Elmúlás...

A mai nap imádsága:

Élet és halál Ura! Légy velem! Ámen

   

Amikor pedig (ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és) ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: "Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?" A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény.

1 Kor 15,54-56

"Hiába minden, legvégül úgyis a halál győzedelmeskedik..." - aki ennek a hétköznapi bölcsességnek az igazságát vitatja, az még nem gondolkodott el igazán az életen. A halál úgy a hívőnek, mint a nem-hívőnek a totális véget jelenti, a földi "nincstovább"-ot. Innen nincs visszaút, csak előre... ennek hogyanja azonban titok, az Isten titka. Aki rálépett a minden halandók útjára, s megkezdi utazását Teremtője felé, annak érzelmeiről, gondolatairól elmélkedni nem más, mint spekuláció... Amik viszont nekünk, egyelőre ittmaradtaknak jelül szolgálhatnak, azok előrement szeretteinknek utolsó "lábnyomai" az életben: szavak, helyzetek, pillanatos tekintetek.

Szerettünk elvesztése más tudat-állapotba kapcsol át minket. A valószerűtlen hihetővé válik, s amit eladdig nem tartottunk annyira fontosnak, az fölé emelkedik olykor mindennek. Az emlékek súlyos teherré válnak, de ha azokat távlatba (mindenekelőtt Istentől rendelt sorsunkba) vetítve tekintjük, akkor emelnek is minket - közelebb az Örökkévalóhoz, s közelebb önmagunk, s egyben a világ megértéséhez is.

Pál apostol mondatai értelmezhetetlenek azok számára, akik csak a temetőkapuig látnak. Nem értik, hogyan lehet diadalmaskodni a halál fölött, amikor végül is az Elmúlás győz? Ezek a mondatok egyedül úgy értelmezhetőek, csakis az érti, aki hitben jár - "mert hitben járunk, nem pedig látásban".

Tény, hogy a bűn, s annak következménye olyan, mint a darázs csípése: iszonyatos fájdalommal jár. Sajnos vannak olyan esetek, amikor belehalnak egy-egy gyilkos-darázs marásába - ahogyan az is megtörténik, hogy valaki nem tudja elhordozni bűnei következményét, s önkezével vet véget életének - lásd az "iskáriótes Júdást, aki elárulta Őt."

Ha minden álarcunk lehullik rólunk - évtizedeken át koptat minket az élet -, akkor kiderül, amit Luther Márton halálos ágyán sóhajtva mondott: "Bizony koldusok vagyunk mindannyian!" - azaz telve vagyunk bűnös gondolatokkal és Istentől elhajló szándékkal. Istenre szorultak vagyunk, nélküle hamar elpusztulunk, s értelmét veszíti az életünk.

Indulatok...

A mai nap imádsága:

URam! Vedd ki szívemből a romboló indulatokat, hogy békességed költözhessen belé, s igazságod eszközeként hasznára legyek felebarátaimnak, s boldogságban élhessem életemet enyéimmel, akiket kegyelmesen mellém adtál! Ámen

   

Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát.

Jak 1,19-20

Régóta tudjuk, mégsem vesszük figyelembe: "A harag rossz tanácsadó!" Érzelmi felindulásból nemcsak mondunk, de sokszor teszünk is olyat, amit később szánunk-bánunk, de már nem lehet nem megtörténtté tenni - kimondtuk, megcselekedtük. Csak réménykedhetünk, hogy legközelebb nem utólag leszünk okosabbak, hanem előre látjuk szavaink, tetteink következményét.

Nehéz kontrollálni érzéseinket, amikor "egérfogóba kerülünk", amikor igazságérzetünket éri támadás, amikor már nem tudunk semmit tenni, hogy jóra forduljanak a dolgok. Amikor aztán a tehetetlenség dühe mégis tettekbe kényszerít, no annak bizony sosincs jó vége - ezért ennyire terheltek párkapcsolatok, a családok élete, s ezért olyan erőszakos a társadalom is, amilyen!

A keresztény ember jól tudja, hogy az élet viharait alábecsülni balgaság, s hogy szüksége van segítségre. Azt is tudja, hogy a megoldásokra emberi erő nem adhatja a garanciát, egyedül Isten az, aki helyrehozhatja tévedéseink következményét, Ő az, aki még a rosszból is képes előhozni a jót. Gondviselését azonban esztelenség lenne kísérteni, hiszen a Isten órája másképpen ketyeg, mint a mienk, s a korrekció, a megnyugvás, a kiegyenlítődés, a rossz jóra fordulása éveket,olykor évtizedeket vesz igénybe. (Hiába, az idő csak nekünk annyira fontos, hogy mindent alárendelünk, s nem mi osztjuk be időnket, hanem a kalendárium oszt be minket...)

Jakab apostol azért gyakorlatban is jól kivitelezhető tanácsokat ad a hétköznapok konfliktuskezelésére! Legyünk gyorsak a hallásra - két fülünk van, hogy rögtön észrevegyük, melyik irányból(!), honnan jön a segítségkérő hang -, s csak egy szánk, amit nemcsak beszédre használunk... azaz jól fontoljuk meg, mit mikor mondunk! Áldást mondhatunk vele, s átkot, biztathatunk szavainkkal vagy életre szóló keserűséget okozhatunk másoknak, akár akaratlanul is... Luther ezért mondja/tanítja: "Felebarátunk távollétében mindent javára magyarázzunk, s védjük őt." Ha jól használjuk a szánkat, nemcsak sok bosszúságot spórolunk meg magunknak, de még barátok, testvérek is szegődnek mellénk, mert becsülni fognak egyenes beszédünkért, ami egyben az Isten igazságát is szolgálja...

Isten-jelek...

A mai nap imádsága:

Uram! Mutasd meg Magadat, hogy éljek! Ámen

Ilyen szövetségem van nekem - mondja az ÚR: Lelkem, mely rajtad nyugszik, és igéim, amelyeket szádba adtam, nem fogynak ki a szádból, utódod szájából és utódod utódainak a szájából, mostantól fogva mindörökké - mondja az ÚR.

Ézs 23,21

Sokféleképpen megszólalhat az Isten: a teremtett világ csodálatosságában, a történelem különös mozgásában vagy éppen a lelkiismeretünkön keresztül. S mivel Isten Mindenható, ezért Ő szavak nélkül, a csendben is beszélgethet velünk. Különös érzés ez, bőrünk alá kúszó, megfoghatatlan, de mégis megélhető valóság. A szavak lesújtó erejét megtapasztalhatjuk hétköznapi csatáinkban, ebben az egzisztenciharcos, globál-válságos, közép-európai különös magyar valóságban. S ha Isten kegyelméből hiteles emberek társként kerülnek mellénk földi vándorutunkon, akkor megismerhetjük azt is, milyen nagy, felemelő ereje van a biztató szónak.

Isten azért adta a beszéd lehetőségét, hogy ezen keresztül jobban megértsük egymást - mi pedig értetlenkedünk. Ahelyett, hogy a közösséget építő igaz szavakat szólnánk, inkább félrebeszélünk, csúsztatunk vagy az igazságnak csak egy részét vagyunk hajlandóak elmondani. A ma embere gyakran gondolja azt, hogy a "kertek alatt", kerülő-utakon/ösvényeken hamarabb célhoz ér, pedig az egyenes útnál sosincs rövidebb. Az Isten persze képes az görbe utakat is egyenessé tenni, de az ember nem... A kígyó hazug ígérte - Eritis sicut Deus! (Olyanok lesztek, mint Isten!) hazugság marad örökre, mi nem váltunk/válhatunk Istenné. Hiába a nagy vágy bennünk: kisistenné sem fejlődhetünk - bár a történelem gyakran tesz tanúbizonyságot, hogy néhány elvetemült gonosz lélek minden korban akad, akik elhiszik, s elhitetik magukról, hogy legalábbis félistenek...

Isten nem ellensége, szövetséges-társa az embernek. A nyugati ún. latin kereszténység teológiafejlődésében a váltságáldozat az Isten kibékítését hangsúlyozza, míg a keleti/bizánci kereszténység teológiai látásában az ember eredeti kapcsolatának helyreállítása Teremtőjével az igazán hangsúlyos. Egy bizonyos: Megbékélés a világgal, önmagunkkal, az Örökkévaló Istennel csakis a Nagy Titokban, Húsvét csodájában, a feltámadásban lehetséges. Megérteni a csodát soha nem tudjuk, de a szép, a hiteles, őszinte szó segít azt elfogadni, melyek Isten kegyelméből nem fogynak el a bizonyságtevők ajkáról, egészen az idők végzeteéig... S ha Titok a mienk, azaz Isten bennünk, s mi Őbennne, akkor teljesedésbe fordul az életünk, áldás lesz benne, s gyümölcsöket terem életünk, embertársaink javára, Isten dicsőségére...

Teremtettség...

A mai nap imádsága:
Vigyázz ránk URam! Ámen


Isten kezében van minden élőnek a léte és a minden emberi testnek adott lélek.
Jób 12,10

Minél inkább közeledik az ember emberi számítás szerinti végéhez az életének, annál inkább rácsodálkozik magára az életre... A JóIsten kegyelme, hogy az előttünk lévő ismeretlen, "még-meg-nem-élt" kevés, mindig többnek tűnik, mint a mögöttünk lévő, élménydús sok-sok év. Valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy a holnapban és holnaputánban még minden történhet - még egy csoda is(!), s miért is ne? -, hiszen ahogyan mondani szoktuk: a reménység lángja alszik ki utoljára.

Az élet csoda! Az, hogy mekkora is valójában, általában akkor válik nyilvánvalóvá, ha elveszítjük. A kisgyermek szíve mélyéből megsiratja tengeri-malacát, kiskutyáját - ha szegényke elpusztul -, ugyanakkor a felnőtt világ meg nem is szól másról, mint az élők megsemmisítéséről, s itt nem csak az állatok levágásáról van szó, sajnos bele kell értenünk az emberek lemészárlását is...

Míg az Isten mindent megtesz - rendjével fenntartja, kormányozza a teremtettséget, hogy ez a világ pezsegjen minden élőtől -, az ember mintha igyekezne pontosan ennek az ellenkezőjét tenni! Esztelen fogyasztásával, csillapíthatatlan profitéhségével káoszba dönti mindazt, amit Teremtője szép rendbe illesztve ajándékul adott neki... Egy indiánoknak tulajdonított mondás szerint: "Ha majd kivágtad az utolsó fát, megmérgezted az utolsó folyót, és kifogtad az utolsó halat, rádöbbensz, hogy a pénz nem ehető." Nos, ez a mondás nem csak igaz, de sajnos világunk jelenlegi "fejlődése" ebbe az irányba tart.

A hívő ember azonban hisz abban, hogy egy piciny gyertya fénye is megrettentheti a hatalmas sötétséget, hisz abban, hogy a látszólag elhanyagolhatóan kicsinyke jócselekedet sem hiábavaló, és s hisz abban is, hogy az egész teremtettség, a Világmindenség minden galaxisával, összes elemi részecskéjével - azokat is beleértve, melyekről még azt sem tudjuk, hogy nem tudjuk -, a minden létezőt létre-hívó "Vagyok, Aki vagyok", vagyis az Örökkévaló/örökké-létező "kezében" van... Mi ez, ha nem evangélium?

Választás...

A mai nap imádsága:

Uram! Segíts, hogy helyesen döntsek, s add, hogy döntéseim következményeit tudjam elhordozni, ha mégsem úgy döntöttem, ahogyan Te azt kívántad! Ámen

   

Mert itt van az az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában?

1 Pt 4,17

A bűnt követi a büntetés, másképpen szólva: a hibának következménye van. A harmadik évezred elejére az emberek együttérző készsége igencsak megkopott, természetessé vált, hogy a cél a fontos, nem az eszköz... Az olimpiai játékok éve van. Majd most is egymást érik a dopping-botrányok, a győzelem nem századmásodperceken múlik majd, hanem az orvosok felkészültségén, a tudományos eredmények etikátlan alkalmazásán, nem utolsó sorban a sportdiplomácián, hogy ki "buktat le" kit... Hol van már a sport tisztasága, a játék öröme? A nemes eszméket már rég maga alá gyűrte a "befektetők" profit utáni csillapíthatatlan éhsége, a sportolókat - tisztelet a kivételeknek - többnyire a megélni-akarás motíválja. Üzletté silányult az ember léte: Megéri vagy sem? A haszon vagy annak ígérete dönt mindenben... Így öregszik el Európa népe, mert nem Isten ajándékának tekinti az emberi életet, hanem számnak, fogyasztónak, az egy főre eső jövedelmet csökkentő tényezőnek a gyermeket.

A folyamatba beleragadt a keresztények nagy része is. Egy-egy kérdőív erejéig, "tétnélküliségben" még egyháziasnak vagy szimpatizásnak vallják magukat, de ha akárcsak gesztusértékű áldozatot kellene hozni az egyházért - rögtön elfordulnak tőle. Nem az intézménytől, nem a papoktól, hanem a közösségtől. Így lépnek ki - németországi adat! - évente több mint 310 ezren csak az evangélikus egyházból... A papok, a lelkészek, a prédikátorok pedig őrlődnek a világ és lelkiismeretük malomkövei között: s egyre több az életvezetésében hiteltelen egyházi ember.

"Itt van az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén." Isten a megítélést nem a mi korunkra tartogatta, Isten igazsága folyamatosan megítélte és megítéli az embert! Elbukások minden korban voltak, ez az élet "velejárója", csak amikor ez már tömegével fordul elő, akkor kell feltennünk a kérdést: Mitől is vagyunk mi keresztények? S ha az egyházi közösségekben a világot maga mögé hagyó világias megoldásokat keresünk az Isten törvényével szembenézés helyett, akkor nyilvánvalóan ellaposodik az evangélium is... A "Na, de mi lesz a többiekkel?" - reflex-kérdés nem homályosíthatja el, hogy mindannyiunknak egyedül kell számot adnunk életünkről. Azt, hogy mit cselekedtünk, hogyan választottunk, egyedül rajtunk kéri számon a Teremtő, s nem a "többieken"... Az igazi kérdés nem az, hogy ők hisznek-e? A végső nagy kérdés így hangzik: én magam, hiszek-e ?