Bánat...

A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy örömmel teljenek napjaim, s boldogan tegyek bizonyságot szeretetedről! Ámen

   

Ne bánkódjatok, mert az ÚR előtt való öröm erőt ad nektek!
Neh 8,10b

Az élet nehézségei, mindennapos gondjai gyakran szorítanak minket bele önsajnálatunk csigaházába... A "se előre, se hátra"-állapot bénultságánál talán nincs is rosszabb állapot! Bizony vannak pillanatok, amikor elveszítjük a hitet, hogy képesek lennénk változtatni a dolgok kedvezőtlen együttállásán, s a valahogyan ilyenkor a Gondviselő Isten képe is elmosódik a szívünkben. Ebbéli furcsa magányunkban különösen jól esik, ha valaki mellénk lép, s bátorít minket. Ha elfogadást, részvétet, bizonyos fokú elrejtettséget élünk meg az ilyen szép emberi találkozásokban, akkor a bánat köde lassan eloszlik körülöttünk, s újra a "régiek" vagyunk. Nehémiás a népet bátorítja, mert miután hallották a törvényt, szomorúság költözött a szívükbe. Kiderült ugyanis, hogy életük folyása pontosan ellentétes azzal, amit az ÚR kíván... Az ÚRban való ilyen szomorúságnak mindig "jótékony" hatása van a lélekre: fejlődik, erősödik általa.

Korunk népbetegsége a depresszió, s ez nem kerüli el a keresztényeket sem. Elméletben egy "igazi" keresztény nem is lehetne nyomott hangulatban, a valóság mégis mást mutat. Az élet harapofogó-helyzeteit az ÚR törvényeire figyelő ember elkerüli, de hiába minden okosság, olykor akkor is megtörténik a baj, ha igyekszünk azt elkerülni... A keresztény ember életében is fontosak az anyagiak, a jólét, a karrier építése, de a nem-keresztény elvek szerint élő emberrel ellentéteben ezeket - Krisztushoz tartozása okán - nem kívánja mindenáron "megvalósítani". Fontosak számára, de nem annyira, hogy átgázoljon embereken, semmibe vegye mások alapvető érdekeit. Az Ördögnek van két szava, amivel süketté tud tenni embereket: az egyikbe azt súgja "siker", a másikba pedig azt, hogy "haszon". Ez a két szó rombol a legtöbbet a világon!

A keresztény (értsd: krisztusi) ember is meghallja ezeket a szavakat, de szívébe-lelkébe nem tudnak gyökeret verni, mert ott az ÚR Lelke az úr... Mi ez, ha nem evangélium? A jó hír mindnyájunknak az, hogy az "Úrban való öröm" elűz minden kétséget, reménytelenséget az életünkből, s lelkünkben nem tapadnak meg a szeretetlenség, s a hitetlenség rideg, romboló gondolatai.

Öröm nélkül nem tudunk élni, hiszen örömre vagyunk/lettünk teremtve. Az igazi (az ÚR előtt való) öröm mindig erőt ad, épít, s közösséget teremt. Ez a mi "tudásunk", amit szavakban, s cselekedetekben próbálunk Isten segedelmével minden nap továbbadni...

Bölcsességért.

A mai nap imádsága:
Urunk! Szívünket fordítsd Feléd, hogy meglássuk utaidat! Ámen

Szemmel tartod járásomat, és pihenésemet,
gondod van minden utamra.
Zsolt 139,3

Sokan nem tudnak a személyes Istenben hinni... Deista látással elfogadják, hogy a Teremtő megalkotta "Nagy Óráját", ezt az egész világot, de aztán magára hagyta... s ha az egyszer lejár, itt a világvége. Az egész világmindenség Urának talán nincs se ideje, se érdekeltsége, hogy velem is törődjön... Emberi okoskodás! Neki gondja van még a verebekre is...

Szemmel tart Isten minket is, engem is, azaz számol velem. A kérdés, tehát nem az, hogy ő számon tart-e vagy sem, hanem az, hogy én számolok-e Vele?

Beleszámítani Őt életünk alakításába, hétköznapi és a profanitást áttörő alkotásainkba, nem kifelejtve Őt a pihenésünkből sem - a teljes lét biztosítéka. Neki gondja van minden utamra, vezessenek azok oda is, ahová Ő nem akarja. Mellettünk, velünk van, hogy ha akarjuk, kívánjuk,akkor segíthessen. Istennek parancsolni, kupeckodni Vele nem lehet, csakis a szelídség lelkületével közelíthető meg. Idegesen, durcásan belesimulni akaratába nem lehet, csakis a szeretetben bízva, Őreá hagyatkozva. Ez a hit maga.

Eljövendők...

A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy mindent a kezedből vehetek, s nem kell aggódnom a holnapom felől! Áldásod kísérjen ezután is és ne engedd, hogy a világ történései elbizonytalanítsanak abban a hitemben, hogy Veled és Általad az én életem legfontosabbja, hogy szeretetedet tükrözve magam is szeressek! Ámen


Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük: mert az idő közel van.
Jel 1,3

Könyv, mely sokak - nemcsak szélsőségesen gondolkodók - kedvenc könyve. Könyv, mely ugyanolyan sok kritikát kapott, mint dicséretet. Maga Luther annyit jegyez meg róla, hogy "Nem tudok mit kezdeni vele, ez az írás nem evangéliumi és nem is prófétai"... Vannak, akik úgy vélik, hogy ez a császári tekintéllyel legkésőbb az Újszövetséghez "ragasztott" írás János korára (Római Birodalom) vonatkozik, mások szerint Krisztus visszajöveteléig megtörténendő események "forgatókönyve", de vannak spirituális/idealista megközelítések is melyek egyszerűen a jó és rossz küzdelmét látják benne, s ha valakinek még ezek sem merítenék ki e könyv "üzenetét", az fordulhat az ezoterikus értelmezések gazdag tárháza felé...

Maga a könyv egy "apokalapitikus" mű, ami azt jelenti, hogy végidőkkel foglalkozó (lelki)irodalmi stílust képvisel. Konkrét célja, hogy a szenvedő-, küzdő egyház (ecclesia militans) tagjait bátorítsa, buzdítsa, azt mondhatnók: "Tartsatok ki, mert már nincs sok, hátra, amit reméltek, hamarosan bekövetkezik, kibírjátok!" Ezt úgy éri el, hogy egy múltban megtörtént eseményeket a távoli jövőbe helyez el, de természetesen az "üzenet" olvasója - aki mindig az idő "itt és most" fogságában él - azt a jelenben olvassa. A hatás nem marad el... ugyanezt élhetjük át Dániel próféta könyvében is - ádventista testvéreink egyik igen kedvelt ószövetségi könyvének olvasása közben is.

S mit kezdjen ezekkel az igékkel a mai ember? Tény, hogy az elmúlt negyedszázadban a világ egy új korszakba érkezett: ez a digitális nomádok korszaka. Az életminőséget sokak számára nem a távlatos célok, hanem az információhoz való hozzájutás (útközben is!) a legfontosabb... Aki folyamatosan úton van - vándorol -, annak számára a cél már nem a "végső cél" a legfontosabb, hanem a köztes célok megismerési élménye. Így lesz céllá az eszköz, azaz nem megérkezés a lényegi, hanem ami előtte van, s válik az út maga céllá. Aki azonban mindenütt van, az sehol nincs otthon! Aki ugyanolyan jól érzi magát Londonban, New Yorkban, mint Párizsban - s talán még büszkén hangoztatja is 'világpolgárságát' - az sehol nem érzi igazán otthon magát! ...Mert az otthon, a haza az a hely, ahol nem csak mi magunk ismerjük a fákat, de a fák is ismernek minket, hiszen kezdettől fogva tanúi voltak emberréválásunknak...

Mit kezdjünk tehát a hagyomány szerint János apostolnak tulajdonított írással? Azt gondolom, messzemenő következményeket ne vonjunk le belőle! Aki a jövőt akarja tudni, a még meg nem történtet szeretné ismerni, az nincs tisztában az Élettel magával... Az élet éppen azért csodálatos, izgalmas és olykor tragikus is, mert mi magunk alakít8hat)juk azt. Ha Isten - így is meg úgyis - a mi döntéseinktől függetlenül formálná a holnapot meg a holnaputánt, akkor Ő nem lenne a mindent nekünk ajándékozó Szeretet-Isten, hiszen méltóságunk megéléséhez szükséges szabad akarattal nem bírhatnánk... De Ő megengedte azt is, hogy a jövőnket mi magunk alakítsuk olyanra, amilyenre akarjuk, mindeközben persze a világ mindörökre megmarad Isten kezében...

Aki a biztosat keresi a folyamatosan változóban, s "tuti-biztos" patent-válaszokat keres az Ige minden egyes betűjében, az ne akarjon így "igazán" hívővé válni. (A betű ugyanis megöl, de a Lélek megelevenít!) A hit ugyanis soha nem statikus, azaz nem állapot, hanem mozgás, történés, alakulás abban a meggyőződésben, hogy mindez nem eltávolít a lényegtől, hanem éppen ellenkezőleg, munkálja azt! Ahogyan a folyó kavicsai útjuk végére kerekdeddé válnak, s az egykor hegyekbe is medret-vájó rohanó sziklák/kövek homokszemként elmerülnek a tenger mélyére, ugyanúgy mi is egyszer, amikor megérkezünk életünk végéhez, s belesimulhatunk Teremtőnk gondviselő, megtartó tenyerébe, s felsóhajthatunk: itthon/otthon vagyunk, megérkeztünk... hazaérkeztünk!

Növekedés...

A mai nap imádsága:

Istenem! Adj nekem erőt, szeretetet, s józanságot, hogy elfogadjam feladataimat, s alázatosan élhessem napjaimat! Ámen
   

Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz,

hanem csak Isten, aki a növekedést adja.

1 Kor 3,7

Mindenki szereti az elismerés valamilyen formáját. Van, aki a szép szavak vízesése alatt áll szívesen, van akinek szó nem sokat jelent, de a vastag boríték igencsak simogatja a lelkét. Egy bizonyos, az elvégzett munka jutalmát mindenki várja. A jutalom azonban nem mindig rögtön érkezik. Vannak olyan hivatások, ahol az elvégzendő feladat hosszú éveken keresztül tart, és az eredmény is csak évtizedekkel később látható. Ilyen hivatás mindenek előtt a szülői, de a tanári és ilyen a papi is.

Az eredmény az ember erőfeszítésének következménye, a siker a környezet visszhangja, az áldás pedig az Isten kegyelmének megnyilvánulása. Van, akit az elért eredmény, s a siker teljesen "megbolondít", s végül önmaga vesztébe rohan, de olyan is akad, aki annak ellenére, hogy keményen dolgozott, az eredmény elmaradt - mert becsapták, mert nem fizették ki a számláját, mert éppen olyan volt a gazdasági-történelmi konstelláció, amilyen -, de mégsem keseredett el, mert Istenbe tudott kapaszkodni.

Aki tehát büszkélkedik, hogy "én...én...én", az olyan mint az éretlen zöld kalász, ami még egyenesen áll, aki pedig azt tudja elmondani: "Isten...Isten...Isten" az már beérett, s alázatosan lehajtja fejét.

Szabadság...

A mai nap imádsága:
URam! Add nekem szereteted szabadságát, hogy teljes életet élhessek, s hálaadással teljenek múlandó életem napjai! Ámen


Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.
Gal 3,28

Szabadság, egyenlőség, testvériség... Olyan fogalmak ezek, melyekért barikádokra mentek az emberek, sőt gyakran meg is haltak értük. Gyaníthatóan így lesz ez az idők végezetéig, hiszen az ember "szabadságra, egyenlőségre és testvériségre" teremtetett, s szépen élni, kiteljesedni csak akkor tudunk, ha Isten akarata és az emberi törekvésünk egy irányba halad. Igen kiábrándító azonban, amikor kiderül, bizony vannak "még egyenlőbbek", azaz: az egész világ egyenlőtlenségeken alapul. Nemcsak dúsgazdagok vannak, de a "civilizált" világunk megengedi, hogy a tudomány és technika évezredében is milliók haljanak éhen. Ugyanakkor vannak jóléti országok, ahol nem az éhség, hanem a túlfogyasztás szedi áldozatatit...

Az egész Földet uralma alá hajtó ember, fejlődésében még mindig csak ott tart, hogy az értéket csak pénzben tudja kifejezni. GDP-től visszhangzik a média, s eközben országok mennek tönkre, mert mindent alárendeltek a kamatlábaknak... Erre csak azt lehet mondani: a profit elvette az eszüket! Vannak ugyanakkor józanul gondolkodók, akik azt mondják, ha mindez így "fejlődik" tovább, akkor ökológiai katasztrófába sodorjuk Földünket. Éppen itt lenne tehát az ideje annak, hogy az életminőségünket ne a bruttó hazai termék (GDP) a kevesek kezében koncentrálódott javak összességével mérjük, hanem azzal, hogy mennyit fordítunk egészségügyre, oktatásra, kultúrára és szociális ellátásra... A keresztény ember nem naív - ez még jóideig várat magára!

Általánosan gyér érdeklődést (sajnos!) kiváltó ökumenikus imahét van mögöttünk, melynek központi témája igen érdekes volt: az első keresztény gyülekezetek élete. Testvéri szeretetben, s egyenlőségben éltek, mert számukra már-már csak az Isten országa létezett, az összes többi gyakorlatilag lényegtelenné vált. Abban hittek, hogy az "ÚR közel", s ha nem is hetek vagy hónapok múlva - de talán még ezt is lehetségesnek tartották -, mindenesetre nagyon hamar, akár egy-két éven belül visszajön a Krisztus, hiszen Ő maga mondta: "Nem múlik el ez a nemzedék, s visszajövök!"

Közben eltelt kétezer esztendő, s Krisztus még mindig nem jött vissza. Ez egyeseket szomorúsággal tölt el, de az evangélium fontos része, hogy Krisztus itthagyta tanítását, s az abból fakadó érték-látást. Övéi azóta is eszerint igyekeznek élni. Nem világuralomra törő egyházi szervezetben, hanem a legerősebb kötelékben, ahol még isteni értékek szabják meg a hétköznapokat: ez a keresztény család... cseppnyi mennyország a földi élet tengerében. Ez az egyetlen hely, ahol még valóság lehet az egység, ha minden családtag szívében a krisztusi szeretet honol, azaz "Krisztusban vannak". Lehet ez a család zsidó vagy görög, gazdag vagy szegény, ők mégsem boldogtalanok, mert kincsüket nem mulandóságra ítélt vagyonban mérik, hanem az Isten mindennap megnyilvánuló gondviselő kegyelmében...

Szövetség-törés...

A mai nap imádsága:
URam! Ártó gondolataimat vedd el Tőlem, hogy ne okozzak fájdalmat másoknak, s önmagamnak! Ámen


Kerüljétek a paráznaságot! Minden más bűn, amit elkövet az ember, kívül van a testén, de aki paráználkodik, a saját teste ellen vétkezik. Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok?
1 Kor 6,18-19

"Alkalom szüli a tolvajt!" - tartja a szólás -, s alkalom mindig akad. Akadt a korinthusi gyülekezetben is: bujálkodásra, nyerészkedésre, tolvajlásra, részegeskedésre, harácsolásra vagy éppen paráználkodásra - lásd tegnapi alapigénket! Nem csak Saul-Pál, de az útkereső Jézus-egyház számára is megválaszolandó kérdés volt: a nők szerepe a gyülekezeti közösségekben ill. a szexuális önmegtartóztatás. Ez utóbbinak - a legújabb kutatások szerint - Pál radikális hirdetője volt, de az Újszövetség szerkesztésénél (kanonizáció!) már enyhítették az apostol ebbéli szigorát, s már csak ajánlja a hajadonoknak és nőtleneknek, hogy maradjanak meg abban az állapotban, amiben vannak. Saul-Pál jó okkal feltételezhető aszexualitása - gyaníthatóan betegsége, epilepsziája(?) okán is - predesztinálja őt arra, hogy helyeselje a nők másodlagos szerepét az egyházban, annak ellenére, hogy a korai egyháztörténet tanulsága szerint mindig a nők hozták a nagyobb áldozatot.

Amikor ó- vagy újtestámentumi szövegekben előkerül a paráznaság fogalma, akkor mi modern emberek általában bajban vagyunk: Hogyan értelmezzük ezt az archaikus csengésű szavunkat? Talán még sosem volt olyan kor - köszönhető ez az életet átszövő modern médiának -, hogy ennyire elterjedtek volna a szexualitással, a nővel kapcsolatos előítéletek. A paráznaság jelentéstartalmát akkor értjük meg igazán, ha így fordítjuk: szövetségtörés. Amikor Izráel "paráználkodék idegen egyiptomi istenekkel" - akkor megtöri az ÚRral kötött szövetségét.

Márpedig szövetségben lenni elsősorban biztonságot, védelmet jelent. Ezért aki szövetséget tör, az mindenek előtt saját magát sebzi meg, saját biztonságát ássa alá. Párkapcsolatokban a "félre-lépés"-t éppen ezért követi gyakran a válás, mert a szövetségben, a szövetségestől a hűséget, a kiszámíthatóságot várjuk el, aminek az alapja a bizalom. Ha ez elvész, eltörik, akkor a döntéseket a bizalmatlanság lengi körül, ami viszont félelmeket szül, ezek pedig elerőtlenítik az embert. Aki pedig már a csata előtt elgyengül, az hogyan vívhatná meg sikerrel a harcot? Azt ugyanis nem kell ecsetelni, hogy életünk folyamatos küzdés...

Saul-Pál egy irodalmian gyönyörű mondatot ír le: "testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma". Vagyis: testünk - ez a csodálatos szerkezet - Istentől kapott, nem bűnös kívánságokkal megtöltött tömlő, amit gyűlölni kell, hanem templom, a Szentlélek temploma! Ez azt kellene hogy jelentse, hogy maga a testi lét, a létezés egy halálig tartó folyamatos istentisztelet: azaz ünnep. Olyan ünneplés, ami kiemel az anyagvilágból, s felemel Istenhez, életemnek magasabb értelmet/minőséget adva ezzel. Ha pedig Isten közelében vagyunk, akkor rádöbbenünk, hogy nem csak magunkért, hanem másokért is vagyunk, s életünk szépségét, tartalmát valójában az adja, ha élhetünk másokért...