A mai nap imádsága:
Uram! Életem alapja Te vagy. Add, hogy ezt ne csak értsem és elfogadjam, de aszerint is éljek! Ámen
Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot.
Zsolt 36,10
Folyókvölgyi, csodálatos (túlélő)országunk mindig bővelkedett vizekben... Középkori - nem magyar, külföldi(!) - krónikások feljegyzései szerint: "A magyarok tavaiban, folyóiban hemzsegnek a halak... háromnegyedrésze vizeiknek hal, s csak egynegyede víz." A derűs irodalmi túlzás azért jól jelzi, milyen az, ha még összhangban él az ember a természettel: a respekt mindig áldást vonz... Sajnos mára vizeink prédájává váltak a profitnak, nemcsak itthon tendencia, de az egész világon is, hogy a mindenki jogos kincsét az ivóvizet privatizálják. A világon jelenleg több mint 80%-ban magánkézben van az ivóvíz. A stratégiai fontosságán túl más üzenete is van ennek! Közösségi (köz-érdekű!) gondolkodás helyett a piramis-hierarchia-alapú vált mára meghatározóvá...
Az élet forrása itt a Földön tényleg a víz. Természetesnek vesszük, ha van, s katasztrófának éljük meg, ha nincs. Jelenleg több mint egymilliárd embernek nincs tiszta ivóvize - s ez az emberiség egyhatoda! Amióta "civilizáltan" élünk ezen a bolygón, azóta nem vagyunk képesek igazságosan elosztani azt, amiből pedig lenne elegendő... S mi van azokkal a kincseinkkel, amiből tényleg kevés vagy véges adatott?
Az emberi elme végzetes sötétsége, ha kerüli a világosságot. Fényre teremtettek vagyunk. Ha ez a fény, ez a tisztaságot teremtő világosság nem jut el életünk minden részébe, akkor nem az Isten országát, hanem a Sátán birodalmát építjük... A nagy Össze-visszadobáló (Diabolosz) hatalma ellen nincs más győzelmi esélyünk, csakis az, ha Isten szeretet-fényét öltjük magunkra! Ez az a bizonyos "fehér ruha", amiről a Mester is szól példázataiban, amikor Isten országát mennyegzői lakomához hasonlítja.
Ha Isten megvilágosítja az életünket, akkor mi magunk is világosság lehetünk mások számára. Vonzó példát adhatunk másoknak - párkapcsolatból, gyereknevelésből, családi életből, konfliktusok kezeléséből, életvezetésből - úgy, hogy közben mi magunk is vezetettek vagyunk. A titok ebben rejtőzik: Engedni a Fény vonzásának... Nem a csillogó bazári másodlagosnak, hanem felülről jövő, isteni eredetinek...
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy elhívásom örömét ne felejtsem, szívemben forgatva azt erőt meríthessek a futáshoz, melyre meghívtál! Ámen
Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok.
Róm 11,29
Isten legnagyobb ajándéka az élet, s benne Ő maga. Ez nekünk véges embereknek azt jelenti, hogy időbe- és térbe-zártságunkban felismerjük a világmindenséget átfogó felfoghatatlan Végtelen Istent. Ez a felismerés a lelki érés folyamatában az egyik kezdeti állomás, melyet meg nem történtté tenni nem lehet, visszafordíthatatlan. Olyan ez, mint amikor a mag kibújik a földből - visszabújni már nem tud, de nem is akar, hiszen egyet kíván: növekedni. Ezért törekszik napról napra a fény a felé. Mivel az Élet Istentől jön (az Övé!), ezért aki megveti embertársa életét, az Istent magát veti meg. Ezért aki nem szolgálja az Életet, az istentelenül él, s ennek mindennemű következményét hordoznia kell.
Isten hívása egyetemes, mindenkihez szól. Ezért - ha Istenről, az Egyről beszélünk -, akkor nincs (nem lehet!) különb/jobb/más-elbírálás-alá-eső ember... Ez persze ellentmond az ember alapvető ösztöneinek, hiszen egyediségünkben, megismételhetetlenségünkben kívánjuk látni a különbet, a többet, a jobbat. Ez vezet aztán ahhoz az arroganciához, ami táptalaja minden szektás elképzelésnek, fundamentalista világlátásnak. A magát különbnek tartó, saját életszentségét illetően magát alapvetően többnek értékelő ember gyakorlatilag képtelen a tisztességes kooperációra... Az ilyen ember nem együttműködésben, a kölcsönös előnyökön alapuló igazságában kívánja definiálni önmagát, hanem az elkülönülésben, a másságban. Az ilyen ember szereti a kibékíthetetlen kategóriákat - ők a kárhozatra szánt istentelenek, mi az üdvösségre elhívott kiválasztottak...
Isten azonban - az Írás szerint -, azt akarja, hogy minden ember megtérjen hozzá. Számára nincs többféle ember, csak egyfajta: az ember, aki tükrözheti ajándék-életében Teremtője szeretetét - ha akarja. Ez ugyanis az élettel együttjáró szabadságból fakadó személyes döntéstől függ. Az Élet visszavonhatatlanul szent, s az elhívás is az. Ezért aki bólint Teremtője hívására az szentül, aki pedig magát többnek, mások fölött állónak tartja - talán éppen az istenelképzelésére hivatkozva -, az elkárhozik...
Kríziseink...
A mai nap imádsága:
Uram! Te látod küzdelmeimet, Te tudod mit akarsz velem tenni. Kérlek segíts engem akaratod elfogadásában, hogy megnyugodjék lelkem, s békességgel tudjam végezni feladataimat! Ámen
Kezedben van sorsom!
Zsolt 31,16
Életünk folyamán számtalan krízisbe kerülünk, melyek az igazsággal ütköztetnek minket. A körülmények kíméletlen ítélethozatalra kényszerítenek, s az események, történések egzisztenciális szorításai megítélnek minket is. Hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy a történelem az csak a történelem-könyvekben van, s a letűnnt koroknak hatása már nem érezhető... Vannak, akik harsogják, "tesznek arra, mit írnak majd a történelemkönyvek" pedig maguk is érzik, hogy a ma eseményei a holnap történelmét képezik. Nincs ez másképpen a személyes életünkben sem. Amit ma megélünk, az a holnapi és holnaputáni énünk szerves részévé válik. A ma krízise a holnapi helyes döntés záloga. A nagy kérdés mégsem a tanulási készségünk nagysága/milyensége, hanem az, hogy eljutunk-e mindezen megmérettetéseken keresztül a bölcsesség állapotába?
A bölcsességet sokan keverik az okossággal, s az okosságot pedig az ügyeskedéssel. Így lesznek a spekuláló rongyemberekből sikeres megbecsültek - mindaddig, amíg a legnagyobb kérdés, a legfélelmetesebb krízis vonzásába nem kerülnek: ez pedig a Halál... A halál, aminek valóságát nem akarja a ma embere életalakító erőként ignorálni, ugyanakkor virtuális/képzeletbeli világában óriási mértékben jelen van - elég már csak a televíziósugározta akciófilmekre, krimikre gondolnunk. "A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme" - írja Salamon király, s aki megérezte az elmúlás félelmét, s az Isten Szeretet-Hatalmát, az tudja felállítani igazán értékrendjét, reális istenképét, s annak van helyes önértékelése és világlátása.
Tehet-e többet a teremtmény, minthogy beismeri: Uram, kezedben van sorsom! Az Istenre-hagyatkozás csodája nem abban rejlik, hogy "megússzuk", hogy most is sikerül majd, hanem abban, hogy békességet nyerünk, a "földi együttállások"-tól függetlenül vagy annak ellenére. A hívő ember nem meteoritként csapódik bele az elmúlásba, hanem a hit szentlelkes fuvallata piheként engedi őt megpihenni Isten tenyerén... Mi ez, ha nem az az evangélium, amire mindannyiunknak szüksége van a teljes élethez?
Látás...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne csak nézzek, de lássak is! Ámen
Jézus ezt mondta neki: "Láss! A hited megtartott." És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve az Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.
Lk 18,42-43a
A látás az életünkben valószínűleg a legnagyobb kincs, hiszen információink több mint háromnegyed részét látásunkon keresztül "szerezzük be". Gyönyörű magyar nyelvünk nem véletlenül mondja "világtalan", hiszen aki nem lát, az előtt egy világ zárul be. Átvitt értelemben is hasonlóan fontos a látás, hiszen ha valaki mindent láthat is ebben a világban, de "az orránál tovább mégsem lát", azaz nem látja be cselekedeteinek következményét, akkor ez a vakságnál is súlyosabb állapot. Aki azonban nemcsak belát a dolgok mögé, de képes átlátni emberi gyarlóságokon, sőt, olykor-olykor még a horizonton túlra is ellát.
A Mester csodát tesz egy vak emberrel, látóvá teszi. Egy világtalannak a legfontosabbat adja: a szeme-világát. Ez a kívülállók számára csoda, de hogy ez mit jelent valójában, hogy ez milyen óriási ajándék, ezt csak az az ember tudja átérezni, akivel megtörtént a csoda! S a következmény nem csak egyszerűen életminőség-javulás, hanem valóságban is egy "új ember" születetett, hiszen a meggyógyított egy új "világba" léphetett át...
A fizikai látásnál azonban sokkal fontosabb, hogy az ember "meglássa" miért is van ezen a világon, mi a feladata, célja létének. Eladdig, amíg nem látjuk meg helyünket a Teremtettségben, nem tudunk harmóniába kerülni se a világgal, se önmagunkkal. Helyünket a jézusi tanítással - ha nem is egyik pillanatról a másikra, de eredményesen -, megtalálhatjuk, hiszen Vele és Általa felfedezhetjük a nekünk rendelt utunkat, s el tudjuk fogadni sorsunkat...
Sorsunk elfogadása nem beletörődés: "Ez van, ez jutott nekem, ezt kell elfogadnom!", hanem a saját fontos részünk felfedezése az Egészben. Nincs olyan, hogy valaki keresi, és mégse találná meg a neki rendelt helyét, ahol személyesen rá van szükség, ahol csak ő tudja betölteni az űrt, a hiányt. Vannak, akik az evolúcióban, azaz a véletlenekben, a körülmények szerencsés együttállásában, s vannak, akik inkább az isteni rendelésben hisznek. Ez utóbbi táborba tartozók hiszik azt, hogy Teremtő Istenük társat és segítőket rendel, mert Ő nem "magányos farkasoknak" - ahogyan gyakran hibásan mondogatjuk, hiszen a farkas nagyon is falka-jószág(!) - alkotta meg az embert, hanem úgy, hogy életét közösségben élje le, s meg... Hogyan is mondta Farkaslaka szülötte (Tamási Áron)? "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!" Azaz: tartozzunk benne valahová! S kihez, ha nem szeretteinkhez, s rajtuk keresztül Istenhez?
URam! Add, hogy ne csak nézzek, de lássak is! Ámen
Jézus ezt mondta neki: "Láss! A hited megtartott." És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve az Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.
Lk 18,42-43a
A látás az életünkben valószínűleg a legnagyobb kincs, hiszen információink több mint háromnegyed részét látásunkon keresztül "szerezzük be". Gyönyörű magyar nyelvünk nem véletlenül mondja "világtalan", hiszen aki nem lát, az előtt egy világ zárul be. Átvitt értelemben is hasonlóan fontos a látás, hiszen ha valaki mindent láthat is ebben a világban, de "az orránál tovább mégsem lát", azaz nem látja be cselekedeteinek következményét, akkor ez a vakságnál is súlyosabb állapot. Aki azonban nemcsak belát a dolgok mögé, de képes átlátni emberi gyarlóságokon, sőt, olykor-olykor még a horizonton túlra is ellát.
A Mester csodát tesz egy vak emberrel, látóvá teszi. Egy világtalannak a legfontosabbat adja: a szeme-világát. Ez a kívülállók számára csoda, de hogy ez mit jelent valójában, hogy ez milyen óriási ajándék, ezt csak az az ember tudja átérezni, akivel megtörtént a csoda! S a következmény nem csak egyszerűen életminőség-javulás, hanem valóságban is egy "új ember" születetett, hiszen a meggyógyított egy új "világba" léphetett át...
A fizikai látásnál azonban sokkal fontosabb, hogy az ember "meglássa" miért is van ezen a világon, mi a feladata, célja létének. Eladdig, amíg nem látjuk meg helyünket a Teremtettségben, nem tudunk harmóniába kerülni se a világgal, se önmagunkkal. Helyünket a jézusi tanítással - ha nem is egyik pillanatról a másikra, de eredményesen -, megtalálhatjuk, hiszen Vele és Általa felfedezhetjük a nekünk rendelt utunkat, s el tudjuk fogadni sorsunkat...
Sorsunk elfogadása nem beletörődés: "Ez van, ez jutott nekem, ezt kell elfogadnom!", hanem a saját fontos részünk felfedezése az Egészben. Nincs olyan, hogy valaki keresi, és mégse találná meg a neki rendelt helyét, ahol személyesen rá van szükség, ahol csak ő tudja betölteni az űrt, a hiányt. Vannak, akik az evolúcióban, azaz a véletlenekben, a körülmények szerencsés együttállásában, s vannak, akik inkább az isteni rendelésben hisznek. Ez utóbbi táborba tartozók hiszik azt, hogy Teremtő Istenük társat és segítőket rendel, mert Ő nem "magányos farkasoknak" - ahogyan gyakran hibásan mondogatjuk, hiszen a farkas nagyon is falka-jószág(!) - alkotta meg az embert, hanem úgy, hogy életét közösségben élje le, s meg... Hogyan is mondta Farkaslaka szülötte (Tamási Áron)? "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!" Azaz: tartozzunk benne valahová! S kihez, ha nem szeretteinkhez, s rajtuk keresztül Istenhez?
Úton...
URam! Add, hogy az út, amire állítottál, mindig szemem előtt legyen, s le ne tévedjek róla soha! Ámen
Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.
Zsolt 84,6
A Szentírás az ember földi létét gyakran hasonlítja egy úthoz, melynek a végén a maga a JóIsten vár... (Szép kép, telve sok-sok allegorikus magyarázati lehetőséggel.) Bizonyára az sem véletlen, hogy az első keresztények magukat "úton lévők közösségének/communio viatorum" nevezték, hiszen az Istennel-járás az egyben jelenti az új dolgok meglátását, a választás szabadságát, s természetesen a közösséget egymással. Mindemellet nem lényegtelen, hogy aki úton van, az bizony időnként el is fárad... Ebben a versben azonban nem a fáradtságról, hanem az örömről van szó. Aki ezt a zsoltárt költötte, boldognak mondja azt, akinek ereje az ÚR. Az erőért hálát adni az tud igazán, aki maga is átélte már az erőtlenséget.
Sajnos ebben az országban hosszú időn keresztül gyakorlat volt, hogy - tömegesen, százezres nagyságrendben(!) - "kamu-rokkantként" jegyeztették magukat, s ezzel a csalással jelentősen csökkentve a ténylegesen fogyatékkal élőkre fordítható pénzügyi lehetőségeket. Tulajdonképpen nincs szebb, nincs "istenesebb", mint amikor egymást segítik az emberek, s nincs undorítóbb, mint amikor a másik "nyakán él" valaki! Így ocsmány dolog a háború vagy a háborúnak az modernkori fajtája, amit "gazdasági versenynek"(?) - No, de miféle verseny is az, amikor a háromkerekű biciklit és a forma1-es autót ugyanarra a pályára állítják??? Lásd: csúcstechnológiás fejlett világ, contra fejletlen világ! - neveznek.
A globálisra dagadt szociális igazságtalanság bosszantó, de ez ellen sajnos nem sokat tehetünk, az ellen viszont igen, hogy saját boldogságunkon "dolgozzunk" egy kicsit. Ehhez az első lépés, hogy meg kell újra tanulnunk vágyakozni, nem a múlandó dolgok, hanem az Isten után! Korunk rákfejéne, hogy az anyag, a materiális csillogás elvakítja az emberek látását, s a részleteket, a színárnyalatokat már rég nem veszik észre - minden fekete és fehér -, s hogy már rég nem a tartalmat, hanem csak a múlandó élményt árulják neki - jó pénzért... Márpedig a boldogság nem vehető meg pénzen, "kilóra"! Ha valakinek mégis a kilószámra begyűjtött aranyékszerei jelentik a boldogságot, az az ember bizony nagyon szegény...
A lelki ember felülemelkedik a reklámpropaganda szlogenjein, mert jól tudja, hogy a boldogság az nem állapot, valamekkora áhított vagyoni szint elérése, hanem viszony. A párkapcsolat jól példázza ezt: a boldogságot nem csak az jelenti, hogy a társammal ténylegesen, fizikailag is együtt tölthetem el az időmet, hanem az, hogy amikor nincs mellettem, akkor is gondolhatok rá, s tudhatom, hogy ő is gondol rám, mert fontos vagyok neki... Boldog ember az, aki a Teremtőjére gondol, mert az a lelki út, melyen jár, nem csak Istenéhez vezeti el, de megmutatja, mi az érték, s mi nem, mi az, ami tartalmat ad az életnek, s mi az, ami értelmetlenné teheti...
Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.
Zsolt 84,6
A Szentírás az ember földi létét gyakran hasonlítja egy úthoz, melynek a végén a maga a JóIsten vár... (Szép kép, telve sok-sok allegorikus magyarázati lehetőséggel.) Bizonyára az sem véletlen, hogy az első keresztények magukat "úton lévők közösségének/communio viatorum" nevezték, hiszen az Istennel-járás az egyben jelenti az új dolgok meglátását, a választás szabadságát, s természetesen a közösséget egymással. Mindemellet nem lényegtelen, hogy aki úton van, az bizony időnként el is fárad... Ebben a versben azonban nem a fáradtságról, hanem az örömről van szó. Aki ezt a zsoltárt költötte, boldognak mondja azt, akinek ereje az ÚR. Az erőért hálát adni az tud igazán, aki maga is átélte már az erőtlenséget.
Sajnos ebben az országban hosszú időn keresztül gyakorlat volt, hogy - tömegesen, százezres nagyságrendben(!) - "kamu-rokkantként" jegyeztették magukat, s ezzel a csalással jelentősen csökkentve a ténylegesen fogyatékkal élőkre fordítható pénzügyi lehetőségeket. Tulajdonképpen nincs szebb, nincs "istenesebb", mint amikor egymást segítik az emberek, s nincs undorítóbb, mint amikor a másik "nyakán él" valaki! Így ocsmány dolog a háború vagy a háborúnak az modernkori fajtája, amit "gazdasági versenynek"(?) - No, de miféle verseny is az, amikor a háromkerekű biciklit és a forma1-es autót ugyanarra a pályára állítják??? Lásd: csúcstechnológiás fejlett világ, contra fejletlen világ! - neveznek.
A globálisra dagadt szociális igazságtalanság bosszantó, de ez ellen sajnos nem sokat tehetünk, az ellen viszont igen, hogy saját boldogságunkon "dolgozzunk" egy kicsit. Ehhez az első lépés, hogy meg kell újra tanulnunk vágyakozni, nem a múlandó dolgok, hanem az Isten után! Korunk rákfejéne, hogy az anyag, a materiális csillogás elvakítja az emberek látását, s a részleteket, a színárnyalatokat már rég nem veszik észre - minden fekete és fehér -, s hogy már rég nem a tartalmat, hanem csak a múlandó élményt árulják neki - jó pénzért... Márpedig a boldogság nem vehető meg pénzen, "kilóra"! Ha valakinek mégis a kilószámra begyűjtött aranyékszerei jelentik a boldogságot, az az ember bizony nagyon szegény...
A lelki ember felülemelkedik a reklámpropaganda szlogenjein, mert jól tudja, hogy a boldogság az nem állapot, valamekkora áhított vagyoni szint elérése, hanem viszony. A párkapcsolat jól példázza ezt: a boldogságot nem csak az jelenti, hogy a társammal ténylegesen, fizikailag is együtt tölthetem el az időmet, hanem az, hogy amikor nincs mellettem, akkor is gondolhatok rá, s tudhatom, hogy ő is gondol rám, mert fontos vagyok neki... Boldog ember az, aki a Teremtőjére gondol, mert az a lelki út, melyen jár, nem csak Istenéhez vezeti el, de megmutatja, mi az érték, s mi nem, mi az, ami tartalmat ad az életnek, s mi az, ami értelmetlenné teheti...
Végítélet...
A mai nap imádsága:
URam! Adj még esélyt nekünk, hogy megtaláljuk életünk értelmét, s betölthessük akaratodat, felebarátaink javát szolgálva, s az idő ajándékával élve reménykedhessünk üdvösséges ígéreteidben! Ámen
És láttam egy másik nagy és csodálatos jelet a mennyben: hét angyalt, akiknél az utolsó hét csapás volt, mert ezekkel teljesedett be az Isten haragja.
Jel 15,1
Amikor áldozatot hozunk valakiért, amikor támogatjuk a rászorulót vagy éppen mi kapunk valakitől önzetlenül segítséget, gyakran elhangzik a dicsérő mondat: "Hát te egy valóságos angyal vagy!"... Érdekes módon, az igazán jót, csak az angyalokkal együtt tudjuk elképzelni. De miért is van az, hogy nélkülük nem tudjuk elképzelni a végítéletet sem(?) -, pedig pusztításban jó eséllyel felvehetnénk a versenyt a trombitáló-harcoló angyalokkal! Érdekes, Bábel tornyát angyalok rombolják le - jóllehet éppen elég romboló, s projekt-aláásó, ha az emberek elfelejtik szociális kötelezettségeiket, s mindent alárendelnek a teljesítménynek, s már csak a megfogatónak (tégla és szurok) van érvényessége/jelentéstartalma a hétköznapokban, de a legdrágább, a szeretet elértéktelenedik...
Az angyali tökéletesség oka, hogy ők soha nem végeznek - ellenben velünk -, félmunkát. Maga az angyal (gör. angelosz) szó azt jelenti: küldött. Az angyal bizonnyal nem felejti el, hogy ő mindig követségben van, az Isten küldötte, hatalmát nem magának, s magáért veti be, hanem azért, hogy misszióját (küldetését) beteljesítse. Mi emberek pedig gyakran elfelejtjük, hogy ittlétünknek a Földön, azaz életünknek isteni küldetése van. Nem "véletlenül" születtünk bele ebbe a világba, Isten akarata az, hogy éppen most, éppen itt élünk, s mozgunk! S, ha maga a Magasságos Isten akarja létezésünket, akkor bizony tudatosítanunk kellene magunkban: életünknek "magasabbrendű" célja van! Tehát nem hiábavalóak küzdelmeink, törekvéseink, hogy elérjük a kitűzött (istenes) célt.
Kinek mi a legfontosabb, az adja élete értelmét, azaz "célját". Van, aki a pénz-, s a hatalom-szerzést tartja "értelmes" célnak, van akinek a "cél", hogy korán reggel, minél hamarabb elérje az alkoholos mámor tompító-felejtős állapotát, s persze vannak jónéhányan olyanok is, akik igyekeznek Isten elvárásainak megfelelni, hiszen jól tudják: amit Ő akar, az elsősorban az ember javát szolgálja. Így vállalják édesanyák a gyermekek világrahozatalát, s szolgálják az Isten-adta Életet, s állnak segítő szolgálatba milliók naponta, hogy elhivatással tegyék a dolgukat...
A céltévesztet ember a legboldogtalanabb. Miből lehet ezt tudni? Például abból, hogy angyalok "segítségét" is odaképzeljük, ha a végső számadásról, a végítéletről van szó... (Mintha önmagunk létpiszka nem lenne elégséges, hogy végképp megsemmisüljünk!) Jöjjenek hát még angyalok is, erővel, hatalommal, trombitával és lángpallossal, szórjanak kénköves esőt is!... De miért is? Mert megérdemeljük!
S honnan tudjuk ezt ilyen biztosan? Mert tudtuk, hogy mi volt a jó, s mégsem tettük azt, amit meg kellett volna tennünk. Elfordítottuk tekintetünket, mint a pap és a lévita, pedig Isten mindent előre elkészített, hogy irgalmas samaritánusként segíteni tudjunk másoknak... Mi azonban megtartottuk az olajat és bort magunknak, s financiális erőnket sem pazaroltuk bizonytalan kimenetelű karitatív projektekre... Így aztán teljes "joggal" lángpallost képzelhetünk az angyalok kezébe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése