A helyes értékrendért.

A mai nap imádsága:
Urunk! Te látod hova jutottunk, mert elvetettük útmutatásaidat. Taníts minket szeretni, hogy engedelmes kezeid lehessünk teremtettségedben! Ámen.


Mert én, az ÚR, a te Istened, erősen fogom jobb kezedet,
és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítelek!
Ézsaiás 41,13

Magyarázni szoktam, mert alig tanítják manapság: akinek a tiszteletet adod, az a jobbodon van... Diákjaim vagy éppen a soros házsulandók tágranyílt szemekkel hallgatják, a liturgiai szerepek szimbolikáját, ki miért éppen ott áll ahol, valakinek a jobbján. Ha tehát Isten az én jobbomat fogja, akkor azon a helyen "áll/van", akit a nagyobb tisztelet illet. Luther Márton minden parancsolatmagyarázatát így kezdi: "Istent félnünk, és szeretnünk kell!" (A félni szót itt inkább félelemmel teli tisztelettel kell fordítani.) Nyilvánvaló, hogy a nagyobb Erőt, Hatalmat nem tisztelve soha nem jutunk el magasabb tudásra.

A jelkép-tudományban a jobb oldal, mindig pozitív jelentésű, így volt ez már az ókorban is. A középkori ábrázolásokon is jobb oldalon van a Nap, ami az Istent jelent(het)i. De a korabeli misztériumjátékokban is a bal oldalon jelenítették meg a poklot, jobb oldalon pedig a mennyországot. A jobb oldal ugyanis, mindig az Élet oldalát jelentette... ezért hordjuk a jegygyűrűnket is a jobb kezünkön, hiszen társunkat egy életre választottuk, jegyeztük el. A nagymúltú Indiában is a jobb kéz a tiszta, a bal a tisztátalan, de még a modern ruhaviseletben a "kabátgombolás" eltérése is jelzi a jobb és bal messzebbre mutató szerepét. Abszurditás, mint a mennyország maga, de ha Istennek én a földi életemben a nagyobb tiszteletet adom - jobbomon van, jobb kezemet fogja -, akkor odaát vagyis a túlvilágon, ami e földinek tükörképe én kerülök az Isten jobbjára.

Egy bizonyos: Isten fogni akarja a kezünket. Mi pedig, mint makrancos gyerekek, állandóan kiszakítjuk magunkat vigyázó szorításából. És mikor ijedünk meg igazán? Ha nem érezzük magunkat Isten kezében, mert eltávolodtunk Tőle! És mikor nem félünk? Ha Ő Velünk! És mikor kell az Ő segítsége? Amikor végképp belegabolyodtunk életvezetési hibáink/bűneink hálójába... Mentség a mi gyengeségünkre az Ő erőssége, mert Ő erősen fogja jobbunkat. S mivel Ő Isten, ezért megteheti, hogy úgy is tudja azt erősen fogni, hogy közben elengedi... Így engedi meg, hogy beleszaladjunk zsákutcákba, nekifussunk olykor a kemény falaknak... Ő pedig a rosszból, a vétekből és bűnből is jót hoz elő, mert mindennél "jobb"-an szeret minket.

Adóforintok...

A mai nap imádsága:
URam! Add meg kegyelmesen mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy adhassak! Ámen

    

"Mester, tudjuk, hogy igaz vagy, és az Isten útját az igazsághoz ragaszkodva tanítod, és hogy nem tartasz senkitől, mert nem veszed figyelembe az emberek tekintélyét. Mondd meg tehát nekünk, mi a véleményed: szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?".
Mt 22,16-17

Régi igazság, hogy olyan még sosem volt, hogy a király/császár/kincstár elégedett lett volna a befolyt adóval... Az adózók forintjait ugyanis mindig könnyebb elkölteni, mint begyűjteni, hiszen nemcsak a királynak, de az adófizető parasztnak is vannak megvalósításra szánt álmai... Az adófizetési hajlandóság éppen ezért koroktól/királyoktól erősen függött.

Az adófizetési hajlandóság alacsony szintje gyaníthatóan egyidős az adófizetéssel magával. Ma is mindenki szeretné, ha az államkincstárnak mindenre (pl. oktatás, egészségügy, közbiztonság) lenne elegendő pénze, de ezt valahogyan úgy akarná mindenki elérni, hogy a saját pénztárcájában minél több pénz maradjon... Nem volt ez másképpen Jézus korában sem! Jézusnak így harapófogó-kérdést szegeztek: Kell-e fizetni adót az elnyomó rómaiaknak vagy sem? Ha igennel válaszol, akkor milyen hazafi ez a Názáreti? Ha nemmel, akkor pedig felbújtó! Az ellehetetlenítésre igyekvő kérdést Jézus zseniális egyszerűséggel válaszolja meg: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré... s az Istennek, ami az Istené!"

De mit is jelent ez? Nem mást, mint azt, hogy amit a császár "megérdemel" azt mindig az Istennel kell "elrendezni". Az adófizetési morál az bizony nem választható el az Istentől, az Isten törvényeitől! Ezek a törvények bele vannak "írva" minden ember lelkébe, ha nem így lenne, akkor bizony nem lenne lelkiismeretfurdalás sem... Az adó megfizetése tehát ugyanígy személyes erkölcsi kérdés, mint minden más döntésünké!

Amikor azonban nyilvánvalóvá válnak a királyok/mai kincstárnokok huncutságai - mert pl. nem a görög nyugdíjasokat támogatják a német adófizetők eurómilliárdjaiból, hanem az ottani privát bankokat "konszolidálják"; mint ahogyan azt nálunk tették a kilencvenes években - akkor a JóIsten krízishelyzetbe engedi az embereket, hogy kiderüljön az Ő igazsága... ti. nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért: azaz, a pénz, a profit - ha már így alakult, hogy van - nem lehet cél csak eszköz.

Szabad-e adót fizetni? - A kérdés tehát ravasz. Nemcsak szabad, hanem kell is... Az adó lényege ugyanis az, hogy a mi személyes "adás"-unkból kapjon a közösség minden egyes tagja. Ha azonban csak egyes "kiváltságosok" kapnak, s nem a közösség, akkor az nemcsak közösség-, de Isten-ellennes bűn is, mert ellenkezik az egymásról gondoskodás örök isteni rendjével. Idővel azonban érvényesül az isteni akarat, hiszen eltérve a jó rendtől, rendetlenség áll elő, ami nem jó se a "kiváltságos korruptaknak", se a közösségnek, s az egyes embernek sem... Ezért mindig az Istenre kellene figyelnünk, hogy egymást ne tévesszük szem elől!

Eljövendő élet...

A mai nap imádsága:
Uram! Előrement szeretteimre, barátaimra gondolok - s a magam múlandóságára. Add Uram, hogy szépen élhessek kegyelmedben, s bevégezhessem tisztességgel mindazt, amire rendeltél. Ámen
   

Akkor egy előkelő ember megkérdezte tőle: "Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?"

Ő pedig ezt mondta nekik: "Bizony, mondom néktek, hogy senki sincs, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, hogy ne kapná vissza sokszorosát már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet."
Lk 18,18 és 29-30

Nyugodtan kijelenthetjük: manapság az örök élet kérdése nem "központi kérdés"... Aki vagyonos, annak azért nem, mert igyekezne sokáig élni, hogy élvezhesse vagyonkáját, a szerényebben élőknek meg épp elég gondot okoz a mindennapi előteremtése ebben a mostani világban. Az "örök-élet" kérdése izgalomba hozhatja az extrém-vallásosakat meg a teológusokat, de az átlag-embert a hétköznapok valósága foglalkoztatja.

Az örök élet kérdése akkor sikolt bele az életünkbe, ha veszteség ér minket. Súlyosan megkopik az egészségünk, a halál árnyéka ránk vetül, elveszítünk valakit szeretteink közül. Nos, ilyenkor a elemi erővel szakad fel minden eladdig elfojtott érzés, kétség a legkülönfélébb kérdések formájában, hogy ti. "Akkor most mi van? Tényleg én leszek-vagyok a következő a sorban?" Ilyenkor különösen fontossá válik a bizonyosság, felértékelődik a hit. Ilyenkor derül ki - nem az, hogy mit kell tennem az örök életért -, hanem hogy mit kellet volna tennem... A múlt mulasztásai ilyenkor mázsás kövekként nehezednek a lélekre. Ebben a lelki szükségeben minden elképzelés az "odaátról" könnyen gyökeret ver a fejekben... Talán éppen ezért a Mester csak annyit mond el, amennyi épp elégséges: "Az én Atyámnak házában sok hajlék van" vagy "Még ma velem leszel a paradicsomban!". Messzemenő következtetéseket levonni nem érdemes, bár a kísértés óriási - akadnak is bőven, akik spekulálnak a halálról, pedig Jézus az Életről beszél.

Arról, hogy már itt megkapja mindenki, amit "megérdemel". Aki az Életet szolgálja, az nem odaát, hanem itt a földi létben kapja meg az áldást, a halálutáni "lehetőség" az már csak "ráadás"! "Akinek van, annak adatik" - azaz, aki itt Istennel együtt akart élni, annak adatik majd az odaátból is, aki pedig itt ebben a néhány évtizedben azt hitte hogy "övé az élet", attól "az is elvétetik, amije van". Az élet szépségét, méltóságát megcsúfolni ugyanis lehet, de nem érdemes - túl nagy árat kell érte fizetni! Aki közönséges, mint Ézsau, az feláldozza a kicsiny "most"-ért a teljességet. Aki emberség helyett az embertelenséget választja, hogy elérje múlandó, földi céljait, az az emberi létezés isteni lényegét árulja el. Aki az élet kiváltságát csak hozamokban, kamatlábakban, a "megéri vagy sem"-kategóriában" látja, akkor csak azt látja benne, ami másodlagos... Célként látni az eszközt, több mint hiba - életvezetési tragédia.

Életünk minőségét nem az anyagiak mennyisége határozza meg, hanem azok az emberek, akik körülvesznek minket - a szeretteink. Hozzájuk való viszonyunk ad választ kérdéseinkre, megoldást problémáinkra. A keresztény embert ezért hálád ad naponta Teremtőjének, s próbálja továbbadni a fölülről kapott szeretet. Olykor lemond olyanról is, ami megilletné, de ezt nem azért teszi, mert szereti a szenvedést, hanem azért mert tudja, hogy érték csak áldozat árán áll elő...

Fiatalság...

A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm a fiatal éveket, az erőt, a fényt a szabadság illatát! Neved legyen áldott gondviselésedért, s hordozz továbbra is kegyelmedben, ahogyan hordoztál régen is! Ámen

    

Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!
Préd 12,1

Az ókori bölcsességirodalom brilliáns gyöngyszemei a Bibliánkban található Példabeszédek- és Prédikátor könyve. A hagyomány (ill. szentírási utalások szerint) Salamon királynak köszönhető ez a gyűjtés/szerkesztés. Annyi bizonyos, hogy az ókori embert is ugyanúgy elszomorította végessége, ugyanúgy kereste az élet nagy kérdéseire a válaszokat, mint a mai modern. A régiek sem érezték hosszúnak azt a néhány évtizedet, ami adatott nekik, ahogyan mi is szeretnénk még tovább élni - annak ellenére, hogy lényegesen magasabb az átlagéletkor manapság, mint akár csak jó száz évvel ezelőtt...

Fiatalon, amikor genetikailag/hormonálisan beprogramozottan habzsolni kívánjuk a fényt, nem sokat törődünk a végességünkkel, a halállal. A fiatalnak tényleg kisebb a veszélyérzete, ezért az idős (bölcs) tábornonokok a bunker biztonságából irányítják a fiatal katonák élet-halál csatáit... hiszen a harctéri "élmény" csak addig "cool", amíg az csupán elvonatkoztatás, videojáték vagy hollywoodi kápráztatás, a halál kegyetlensége, rideg valósága megfoszt minden illúziótól...

Fiatalon, saját elhatározásból bizony teszünk olyan dolgokat, amiket később mások unszolására nem tennénk meg, s elkövetünk olyan hibákat, amikre később egyáltalán nem vagyunk büszkék, sőt! Tetszik vagy sem, a fiatalkori könnyelműségekért, életvezetési melléfogásokért, mulasztásokért az árat később kell megfizetni - kivétel nélkül mindenkinek(!) -, s ráadásul kamatos-kamattal. Ez pedig nem a JóIsten büntetése, hanem az élet egyszerű törvénye. Nem Isten csapása, hanem az istenadta Élet törvénye, hogy életünk második felének minőségét az első felében elkövetett cselekedeteink határozzák meg, ahogyan Jézus URunk tanítja: "Aki szelet vet, vihart arat." Aki nem ültet fát, az ne panaszkodjon az árnyék és a gyümölcsök hiányára, aki nem gondol a holnapra, az a holnaputánban keseregni fog a tegnapokon...

Fiatalon Istennel járni, Őrá gondolni, beleszőni Istent az Élet-álmainkba - kiváltság. Az Isten-tudat, az Élet szentségének a fiatalkori megélése, az Élet kezdetektől való tisztelete nem mindennapi gyümölcsöket terem számunkra. Olyan lelki tisztaságot, szépséget munkálnak, melyek csillogása évtizedek múlva is erőt adnak. Mindezen megtapasztalások, élmények nélkül alig-alig lehet megtalálnunk lelkünk békességét, hiszen az élet nem csak az első két-három évtizedből áll, hanem az utána következőkből is, s annak is megvan a maga méltósága az Istenben, ha már nem mi, hanem mások "öveznek fel" minket...

Ifjúságunk...

A mai nap imádsága:
Uram! Szívemet-lelkemet őrizd meg tisztán, hogy életem végén se perlekedjek a világgal, önmagammal és Veled! Ámen

Örvendezz a te ifjúságodban, és vídámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban; de megtudd, hogy mindezekért az Isten tégedet ítéletre von!

...És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jőnek, és míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!
Prédikátor 12,1

Nincs is szebb az ifjúság éveinél! Szinte definíció-szerű az Omega együttes évtizedekkel ezelőtti slágerének kezdő sora: "Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a frizurám. / Mondjátok meg mit tegyek, ha levágatom szenvedek! / Azt mondta az apukám, hogy most majd gondja lesz reám. / Rettentő nagy gondba van, hogy miért vagyok gondtalan!? Érdemes meghallgatni a dalt is! (itt)

De mitől szépek az ifjú évek? A gondtalanságtól? Gond ott is van elég (teljesítménykényszer.) Attól, hogy lehet habzsolni a fényt? Átélni a felfedezés izgalmát, milyen lehet a felnőtt élet? Az egészség, a "Nekem ez nem árt, én úgyis kibírok mindent" délibábos hite? Számtalan oldalról meg lehet közelíteni a kérdést, a legfontosabb aspektus talán méis ez: a mindenség ígérete...

Még minden lehet az ember, ha akarja azzá válhat a lélek, amivé szeretné. Lehet tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, vagy akár űrhajós, Nobel-díjas... Isten mindenki szívébe elültetette azt a magot, amiből kihajt mindenkinek a maga életfája. Az egyiknek szívében vágyakozás van arra, hogy tanár legyen, a másikéban az hogy mérnök, a harmadikéban arra van irányultság, hogy patikus legyen... Sőt, az is lehet hogy Isten valakinek a szívébe azt ültette el, hogy pap legyen... Mindezek azonban csak formák. Az igazi tartalmat az emberség adja. Hiába ugyanis minden státus, közjogi méltóság, ha valaki ember-telen, akkor fabatkát sem ér a tevékenysége, mert az önmagáért való.

Ha emberekké válunk, azaz istenképűekké, hiszen erre teremtett minket az ÚRIsten, akkor ha "Egyszer véget ťisŤ ér a lázas ifjúság" - ahogyan egy másik slágerszöveg mondja -, akkor sem esünk kétségbe, hiszen tudjuk minden lépésünk az Isten felé visz. Isten kegyelme az, hogy ha el is térünk a Céltól, az Ő gondviselő jósága révén a görbeutaink is kiegyenesednek, azaz a rosszat is jóra fordítja.

Szolgálat...

A mai nap imádsága:
Uram! Segíts, ha elkeserednék sikertelenségeim láttán, s vigasztaló jelenléteddel gyámolíts naponta! Ámen.



Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből,
sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztus által.
2 Kor 2,17

Jézus mondja: "Ingyen kaptátok, ingyen adjátok". Ez azt jelenti, hogy aki elkötelezettjévé válik az Istennek, az mindenféle ellenszolgáltatás nélkül tegye dolgát. Pál apostol - zsidó lévén - tudja, hogy mi az ami "megéri", s mi az, ami nem... Ennek ellenére vagy éppen ezért érdekes az ő kijelentése: "Mindent kárnak és szemétnek ítélek a Krisztusért!" Azaz: vannak dolgok, amik nem mérhetőek, fejezhetők ki az evilági "értékegyenletessel" - a pénzzel. Nem lehet vagyoni ellentételezést eszközölni egy kiontott emberéletért, nincs pénzben kifejezhető nagysága az egészségnek, az örömnek. Éppen ezért nem vásárolható meg sem a hit, sem az üdvösség. A történelem tanúsága szerint volt időszak, amikor ez mégis lehetségessé vált - Luther Mártonunk eredményes fellépése a "búcsúcédula-üzlet" ellen mindenki előtt ismert. A "trón és az oltár" összefonódása pedig végigkíséri az Egyház történelmét. Azt mondhatnók, hogy Isten igéjével való nyerészkedés a múlté - a valóság azonban mást mutat.

Ma is vannak olyanok, akik - közhelyes a szó, de helyénvaló - nem "kispályások"... Ismert tény, hogyan mutatnak hajlandóságot különösen az újprotestáns csoportosulások arra, hogy nagylelkű pénzadományokat elfogadva, állítólagos "szociális" projektekbe visszajuttatva azokat, a "fekete" pénzeket tisztára mossanak. (Csak a "korlátlan lehetőségek" hazájában működik többtízezer olyan nagyságú alapítvány - melyek költségvetése a híres Rockefeller Alapítványéhoz hasonló vagy azt meghaladja.) A lelkiismerettel való kereskedés - Tkp. jó ügyet szolgálunk! - az emberi civilizációval egyidős. Feloldozást azonban nem soha nem az egyházi személy, hanem a jelenvaló Szentlélek munkálja. Éppen ezért pénzt elfogadni, üzletelni, nyerészkedni az Isten Igéjével: bűn. Bűn, amit az egyháztörténelem simonia és/vagy nepotizmus szakfogalmakkal jelöl.

Pál példát ad atekintetben, hogy evangéliumhirdetésének egzisztenciális hátterét maga biztosítja. (Sátorkészítő "kisvállalkozása" függetlenséget, tisztes megélhetést biztosított az egyébként is puritán életvitelre hajló apostolnak.) Ez azt jelenti, hogy az ÚRnak való szolgálat ma is közösségben végzendő feladat. Jézus ezért küldi ki kettesével a tanítványait, s talán ezért mondható "eredményesnek" manapság is az munka, ahol ketten állnak az ÚR szolgálatában. (Ideális eset - protestáns gyülekezetről van szó - az, ha a pap felesége a kántor...) Tény, hogy sok papfeleség igencsak emeli a gyülekezeti munka hatékonyságát, de az is igaz, hogy akadnak olyan esetek is, ahol a pap és felesége nem "egy emberként" szolgálnak. Egy bizonyos: örömmel szolgálni az ÚRnak csak közösségben (együtt) lehet.

Ami pedig az egyházi személyek bérezését illeti... A számok magukért beszélnek! A teológiát választó fiatalok több mint 70%-a nő, s ahol hajlandóak szerényebb díjazásért is dolgozni, az mutatja az adott tevékenység (értsd romló) társadalmi megbecsültségét... A paphiány lassan égetővé válik protestáns berkekben is, a túlterhelt lelkészek/lelkésznők produkálják is a nemkívánatos mellékhatásokat: italozás, a nem éppen példaértékű életvitel, a válások növekvő száma...

Aki mindezen tények ellenére a lelkészi hivatást választja, különleges életet élhet: bizalmat élvezhet, betekinthet emberek életébe, megtapasztalhat sok örömet és persze bánatot is, okulhat és bölcsülhet, s nem utolsó sorban olykor meg-megcsillan számára még az Isten Végtelen Kegyelme is, szeretetének szavakba nem önthető gazdagsága - s ez kevesek kiváltsága...