Az életért.

A mai nap imádsága:

Uram! Lassan láthatóvá válik , hogy önzésünkkel mivé tettük teremtett világodat. Elfordultunk Tőled, megtagadtuk életet védő törvényeidet. Kérünk, adj nekünk mégis lehetőséget, hogy Feléd fordulhassunk! Ámen

Eltörölt az Isten minden élőt, amely a föld színén volt, embert és állatot, csúszómászót és égi madarat.

1 Móz 7,23a

Úgy tűnik, hogy az ember sosem értett a szóból... Az ember megkapta Teremtőjétől azt a képességet, hogy értelme révén felismerje mi a jó és rossz, történelme mégis a rossz megcselekvésének és a jó elmulasztásának történelme. Mikrokozmosztól a makrokozmoszig - bárhol is állunk és vizsgálódunk - Istennek törvénye tükröződik, azt megkerülni, kijátszani nem lehet, ha mégis megpróbáljuk átlépni a megszabott törvényi keretet, büntetés a következménye.

A görög istenségek - homéroszi tolmácsolásban - intrikusan szövögetik nagyon is emberi terveiket, melyek alakulásánál, ütközésénél az ember értetlenül áll: Miért kell éppen neki elszenvednie az istenek szeszélyes hatalmi harcainak következményeit? Ezzel ellentétben, a Biblia arról szól, hogy az Istentől (vagyis a rendtől) elfordulásnak mindig megvan a következménye - az özönvíz történetéből idézett mai mondat is erről tudósít. Régi felismerés: Isten időről-időre megítéli a világot. Nem azért mert már nem bírja tovább nézni az ember gonoszságát, ha Isten - márpedig az! -, akkor nem is gondolkodhat úgy mint az ember, hanem azért, mert betelt a teremtettségi mérték pohara...

Fotorealisztikus könyvek illusztrációi, számítógépes filmek megdöbbentő animációi vizionálják a világvégét... Kénköves esőt a Földre zúdító angyalseregek pusztítják, mindazokat, akik nem ismerték fel az Istent... Érdekes elképzelések, melyek szektás naivitása azt sugallja, hogy az "igazak" viszont érintetlen szemlélődőként élik át a végidőket... Az apokaliptikus borzalom éppen az, hogy mindenki pusztul! Nemcsak a bűnös ember, hanem vele együtt az "ártatlan" életek milliárdjai is - legyenek azok bármilyen biológiai szinten... Így történt ez Noé napjaiban, s ha egyszer "borul a kehely", akkor hasonlóan történik az idők végezeténél is.

Isten igazsága, hogy magunkkal büntet minket, s magunkkal is jutalmaz meg. Beláthatnánk mindezeket, ha nem torzítaná látásunkat naponként megújuló önzésünk szemüvege. Az evangélium éppen arról szól, hogy nincs szükségünk egybemosódó színkavalkádra, hogy izgalmas legyen az életünk, ami igazán kívánatos mindannyiunk számára, hogy egyszer, végre tisztán lássunk. Akkor miért törölgetjük azt a szemüveget? Dobjuk el, hogy végre megláthassuk Isten teremtettségének szépségeit, addig, amíg a "gonosz idő" engedi...

Elvárások...

A mai nap imádsága:

Istenem! Elvárásaim vannak önmagam felé, s mindenekelőtt sokat várok másoktól. URam, szenvedek is emiatt eleget, s nem tudom hogyan változtassak mindezen... Kérlek segíts át gyötrő pillanataimon, hogy felismerjem az adott helyzetben akaratodat, s kegyelmed révén békességet nyerjek, s örömmel szeressem embertársaimat! Ámen

Majd hozzátette Jézus: "A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért;"

Mk 2,27

Sokan azért nem kívánnak istenes elkötelezettségben élni, mert - így vélik -, a "hívő" embernek semmit sem szabad. Először is: mindent szabad neki (is), de ahogyan Saul-Pál helyesen mondja: "Mindent szabad nekem, de nem minden használ." Ugyanakkor tényleg vannak felekezetek, ahol az előírásoknak/elvárásoknak se szeri se száma, de ez a fajta vallásosság bár sok-sok jelzőt vonzhat magához, de egyet bizonnyal nem, hogy: krisztusi...

A törvényeskedés ugyanis a kicsinyesek, a szűklátókörű önzőek tulajdonsága. Az ilyen emberek rettenetesek, mert csak két színt ismernek: feketét vagy fehéret. Jóllehet emberlétünket, életünknek tartalmat adó kapcsolatrendszerünket az átmenetek sokszínűsége jellemzi, ők azonban csak isteninek vagy ördöginek ítélik meg a dolgokat. Jellemző rájuk, hogy kihívóan kritikusak másokkal, de önmaguk botlásaival szemben messzemenően elnézőek (többnyire az ördög mesterkedéseire fogják) s látványos, hitbuzgó élettel próbálják palástolni súlyos karakterhibáikat. Nagylelkűek a közösből, de ők maguk nem szívesen vállalnak áldozatot a közért... Életük imázsára kínosan ügyelnek, de valódi családi életük, az otthoni, a négyfalközötti maga a pokol... Sajnos ilyen "jó hívő testvérek" miatt kritizálják sokszor a keresztényeket - s bizony joggal.

A keresztény ember szabadsága azonban egészen másról szól! Ha megnézzük ősi szabadság szavunkat, két szót fedezhetünk fel benne: szab és ad. Ki a szabad? Aki életét Istenhez szab-ja, vagyis az örök értékekhez igazítja, az ilyen ember képes valóban ad-ni, ráadásul a legtöbbet önmaga végességéből: az idejét. Aki időt, ad, az mindent ad! Az meghallgat, az odafordul, az építően segít, mert a dolgok helyes alakulásához mindig idő kell! Rendelt ideje van ugyanis mindennek! Isten országának eljövetelét pedig különösen nem lehet siettetni semmiféle nagy emberi elhatározással, buzgósággal... Ha lehetne, akkor nem lenne kegyelem a kegyelem. Ennek ellenére mégis sokan vannak, akik azt gondolják, minden baj oka a szombatnap megtartásának hiánya.

Márpedig Jézus URunk szombaton is gyógyított, jelezvén hogy Isten szeretete szombaton sem "szünetel", Ő folyamatosan ad. Ha a JóIsten nem adna a nekünk "kegyelmet, kegyelemre" - még "álmunkban is eleget" -, akkor már rég nem is lennék. Nincsenek tehát "tiltott" napok, melyeken ezt vagy azt nem lehet tenni. Mindent lehet minden napon tenni, ami szeretetből fakad! Az élet szentségét ugyanis nem a törvény betűje, a szép gondolatok, hanem a megélt szeretet adja.

Aki felismeri isteni küldetését önmagában, s szeretni kezd, annak életében gyümölcsök teremnek: lelki nyugalom, harmonikus emberi kapcsolatok, biztonság és függetlenség, bizalmon alapuló együttműködés, kiegyensúlyozott szexualitás, s egészséges önbizalom. Ha ezeket a gyümölcsöket soha nem termi meg életünk fája, akkor bizonnyal "melléfogtunk" mert nem Teremtőnket, hanem önmagunkat imádtuk, de akkor meg is kaptuk "jutalmunkat", hiszen odaveszett hívő életünk lényege: a lelki nyugalmunk...

Krízis

A mai nap imádsága:
URam! Adj békét mindenkinek! Ámen


Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre? Nem - mondom nektek -, hanem inkább meghasonlást. Mert mostantól fogva öten lesznek egy családban, akik meghasonlottak, három kettővel, és kettő hárommal. Meghasonlik az apa a fiával, és a fiú az apjával, az anya a leányával, és a leány az anyjával, az anyós a menyével, és a meny az anyósával..
Lk 12,51-53

"Áll a bál"..."balhé van otthon"... ismerős kijelentések, nemcsak a szappanoperák művilágából, de a mindennapokból is. Hétköznapi egyszerűségű, már-már definíciószerű tömörséggel megfogalmazott tőmondatok, "hangulatjelentés" arról, hogy "mi is van?" -, s tényleg, most akkor "Mi van?" Közhelyesen szólva "az van", hogy a családok krízisben vannak... Megítéli ezt az ősi "intézményt" a kor, amiben élünk, s persze a (még)családban élők is értékítéletet mondnak egymásról.

Jézus URunk - Ő maga mondja, s tényleg így is van - konfliktus-helyzetet teremt "jelenlétével". Egyrészt a krisztusi igazságok megnyilvánulását nem szeretik az emberek, csak a féligazságokat. A teljes igazság elől elrejtik magukat, mert az olyan erős, hogy változásra(!) kötelezi az embert. Az ÚRIsten krízis-igazsága mindig kettős: megmutatja azt, hogy hol tart az ember az "itt és most"-ban és megmutatja az út a végét is, ahová juthat az ember, ha továbbra is ezt az utat járja...

Jézus URunk - az Istennel való megbékélés Követe - nem lélekgyújtogató forradalmárként munkálkodott, hanem Tanítóként, hogy követői is békességet teremtők legyenek. Sokan még is azt gondolják, hogy törvényszerű, hogy Jézuson megbotránkozzanak... Az emberek azonban nem Jézusban(!) botránkoznak meg, hanem a jézuskövetők életén, akik magukat ugyan a Mester tanításának képviselőinek tartják, valójában mégsem azok, mert életvitelük, gondolkodásuk nem az isteni szeretetet tükrözik. Azon még senki nem botránkozott meg, ha szépen él egy család, ha tiszta és rendes a ház, ha szeretetben növekednek a gyerekek, de az valóban vérlázító, ha kifelé ugyan azt mutatják, hogy csupa szeretet, békesség és jóság honol a családban, valójában pedig viszályok és erőszak tombol... ez ugye a kép-mutatás klasszikus esete... más képet mutat(nak), mint ami a valós... hogy van képük hozzá!

Akkor miért van mégis Jézus miatt meghasonlás egy családban? Mert az önzetlen, áldozatkészen szerető, jézusi értékeket követő családtag szeretete tükröt tart a többieknek, s kiderülnek az igazságok: az, hogy féligazságokkal nem lehet gyereket nevelni, lózungokkal nem lehet jövőt építeni, hogy merev, ultra-tradicionális elvekkel nem lehet sikeresen munkálni sem a kis-, sem pedig a nagy-közösségbe való integrálódást/betagozódást. Kiderül, hogy a szeretetnek csak egyetlen útja lehetséges, az amit Isten ajánl, mert az mindenkit véd, s mindenkinek méltóságot, életszentséget kölcsönöz...

Lélektörvények...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy ne kövessek el több oktalanságot az életben, mint amennyire szükségem van, hogy felismerjem akaratodat! Ámen

Ő pedig ezt mondta nekik: "Ti igazaknak tartjátok magatokat az emberek előtt, de Isten ismeri a szíveteket. Mert ami az emberek előtt magasztos, Isten előtt utálatos... Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságtörő, és aki férjétől elbocsátott asszonyt vesz el, szintén házasságtörő."

Lk 16,15 és 18

Fájdalommentes, már-már "baráti" válás? - Ez bizony illúzió! Válóperes ügyvédek és bírók a megmondhatói, akik naponta találkoznak az "élet valóságával", hogy mi mindenre is képes elkeseredésében az emberfia vagy emberlánya... Therapeutáknál telesírt zsebkendők, barátnők könnyes vállai a tanúi annak, hogy a válás bizony rettenetesen fáj! S akkor még nem is említettük azokat, akik mindig a legnagyobb árat fizetik a szétszakadt családban: a gyermekekek. Utólag persze már mindenki nagyon okos, s ennek hangot is ad, hogy a kapcsolatnak - emberi szemmel nézve -, már az elején sem jósolt nagy jövőt senki, de már ahogyan Moliére i s megfogalmazta: "Mert ilyen a szerelmes: szeme nem lát hibát /S tündöklő hattyúként imádja a libát." S jóllehet a barátok, barátnék ilyetén hallgatása nagyon beszédes, de ki veszi ezt észre a nagy rózsaszín vakságban?

A vak szerelem tényleg ilyen, de a valódi szerelem, amelyet a szeretett társ, a "nagy Ő" valódi és nem képzelt egyénisége kelt, egészen más: tartós, sohasem hal meg; idő, távollét, akadályok, ha át is alakítják (szeretetté, megbecsüléssé), nem sorvasztják el. Megőrzik a szív, a lélek legtitkosabb rejtekeiben valahogy úgy, ahogyan evangélikus Mikszáth Kálmánunk Olej Tamása, aki 16 évvel felesége halála után az asszony hangját hallja az erdő fáinak susogásában... A tiszta szerelemnek legfontosabb ismérve idővel mindig a felszínre kerül: ez pedig a hatása. Az igazi egymásra találásban a szerelmes lelke megtisztul, közönséges embereken nemes tulajdonságok jelei mutatkoznak meg!

A gond csak az, hogy, amit Isten egybe/rendelt-, szerkesztett, azt ember ne válassza szét, ne bírálja fölül! Isten ugyanis megteremtette a világmindenséget az Ő bölcs rendelése szerint, mindennek szilárd alapot vetett, mindent odaajándékozott az embernek - S mi lenne a legnagyobb ajándék az életünk és az alkotás örömén kívül, ha nem az, hogy egymás ajándékai lehetünk? - hogy óvja, vigyázzon rá, sőt még azt is mondta: "Íme mindez igen jó!" -, s erre pedig azt mondja az okoskodó, öntelt ember: "Nem jó! Én nem így akarom! Nekem más kell!" Még a régi népi bölcsesség is azt mondja, amikor a vásári forgatagban megszédült, de hazaérkezésre már kitusztult elméjű/lelkű legény keserű csalódottságában azt mondja: "Édesapám! Én nem ezt a lovat akartam!"... Az apa pedig csöndesen csak annyit válaszol erre: "Édes fiam, akkor meg minek ültél rá?"

Isten nem erőszakos, hanem szelíd, s nagyra "értékeli" az önkéntességünket - ezért is kaptuk tőle a választás szabadságát -, s így azt mondhatná: Jól van ember, tedd amit jónak látsz a te szemeddel, de a törvényemet nem változtatom meg a kedvedért, mert az úgy jó, ahogyan van! S ha belegondolunk: tényleg eléggé nagy balgaság a teremtmény részéről, ha felülbírálja Teremtőjét...

S az oktalan ember elindul a magaválasztotta új, s izgalmakkal teli útján, s azt hiszi, hogy mindent hátrahagyott... Jó lenne, de nem így van! Az emlékek - a jók is, meg a rosszak is - ott maradtak a lelkében, s majd a legváratlanabb pillanatokban törnek elő! (Ez is isteni törvény.) Hiába a hangzatos életfilózófia, a csalóka élmények gyorsan tova-illó visszajelzései, ami rombol az az Isten előtt utálatos, s ami épít, s növel - az pedig mindig kedves az ÚR előtt. Ha nem így lenne, akkor semmi értelme nem lenne se emberi küzdelmeinknek, se hitbéli fejlődésünknek.

Közhelyes, de igaz: mára nagyot fordult a világ! Egyre többször hallani manapság, hogy nem a férfi bocsátja el feleségét, hanem fordítva! A válás oka mindig egy és ugyanaz: a hiány! Ez megmutatkozik, karekter-sérült jellemben, amit a hétköznapok sodrásában egyszerűen nem lehet hosszútávon elhordozni. A megoldás ősidők óta ugyanaz: meg kell változni. Ez a folyamat azonban csak kicsiny részben irányatható kívülről, az eredményt hozó változás az mindig belülről, a lélek mélyéről indul el, onnan, ahol az Isten lelke is meg-megmozdít minket. Itt azonban már nem a "Hogyan?" a fontos, hanem az, hogy működik...

Lelki dolgaink...

A mai nap imádsága:

Uram! Te vagy az út, add hogy lássam, hol kanyarogsz életemben!

Ennyire esztelenek vagytok? *Amit Lélekben kezdtetek el, most testben akarjátok befejezni? Hiába tapasztaltatok ilyen nagy dolgokat? "

Gal 3,3a és 4a

* 3b nincs kijelölve az Útmutatónkban

lsten gondviselését megtapasztani a legnagyszerűbb dolog, ami történhet velünk életünkben... Amikor megtaláljuk hozzánk illő társunkat, amikor gyermekeink születnek, amikor egészségesek vagyunk és dolgozhatunk, egyszerűen; amikor úgy érezzük: De jó is élni! Annak ellenére, hogy igen gyakran megtapasztaljuk Gondviselőnk életünket hordozó jóságát, mégsem úgy élünk, ahogyan az kívánatos lenne. Szeretnünk kellene másokat, s önmagunkat szeretetével vagyunk elfoglalva. Távlatos célokra kellene figyelnünk, s mi apró-cseprő ügyeinkbe gabalyodva fel sem emeljük a tekintetünket. Igaz az apostol szava: esztelenek vagyunk!

De ennyire? Megtapasztaltuk a jót, megéltük az Isten elfogadását, kinyílt előttünk a lélek-, az Isten-világa, s úgy gondolkodunk továbbra is az életről, mintha az csak a halálig tartana, mintha az Isten nélkül is "működtethető" lenne... Márpedig Isten gondoskodik arról, hogy jeleket adva nekünk észhez térjünk. Egy egy próbás életszakaszunk, betegség, veszteség mind-mind lehetőség arra, hogy visszatérjünk Őhozzá, s beismerjük csöndben: egyedül nem megy. Amit egyesek a kudarc beismerésének tartanak, az a keresztény ember számára az Istenhez-tartozásának csöndes megvallása: bizonyságtétel, Isten az Isten, s mi pedig halandó és esendő emberek vagyunk.

Aki lelki életet akar élni, az nem gondolkodhat "agyagba-ágyazottan": anyagiasan, mert aki csak materialistán akarja megérteni az életet, az pont azt nem érti meg belőle, ami a lényeg: a világ nem anyagi, hanem isteni természetű! Ezért ennyire komplex, s ezért vagyunk ennyire különös teremtmények, mert bennünk is ott lakozik a továbbélő isteni rész. Nagy dolog az élet, de mégnagyobb annak tudomásul vétele, hogy életünkben és halálunkban is Istenéi vagyunk...

Szolgálat...

A mai nap imádsága:

Uram! Tedd késszé szívemet, élesítsd szememet, hogy meglássam akaratodat, s szolgálhassak ott, ahová állítottál!
Ámen

Mert akik jól szolgálnak, azok szép tisztességet szereznek maguknak, és nagy bátorságot nyernek a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetésére.

1 Tim 3,13

Az élet - így a mai bölcsek -, az mindig improvizáció, prezentáció, s kommunikáció. Bölcs ugyan messze nem vagyok, de megtoldanám még egy fogalommal: a kooperációval. Az együttműködés készsége olyan erény, amit ha nem tanul meg az ember életének feléig gyakorolni - ez manapság 35-40 év -, akkor gyaníthatóan később sem fogja, ha csak nem szól közbe az isteni kegyelem. A kooperáció, azaz co-operatio, szó szerint a másikkal együtt végzett munkát jelenti. Lehet, hogy hierarchikus rendszerben állunk, de az elérendő cél szempontjából nem az egyéni státusz, hanem a hatékonyság a fontos. Hogyan válhatok Isten, s felebarátaim számára hasznos segítséggé?

A válasz igen egyszerű: ha szolgálok. Manapság a "szolgálat" szó hallatán többnyire a szolgáltatásra/service gondolnak. A szolgáltatási kultúrák különböznek, s annál magasabb szintű, minél kevésbbé kiszolgáltatottak az abban résztvevő felek. Ez azt jelenti, hogy jól szolgálni csak az tud, aki munkáját méltósággal végzi. Luther Mártonunk így fogalmaz: "Nem vagyok szolgája senkinek" - azaz nem vagyok alávetve senkinek -, "szolgája vagyok mindenkinek!" - azaz Krisztus alatt (sub Cristo) szolgálatában állok mindenkinek. A méltóságunkat pedig nem kiérdemeljük, azért nem kell harcolnunk, azt kapjuk. Odaföntről, azáltal, hogy megszületünk, Isten akaratából embernek... Isten képének hordozói vagyunk még akkor is, ha ezt a képet bepiszkítjuk, sőt olykor-olykor szinte a felismerhetetlenségig összemaszatoljuk.

Aki jól szolgál, az szeretetből végzi a feladatait, s nem fárad meg, csak elfárad, hiszen ő is csak ember. Aki kiszolgál, az kényszerűen lemond szabadságáról valamilyen számára fontos cél érdekében, az bizony hamar kifárad, sőt "belefárad". Társadalmunk általános fáradtsága elsősorban nem a test teljesítőképességének csökkenéséből, hanem a lélek "eltunyulásából" ered. Akinek lelkét a Lélek frissíti, az nemcsak "szárnyra kell mint a sas", de szép tisztességet is szerez magának. Az Istenben derűs lelkek köré szívesen odagyűlnek az emberek, mert a másoknak méltósággal szolgálás nemes gesztusa emeli a másikat is, míg a szolgáltatás is vonz, de sajnos csak úgy mint az éjjel vakítóan vílágító lámpa, melyhez hozzácsapódnak az esztelen rovarok milliói...

Aki szolgál, az hitben jár, de egyúttal hitet is közvetít. Hogyan? Ha rálép az egyetlen békességgel járható útra, a kooperáció útjára... azaz, az ember "együttmunkálkodik" Teremtő Istenével.