Bizonyságtétel...

A mai nap imádsága:
URam!Add, hogy szavaim - kegyelmed révén - mindig hitelesen csengjenek, s cselekedeteimben is megnyilvánuljon szereteted! Ámen

"Nem vagyok próféta, sem prófétatanítvány. Pásztor vagyok én, és fügét termesztek. De elhívott engem az ÚR ."
Ámósz 7,14b-15a

Ha valaki tudott ma is időt szakítani a lelki töltekezésre, akkor láthatta, hogy a "Losung" vagyis Útmutatónk a mai napra kihúzott/kijelölt igéi az elhívásról szólnak... Az elhívás, azaz vocatio, mindig kettősségében nyilvánul meg: van egy emberektől jövő vocatio externa, s egy Istentől jövő vocatio interna. Az emberi kommunikációból fakadó külső elhívás - de nevezhetjük nyugodtan megszólítottságnak is - reflexiók, benyomások, ránk irányzott közlései a hétköznapoknak általában világosak és egyértelműek, bár nem mindig így fogalmazzák meg: "Nahát, téged a JóIsten is papnak teremtett!", a belső elhívás azonban sokkal "bonyolultabb". Éppen ezért nagyon fontos, hogy a belső elhívásunkat is átbeszéljük egy "testvéri beszélgetésben", amiről Lutherünk nem véletlenül vallja: a szentségek és a prédikáció mellett az evangélium negyedik megjelenési formája.

Az Isten ha szól, akkor menni kell, akár "alkalmas az idő, akár alkalmatlan". Sajnos sok keresztény értelmezi ezt az igét hibásan, hiszen ez a bizonyságtevőnek szól, s nem azt jelenti, hogy "boldog-boldogtalannak, úton-útfélen" hirdetni kell(ene) az evangéliumot, hiszen ez kimerítheti a "disznók elé a gyöngyöt"-esetét, illetve ellenkezik a jézusi szelídséggel. Bizony sokan járatják le a kereszténységet azzal, hogy "kiló krumpli gyanánt" kofa-mentalitással árulják vallásos portékájukat, vagy ami még ennél is elkeserítőbb, amikor lebunkózó - szerintük evangélizációs - mondókájukkal alkalmatlankodnak...

Ma az elhívással kapcsolatban mégse ezekről elmélkedjünk! Érdemes elgondolkodnunk egy kicsit a nők lelkészi szolgálatáról. Nemcsak azért, mert a MEE-ben szolgáló lelkészek egyharmada nő, hanem azért is mert még a harmadik évezred elején is(!), sok kritika éri őket - alaptalanul. Először is: a lelkészi hivatás attraktivitásának megfakulásáért az "lelkészi hivatal/Pfarramt" elnőiesedését bűnbakként megtenni - hibás érvelés, hiszen éppen azért végez egyre több nő lelkészi szolgálatot, mert hiányoznak a férfi kollégák. Persze érthető a fanyalgás a hívek részéről is, hiszen egy-két generációval korábban az magától értődő volt, hogy egy evangélikus istentiszteleten az oltár előtt egy pap, s nem egy papnő áll...

Meg kell jegyeznünk, hogy a nők lelkészi állásba helyezése nem volt zökkenőmentes egy Németországban sem, de az Evangélikus Egyház viszonylag hamar megtanulta, hogy a hivatalra való alkalmasságot nem a nemiség alapján kell megítélnie. Ennek ellenére, még 50-60 évvel később is vannak bizonyos felhangjai a félelemnek: Mi lesz, ha feminizálódik a papi hivatás? Nos, az EKD által megjelentett egyik tanulmányban (Prof. Jochen Cornelius-Bundschuh tollából, ő a Heildelberi Egyetem Teológiai Fakultásának gyakorlati teológusa) olvashatjuk: "EKD-szerte a női lelkészek aránya mintegy 33%-os, s szociológialilag nézve, ha egy hivatásban a férfiak aránya több mint 70%-os, akkor férfi-dominanciáról beszélhetünk".

Másodszor: A női lelkészek alkalmazása az Egyház számra - nyereség! Ugyanis a családját menedzselő, maga is dolgozó modern nő általában a valóságtól nem rugaszkodik el annyira, mint ahogyan azt egy férfi teszi... Ennek talán lehetnek biológiai okai, hiszen egy nő az esetek kisebb részében felejti el anyai hivatását, mint a férfiak az apai kötelességüket. A kaszinók, játékgépek, kocsmák világában még egyértelmű a férfi-dominacia! Ugyanakkor a gyülekezeti közösség - ha szép rendben történnek a dolgok -, akkor egy nagy család életéhez hasonlítható. A szociális kontaktusokból fakadó kisebb-nagyobb disszonanciák meglátására, megérzésére nagyobb a készség a nőkben, mint a férfiakban, éppen ezért, ha hiányzik a lelkész mellől a szolgatárs papfeleség, akkor annak hiánya bizony megérezhető!

Ámósz - miközben szólta az ÚR igéit - megmaradt, pásztornak, fügetermesztőnek, azaz nem rugaszkodot el képzeletben sem a felhők fölé, nem veszítette el a talajt a lába alól, kontaktusban volt, maradt a TERMÉSZET-tel... Éppen ezért élete természetes volt, szavai hitelesek, s amit mondott, annak súlya volt...

Erőszak...

A mai nap imádsága:
Uram! Szabadíts meg minket a gonosztól! Ámen

Ne engedd, URam, hogy erőszakoskodjanak az emberek!
Zsolt 9,20a

A Mester arra tanít minket: "Aki kardot fog, az kard által vész el!" - azaz, az erőszak erőszakot szül... Erkölcsi lejtőn csúszó világunkban, amikor az erőszak polcokról levehető árucikké vált (lásd erőszakos játékok, filmek, szexuális abberációkat kiszolgáló "szórakoztatóipar") akkor különösen is elgondolkodtató a zsoltárírónak ez a sóhajos óhaja: "Ne engedd, Uram, hogy erőszakoskodjanak az emberek!"

Az erőszak - mint minden jónak és rossznak - a gyökere a családba nyúlik vissza. A gyerekkori bántalmazások, a gyerekkorban elszenvedett szexuális zaklatások (Nem is gondoljuk, hogy milyen sok a közöttünk élő lelkileg sérült embertársunk, a statisztika szerint Magyarországon minden negyedik nő kisgyermekkként szexuális zaklatásnak volt kitéve!) az alkoholizmus, ami melegágya az erőszaknak, nemkülönben az igazságtalan társadalmi berendezkedés, a rossz törvények, melyek legalizálják, hogy egyik ember a másiknak rabszolgájává válhasson, mind-mind részese annak, hogy olyan a világ, amilyen. Ennek köszönhető, hogy mindig akadnak olyan emberek, akik gondolkodás nélkül a békés tömegbe lőnek és lövetnek, s nem lehet mentség, hogy "Parancsra tettem!" s nem adhat kibúvót az sem, hogy "De az csak gumilövedék volt!"...

Sokszor szeretné az ultrakegyes, vallásos ember a bűn okát a Sátánra hárítani. Pedig nem a Sátán végzi el a "piszkos munkát" -, hanem mindig az ember. A Sátán ördögi , s eleddig sikeres akciója mindig az volt, hogy elhitette az emberrel, Isten nyugodtan nélkülözhető hatalom a világban, hiszen az ember tudja, hogy mi a jó... Az eredményt láthatjuk, hova aljasul az ember Isten nélkül! Isten-tudat nélkül valójában nincs is igazi etika, csak egy törékeny, igen sebezhető, írt iratlan törvényekben, szokásokban megnyilvánuló idea-rendszer.

Ezért fordul a zsoltáros Istenhez, mert tudja, hogy a megoldás maga az Isten. Ez a fohász évezredekkel korábbra nyúlik vissza, de semmit nem veszített aktualitásából. Ma is Isten az, Aki egyedül képes megszabadítani az embert bűne (istentelenség) kötözöttségéből, Ő az, aki békességet teremthet népek, nemzetek között, s mindenekelőtt minden ember szívében...

Félelmeink...

A mai nap imádsága:

Uram! Tudom, hogy félelmeimen keresztül is formálsz engem. Kérlek adj nekem türelmet és értő, bölcs szívet, hogy megélhessem emberlétem csodáját gondviselő szeretetedben! Ámen.



Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!
Ézs 43,1

Klasszikus ige, sokat idézzük. Első olvasatra sok keresztény számára úgy tűnik, hogy Jézusra utaló ószövetségi igével van dolgunk - pedig nem. Ez az ígéret közvetlenül és csakis Izráel házának szól... Ha kétségünk támadna, akkor olvassuk el az egész szakaszt... Mit lehet ilyenkor tenni? 19-20. század teológusai sokat "szenvedtek/gondolkodtak" az ó- és újszövetség által közvetített istenképeken, s arra a megállapításra jutottak, hogy a kettő nem egyeztethető össze. A haragavó-büntető, megközelíthetetlen Isten képe sehogy sem fér össze az újszövetségi megbocsátó, mindig önfeláldozóan szerető istenképpel... A Deus absconditus (el-elrejtőző Isten), s a Deus relevatus (megnyilvánuló, kinyilatkoztatott Isten) két teljesen külön kategória.

Valójában egyetlen érme két oldaláról van szó. Ahogyan az ember mindig csak az érem egyik oldalát látja, úgy vagyunk a fenti istenképekkel is. Egyesek igyekeznek valami speciális gondolatiság tükre elé állva egyidőben látni az érem mindkét oldalát, de a tükörkép az mindig fordított(!), tehát soha nem a valóságot látjuk benne. Kevesen, nagyon kevesen az érem harmadik oldalán "táncolva-egyensúlyozva" igyekeznek látni érezni az Istent - ők az ezoterikusok, a gnosztikusok, a misztikusok, az arisztokratikus aroganciával kinyilatkoztató "intellelktüelek". Ők úgy hiszik, hogy látják, azt, amit látni képtelenség...

Az ige legfőbb egyetemes üzenete ez: "Ne félj!" Sokan, (hamis) büszkeséggel vallják: Ők bizony nem félnek semmitől. Valójában mindenki fél. Nincs ember, aki egy kicsit se félne a betegségtől, a haláltól, az elmúlástól, a veszteségtől. Ha valaki semmitől se fél, az azt jelenti, hogy igazán még senkit nem tudott vagy akart szeretni. Abban a pillanatban azonban, hogy megszerettünk valakit, s rádöbbenünk egyediségének, megismételhetetlen személyiségének csodájára, s arra, hogy el is veszíthetjük őt, mert létének biztonságát mi magunk nem garantálhatjuk - beköltözik a szívünkbe a félelem. Aki ezt tagadja, az érzéketlen vagy egyszerűen hazudik...

A félelem éppen ezért minden ember életében ott van. Kiűzni a félelmet a szívből csak egyféleképpen lehet: az önfeláldozásra kész szeretettel. Erre tanít - akar tanítani - mindannyiunkat a Mester. Számtalan módon közelít felénk, kommunikál velünk az Isten. Neki - ezért Isten - minden az eszköze lehet, hogy kapcsolatba lépjen velünk: A szeretet éppenúgy, mint a félelem. Miközben azt érezzük, hogy eltaszít minket magától az Isten, Ő akkor is vonz minket... Isten tehát mindig a mienk, a kérdés az, hogy mi akarunk-e az övéi lenni, s ezt tudatosa(bba)n megélni.

Gyarapodás...

A mai nap imádsága:
URam! Áldásodért könyörgök... Áldd meg szeretteimet közelben és távolban, légy népeddel, hogy megelégedéssel dicsőítsen Téged! Ámen

Az ÚR áldása gazdagít meg, a gyarapodást nem lehet erőltetni.

Péld 10,22

Pénzzel - ami a gazdagság általánosan elfogadott szimbóluma - kapcsolatos ígéreteknek se szeri se száma... Átlagban négypercenként ér minket valamilyen pénzügyletre vonatkozó felhívás: kedvező befektetésekre, az önzetlen segítés álruhájába bújtatott horror-kamatos kölcsönök felvételére buzdítanak minket -, hogy gyarapodjunk. Sajnos az emberiség háromnegyed része áldozatául is esik a fent említett mahinációknak, s elhiszik, hogy a gyarapodást elsősorban az anyagiak síkján kell megélni. Csak amikor már sok-sok kacat veszi körül az embert, akkor döbben rá arra, hogy vagyonát meg kell osztania a rozsdával és mollyal is, s ami igazán fontos - szeretet, megbecsülés, őszinte öröm -, azt pénzen nem lehet megszerezni.

Nem kell különösen tehetséges politikai-gazdasági elemzőnek lenni ahhoz, hogy hétköznapjainkban felismerjük: világunk globális pénzügyi válságba csúszik bele - lassan, de biztosan, sajnos visszavonhatatlanul. Százmilliók szenvednek emiatt, pedig a financiális armageddon még el sem kezdődött... Annyi bizonyos, hogy pénzt hiába vetünk el, abból búza nem lesz, s így kenyér sem. Kevesek profitja ugyan mutathat egy országban reprezentatív GDP-t, de sokakat nem tud boldogítani. Napi heroikus küzdelmek közepette van még működő egészségügyünk, oktatásunk, s közbiztonságunk - s csöndben tegyük hozzá, még működő egyházi struktúránk, de gyakorlatilag nincs egyetlen magyarhoni felekezet se, ahol ne jelentkeznének finanszírozási egyenetlenségek. Ez nem kritika, ez tény, ahogyan az is, hogy nyugdíjasaink egyre inkább összehúzzák a nadrágszíjukat, s fiataljaink egyre nehezebben találnak maguknak állást... A gyengécske fizetésük pedig elve behatárolja életüket, nemkülönben gyerekvállalási kedvüket! Sokan - félretéve etikai gátlásaikat - ügyeskedésre adják fejüket, mondván: mások is ezt teszik, de azt már a régiek is tudták "az ebül szerzett jószág ebül vész el"!

A krisztuskövető ember azonban nem optimista, hanem derűs, s ebbéli kedvével az életet szolgálja. Nem anyagiakban méri az eredményt, hanem áldásban! Ezért keresi az ÚR tetszését, imádságaiban ezért kér áldást, mert tudja, hogy az áldás az nemcsak evilágban gyarapít, de átível az Isten nemlátható világába is, melyet remél magának és szeretteinek. Életének minőségét - elsősorban(!) - nem anyagi állapota, hanem az Élet URához való viszonya határozza meg. Az élet minőségét ugyanis soha nem a múlandóak, hanem egyedül azok a kincsek garantálják, melyeket nem emészt meg sem a rozsda sem pedig a moly...

Méltóság...

Imádkozzunk!
URam! Add, hogy életemet méltósággal tudjam élni, s sorsom minden dolgában megcsillanjon szereteted fénye! Ámen
Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon!
Zsolt 90,16

Mitől keresztény a keresztény ember? A kérdés messze túlmutat önmagán... Talán ott kellene kezdenünk, hogy szavaink elkoptak, s ezért szoktunk ilyeneket mondani: "emberséges ember", "igazi szeretet", "élő Isten" stb.... Nemde attól vagyunk krisztusiak, hogy emberek vagyunk, hogy szeretünk, s mindezt Isten színe előtt? Ha szavainkat minősíteni kell hitelességük szerint, akkor már rég nem tükröződik Isten fénye az életünkben!

A zsoltáríró azért könyörög, hogy az isteni erő megnyilvánuljon mindazok életében, akik az ÚRIsten szolgálatára szánták életüket. Sajnos itt nem lehetünk eléggé kritikusak önmagunkkal... A tettek nagyon is beszélnek! Nem kell ahhoz templombajárónak lenni, hogy kiderüljön: hitelesek-e a pap szavai szószékről vagy sem? Ha a pap elvált, akkor furcsán hangzik a szájából "amit Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válaszza"... vagy önmegtartóztatást 'papol', miközben nyilvánvaló róla, hogy hedonista. Nincs másképp ez a hívek életében sem! Ha a férj kifelé fogvicsorítva "jókeresztény", de a családi élete nem áll másból, mint lelki terrorból, akkor az minden csak nem keresztény boldogság... a sort lehetne folytatni, de érdemes inkább csak arra gondolni, amit a Mester így mond: "Gyümölcseikről ismeritek meg őket."... A gyömölcsön minden meglátszik, s az is meglátszik, ha nincs! Egyes keresztények életének a fája káprázatos lombkoronával bír, csodálatosan nagy az árnyéka, jókat lehet alatta hűsölni... csak hát nem ez a feladata, hanem a gyümölcstermés! Az a fa, mely nem terem (jó)gyümölcsöt, bizony kivágattatik... Nem árt tudatosítani: A kegyelem ideje igen hosszú ideig tart, de nem tart örökké!

Az Isten örök törvénye, hogy akik cselekszik az Ő akaratát, azok életében nem csak tükröződik az isteni szeretet fénye, de méltóságot is nyernek. Ebben a mostani, méltatlanságokkal és méltánytalanságokkal terhelt világban a "méltóság" szó archaikusan cseng - letűnt korokat is idéz, amikor még értették, s tudták az emberek, hogy az udvariassági formákban kinek jár a 'méltóságos' vagy 'kegyelmes' megszólítás - pedig a méltóság a JóIsten legnagyobb ajándéka minden korszakban, s minden életkorban! Az egyik ember másik embert csak akkor tudja szeretni, ha nem a pillanatyi - esetleg lesújtó - állapotára tekint, hanem meglátja benne azt a méltóságot, amire ő is teremtetett...

A méltóság az, ami megtart az élet viharai között egyenes derékkal, amikor mások meghajlanak. A méltóság az, ami minőségivé teszi az emberi kapcsolatokat. A méltóság az, ami kiteljesíti, átszövi és bearanyozza a férfi és nő szerelmét. A méltóság, ami által felbecsülehetetlen érték a gyermek, amitől ember a súlyos fogyatékkal élő, vagy éppen a teljességgel kiszolgáltatott... Az Istentől kapott méltóságunk az, ami azzá tehet minket, amivé megálmodott minket Mennyei Atyánk... Ezt kérni, erre vágyni, ezt munkálni jelenti azt, hogy keresztények vagyunk!

Prioritás...

A mai nap imádsága:

Uram! Légy velem, hogy minden mást csak ráadásnak tekinthessek! Ámen

   

Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban.
Fil 4,19

Mire van szükségünk az életben? ...Ha jól belegondolunk, akkor ki-ki a maga képzeletbeli kockáspapírjára ifjúkorától kezdődően fel is írja kívánságait. Teljesül-e legalább néhány a hosszabb-rövidebb listából, azt az élet idővel eldönti. Olykor mosolygok azon - pedig sírni kellene -, amikor a korszellemnek behódolt leánykák komolyan sorolgatják milyennek képzelik jövendőbelijüket. A "legyen jóképű, sportos, intelligens, legyen neki háza, autója, sok pénze, szeressen utazni, kirándulni" sor végén megemlítik: "Ja, s csak engem szeressen!". Mit mondjunk erre? Nemde a végén kellene kezdeni a sort?

A Mester mondja: "Márta , Márta , sok mindenért aggódol és nyugtalankodol, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre." Tény, hogy párba teremtette az embert a JóIsten, de még így is magányossá válhat az egyik vagy a másik. Ahhoz, hogy megértsük az egy legszükségesebbet, ahhoz fel kell ismernünk - bármennyire is tiltakozunk ellene -, hogy közösségbe teremtett minket az ÚRIsten. Közösség nélkül egyszerűen nem tudunk élni. A közösség nemcsak a túlélés biztosítéka, de az emberréválás feltétele is. Ha csak magunkért kell felelnünk, ha nem kell odafigyelnünk mások igényeire, akkor nem formálódunk, hanem deformálódunk. Ezért az önzés visz legtávolabb a JóIstentől.

Mire van tehát szükségünk az életben? Arra, hogy ne legyünk egyedül! Arra, hogy tartozzunk valahová, hogy legyenek barátaink, egy család, amelyben otthonra lelhetünk. Ha nincs kivel megosztani a bút , s az örömöt, akkor hiába minden siker, belülről rágja meg lelkünket a titkos féreg... Ha vannak mellettünk, akiket szerethetünk, s minket is szeretnek, akkor az araszolva előbbrejutás is nagy eredmény, de ha nincs akivel megosszuk sikereinket, akkor hiába hagyjuk magunk mögött a többieket.

Rátalálni a minket megtartó közösségre csak a Krisztusban, azaz a krisztusi szeretet által lehetséges. Ez a szeretet az agapé, ami képessé tesz minket arra, hogy túllásunk önmagunk árnyékán, hogy megtörjük magunkban az ellenkezést, s hogy higgyünk az isteni szeretetben, mely eltörli a bűn hatalmát, s emberlétünkbe kiteljesedést hoz. Ez a Szeretet onnan felülről, titokzatos módon 'jön', s beleszövődik életünkbe... Gondviselésnek nevezzük. Gondot viselni csak az tud, aki előre látó, azaz tudja hol a cél, s mifelé igyekszik. A mi célunk az élet horizontján túl van, de életünk közösségben is megtapasztalt csodái mind arra tanítanak minket, hogy ez a cél minden megfoghatónál fontosabb...