Elhívás...

A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm, hogy megszólítottál! Add, hogy soha ne feledjelek és igéd mindig figyelmeztessen, hogy életem minőségét nem én garantálom, hanem annak áldásos volta a Te kegyelmed ajándéka! Ámen


Amikor továbbhaladt, meglátta Lévit, az Alfeus fiát, aki a vámszedőhelyen ült, és így szólt hozzá: "Kövess engem!" Az pedig felkelt és követte őt.
Mk 2,14

Isten számos "mézesmadzagot" húz el az orrunk előtt, hogy észrevegyük Őt, s aztán dönthessünk, hogy mindezekután Vele vagy Nélküle kívánunk továbbmenni életünk útján. A Mindenható Isten felhívhatja magára a figyelmünket egy derűs csodán (lásd kánai mennyegző) keresztül, de életünk egy tragikus pillanatában is megérinthet minket az Ő szeretete és/vagy hatalma. De még az is lehetséges, hogy egyszerűen csak szeretnénk hasonlítani valakihez, aki "Isten embere" vagy imponálni szeretnénk valakinek azzal, hogy mi vallásos dolgokkal foglalkozunk. Az eszköz, a forma lényegtelen, fontos, hogy Ő megnyilvánul, s elhív. Ezért különösen illik odafigyelnünk saját életünkre, mert Isten eszközként - tudtunkon kívül is - felhasználhat minket terveinek megvalósításában...

Isten elhívását sokan egyfajta romantikus cselekedetnek gondolják - valójában pedig nem az; ahogyan az életben is vannak romantikus pillanatok, de az egész életet romantikusnak tartani - egyszerűen céltévesztés. Buzgó, egyébként jószándékú keresztények gyakran idealizált helyzetekbe vélik belelátni az Isten megszólító kegyelmét, jóllehet hívásának nemcsak érzelmi aspektusa van. Éppen ezért a mi válaszunk sem lehet kizárólag érzelmi alapú, benne kell hogy legyen az értelem is. Ahogyan egy jól működő párkapcsolatot is hasonló belső erők mozgatják, a biztonsághoz, a stabilitáshoz, azaz a boldogsághoz nem elégséges csak a "nagy szerelem", szükséges hozzá az érzelmek kontrollálása is az értelem által -, hogy a hűség - ami mindennek az alapja - ne szenvedjen csorbát. Ahogyan Pálnál is olvashatjuk: "Nem félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét." (2Tim1,7)

Ahogyan minden érett személyiségű nő és férfi a kiteljesítő párkapcsolatra vágyik, ugyanígy minden ember vágyakozik a Teremtője után. Egész életen átívelő sóvárgás ez. Kinek előbb, kinek később "esik le a tantusz", s talán olyanok is vannak, akiknek sohasem -, de ez már Isten titka, hiszen ki tudná megmondani, mi zajlik bennünk életünk utolsó perceiben. Egy bizonyos: Istennél lenni jó, Vele vándorolni életutunkon nem csapás, hanem kiváltság. Ha Ő velünk, akkor semmi és senki nem lehet ellenünk, mert akkor a nehézségeink próbákká szelídülnek, s megtörténik a nagy csoda: az elhordozhatatlan fájdalom is elhordozhatóvá válik...

Életünk...

Imádkozzunk!
URam! Életem ideje kezedben van. Add, hogy ezt ne felejtsem, s hálaadással éljek mindenért! Ámen


Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal.
Zsolt 104, 28

Isten, mint a teremtett világ, s benne az ember "gondviselője" - ez az egyik legszebb bibliai kép. Latinul "providentia Dei"-nek, azaz: gondviselő (pro-video=előrelátó) Istennek mondták, de Isten omnipotens, vagyis mindenható, ezért jobb, ha inkább azt mondjuk: az Örökkévaló MINDENT előrelátó Isten... Mi emberek csak hisszük, hogy mindent előre látunk...

Mindenesetre lenyűgöző az a rend, az a harmónia, amit mi egyszerűen csak Életnek nevezünk. Maga az élő-világ persze könyörtelen küzdelemből áll egybe, hiszen abban minden résztvevő "vadász", s egyben "zsákmány" is, táplálékot igénylő, de egyben maga is táplálékot is adó. Ezt nevezik a természet örök körforgásának, rendjének, táplálékláncának.

A zsoltáríró ebben a versben azt az ősi tudást rögzítette, amire mi csak az utolsó évtizedekben jöttünk rá, hogy ti. "az Isten egyszer ad, egyszer meg nem ad", s hogy a termés az nem egyedül az ember szorgalmán, s imádságán múlik, hanem a szeszélyes időjáráson is, melynek az ura nem az ember, hanem az ÚRIsten. A klíma változik, de az ember nem. Ugyanolyan makacsság lakozik bennünk, mint őseinkben, ugyanúgy az Isten tagadásának a készségével születtünk bele ebben a világba, mint ahogyan eleink, s ahogyan utódaink is fognak...

Azt mondják, a 21. században új korszak kezdődik(kezdődött el), mert az ember a technika segítségével képes ellesni, lemásolni a természet "zseniális" ötleteit, sőt azokat még tovább is tudja "fejleszteni"... Nos, amikor az ember ki akarja javítani a teremtettséget - Isten gyaníthatóan elég jól megcsinálta, ami nincs benne az talán nem szükséges annyira a boldogsághoz -, akkor hatáskört lép át: Nem csak olyasmivel foglalkozik, ami nem az ő dolga, hiszen az Édent, ezt a világot a Teremtő az emberpárra, Ádám és Éva felügyeletére bízta, de javítani akaró "barkácsolásával" csak újabb gondot csinál magának.

Hűnek lenni a kevésen, megmaradni embernek a "sok" kísértései közepette - mi mindent fel nem halmoz az ember egy emberöltő alatt(?), hiszen az átlag jóléti ember mintegy 10ezer(!) tárgyat birtokol élete során -, nem könnyű feladat. Elfogadni azt, hogy akkor is Isten tenyerén vagyunk, ha életünk hegycsúcson át vezet, s akkor is, ha völgyben járunk - bölcsességre vall. A hívő ember azonban vallja azt, hogy a "bölcsesség kezdete, az ÚRnak félelme."

Isten nagysága...

A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy kezedben tartod parányi életemet; add hogy hálás tudjak ezért lenni minden nap! Ámen

   

Uralma tengertől tengerig ér, és a folyamtól a föld végéig.
Zak 9,10c

Fenti mondat igazságtartalmát a próféta ma talán így kiáltaná az elzsibbadt fülekbe: "Uralma a mikrokozmosz elemi részecskéitől a makrokozmosz emberi értelemmel fel nem érhető nagyságáig ér!" Nehéz nekünk eljutni a felismerésig, beismerni néhány-évtizedbe-préselt végességünket, hogy ti. hiába erőlködünk megérteni hogyan is működik a világ, az univerzum (multiverzum?) - nincs perfekt válaszunk.

Ha belegondolunk abba, hogy a NASA iker-marsjárművei közül a 180 kg tömegű Opportunity lassan 7 éve rója a marsi kilométereket - pedig csak 90 napos működési időre tervezték őket -, hogy az 1977-ben Földünket elhagyó Voyager-1 űrszonda most is száguld a Naprendszer külső határa felé - eleddig többmint 20(!) milliárd kilométert maga mögött hagyva -, akkor beleborzonghatunk egy kicsit, milyen nagyszerű eredmények ezek az emberiség számára, s egyben el is szomorodhatunk, mennyire elhanyagolhatóan parányi lépték ez az isteni teremtettség nagyságához.

Persze felvetődik bennünk, minek is teremtette Isten a világegyetem túlsó sarkát, amit nagy valószínűséggel soha egyetlen ember sem fog birtokba venni, de talán még meglátni sem; miért ennyire törékeny az emberi lét; s miért létezhetünk egyáltalán a csillagokat is elsöpörni képes, évmilliós-távlatú, tomboló kozmikus viharok közepette?

Tény, hogy Isten mindenhatósága, s az emberi élet hangya-távlata, sok fejtörést okozott már a teológusoknak, filozófusoknak, s mindazoknak, akik a véges emberi életben a végtelen értelmét kutatták. Tény az is, hogy minél öregebbek vagyunk, annál inkább izgat minket, mi az értelme a teremttetségnek, s miért esik bele minden generáció ugyanabba a verembe... jelesül: Miért nem tanulta meg az ember az elmúlt 180-200ezer évben - elméletileg ezóta vagyunk/létezhetünk, mint emberek (de akkor hol volt az ember előtte!?) -, hogy a szeretet az egyetlen értelmes dolog a világon? S miért van az, hogy a gonoszság újra és újra zsákutcába a jóságot, s sikeresek a gátlástalanok, esélytelenek a jók? Talán egyszer mindezen kínzó kérdésekre is választ kaphatunk...

Amiről Zakariás bizonyságot tesz - Isten végtelen hatalma -, az nem a prófétai többet-tudás öncélú kinyilvánítása, afféle írástudói okoskodás, hanem az ember ragaszkodásának, elkötelezettségének himnikus mondatokban megnyilvánuló bizonyítéka. Akármilyen végtelen is az Isten, s akármilyen kicsinyke is az ember, az Ő kezében vagyunk/lehetünk. Ennek az evidenciának az ismétlése eljuttathat minket a lélek belső békéjére, melyre mindannyian vágyunk. Ha ezt sikerül elérnünk a JóIsten kegyelméből, akkor már mindent elértünk, ha nem, akkor hiába élünk százéveket - semmi értelme az egésznek...

Közösség...

A mai nap imádsága:
Istenem! Közösségbe teremtettél. Add, hogy tudjak élni a közösségben, a közösségért, a Te akaratod szerint! Ámen

Az ifjúkori kívánságot pedig kerüld! Törekedj viszont az igazságra, a hitre, a szeretetre, a békességre azokkal együtt, akik tiszta szívből hívják segítségül az Urat.
2 Tim 2,22

Fiatalság - bolondság! - tartották a régiek. De miért is mondhatták ezt? Talán azért, mert akárcsak 3-4 generációval ezelőtt, bizony nehezebb volt az élet. Az egyén felelőssége sokkal nagyobb volt saját egzisztenciáját illetően. Akkoriban nem volt ilyen jól működő szociális rendszer, mint manapság! Ez a mostani sokat bírált, melynek recsegő-ropogó összeomlásának kényszerű tanúi, sőt olykor vesztesei vagyunk, bizony azoknak is megélhetést ad, akik nagyon nem is igyekeznek, hogy dolgozzanak, értéket teremtsenek. A természetben minden állat maga keresi meg, vadássza a számára szükséges ennivalót - az embervilágban ez történhet másképpen is. Az tehát, hogy magamnak is igyekeznem kell állapotom megváltoztatásában vagy éppen stabilizálásában, a régebbi korokban sokkal nyilvánvalóbb volt (Segíts magadon, s az Isten is megsegít!), mint manapság: de hát a fiatalok a felelősséghordozásban - s ez többnyire így volt, a szép kivételek ellenére is - nem jártak az élen, manapság meg különösen nem.

Az ifjú apostol-tanítvány, Timóteus persze nem azok közé tartozott, akik könnyelmű életet éltek volna. Ellenkezőleg! Ez az elszánt krisztuskövető fiatalember nagyon is hamar komoly terhet vett vállára Krisztus zsenge egyházának kezdeti gondjaiból... Milyen kívánságot kellett neki mégis kerülni? Mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága egy bűnben - vagyis az Istentől eltávolító magatartásban - csúcsosodik ki, s ezt szépen így nevezi meg a Szentírás: az élettel való kérkedés... azaz olyan viselkedés, amely nem tiszteli az Életet. Aki elveszíti az élet tiszteletének készségét, az borzasztó dolgokra is képes. Az ilyen ember nem érez részvétet, nem tisztel sem embert, sem Istent, gátlástalan, s igen sok szomorúságot okoz embertársainak, legvégül önmagának.

Törekedni igazságra, hitre, szeretetre csak közösségben lehet. Mára az emberek többségéből sajnos kiveszett a közösségi érzés. Alig vannak közösségek, többnyire azok is érdekalapúak, a hordozó közösségeket pedig nagyítóval kell keresni. Vannak persze üdítő kivételek. Egy jól működő egyházközség, egy-egy felekezeti iskola szép példát adhat ebben is... Közösséget építeni az egyik legnehezebb - ha nem a legnehezebb feladat. De talán ennek van a legnagyobb értelme is... A nagyobb közösség a kisközösségből áll össze, beleértve a legkisebbet: a családot. Az, hogy milyen lesz a jövő nemzedék, az a családban dől el, végül is "csak" két egymást szerető ember akaratán múlik: Tiszta szívből segítségül hívják az Urat vagy sem...

Párkapcsolat...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy szereteted bölcsessége irányítsa akaratunkat! Ámen


Ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogyan illik az Úrban. Ti férfiak, szeressétek feleségeteket, és ne legyetek irántuk mogorvák.
Kol 3,18-19

Pál apostoli intései férfi és nő kapcsolatát illetően - enyhén szólva is - mára korszerűtlenné váltak. Ami egy abszolút férficentrikus társadalomban döcögve ugyan, de még működött - egyébként miért kellene Pálnak külön felhívnia az asszonyok figyelmét arra, hogy engedelmeskedjenek uruknak, ha nem azért, mert "engedetlenek" voltak(?) -, az a mai világban - legyünk őszinték(!) - működésképtelen. A klasszikus keresztény modell szerinti házasság, hogy ti. a férj az értelem, az asszony az érzelem, s ezért az asszonynak "hallgass!" a neve gyülekezetben és otthon egyaránt - egyszerűen felvállalhatatlan... Ha mégis eszerint "működik" egy házasság, akkor az csak nevében utal a házasságta, de valami egészen másról szól.

Tény, hogy a "Könyv vallásainak" (zsidó, keresztény, iszlám) számos olyan, nem csak párkapcsolatra, hanem társadalmi szerepvállalásra is vonatkozó, törvénye, rendelkezése, intése van, melyeket a legjószándékúbb értelmezése ellenére sem mondhatunk másnak a nőkre nézve, csakis diszkriminitívnak. Az is tény, hogy a férfiak folyamatos "hatalomvesztése" a privát- és a közösségi életben - bár ez utóbbiban még igen erős a férfi-dominancia - egyre inkább feltartóztathatatlan, hiszen az élet egyre több területén bizonyítják a nők, hogy ők is képesek arra, amire a férfiak, ráadásul az adott feladatott gyorsabban és hatásosabban végzik el, mint férfikollégáik... A férfiak az "erősebb nem" - végső kétségbeesésükben, mint mindig - a gyengék végső menedékéhez, az erőszakhoz folyamodnak: s emellett a nőkre olyan szerepeket/képeket aggatnak, ami csak a férfiak fantáziájában léteznek. Csoda-e, ha a nők a férfiakat sokszor gyereknek tekintik, hiszen nem csak a legelemibb felelősségérzet is hiányzik "férfiasságukból", de a valóság-látásuk is erősen torzult?

Tény, hogy nem egyszerűen csak válságban van a házasság, hanem tekintélyének lejtmenete egyre gyorsul, s funkciójáját - hiszen a JóIsten a testi-lelki regeneráció védett helyének teremtette - nyilvánvalóan már rég nem tölti be. Amikor azonos neműek a jogalkotáson képesek "keresztülverni" akaratukat, akkor ez azt jelenti, hogy társadalmi erejüket nem lehet elbagatelizálni, figyelembe kell őket venni, de nem úgy, hogy olyan jogokkat biztosítunk, amit a természet törvénye eleve nem enged meg: pl. azonos nemű pároknak nem lehet gyermeke... S ami a természetben "alapból" nem működik, annak nem lenne szabad érvényesülnie a jogrendszerben sem! (Mert ugye a jogrendszer, mint olyan szintén nem létezik, az csak leképzése ill. elvonatkoztatása a valóságnak!) S ha valaki a virtuális/az elképzelt világot tartja valóságnak, akkor a józanságát veszítette el, s ezzel az életet magát...

Mi tehát a megoldás a meglévő konfliktusok kezelésére, s van-e egyáltalán megoldás az évezredek folyamán kialakult krízisre? A hívő ember szerint - van! Ez pedig a párbeszéd, az értelmes beszéd. Nem a veszekedés, a perlekedés, hanem konstruktív dialógus! Ez azonban csak akkor lehetséges, ha férfi és nő egyenrangúnak, s egymás dinamikus kiegészítőjének tekinti egymást. Ez azt jelenti, hogy a nő is lehet az értelem hangja, s nemcsak az érzelemé, s nem csak a nőnek lehetnek jó megérzései, de férfinak is. Annyi bizonyos, hogy a(z el)hallgatás nem vezet sehová, legfeljebb a krízis elmélyüléséhez... Ezért a keresztény ember őszinte, nemcsak társához, hanem Istenhez is, s mindenek előtt önmagához.

Személyválogatás...

A mai nap imádsága:

Uram! Bocsáss meg nekem, amikor önzésem eluralkodik rajtam, s azt gondolom, több vagyok, mint ami... Teremtő Istenem, hálát adok Neked, hogy nem hagysz olyannak, amilyen vagyok, s Veled együtt megpróbálhatok olyanná válni, amilyennek Te kívánod, s magam is szeretném! Ámen

Erre Péter beszélni kezdett, és ezt mondta: "Most kezdem igazán megérteni, hogy nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.

1ApCsel 10,34-35

Péter - ő a hétköznapok becsületes átlagemberének a megtestesítője is - akadémikus képzéstől mentes lelkében, nagy bölcsesség körvonalazódik: Nem személyválogató az Isten. Hogyan is lehetne az? Ha az lenne, akkor Ő nem is lenne Isten... hiszen Isten nem ember, végtelen képességekkel, hanem Isten, azaz Teremtő Hatalom, Aki soha fel nem fogható... Így azután mindenféle próbálkozás, amely ennek az ellenkezőjlét igyekszik bizonyítani - meglehetősen emberi, és egyben szánalmas kísérlet is. Mindezek okán nincs felsőbbrendű ember - csak Ember. (Teológus koromban találkoztam Budapesten egy idős nyomdásszal, aki a következőt mondta: "Első az Isten, aztán jönnek a németek!" Ifjú szívem mélyén komoly gondolatokat vetett fel ez a "lelkes" mondat, azóta sem tudom felejteni...) Nos, nincs egyetlen választott nép sem, legfeljebb olyan, amely azt gondolja, hogy ő kiválasztott. Ha lenne, akkor egy-egy kultúra is kizárólagos lehetne, s ez azt az egyetemes borzalmat jelentené, hogy a pipacs az mindig szebb, mint a rózsa, vagy a szegfű az eleve értékesebb virág, mint a tulipán... Isten végtelennek tűnő mezején (teremtettség!) azonban minden (élet)virágnak helye van... s mindegyik a maga méltóságában tükrözi Teremtője tökéletességét.

Őskísértése az embernek, hogy különbnek gondolja magát másoknál. Farizeusi, képmutató magatartás ez, amikor még képes hálát is adni valaki azért, hogy ő (bezzeg ő!) nem olyan (értsd: alávaló, aszociális stb. gazember), mint az a másik. Lehetséges, hogy egyszer majd megbomlott lelkiismeretű genetikus tudósaink összemicsurinoznak olyan "szuper-embert", amelynek génállománya felsőbbrendűnek gondolt képességekkel ruházza fel az ilyen ember-szerű lényt -, de ez már nem az Isten teremtettségbeli akarata lesz, hanem az emberé...

Hogyan lehetséges mégis rettenetesen törékeny, gyarló életünk, olykor-olykor elszomorító végességünk ellenére is a Végtelen Tökéletes Isten elvárásait/parancsait beteljesíteni, hogy kedvessé váljunk Őelőtte? Péter apostol megoldást ad: Aki féli az Istent, és cselekszi az igazságát. Egyszerű szavak, melyek a legnehezebb életprogramot foglalják magukba. A keresztény ember azonban nemcsak azt tudja, hogy egyedül ez "nem megy", de azt is, hogy Istennel együtt a lehetetlen is lehetséges...