Elmúlás...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy bölcsen tudjam élni napjaimat! Ámen

    

Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt,

mint egy őrváltásnyi idő éjjel...

Zsolt 90,4

Van két nap az esztendőben, amikor szembesülünk az idő múlásával: az egyik a vidám-ünneplős Szilveszter, a másik az el-elgondolkodtató-szomorú Halottak napja. Ezen a hétvégén is ? amikor "exodus-modusba" vált az egész ország és benépesülnek a temetők, s gyertyák milliói vibrálva-lobogva hirdetik az örök élet reménységét ? elemi erővel érezzük át az elmúlás tehetetlenségét, s az eddig megélt veszteségeink évről-évre csillapodó, de soha nem múló fájdalmát. Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról... többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz. Már csak ilyenek ezek a ködös, szívet-ostromló október-végek, november eleji napok! Nagy László írja: Nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak.

Az idő múlása ilyen, térdre kényszerít. Ez azt jelenti, meg kell alázkodnunk az előtt, Akié az idő... Az idő ugyanis nem az enyém, hanem Istené. Tőle kapom kölcsönbe, határozatlan időre, de itt a földi létemben nem örökre... Gyakran mondogatjuk, hogy az idő relatív, de hogy mennyire, azt igazán éveink múlásával vesszük csak észre. Érdekes módon, minél többet éltünk, tapasztaltunk már meg az életben, annál rövidebbnek tűnik az! Gyaníthatóan, amikor ki kell lépnünk ebből a téridős világból ? akkor majd egy pillanatnak tűnik az egész életünk. Mert ezer esztendő annyi az Isten előtt, mint a tegnapi nap, s aki halálában az Istenhez közelít ? az részben vagy egészben(?) ? átéli ezt a viszonylagosságot.

Amíg fiatalok vagyunk, nem törődünk az idő múlásával ? siettetni akarjuk, amikor meg megöregszünk, akkor pedig mindent megtennénk, csakhogy lassítsuk. Az idő eltöltésének szépségét azonban csak akkor élhetjük át, ha az időt Isten kezéből vesszük. Akkor is ha még sok van belőle, s akkor is, ha kevés. Milyen érdekes, akkor kezdenek el az emberek örülni az életnek, amikor kiderül, hogy bizony emberi számítás szerint nem sok van belőle hátra...

Sokszor mondjuk, hogy "az idő pénz", vagy "ki korán kel aranyat lel", de hogy miért ér aranyat az idő, arra igen mélyértelmű választ ad Hamvas Béla: Az idő egyenértéke az arany. Ha valakinek életéből időt igényelek, azt arannyal kell kárpótolnom, mert ez az egyedüli, ami az elveszett időnek megfelel. Az embereket nem is munkájukért fizetik, hanem idejükért, az eredményért való fizetség már kései és anyagias gondolkozás tünete. Akitől napot veszek el, annak napot kell visszaadnom. A nap az idő ura és magát az időt is jelenti, s ahogy az arany nem egyéb, mint tömény napfény, nem egyéb, mint tömény idő. Az arany materializált örök, ezért: drága. Vannak percek és órák, amelyeket: "nem lehet megfizetni" ? van, amikor az ember "semmi pénzért" nem tesz meg valamit ? van, amit "Dárius kincséért sem hagyna el". Íme így együtt van a négy elem: a nap, az uralom, az idő, az Istenség. Ez az arany. Ezért ha időt teremtünk magunknak, hogy egy gyertya fényénél ? ami tulajdonképpen egy darabka az Isten fényországából(!) ? barátainkkal, szeretteinkkel vagy csak kettesben az Istennel elgondolkodunk az időről ? akkor bearanyozzuk múlandó életünket...

Igehirdetés...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne csak szavakkal, hanem egész életemmel, minden cselekedetemmel hirdethesselek Téged! Ámen


"az Úr mellém állt, és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését"
2 Tim 4,17

- írja Pál ifjú munkatársának, Timóteusnak. Az "ige hirdetése" soha nem volt könnyű feladat, s nem csak azért mert a Megfoghatatlanról, a Nem-láthatóról, a Titokzatosról kell bizonyságot tenni, de mindezt hitelesen is kell végezni. A hitelességet pedig mindig a szavak és cselekedetek összhangja biztosítja. Gondoljunk csak bele! Saul-Pál üldözte a Jézus követőit, élvezte a jeruzsálemi főpapoktól kapott - ma így mondanánk: inkvizíciós - hatalmát, s aztán amikor a damaszkuszi úton mégis győzött Az, Aki erősebb mindenkinél, akkor Pál hirdetni kezdte Legyőzőjét, s Krisztus apostolának neveztette magát... Bizonnyal nem volt egyszerű a "váltás", nem csak Pálnak, hanem a hallgatóinak sem, akik nem is olyan rég még rettegéssel emlegették a mindenre elszánt fiatal rabbit, Sault.

De nem volt egyszerű az ige hirdetése Luther Mártonunk számára sem! Egy olyan világban, ahol egyrészt gátlástalanul törekedtek a hatalomra, ahol az akarat-érvényesítésnek eszköze a kard, és korrupciós "diplomácia" volt, ahol az emberek többsége nyögött a kiváltságos kevesek adóterheitől, ahol még nem volt betegbiztosítás, nyugdíj, s ha nehezen is működő, de mégis valamiféle ellátást adó szociális rendszer, másrészt háborúk és járványok pusztítottak, nos egy ilyen kaotikus földi világban a mennyei igazságokról szólni igencsak merész vállalkozás volt! Arról szólni, azt tanítani, hogy Isten már itt méltóságot ad mindenkinek, hogy senki sem szolgája a másiknak, mert mindenki szabad az Isten előtt, de a keresztény ember Istentől kapott szabadságát mégis mások szolgálatára odaszánja a Krisztusért, mindezt tanítani, magyarázni, megértetni nagy tömegekkel - életmű!

Isten igéjének hirdetése ma is embert próbáló vállalkozás. Ha hihetünk a zsurnalisztáknak, akkor II. János Pál mondotta volt: "Van nagyobb ellenségünk is, mint a Sátán - a közömbösség!" Valóban, az Összevissza-dobálót (Diabolosz) Krisztus legyőzte, de a szabad akaratunk éppen azért szabad, mert még az Isten sem diszponál felette! Úgy döntünk/dönhetünk, ahogyan mi azt jónak látjuk... Ha valakit "nem hat meg" az Isten igéje, ha nem érzi szükségét, hogy az isteni szeretet szolgálója legyen abban a közösségben, ahová őt rendelte/küldte a JóIsten, akkor az olyan, mint az útszél Jézus példázatában. A jóságra, szépségre, részvétre való készség még ki sem csírázik életében!

S mit jelent az ige hirdetése? Nem mást, mint a felebarát eljuttatását a felismerésre: Senki nincs egyedül ebben a világban, mindenki tartozhat Istenhez - ha akar -, s hogy az igaz életminőséget akkor érhetjük el, ha "megtaláljuk helyünket" a világban, azaz végre hazatalálunk, azaz megérkezünk Teremtő Istenünkhöz...

Isten ajándékai...

A mai nap imádsága:
Uram! Adj nekem értelmes szívet, hogy megláthassam a hétköznapokban felülről jövő ajándékaidat, s úgy éljek, mint a Te megajándékozott gyermeked! Ámen


Kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez.
Ef 2,8

Komoly antropológiai kérdést fogalmazhatunk meg a reformáció hetéhez kiválóan illeszkedő mai igénkkel kapcsolatban: Attól lesz valaki jó ember, hogy jó keresztény vagy attól válik valaki jó kereszténnyé, mert jó ember? Nyilvánvaló, hogy teológiai értelemben véve "jó", azaz tökéletes ember egy sincs, bár sok olyan megbillent érzelmű keresztény van, aki magát annak hiszi, s csinnadrattás megtérése után, korábbi életének következményeiről tudni sem akar... Az "igazi" megtérés nem ilyen identitás-váltást jelent, hanem olyat, mint Zákeusét, aki a másoktól kicsalt pénzt - akire csak emlékezett(!) - visszadta, sőt jóvátételt fizetett. Sok magát kereszténynek valló ember úgy viselkedik, mint ahogyan manapság a politikában és gazdaságban tapasztalhatjuk: minden megy tovább a régi "kerékvágásban"... Maradnak ugyanazok az embererek, ugyanazokra a harácsolós célokra koncentráltan, csak a cég/párt stb. szűnik meg jogutód nélkül. Amilyen bosszantó ez a világban, olyan fonák ez egyes "keresztények" életében, akik csak nevükben azok, de hogy mit jelent maga a szó (krisztuskövető) valójában azt nem tudják. Míg a világban a számonkérés elmarad, az Isten a jóvátételt, annak szándékát számonkéri rajtunk.

Az üdvösség jócselekedetek szorgalmas gyűjtögetése révén nem érhető el - jól tudják ezt katolikus testvéreink is, akik még ma is pellengérre állítódnak a középkori hatalmi visszaéléseik miatt. Bár meg kell jegyeznünk, hogy a történelmi tisztességhez hozzátartozik, hogy azokat az iszonyatos rémtetteket, amiket az egyházi hierarchia segítségével véghezvittek, nem szabad elfelejteni. Különbséget tenni ugyanolyan kötelesség, mint nem felejteni.

Ha Isten a mi cselekedeteinkre alapozottan adná az üdvösséget, akkor kongana a mennyország, s alig férnénk el a pokolban... Hála legyen neki, hogy nem "érdemeinket" nézi! Az Isten ajándékai körbevesznek minket naponta. Luther ételről, italról, ruházatról, lábbeliről, szófogadó gyermekről, derék házastársról beszél, de beleérti a jó időjárást, a békét, az egészséget, a közrendet, a becsületet, s annak védelmét is.

Az üdvösség nehezen érthető, s főleg nem megfogható valóság. De ha a láthatóban nem vesszük észre az Isten ajándékait, hogyan fedezhetnénk fel azt a láthatatlanban?

Lélek...

A mai nap imádsága:
Uram! Újíts meg Lelkeddel, hogy éljek! Ámen
   

A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, mint ahogyan nekünk, és nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította szívüket. Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát tegyetek a tanítványok nyakába, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni?
ApCsel 15,8 és 9-10

A kereszténységen belül számtalan irányzat létezik - ahogyan más vallásokban is... Nem csoda, azokat is ugyanolyan hús-vér emberek gyakorolják, mint a "mienket". Péter - aki egyszerű halászember volt, mentes minden akadémiai titulustól - mégis komoly nagy teológiai igazságot szólt: Isten ismeri szíveinket, s Isten (ha ugyanarról az Istenről beszélünk) soha nem személyválogató. Mindezeken túl Péter őszinte is, mert bevallja, hogy sem ő, sem kortársai, sem az atyáik nem tudták betartani a törvény előírásait...

Az okoskodó, másokon uralkodni kívánó ember soha nem a lényegi kérdésekbe "köt bele", azt ugyanis senki nem tagadja, hogy ölni, lopni,csalni, kívánni a másét, hazudni stb. nem szabad. Ezek ugyanis a társadalmat tartják össze, e törvények nélkül omladoznak a civilizáció tartóoszlopai. A saját cél eléréséhez a közösséget is eszköznek tekintő önző ember olyan részleteket emel ki, s tesz meg fő irányelvnek, mely a nagy egész szempontjából nem lényeges. (Ha csak arra gondolunk, hogy Mózes harmadik könyvének nagy része ún. kultuszi törvényekből áll, akkor hamar beláthatjuk, hogy nem a forma, hanem a tartalom a döntő. Az idő persze megszelídette a "véresáldozatokat" a vallásos zsidó életében azonban a "vér" még mindig óriási kultikus szereppel bír. A "vér-misztika" persze ott van a keresztényeknél is, de azoknál teljességgel átvitt értelemben, arról nem is szólva, hogy Krisztus "váltságáldozatát" többféleképpen magyarázzák.)

Vallásszociológusok szerint a keresztények jelentős része nem is tud mit kezdeni a váltságáldozattal. Nemcsak archaikusan csengő szó számukra, de életidegen is. Isten, aki szeretetből teremtette a világot, s szeretete által tarja fenn, nem kívánja az embertől, hogy bármivel is elégítse meg / engesztelje ki Őt - elvégre hogyan is békíthetné ki a véges a Végtelent? - sokkal inkább azt kívánja, hogy az ember béküljön meg Teremtőjével. Nem Istent kell kiengesztelni (Ő nem ember, Ő Isten!), hanem az embert. Aki emberi módon gondolkodik a Világteremtő ÚRIstenről, az gyermekként tekint a hit dolgaira, s azt hiszi, hogy a haragvó "durcás" Istent ki kell békíteni... Jóllehet Krisztus egész életműve arról szól, hogy az ember végre béküljön már meg az Örökkévalóval, s jusson el hit által Őhozzá. Ez az út a szeretet útja, azaz a Krisztus útja. Ha valaki számára jobban megfogható/megélhető ez a szeretet, akkor vallja meg bátran: Krisztus maga az út...

Mivel Isten Lélek, ezért Őt lélekben kell nemcsak imádni, de megérteni - kinek kinek a kegyelem mértéke szerint - is. Nincs elszomorítóbb, amikor az Isten titkos dolgait emberi módon magyarázzák, ami pedig emberileg jól érhető - pl. hogyan valósítsuk meg a gyakorlatban a szeretetet -, azt "elmisztifikálják. Mindkettőre igaz, hogy "lélekben kezdték el, de testben akarják befejezni"...

Vigasztalás...

A mai nap imádsága:
Uram! Óvj és áldj mindannyiunkat! Ámen.

Mert akit szeret az ÚR, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.
Péld 3,12

Az élet tele van tragédiákkal, s minden tragédia egyben személyes kín is. Nem spórolhatja meg senki sem ezt a minden halandónak "kijáró" fegyelmező-figyelmeztető nyomorúságot. Aki szenvedett már, az nem tud közömbösen elmenni a másik ember szenvedése mellett - legyen az testi vagy lelki - próbál valami vigasztalót mondani. Mások bátorítása, lelki erősítése olyan veszélyes akció, mint amikor valakit menteni próbálnak, aki alatt beszakadt a jég... Maga a mentő is veszélyben van a vékony jégen.

Kórházi ágyon feküdve, a gyógyulást várva jól esik a látogatók bíztatása. Nemcsak jól esik, de a gyógyulási készséget is alapvetően befolyásolja. De mi van akkor, ha nincs remény a rehabilitációra? Ha már soha nem tudok visszakerülni oda, ahol voltam, ahonnan kiestem. Aki tudja, hogy meg fog halni, az a perlekedései után legvégül, többnyire elfogadja a halált, de mi van azokkal, akik balesetben elveszítik testrészeiket vagy a tolókocsihoz kötött bénultságból kell végignézniük a világ vibráló-vonzó mozgását - egészen életük végéig? Bizony ilyenkor kimondani a fenti igét, maga a megtestesült szeretetlenség... Mégis sokan, csupa jószándékból, megteszik. Meg is kapják rá a megfelelő választ: "No akkor engem ne szeressen az Isten!"... Érvényessége van ennek az igének, de ahogyan egy halálos beteg igen kedves lelkészkollégám mondta: "Sokat jelent ez az ige, nagyon sokat, de mindenki csak magának mondhatja..." Aki egészségesen, a határok-nélküli mobilitást, a korlátozottságok nélküli életét élve mégis odafröcsögi az ilyen és ehhez hasonló igéket a szenvedő embernek, az nem tudja mit beszél, s nem tudja mire való az Isten igéje...

De akkor miért került bele a Szentírásba? Elsősorban azért, mert az emberléthez elválaszthatatlanul hozzátartozik a válaszkeresés, s megőrülünk, ha nem kapunk választ a miértjeinkre. Érvényes ez akkor is, ha emberi kapcsolatainkban krízis áll elő, s tudni akarjuk annak az okát, és releváns akkor is, amikor értetlenül állunk személyes tragédiánk feszítő miértjei között. Vannak válaszok, amikre szükségünk van, de a válaszok ennek a világnak az "értékrendjébe" nem illeszthetők bele. MIndenféleképpen az isteni dimenziókba vezetnek, ahol persze minden más, mint itt a földi, testi létben. Amikor Salamon király összegyűjti korának bölcsességeit, akkor a fenti mondattal háláját fejezi ki Istennek, mert fájdalom árán ugyan, de megtanította az ÚR legfontosabb igazságát: azt ti., hogy Isten szeret. A szeretetet sokszor csak akkor vesszük észre, ha nincs, ha nem szeretnek minket vagy mi nem szerethetünk. A hiány kínjai között őszintén keresünk, s aki így tesz, az megtalálja a lét értelmét, magát az Istent. Rádöbben, hogy a Teremtő számára mindegy, hogy hogyan: relatíve egészségesen vagy csonkán-bonkán, fiatalon vagy megöregedve, csak eljussunk Őhozzá...