Alázat...
URam! Add, hogy el tudjam fogadni akaratodat, s ne a magam erejében, hanem a Tiedben bizakodjam! Ámen
Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.
1 Pt 5,6
Az erkölcsi gyengék mindenkori túlélési stratégiája, hogy alázatosan beletagozódnak a hatalmi hierarchiába... Az evangéliumokban, az apostoloknál azt olvashatjuk, hogy a "megszentülés" csak Isten ereje, szeretete által lehetséges. Manapság, ha valaki nem a "domináns ember" pozícióban láttatja magát - nem baj, ha nem az, csak annak látszódjék, hogy ő meghatározó "valaki" -, akkor gyenge, akkor egy senki, egy 'lúzer'. Aki pedig lúzer, az védtelen, az céltáblája a többiek lekicsinylésének. Éppen ezért az alázat szó igen rossz csengésű, elhordozhatatlannak tűnő fogalom a mai siker-centrikus világban.
Péter apostol arra tanít, hogy ne alázatoskodjunk - egy-egy csábító érdek-előnyre pislogva - , hanem legyünk alázatosak, de nem emberek, hanem Isten előtt! Aki Isten előtt alázatos, az embertársaihoz emberséges, de aki nem féli még az Istent sem... az könnyen önigazságának rabjává válik, s céljai érdekében hamar érzéketlenné, embertelenné formálódik.
Van egy régi közmondás: "Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik." Azaz, ha valaki javíthatatlanul szembe-megy a jó rendnek, ha nem veszi figyelembe az összefüggéseket, ha nem akar számolni a következményekkel... a következmények egyszer úgy is utolérik! Isten pedagógiájában ez úgy működik, hogy Ő mielőtt ítéletet tart, s megrázza az élet fáját, megengedi az embernek, hogy arra jó magasan felmásszon. Akinek nincs elég bölcsessége/alázata, az nem tudja, hol a határ, s a fa tetején is úgy ugrál a vékony gallyakon, mintha azok erős ágak lennének...
A jézusi "életmodell" nem a gyengeség, a tutyi-mutyiság álcája, hanem az erőnek, a szeretetnek, s a józanságnak a lelkisége, mely akkor nyilvánul meg, ha az ember képes a hétköznapokban is ráhagyatkozni Istenre. "Emberből vagyunk", korlátokkal, véges türelemmel. Egyedül az isteni szeretet az, mely mindent eltűr, de az igazságtalanságot még Ő sem hagyja következmények nélkül, mert a bűn következménye a büntetés.
"Annak idején". No, de, mikor is? Majd csak az odaátban? Isten mindenkinek megfizet mindenért, részben már itt a földi életben is, hiszen aki csak magának él, magának akarja megszerezni az egész világot, hiába is birtokolja, lelkében kárt vall. Isten ugyanis csodálatos bölcsességében úgy teremtette meg ezt a világot, hogy annak igazán akkor tud örülni az ember, ha azt nem magának tartja meg, hanem megosztja másokkal, s így együtt örülnek...
Fény...
A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm a fényt, ami által láthatok és érezhetek. Köszönöm, hogy kegyelmed által az Élet részese lehetek. Adj világosságot lelkemben és szívemben, hogy minden hajnalban dicsérni tudjam a Te csodálatos Nevedet! Ámen
Mert nap és pajzs az ÚR, kegyelmet és dicsőséget ad az Isten. Nem vonja meg javait az ÚR azoktól, akik feddhetetlenül élnek.
Zsolt 84,12a
A Nap a fény és melegség égiteste, az élet forrása, látszólagos Föld körüli útja az évezredek folyamán az élet, a halál és az újjászületés jelképévé avatta. A régiek úgy hitték "halhatatlan égitest", hiszen minden reggel felkel és minden este alászáll. Az ókorban éppen ezért számos istenséget azonosítottak a Nappal.
A Biblia is számos helyen von párhuzamot Isten, ill. Krisztus és a Nap között. A Nap Isten dicsőségének legfőbb természeti kifejezője: "Az ég büszkesége a fényes boltozat, az Úr dicsősége ragyog fenn az égen"(Sir 43,1). A világbíró és feltámadó Krisztust pedig "az Igazság Napjá"-nak (Sol Justitiae) és - antik hagyományként - "Legyőzhetetlen Nap"-nak (Sol Invictus) is nevezték. Krisztus halálát és alászállását a lelkek alvilágába a naplementéhez, a sírban eltöltött idejét a Nap éjszakai útjához, feltámadását a napkeltéhez hasonlították. Érdemes megjegyezni, hogy a a gótikus székesegyházak homlokzatán látható hatalmas rózsaablakot (rózsa=Krisztus-szimbólum!) Napként és Krisztusként értelmezték. Szintén említésre méltó, hogy egyes misztikusok is a Napot Istennel "azonosították", s így: A Napot az Atyaistennek feleltetik meg, világosságát a Fiúnak, és melegét a Szentléleknek.
És a pajzs? A mai ember csúcstechnológiás rakéta-elhárító-rendszerekre vagy computeres vírusirtó-programokra gondol e szó hallatán, de az antikvitásban a pajzs a harci erény jele. Történelemórán megtanultuk a spártaiak mondását: "Ezzel vagy ezen!", amely szerint a harcból vagy "pajzzsal", azaz győztesen vagy "pajzson", azaz hősi halottként kell visszatérnie a katonának. Ha valaki a pajzsát eldobta, az bizony nemcsak személyes védelmét adta fel, de abban a pillanatban erkölcsileg is halottá vált, hiszen a hitét/becsületét adta fel ezzel...
A ma embere másként tekint a Napra, a városi/modern, mesterséges fényben élő ember sokszor nem is látja, s akinek ninccs kapcsolata a "természetessel", az hajlamos természetellenesen gondolkodni! Pedig a Nap járása most is ritmust ad az embernek - szenvedünk is az óra-átállít(gat)ások miatt eleget(!) -, átírni tehát a JóIsten Napban is megmutatkozó hatalmát még a tudomány-hitű modern embernek sem sikerült...
S hogyan vélekedik a hívő ember a Napról? Isten teremtő hatalmának nagyságát, az atomhasadások szintjén is megtapasztalható szép rendjét látja benne, s persze a "csodát" is, hogy életet teremtő, világfenntartó hatalmát a Mindenható tulajdonképpen a fényre, a világosságra "alapozta". Mintha az ÚRIsten azt akarta volna mondani ezzel is: az Élet a Fényben, azaz Bennem és Általam van... Ugyanakkor a hívő ember azt is sokszor megtapasztalta, hogy menedéke, pajzsa, védelme csakis az Örökkévaló Krisztusban megjelent kegyelme lehet...
Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.
1 Pt 5,6
Az erkölcsi gyengék mindenkori túlélési stratégiája, hogy alázatosan beletagozódnak a hatalmi hierarchiába... Az evangéliumokban, az apostoloknál azt olvashatjuk, hogy a "megszentülés" csak Isten ereje, szeretete által lehetséges. Manapság, ha valaki nem a "domináns ember" pozícióban láttatja magát - nem baj, ha nem az, csak annak látszódjék, hogy ő meghatározó "valaki" -, akkor gyenge, akkor egy senki, egy 'lúzer'. Aki pedig lúzer, az védtelen, az céltáblája a többiek lekicsinylésének. Éppen ezért az alázat szó igen rossz csengésű, elhordozhatatlannak tűnő fogalom a mai siker-centrikus világban.
Péter apostol arra tanít, hogy ne alázatoskodjunk - egy-egy csábító érdek-előnyre pislogva - , hanem legyünk alázatosak, de nem emberek, hanem Isten előtt! Aki Isten előtt alázatos, az embertársaihoz emberséges, de aki nem féli még az Istent sem... az könnyen önigazságának rabjává válik, s céljai érdekében hamar érzéketlenné, embertelenné formálódik.
Van egy régi közmondás: "Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik." Azaz, ha valaki javíthatatlanul szembe-megy a jó rendnek, ha nem veszi figyelembe az összefüggéseket, ha nem akar számolni a következményekkel... a következmények egyszer úgy is utolérik! Isten pedagógiájában ez úgy működik, hogy Ő mielőtt ítéletet tart, s megrázza az élet fáját, megengedi az embernek, hogy arra jó magasan felmásszon. Akinek nincs elég bölcsessége/alázata, az nem tudja, hol a határ, s a fa tetején is úgy ugrál a vékony gallyakon, mintha azok erős ágak lennének...
A jézusi "életmodell" nem a gyengeség, a tutyi-mutyiság álcája, hanem az erőnek, a szeretetnek, s a józanságnak a lelkisége, mely akkor nyilvánul meg, ha az ember képes a hétköznapokban is ráhagyatkozni Istenre. "Emberből vagyunk", korlátokkal, véges türelemmel. Egyedül az isteni szeretet az, mely mindent eltűr, de az igazságtalanságot még Ő sem hagyja következmények nélkül, mert a bűn következménye a büntetés.
"Annak idején". No, de, mikor is? Majd csak az odaátban? Isten mindenkinek megfizet mindenért, részben már itt a földi életben is, hiszen aki csak magának él, magának akarja megszerezni az egész világot, hiába is birtokolja, lelkében kárt vall. Isten ugyanis csodálatos bölcsességében úgy teremtette meg ezt a világot, hogy annak igazán akkor tud örülni az ember, ha azt nem magának tartja meg, hanem megosztja másokkal, s így együtt örülnek...
Fény...
A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm a fényt, ami által láthatok és érezhetek. Köszönöm, hogy kegyelmed által az Élet részese lehetek. Adj világosságot lelkemben és szívemben, hogy minden hajnalban dicsérni tudjam a Te csodálatos Nevedet! Ámen
Mert nap és pajzs az ÚR, kegyelmet és dicsőséget ad az Isten. Nem vonja meg javait az ÚR azoktól, akik feddhetetlenül élnek.
Zsolt 84,12a
A Nap a fény és melegség égiteste, az élet forrása, látszólagos Föld körüli útja az évezredek folyamán az élet, a halál és az újjászületés jelképévé avatta. A régiek úgy hitték "halhatatlan égitest", hiszen minden reggel felkel és minden este alászáll. Az ókorban éppen ezért számos istenséget azonosítottak a Nappal.
A Biblia is számos helyen von párhuzamot Isten, ill. Krisztus és a Nap között. A Nap Isten dicsőségének legfőbb természeti kifejezője: "Az ég büszkesége a fényes boltozat, az Úr dicsősége ragyog fenn az égen"(Sir 43,1). A világbíró és feltámadó Krisztust pedig "az Igazság Napjá"-nak (Sol Justitiae) és - antik hagyományként - "Legyőzhetetlen Nap"-nak (Sol Invictus) is nevezték. Krisztus halálát és alászállását a lelkek alvilágába a naplementéhez, a sírban eltöltött idejét a Nap éjszakai útjához, feltámadását a napkeltéhez hasonlították. Érdemes megjegyezni, hogy a a gótikus székesegyházak homlokzatán látható hatalmas rózsaablakot (rózsa=Krisztus-szimbólum!) Napként és Krisztusként értelmezték. Szintén említésre méltó, hogy egyes misztikusok is a Napot Istennel "azonosították", s így: A Napot az Atyaistennek feleltetik meg, világosságát a Fiúnak, és melegét a Szentléleknek.
És a pajzs? A mai ember csúcstechnológiás rakéta-elhárító-rendszerekre vagy computeres vírusirtó-programokra gondol e szó hallatán, de az antikvitásban a pajzs a harci erény jele. Történelemórán megtanultuk a spártaiak mondását: "Ezzel vagy ezen!", amely szerint a harcból vagy "pajzzsal", azaz győztesen vagy "pajzson", azaz hősi halottként kell visszatérnie a katonának. Ha valaki a pajzsát eldobta, az bizony nemcsak személyes védelmét adta fel, de abban a pillanatban erkölcsileg is halottá vált, hiszen a hitét/becsületét adta fel ezzel...
A ma embere másként tekint a Napra, a városi/modern, mesterséges fényben élő ember sokszor nem is látja, s akinek ninccs kapcsolata a "természetessel", az hajlamos természetellenesen gondolkodni! Pedig a Nap járása most is ritmust ad az embernek - szenvedünk is az óra-átállít(gat)ások miatt eleget(!) -, átírni tehát a JóIsten Napban is megmutatkozó hatalmát még a tudomány-hitű modern embernek sem sikerült...
S hogyan vélekedik a hívő ember a Napról? Isten teremtő hatalmának nagyságát, az atomhasadások szintjén is megtapasztalható szép rendjét látja benne, s persze a "csodát" is, hogy életet teremtő, világfenntartó hatalmát a Mindenható tulajdonképpen a fényre, a világosságra "alapozta". Mintha az ÚRIsten azt akarta volna mondani ezzel is: az Élet a Fényben, azaz Bennem és Általam van... Ugyanakkor a hívő ember azt is sokszor megtapasztalta, hogy menedéke, pajzsa, védelme csakis az Örökkévaló Krisztusban megjelent kegyelme lehet...
A mai nap imádsága:
Uram! Végtelen Isten vagy... s ezt nem is értem... végességem okán, hogyan is érthetném? MIndenható Istenem, kérlek, adj nekem bizodalmas szívet Tebenned, hogy megértsem és megéljem teremtői akaratodat, s lelkemnek békességét Általad megtalálhassam! Ámen
Nem ember az Isten, hogy hazudnék, nem embernek fia, hogy bármit megbánna. Mond-e olyat, amit meg ne tenne, ígér-e olyat, amit nem teljesít? Áldásra kaptam parancsot, s ha ő áld, meg nem másíthatom.
4 Móz 23,19-20
Amióta ember az ember, gondolkodik, elmélkedik, meditál Teremtőjén. Szeretne választ kapni arra, kicsoda az Isten? Ma reggeli igénk Bálák király és Bálám próféta párbeszédéből két mondat csupán, de magában foglalja az Isten-felfogás lényegét: azaz Istent könnyebb megfogalmazni és megérteni, ha úgy igyekezünk megformálni a választ, hogy Ő mi nem. Ő nem ember... Persze, hogy nem az - azért Isten(!), de mégsem ilyen egyszerű.
Isten nem sír, nem nevet, nem örül - illetve ha ezeket a szavakat használjuk,akkor ezek nem fejezik ki az Isten valóságát, legfeljebb jelzik istenségének emberfelőli (nekünk)-határát. Hiszen Ő úgy sír, hogy közben nevet is, s úgy is tud örülni, hogy közben bánkódik... Mert Isten az Isten: Ő egyben a kezdet, meg a vég is... Lám, szavaink elégtelensége jelzi, milyen hatalmas a Mindenható, s milyen kicsinyek vagyunk mi, teremtmények! Az, hogy megismerhetővé vált az Örökkévaló a mi véges időnkben, az maga az evangélium. A jó hír az, hogy bár nem foghatjuk fel, nem fogadhatjuk be törékeny, születés és halál közé beszorított véges létünkbe a Végtelen Istent - és ennek ellenére a "kegyelem dimenziójában" mégis! A keresztény világ eredeti üzenet a világnak, hogy az Isten megismerésének egyetlen járható útja a szeretet... Minden elmúlik, ez az egyetlen, ami megmarad, s ez az egyetlen, ami összeköti az ember világát az Isten világával.
Alapvető emberi tulajdonságunk, hogy mondunk valamit, s nem tudjuk tartani. Ennek elsődleges oka, hogy amink van - létünk korlátozott készsége/tehetsége a világ és önmagunk formálására - azt is csak kaptuk. Odaföntről. Így aztán, ha Isten nélkül ígérünk, gyakran csak ígérgetés lesz belőle, ha Isten nélkül akarjuk felfedni az igazságot, akkor csak egy részére derül fény, s ha "híjja van" az igazságnak, akkor az nem teljes, azaz nyugodtan nevezhetjük hazugságnak, mert "emberi" csupán.
Isten-fel/megismerésünkkel kapcsolatban az egyik legfontosabb üzenet ez: Mindannyian áldásra kaptunk elhívást/parancsot! Bárhogyan is alakul az életünk, ha az áldást keressük, ha áldásért küzdünk, ha áldásért szolgálunk, akkor megtaláltuk életünk ama dimenzióját, amelynek kiteljesedésért jöttünk/küldtek le minket ide a Földre... Eszközeivé válhatunk Isten jóságának, gondviselésének, s végességünk beleoltódva a Végtelen Istenbe, elnyeri valóban emberléti, istenes értelmét. Élet-örömünket az adja, hogy tudjuk: Küzdelmeink, szorongató kihívásaink közepette "Krisztusban" békességet találunk szívünkben-lelkünkben, mert nap mint nap élhetjük a csodát: ott vagyunk Isten tenyérén...
Következmények...
A mai nap imádsága:
URam! Eltértünk akaratodtól, s a szeretet hatalma helyett az önzés uralmát választottuk. Vétkeink, bűneink és mulasztásaink miatt megérdemeljük büntetésedet, de URam, ha lehetséges, súlyos hibáink következményeit Krisztus érdeméért, hárítsd el rólunk! Ámen
Amikor látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az ÚR, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében. Azért ezt mondta az ÚR: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem;
1 Móz 6,5-7a
Ha ezt a bibliai "beszámolót" megnézzük, sajnos el/ki kell mondanunk: Isten nem túl jó véleménnyel volt az emberiségről! Úgy néz ki, hogy az emberi közösség a kezdetek óta magában hordozza a saját kipusztulásának lehetőségét. Lehetett-e ennek az oka a vallás, a rosszul értelmezett Isten-fogalom? Miért ne!? Amennyire ismerjük írott történelmünket, abban szinte minden a vallástól függött. Meghatározta a gazdasági életet, a tudományt, az erkölcsi életet minden bizonnyal, ami aztán mindenre, az egész életre hatással vol. Biblikus tény, hogy az első gyilkosság (ráadásul egy testvérgyilkosság: Káin és Ábel esete) oka a vallás hibás értelmezéséből fakadt - Káin áldozatára Isten "nem tekintett le", s ezért ő iszonyatos haragra gerjedt... majd ölt.
A mi zsidó-keresztény gyökerű kultúrkörünkben az özönvíz/Noé története az egyik legismertebb ószövetségi történet. A Biblia kronológiája szerint az Özönvíz Kr. e. 2370-ben kezdődött. A bibliakritikusok véleménye szerint a Genezisben elbeszélt történet két egymástól független elbeszélésen alapszik és a mai ismert verzió végleges formája csak a Kr.előtti 5. században alakult ki. Annyi bizonyos, hogy a történet alapja jóval korábban az ún. Gilgames-történetek tábláin (Kr.e. 2100-2000) is szerepel, amely a sumér, majd az arra épülő akkád kultúra lenyomata. A térség más népeinek mondái között azonban ugyanúgy jelen van az özönvíz-mítosz, ahogyan távoli, tengerentúli népek hagyományaiban, mondhatni, ez az őstörténet egyetemes része a világ kultúrtörténetének...
Mi ebből a tanulság? Elsősorban az, hogy az ilyen globális méretű változás(ok?) - nevezhetjük nyugodtan civilizációs katasztrófá(k)nak is - történelmünkben már korábban is bekövetkez(het)tek. A mai világban vajon nem azt üzeni ez az őstörténet számunkra, hogy el kellene gondolkodnunk életünk kilátásain? Ha egymás ellen (kontraegzisztensen!) élünk, magunkban hordozzuk az önpusztítás csíráját! Sajnos erről szól életünk... Ha Istent keresnénk, akkor megtanulhatunk valamit Tőle, s a Bibliából: hogyan élhetünk felebarátaink javára, miközben a mi életünk minősége is javul.
Amikor Noé, a bárkát építi, nagy közöny veszi körül. Az emberek tréfálkoznak vele, és nem veszik komolyan figyelmeztetését. Ennek oka - a Biblia szerint -, hogy életfelfogásuk életellenes, vagyis kontraegzisztens lett. Ez a felfogás sajnos mai világunkat is veszélyezteti. Az újszövetség szerint Jézus azt mondja, az emberek majd semmit sem fognak észre venni a világ borzalmaiból az önzés miatt, mielőtt bekövetkezne egy hasonló (végidős?) esemény. Újra megismétlődik tehát, hogy az ember önmaga ellenségévé válik?
A választ nem tudjuk, de aki egy kicsit is belegondol a Gondviselő Isten teremtésbeli akaratába - az olvashat azokból a korunkat jellemző eseményekből, melyek jelek is egyben, hiszen jelzik fejlődésünk irányát. Beszélnek ugyan az egységről, mindazonáltal mégis a különbség erősödik ember és ember között. Noé bárkájának történetéből azonban nyilvánvaló: csak együtt menekülhetünk meg...
A mai nap imádsága:
Uram! Te látod, hogy olykor nem értjük ennek a világnak a folyását, s nemegyszer megbicsaklik a hitünk is, mert nem értjük, miért vagyunk olyanok, amilyenek? Miért viszonozzuk jóságodat szeretetlenséggel, s miért válaszolunk hívásaidra hitetlenséggel? Istenem téríts magadhoz, amikor elhajlik életem Tőled és végtelen szereteteddel ölelj magadhoz, hogy álmaim Tebenned valóra válhassanak! Ámen
Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba."
Mk 10,15
"Ilyeneké a mennyek országa!" - mondja Jézus, miközben a gyermekekre mutat, s megáldja őket. A Mester nem kegyes felnőttekre mutat, nem mondja egyetlen buzgó farizeusnak sem: "Csak így tovább barátom! Mindjárt eléred a a belépő szintet a mennyországban!" Az Emberfia Isten országát gyermekek közösségéhez hasonlítja... De miért is?
Először is a gyermek - ha kap valamit - nem azért kapja, mert már letett valami "nagyot az elvárások asztalára". A gyermekek ajándékaikat nem a teljesítményeikért kapják, s nem is azért, hogy a távoli jövőben majd viszonozzák ajándékozóiknak egykori nagylelkűségét, egyszerűen azért kapják az ajándékokat, mert szüleik, nagyszüleik szeretik őket. A gyermekek pedig őszintén fogadják ezeket a szeretet-megnyilvánulásokat. A gyermekeknek azonban nemcsak karácsonykor vagy születésnapokon van szükségük ilyen élményekre, hanem minden nap! Ezért minél nagyobbacskák, annál inkább kívánják, hogy szüleik megértően szeressék őket, azaz necsak fröccsentett műanyagokkal halmozzák el őket "jó szüleik" egy-egy jeles napon, hanem biztonságot, elrejtettséget nyújtó szeretetközösséget tapasztalhassanak szüleiknél. (Valljuk meg, ritka az ilyen családi közösség, de ha sikeredik, akkor az maga a földi mennyország...)
A gyermek őszintén fogadja, amit kap, s a maga módján hálás is érte. A gyermek azonban akkor válik igazán emberré, ha közösségben nőhet fel... Sajnos manapság egyre ritkábbak a "normális" közösségek, kétségbeesett szülők olykor nem is tudják mit tegyenek: "Melyik óvodába, melyik iskolába tegyem/küldjem gyermekemet?" Mert ha érzelmi deficittel indul el egy gyermek a felnőttéválás útján, akkor - Hála Istennek azért vannak olykor kivételek - bizony nagy valószínűséggel életének valamelyik szakaszában kiütközik "megörökölt abnormalitása".
A "normalitást" mindig az Isten adja, Jézus önfeláldozó szeretete pedig mindenben irányt szab. Elméletek és mézes ígéretek korát éljük, de hogy kinek az élete hová fut, hogy ki milyen gyümölcsöt terem a maga helyén, az még modern korunkban is csak jóval később derül ki... A Mester azt mondja: "Gyümölcseikről ismeritek meg őket!" -, de azért más jelekből is olvashatunk, sőt használhatjuk a józan eszünket is! Ha egy növényke mindig árnyékban van, akkor annak fejlődése korlátozott, de ha elegendő napfényt kap, akkor a picinyke mustármagból is óriási fa terebélyesedik ki... Ezért fontos, hogy gyermekeinket, a jövő generációját megfelelő mennyiségben érjék Isten szeretetének sugarai. Mi Napokká soha nem válhatunk, de istenes életünkkel tükrözhetjük Gondviselő Mennyei Atyánk szeretet-melegét! Ha ezt megtesszük, akkor nemcsak gyermekeinknek biztosítottuk boldog gyermekkorukat - melyben álmodhatják önmagukat és a világot -, de tisztességgel felkészítettük őket az életre is, melyben megtalálhatják majd egyszer ők is életük értelmét, hogy ti.: kiegyensúlyozott felnőttként valóra váltsák a nekik adatott kegyelem szerint az Isten álmait...
A mai nap imádsága:
Uram! Segíts meg, hogy törvényeid szerint élhessek, s Krisztusért magam is az élet szolgálatában megállhassak!
Ámen
Mi azonban tudjuk, hogy a törvény jó, ha valaki törvényszerűen él azzal.
1 Tim 1,8
Az emberek elfogadják a törvényeket, még akkor is, ha azok rosszak. Teszik ezt azért, mert jobban szeretik a kiszámítható rosszat, mint a bizonytalanságot. Amióta azonban a törvény fő célja nem a közösség, s benne az egyén jogainak, hanem a dolgok különleges védelme, az emberek már nem bíznak a törvényben, s nem is tisztelik azt. Hiába az agyonszabályozott társadalmi viszony, valahogyan mégsem akar javulni a helyzet. Naponta hallunk önbíráskodásokról, egyre brutálisabb rablótámadásokról, s ami a legelszomorítóbb, a fiatalkorúak, a nem büntethetőek aránya egyre nagyobb. Ne vigasztaljon senkit, hogy a világ fejlettebb nyugati felében sincs ez másképpen...
Pál azonban nem az emberi törvényről, hanem az Istentől kapottról szól. Az Isten törvénye - akár közösségről, akár egyénről van szó - az életet védi. A tízparancsolatból csak egy, a tizedik védi a dolgot, a "Ne kívánd...!"-al. A törvény valóban jó, ha valaki törvényszerűen él azzal. Ha valaki az Isten törvényeinek megtartása helyet azok kijátszására törekszik, az önmaga törvénytelenségének áldozatává válik - ha nem is rögtön, csak idővel -, de az idő csak számunkra annyira fontos, az Isten egészen másképpen "látja" azt: "Egy nap előtted olyan, mint ezer esztendő."
De mit is akar az Isten törvénye? Elsősorban azt, hogy tiszteljük az életet, a fogantatástól a halálig. Ha egy társadalom csak "dolognak", lehetőségnek tartja a magzati életet, s nem teljes embernek, ha egy társadalom az öregjeit már csak inproduktív tehernek látja, akkor az a társadalom meghasonlott önmagával, s végérvényesen kipusztul a történelem színpadáról... Csak a vak nem látja, hogy mi történik a keresztény világgal! Ebben nem az Isten, nem is a globalizáció, hanem elsősorban a jóléti világban megkövesedett szív az oka mindennek. Amikor India Angliától függetlenné vált, akkor egy fantasztikus ember - Mahatma Gandhi - egész Indiát felszólította az erőszakmentességre, s arra, hogy ne hordjon senki angol posztót, hanem a maguk szőtte szárit - A szári ősi, tradicionális indiai népviselet . Ez egy kb. 6,5 méter hosszú, több, mint egy méter széles gyönyörű mintás anyag, melyet az asszonyok maguk köré csavarva viselnek. Hasonló a férfi viselet is, ez többnyire fehér. - Vajon ma hány nemzet lenne képes lemondani a komfortjáról, hogy megtalálja újra a saját, s örök emberi értékeit? India megtette ezt a múlt század 20-as, 30-as éveiben, s mára a 21. század sikernemzetévé - a kínaiak mellett -vált.
A törvényt, amit Isten teremtett senki nem kerülheti meg, s nem játszhatja ki büntetlenül. Aki igyekszik megtartani, azt a törvény megtartja, s hordozza egy életen át. Az Istennek való engedelmesség - az Ő törvényein keresztül -, az élet alapja. Ha minden igyekezetünkkel többnyire képesek vagyunk betartani az Ő örök rendelkezéseit, akkor rádöbbenünk, hogy tulajdonképpen ez maga a kegyelem, a Krisztusban visszakapott istenképű élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése