissza a szavát. Ez a pillanatnyi gyengeség Heródesnek a királyságába és az életébe került. Vigyázz, hogy hol keresel izgalmat, és hogy hogyan reagálsz, amikor megtalálod. Sokba kerülhet az neked! 3) csüggedés. Péter egy csüggedt pillanatában olyat tett, amire nézve megesküdött, hogy soha nem fogja megtenni: megtagadta Urát. A csüggedés rávehet, hogy olyasmit mondj, amit nem is gondolsz komolyan, és olyasmit tégy, ami nem illik hozzád. Júdás azt írja: „épüljetek szentséges hitetekben, imádkozzatok a Szentlélek által, tartsátok meg magatokat Isten szeretetében” (Júdás 20-21). Ézsau fáradtsága, Heródes izgatottsága és Péter csüggedése volt az, amire Jézus gondolt, amikor azt mondta: „Ha tudná a ház ura, hogy melyik őrváltáskor jön a tolvaj, virrasztana.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése