A Biblia közepe

„Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.” (Zsoltárok 118:8 Károli)

A 117. zsoltár a Biblia legrövidebb fejezete. A 119. a leghosszabb. A 118. zsoltár pedig éppen a Biblia közepén van. Előtte 594 fejezet van, és utána is 594 fejezetet találhatunk, ez összesen 1188 fejezet. Ezt a számot felbonthatjuk így is: 118-8, vagy Zsoltárok 118:8. Nos, bár tudjuk, hogy a fejezetek felosztása eredetileg nem volt benne a Szentírásban, mégis, nem érdekes, hogy jött ki ez a kis igei számtanfeladat? Vagy már eleve Isten volt a háttérben? És ha így van, akkor nem kellene a Biblia középső versének a Biblia központi mondanivalóját tartalmaznia? Hiszen éppen ezt teszi: „Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni”. A 118. zsoltárban a szerző hét indokot sorol fel, hogy miért méltó Isten a bizalmunkra: a) „Nyomorúságomban az Urat hívtam segítségül. Az Úr meghallgatott, tágas térre vitt engem.” (5. vers); b) „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?” (6. vers); c) „Velem van az Úr, segít engem, és én megvetéssel nézek gyűlölőimre.” (7. vers); d) „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit!” (17. vers); e) „Keményen megfeddett engem az Úr, de nem adott át a halálnak.” (18. vers); f) „Ez az a nap, amelyet az Úr elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen!” (24. vers); g) „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” (29. vers).

A LEGJOBBAT KIHOZNI MÁSOKBÓL

„Legyetek erősek és bátrak..." (^Mózes 31:6)

A Szentírásban Isten újra meg újra így szól: „Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük, mert maga az Ur, a te Istened megy veled, nem hagy el téged, és nem marad el tőled" (5Mózes 31:6). Miért? Hogy a legjobbat hozza ki belőlünk! A történelemkönyvek tele vannak olyan tehetséges emberek történeteivel, akikben sokáig senki nem látta mega rátermettséget, amíg valaki el nem kezdett hinni bennük. Einstein négyéves koráig nem tudott beszélni. Isaac Newton nagyon gyengén teljesített kisiskolás korában. Egy újság szerkesztője kirúgta Walt Disney-t, mert szerinte nem voltak jó ötletei. Tolsztoj abbahagyta az egyetemet. íme, a tanulság: az emberek nem egyforma ütemben fejlődnek. Ahhoz, hogy ösztönözni tudd őket, mindig a rejtett lehetőségeket kell keresned bennük. Szavaid olyan légkört teremtenek, amelyben az emberek nem csupán felismerik talentumaikat, de fejlesztik is őket, sőt jeleskednek bennük. John Erskine, a Columbia Egyetem angol nyelv és irodalom professzora tanár volt, zongoraművész, 60 könyv szerzője, a Juilliard School of Music igazgatója, népszerű és szellemes előadó. Rendkívüli pályáját felesége, Helen így jellemezte: „makacs op­timizmus". „Jó tanár volt - mondja róla a feleség - mert ő maga is izgalmas dolognak tartotta a tanulást, és bízott a jövőben." Többször is mondta feleségének: „Azt kell mondanunk a fiataloknak, hogy a legjobb könyvek még megírásra várnak; a legszebb festményeket ezután fogják megfesteni; a legjobb kormányok még ez után fognak meg­alakulni; a legjobb dolgokat majd ők fogják véghezvinni." Minden emberben ott van egy Istentől kapott hajtóerő arra, hogy elérjenek valamit. Ha meríteni tudsz ebből az erőből, és meg tudod nekik mutatni, hogy hiszel a jövőjükben, akkor szinte bármit képesek lesznek megtenni azért, hogy megfeleljenek ennek az elvárásnak.

A My Fair Lady című musicalben Eliza Doolittle, egy közönséges virágáruslány, elegáns úri hölggyé válik, aki Anglia legjobb köreiben forog. Hogyan történhetett ez meg? Mert Henry Higgins, a jeles nyelvészprofesszor úgy bánt vele, ahogy egy hölggyel illik - a lány pedig felnőtt az elvárásokhoz. Alán Loy McGinnis írja: „Egyszer egy értékesítési konfe­rencián kellett előadnom, ahol az éves jutalmakat osztották ki. Egy nő, aki hihetetlen teljesítményt nyújtott, és rendkívüli összeget keresett az eladásokból, minden érdemet az értékesítési igazgatójának tulajdonított. Ott állt a 3000 fős tömeg előtt, kezében szo­rongatva az év legjobb értékesítőjének járó díjat, és közben visszaemlékezett arra, mi­lyen nehéz időszakot élt át két évvel azelőtt. A jövője annyira sötétnek tűnt, hogy már ki akart lépni, többször is felhívta közvetlen főnökét azzal, hogy felmondjon. Az értékesíté­si igazgató azonban egyre győzködte őt, hogy még nem próbálkozott elég ideig, és hogy nem vették volna fel, ha nem látnának benne szokatlanul nagy lehetőségeket. A hangja elcsuklott, ahogy a történetet mesélte. Aztán ezt a bölcs megjegyzést tette: »Azokban a hónapokban, amikor ki akartam lépni, és nem gondoltam, hogy itt bármilyen jövőm is lenne, Joan sokkal inkább hitt bennem, mint én magamban. Ó sokkal inkább akarta a sikeremet, mint én magam«." Az igazi keresztyén jellem egyik sajátossága, hogy kész mások bátorítására és felemelésére: „...én, az Úr, a te Istened, erősen fogom jobb keze­det, és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítlek!" (Ézsaiás 41:13). Amikor más em­berekkel van dolgod, a problémákra vagy a lehetőségekre összpontosítasz?

Anne Suliivan, Helen Keller* tanára, újra meg újra megpróbálta megértetni tanítványával a sza­vak fogalmát. A tehetséges oktató fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy előhozza azt a kincset, amely mélyen eltemetve ott volt Helenben. Szó szerint rávette Helent, hogy „akarjon akarni". A The Miracle Worker [A csodatévő] című darabban láthatjuk, hogyan virágzik ki Helen, hogyan fejleszti tehetségét, amely inspirálóan hat az egész világra generációkon át. Értsd meg ezt: Isten a bátorító szavakat, tetteket és viselkedésmódot használja arra, hogy erősítse bennünk az elszántságot a si­kerre. Ahhoz, hogy mindez valóban eredményes legyen, a dicséretnek azonnalinak, konkrétnak és őszintének kell lennie. Dr. William Mayo, a híres Mayo Klinika társalapítója, gyakran dicsérte fiatal orvosait, hogy ezzel bátorítsa őket. Egyikük ezt mondta: „Mondjuk felolvastad valami kis írásodat egy munkaértekezleten, aztán később találkoztál vele a liftben vagy a hallban, ő kezet nyújtott, a válladra tette a kezét, és csendesen ezt mondta: »Szép munka«, majd egyenesen és melegen a szemedbe nézett, és ebből tudtad, hogy tényleg így gondolja. Vagy lehet, hogy néhány nap múlva egy kis üzenetet kaptál tőle, és a cetlin ilyesmi állt: »Kedves... Tegnap este újra elolvastam a tanul­mányát, és sokkal többet tanultam belőle a ...-ról, mint amit eddig tudtam. Jó munka.« Higgye el, nagyra becsültük az ilyen kis üzeneteket." Dicséret, gyakorlati segítség, bátorítás - mindezek ter­mészetesen fognak áradni belőlünk, ha felismerjük, amit Anne Suliivan meglátott: a lehetőséget, ami minden emberben ott rejlik, csak még senki nem „nyitotta meg a csapot". Ezért mondja a Biblia: „Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják" (Efezus 4:29).

Szavaidnak és viselkedésednek nagy hatása van más emberekre. A házasságtörésen rajtakapott asszony jó példa erre. Figyeld meg, hogyan kezelik őt a farizeusok: „Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket" (János 8:5). Milyen más volt Jézus hozzáállása! Irgalommal nézett rá, és ezt mondta: „En sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!" (János 8:11). Felemelte őt, megváltotta és megerősítette - az ember nem tud másra gondolni, mint hogy ez a nő megpróbálta életének hátralévő részét úgy élni, hogy felnőjön ahhoz, amilyennek Krisztus látta őt. A „bátorítsátok egymást" és „építsétek egymást" parancsa végigvonul az egész Újszövetségen. Mindannyiunknak megerősítésre és elismerésre van szükségünk. Akkor miért tesszük zsebre a dicséreteket, amiket továbbadhatnánk másoknak, vagy miért térünk ki, amikor gyakorlati segítséget nyújthatnánk valakinek, és megnyithatnánk az utat sikeréhez? Néha egyszerűen azért, mert lusták vagyunk, önzők, vagy szokásunkká vált, hogy magától értetődőnek és természetesnek veszünk bizonyos embereket. Néha egyszerűen csak könnyebb hibát keresni. Alábecsüljük szavaink és viselkedésünk másokra gyakorolt hatását, vagy feltételezzük, hogy tet­szésünk, helyeslésünk nyilvánvaló. Attól tartunk talán, hogy dicséretünk buktató lesz számukra, és csak büszkeséget idéz elő bennük? Jézus nem félt ettől, amikor Nátánaelről ezt mondta: „íme, egy igazi izraelita, akiben nincsen álnokság" (János 1:47) Micsoda dicséret! Az igazság az, hogy több ember hal bele összetört szívbe, mint pöffeszkedő énbe. Ezért kérj ma lehetőséget Istentől arra, hogy őszinte dicséretet mondhass valakinek! Kérd Istent, hogy használjon téged arra, hogy mel­léjük állj, és bátorítsd őket céljuk elérésére!

Maradj alakzatban!

„Ne mondjunk le az összejövetelekről!” (Zsidókhoz írt levél 10:25 NIV)

Elgondolkodtál már valaha azon, hogy ősszel a vadludak miért V alakban repülnek, és nem csak találomra össze-vissza? A United Airlines-nak [Egyesült Légitársaság] egy régi reklámszlogenje így szólt: „Repülj az Egyesült barátságos egein!” A vadludak tudják, hogy ahhoz, hogy megtehessék hosszú útjukat délre, egyesülve kell repülniük. A tudósok kiszámították, hogy V alakban szállva a csapat 71 %-kal hosszabb utat tud megtenni, mintha az egyes madarak egyedül repülnének. Amikor egy-egy madár suhint egyet a szárnyával, az így kialakuló léghullámok felhajtóerőt biztosítanak az alakzatban őt követő madár számára, ezzel segítve őt, csökkentve a terhelését és kímélve az energiafelhasználását. Egyedül sohasem lennének képesek megtenni az utat, de alakzatban repülve a legfiatalabb, a legidősebb, és még a leggyengébb is képes eljutni a célba. Más szavakkal: együttes erővel elérhetik, amire egyedül sohasem lennének képesek.

Amikor Isten azt mondta: „Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást!” ezzel azt mondta: „Maradjatok alakzatban, gyermekeim! Élvezzétek a felhajtóerőt!” Nem számít, hogy mi a rangod, az elhívásod, az ajándékod vagy milyen érettségi szinten vagy – nem arra lettél tervezve, hogy egyedül repülj! Te Krisztus testének tagja vagy, arra teremtve, hogy feladatodat az összes többi taggal való kölcsönös együttműködés harmóniájában végezd. „Nem mondhatja a szem a kéznek: ’Nincs rád szükségem’, vagy a fej a lábaknak: ’Nincs rátok szükségem’!” (1Korinthus 12:21). Előfordulhat, hogy egy megzavarodott vagy túl magabiztos vadlúd robotpilótára kapcsol, és elsodródik. Csakhogy hamar elnehezülnek a szárnyai a kimerültségtől, és veszít a magasságából. Érezni kezdi a növekvő légellenállás erejét, és visszahúzza legyengült testét az alakzatba, tollas zarándoktársai közé. Jézus azt mondta: „Nézzétek meg az égi madarakat!” (Máté 6:26). Térj hát vissza az alakzatba (és a közösségbe), és maradj is ott!

Olvasd a Bibliád!

„De az Úr beszéde megmarad örökké…” (1Péter 1:25)

Jana Jones mondja: „Napközben szakítani szoktam néhány percet arra, hogy egy kicsit lazítsak, ilyenkor olvasok a Bibliából. Miután több hónapon át megfigyelt a négyéves lányom bibliaolvasás közben, érdeklődni kezdett: »Sosem fogod kiolvasni azt a könyvet?«” Egész életeden át olvashatod a Bibliát, és mégis épp csak a felszínt érintetted. Nincs más ehhez fogható könyv. Például: 1) Egyetlen ember sem írt volna ilyen magas színvonalú művet. Gondolj csak a legjobb emberre, akit csak ismersz! El kell ismerned, hogy még ő is kihagyott volna egy-két dolgot, nem igaz? 2) A Biblia olyan légkört teremt, amilyet semmilyen más könyv nem tud. Luther Márton mondta: „A Biblia él, beszél hozzám; lába van, és utánam fut; karja van, és megragad”. Próbáld csak ki, hogy egy újságot kezdesz el olvasni egy étteremben, senki sem fog második pillantást vetni rád. De nyisd csak ki a Bibliád, és mindenki téged fog bámulni, nézik, ahogy eszel, és az is lehet, hogy még a rendszámodat is feljegyzik, amikor beszállsz az autódba. Mindezt azért, mert a Biblia közelében az emberek Isten jelenlétét érzik, és ez az emberek szívét válaszra készteti. 3) A Biblia olvasása megváltoztat minket. Legbensőbb értékeink átformálódnak, békesség tölti el a lelkünket, öröm fakad fel a szívünkből. „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait” (Zsidók 4:12). A Bibliádban találod a válaszokat, melyekre szükséged van, legyen hát a bibliaolvasás mindennapi életed része!

UGORJ!

„…az okos vigyáz a lépésre.” (Példabeszédek 14:15)

Miután imádkoztál, elterveztél mindent, és gondosan felkészültél, elérkezel ahhoz a ponthoz, ahol vállalnod kell, hogy fejest ugrasz a dologba. Félelmetes? Igen, az. Kétfajta ember van: azok, akik ugranak, mielőtt körülnéznének, ők ösztönösen, ötletszerűen cselekszenek. Aztán vannak azok, akik néznek, nézelődnek, és nézelődnek, de sosem ugranak, őket a félelem irányítja. Te melyik vagy?

Ahhoz, hogy eljussanak az Ígéret földjére, Izráel népének át kellett kelnie a Jordán folyón, méghozzá áradás idején. Ettől még a legbátrabb szív dobogása is kihagy egy pillanatra. Isten megígérte, hogy amikor a frigyládát vivő papok lába a vízbe ér, a folyó vissza fog fordulni. El tudod képzelni, mi járhatott a fejükben? „Nem várhatnánk, míg levonul az ár? Miért épp nekem kell lennem az elsőnek? Mi van, ha a víz nem fordul vissza, és én megfulladok?” Az óvatosság és a paranoia között csak egy lépésnyi különbség van. Az óvatosság becsatolja a biztonsági övet, a paranoia nem is ül soha autóba. Az óvatosság kezet mos szappannal, a paranoia minden emberi érintkezést kerül. Az óvatosság félretesz idősebb korára, a paranoia minden fillért a fogához ver. Az óvatosság felkészül és tervez, a paranoia pánikba esik. Az óvatosság mérlegeli a kockázatot, és vállalja az ugrást, a paranoia a kisujját se teszi a vízbe. Ahhoz, hogy elérhesd Istentől rendelt célodat, nem szabad meghátrálnod, engedelmeskedj Istennek, és lépj bele a vízbe! Abban a pillanatban, hogy ezt megteszed, ajtók fognak nyílni, és források válnak hozzáférhetővé, ott, ahol eddig úgy tűnt, csak hiány van. Isten meg fogja adni az eszközöket, a módszert, és a munkaerőt. Állj hát rá ígéretére: „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg… Mivel drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek, azért embereket adok helyette, életedért nemzeteket. Ne félj, mert én veled vagyok!” (Ézsaiás 43: 2,4-5)
„örökkévaló karjai tartanak.” (5Mózes 33:27)

Képzeld magad elé a következő jelenetet: egy apa és két kisgyermeke játszanak. Az apa a medencében van, és hívja a gyerekeket, hogy ugorjanak be, majd ő elkapja őket. Az egyik gyerek beugrik, a másik nem. Amelyik nem ugrott, ujjongva nézi a másikat, meg is tapsolja, sőt, fel-le ugrál örömében. Ám amikor az apukája szólítja, hogy ugorjon ő is, akkor a kislány megrázza a fejét, és meghátrál. Te is a második gyerek vagy? Ott élsz a medence szélén, de soha nem vállalva az ugrást, megelégszel azzal, hogy mások életének külső szemlélője légy? Jobban szereted, ha semmilyen kockázatot nem kell vállalnod? Folyton a legrosszabbtól tartasz, ezért sosem élvezed a legjobbat. „De nem vagyok biztos benne, hogy mibe ugrom!” – mondod. Olvasd el ezt: „alant vannak örökkévaló karjai” (5Mózes 33:27 Károli). Az ostobaság becsukja szemét, és ugrik, mielőtt meggyőződött volna arról, hogy van-e egyáltalán víz a medencében, vagy arról, hogy apja valóban mondta-e: „Gyere, elkaplak!” A hit tudja, hogy a víztől való félelmet egyetlen módon lehet legyőzni, ha vállaljuk az ugrást, mert Isten, aki hív, már ott van attól a perctől kezdve, hogy gyermekévé lettél. Semmi sem fontosabb számára, mint biztonságod, hitbeli fejlődésed és sikered az életben. Isten azt mondta Józsuénak: „…indulj, kelj át itt a Jordánon… arra a földre, amelyet én adok Izráel fiainak… Csak légy igen bátor és erős, őrizd meg, és tartsd meg azt a törvényt, amelyet Mózes, az én szolgám parancsolt neked. Ne térj el tőle se jobbra, se balra, hogy boldogulj mindenütt, amerre csak jársz.” (Józsué 1:2,7). Figyeld meg ezeket a szavakat: „indulj, kelj át, légy erős”; másként fogalmazva: vállald az ugrást!