Életvezetés...

Imádkozzunk!
URam! Te add a mértéket, s a léptéket életembe! Ámen

„Ha te zsidó létedre pogány módra, és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?”
Gal 2,14b

Akarja a kereszténység vagy sem, krisztologiája az ószövetségi istenképből nőtt ki... Ez az istenkép meglehetősen merev, s joggal érthetetlen a ma embere számára: büntető-haragvó istenképet közöl, annak ellenére, hogy az Isten nem ilyen. Az Ószövetség istenképe/Istene a Deus absconditus (elrejtőzködő Isten), az Újszövetség istenképe pedig a Deus relevatus (önmagát kijelentő Isten) Az első keresztények számára komoly problémát okozott Palesztinában, hogy most akkor ők tulajdonképpen kicsodák és micsodák is valójában? Zsidó vallásukban megújítottak vagy egy teljesen más, forradalmian új istenelképzelésre alapozott vallásnak az első szószólói, hirdetői, megélői?

Tény, hogy Jézus példázatai, hasonlatai tartalmaznak olyan korábbi, a keleti vallásos irodalomból származó képeket, melyek megkérdőjelezhetik, hogy mennyire is új mindaz, amit Jézus hirdet. Annyi bizonyos, hogy a jézusi interpretáció egészen más... S az is tény, hogy Krisztus URunk 'nagyon nem értett egyet' a farizeusok vallásos gyakorlatával, hiszen szinte nem mulasztott el alkalmat, hogy ne bírálta/kritizálta volna hamis kegyességüket. Annyi biztos, hogy Jézus az ő követőit nem ezen a törvényre-alapozott, törvényeskedésbe merevedő úton akarja látni. (Gondoljunk csak a Mester "új bor, új tömlő' példázatára!) A kereszténység szomorú történelme sok helyütt bizonyítja, hogy bőven voltak - akadnak ma is - olyan egyházacskák/szekták, ahol tovább él(t) a farizeusi kegyesség. Viszonylag könnyű kiszűrni ezt a fajta - többnyire neoprotestáns - vallási gondolkodást: egyrészt törvény-szagú (azért van szaga, mert a törvényt keresi-kutatja mindenben, s görcsösen iparkodik annak teljesen megfelelni), másrészt evangélium számára minden, ami az apokaliptikus irodlomból jön... Annak szimbólum-gazdag mondataiba ugyanis könnyen bele lehet tuszakolni mindenféle sajátos 'üdvtörténeti' elképzelést!

Ahogyan egy könyvtárban a legkülönfélébb könyvek megtalálhatóak, ugyanígy van ez e Bibliával is (maga a szó azt jelenti: könyvek, tehát jogos az elnevezés: kiskönyvtár): egy Biblia, de két, egymástól, már nevében is jól elkülönülő rész van benne. Mindkettőt speciális teológiai megfontolások alapján szerkesztették - ugyanarról az Istenről. Míg az Ószövetség egy népnek az önmaga és istene számára megfelelni-akarás írott történelemben véghezvitt küzdelmét demonstrálja, eladdig az Újszövetség az egyéni kiteljesedésre el-/meghívás, megfelelés (szentülés), s az Isten egyetemességének gondolatával birkózik.

A hitélet nem más, mint a hit rítusokban, kultuszban megnyilvánuló gyakorlata ünnep-, és hétköznapokban egyaránt. Sajnos az emberben van jó nagy adag törekvés arra, hogy a maga képére formálja felebarátját, s ez tükröződik a vallásos életben is. Ami más, ami idegen, az félelmet keltő, ami ismert, az bizalmat áraszt. (Ha rossz is, de legalább tudom, milyen mértékben rossz, ha nem is annyira jó, tudom, hogy mihez képest nem jó...) Előírni a másik ember számára, hogyan higgyen, hasonló, ha az édesanyának törvényben előírják, hogyan szoptasson. Volt ilyen, az 1900-ban megjelent német BGB (Bürgerliches Gesetzbuch - PTK, Polgári Törvénykönyv), amely tételesen felsorolta a szoptatási kötelezettség teljesítését...)

Pedig olyan egyszerű lenne: "Szeress, s tégy, amit akarsz!" /Augustinus/. A szeretet nagyszerű egyszerűségét sajnos a mindenkori kultusz-machinátorok, dogmatika-kiötlők bonyolítják élhetetlenül természetellenesre, ezért aztán nem csoda, ha időnként üt a reformáció órája...

Gondviselés...

A mai nap imádsága:
Istenem! Segélj, hogy célbaérjek! Ámen

Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.
Zsid 10,31

Isten kezébe esni... kegyelem(!), s ez akkor kezdődik, amikor megfogan életünk. Tovább nem fokozható kegyelmi állapotunk az a néhány, nevetségesen kevéske földi évtized, melynek célja, hogy rádöbbenjük: örök életre születtünk. Ennek a megértése a megtérés. Félelmetessége abban áll, hogy a véges - azaz a teremtmény - összeér a Végtelennel, s a törékeny cserépedény átéli a legnagyobb védelmet: Isten körbeölelő szeretetét. Isten gondviselő kezébe 'belesni' - a mi időbe-, és térbe-zártságunk okán - többnyire akkor tudatosul bennünk, amikor életünk egy-egy pozitív vagy negatív nagy eseménye bekövetkezik. (Isten oldaláról nézve azonban egyszeri aktus, hiszen Őnála a mi születésünk és halálunk egymást fedő/kiegészítő egyetlen 'pillanat', melyben egyiknek az értelmét a másik adja.

Amióta emberek vagyunk - genetika-tudomány szerint úgy 160-180ezer éve -, azóta küszködünk avval, hogy megvalósítsuk a mindenkit építő istenrendelte jót, a romboló rossz ellenében. Bizony éppen elég konfliktus áll elő csak egy ember rövidke életében is, hát még országok, birodalmak embertömegének évezredeket átívelő történelmi sodrásában! A nagy, kerek világot 'kerekíteni' a JóIsten irgalma nélkül, eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Az evangélium csillogó üzenete éppen az, hogy ebben nem vagyunk egyedül, Ő megsegél minket.

Az élet viharai között - s ki az, aki ne élte volna át a körülmények félelmetes morajlását, s talán még a hullámok összecsapását is a feje fölött - ritka pillanatok azok, amikor nyugalomban van az élet tengere. Többnyire szelek és viharok uralják! Krisztus Urunk tanításából megerősödve tudjuk, hogy a "cél nem az út maga", azaz nem a hullámok meglovaglására kell pazarolnunk erőnket, rábízva magunkat a szelek ide-oda sodró játékára, hanem törekednünk kell, hogy eljussunk a nekünk rendelt kikötőbe. A krisztusi ember ezért figyeli a széljárást, s keresi az alkalmas időt, hogy a kegyelem szelét hitének vitorláiba fogva egyre előrébb, s közelebb jusson céljához...

Félelmetes dolog az Istennel együtt átvitorlázni ezen az életen. Nem látjuk, nem halljuk, de érezzük az Istent, s hitbéli bizonyossággal valljuk, hogy Ő velünk van a csónakunkban. Vannak, akik azt ígérik, hogy beszállva egyik vagy másik luxushajóba, gondtalan hajókázással elérhetjük kikötőnket... Az igazság azonban az, hogy az Élet tengere gyakran bír meglepetésekkel, s olykor elsüllyednek még a tengerjáró zászlóshajók is... Istennel együtt azonban a kicsinyke vitorlás is célbaér, sőt ha borulna is csónakunk, Krisztus keresztgerendájába kapaszkodva - az Ő minden értelmet meghaladó kegyelméből - biztonsággal elérhetjük áhított kikötőnk partjait is...

Imádság...

A mai nap imádsága:

Uram! Segíts, hogy beléd kapaszkodva elvégezhessem napi feladataimat, s az elvégzett munka öröméért hálát adhassak Neked - lelkem épülésére! Ámen.

Mert te ugyan szépen adsz hálát, de a másik nem épül belőle. Hálát adok az Istennek, hogy mindnyájatoknál jobban tudok nyelveken szólni, de a gyülekezetben inkább akarok öt szót kimondani értelemmel, hogy másokat is tanítsak, mintsem tízezer szót nyelveken.
1 Kor 14,17-19

Az imádság/meditáció/elmélázás/filozófálgatás/gondolkodás a legemberibb tulajdonságunk. Ez a belénkplántált képesség tesz különbbé minket a többi élőlénytől, s ha ezt a tulajdonságunkat visszafejlesztik/elveszítjük, akkor az állatnál is oktalanabb szint alá süllyed az ember...

Az imádság konverzáció, azaz társalgás, Istennel. Akinek ez nincs ott a mindennapi életében - akár úgyis, hogy Istennel "csak" perlekedik - az lelkileg halott. "Hideg vagy meleg" ezzel tud mit kezdeni Isten, de ahogyan "a langyosat kiköpi a száj", ugyanúgy nem tud Isten sem mit kezdeni a közömbös emberrel... Talán csak annyit, hogy megengedi az istentagadó ember falevél-életének szeszélyes ide-oda sodródását. Aki lelki életet él, az tudja milyen fontos a lélek számára a naponkénti, s naponta többszöri imádság: levegővétele az a léleknek! Sokan még nem tudnak imádkozni, s bizony vannak olyanok is akik már nem... ez utóbbit a "Szentlélek megkeserítéseként" határozza meg a Bibliánk. Saját szavainkkal elmondani az érzéseinket a legnehezebb, de gyakorlással ez is fejleszthető. Nemcsak a másik embernek fontos elmondanunk a saját érzéseinket olykor-olykor, mindenekelőtt magunknak kell tudatosítanunk, hányadán is állunk önmagunkkal...

A zsenge korinthusi gyülekezetben divatba jött a nyelveken-szólás, s ez ügyben rendre utasítja az elragadtatás érzésében fürdőző híveket. Ahogyan két ember szerelmének megvan a maga intimitása, ugyanígy ennek a "szerelmes" imádságnak is megvan a helye, jelentősége/szerepe az egyházban. Mivel azonban a bűnbeesett ember meglehetősen hiú lény volt minden időkben (s gyaníthatóan azok is maradunk, amíg élünk) ezért egy-egy extatikus állapot, "nyelveken szólás" is jó okot ad arra, hogy személyes teljesítménynek véljék, higgyék, mutassák be azt, ami egyébként a lélek épülését segítő egyik isteni ajándék. Ezért Pál azt mondja: A gyülekezetben kétezredrangú (5:10.000!) az, hogy vaki tud-e nyelveken szólni vagy sem...

Rombolni sokkal könnyebb, mint építeni - ezt jól példázzák a háborúk. Aki rombol, az önmagának akar dicsőséget, aki épít, annak mások állítanak majd örök emléket. Isten országa nem harcból áll - mint ahogyan azt sok, az írásokat önkényesen értelmező fundamentalista, legyen az keresztény, iszlamista, zsidó vagy hottentotta gondolja -, hanem építésből. Az építkezés pedig kemény munkára alapul - amit manapság nem illik szeretni... A munkába rejtett alkotási öröm elveszett, helyébe a spekuláció vagy a "minél kevesebb munkával, minél több pénzt keressek" hamis ideológiája lépett.

Végezetül megállapíthatjuk: Aki számára fontos az imádság, az dolgozni is fog (Ora et labora!), de aki nem szeret dolgozni, az imádkozni sem szeret...

Védelem...

A mai nap imádsága:

URam! Védj meg engem! Ámen

Mi azonban, akik a nappal fiai vagyunk, legyünk józanok, vegyük magunkra a hit és a szeretet páncélját, és mint sisakot, az üdvösség reménységét.

1 Thessz 5,8

Különleges világ ez a mostani. Mindig is voltak az élet alapvető törvényét semmibe vevők - rájuk mondták azt: keresik a bajt maguknak -, de az ilyen józanságukat vesztettek mára tömegesen vannak jelen a társadalomban. Ki így, ki úgy vét az élet parancsolatai ellen, gondot okozva ezzel másoknak, mindenek előtt pedig önmagának. Nem átok, hanem törvény, ha valaki fa alá fekszik, akkor fejére eshet az alma, nem elháríthatatlan csapás a zuhanás, hanem belátható következmény, ha valaki a szakadék szélén táncikál, kísértve az Istent...

Korláton belül maradni, elugrani a száguldó expresszvonat elől, megnézni hova is lépünk, józanságot feltételez. Aki komolyan veszi az életet, annak nem kérdés, hogy a távolugráshoz neki kell futni, hogy a marathoni futáshoz edzeni kell, s hogy csatába menni fegyver nélkül esztelenség. A józanság azt jelenti: tisztában vagyunk a veszélyekkel, s ezért megtesszük - a józanság keretein belül - a megfelelő intézkedéseket. A gonosz tüzes nyilai elől páncélba bújhatunk; a körülmények szorításában lehetőségeink pajzsával védjük magunkat, s ha nem megy másképpen, az igazság védelmében kardot is rántunk... Manapság nem karddal vívják meg a csatákat, hanem ésszel! Papírral és ceruzával nehéz, de nem lehetetlen kivívni a győzelmet, de valóban nem könnyű. A média-háború - amikor nem a híreket, hanem a manipulált információt kapjuk - pontosan arról szól, hogy gondolkodnunk kell, hol az igazság... báránybőrbe bújt farkasok mindig is voltak és lesznek! Ellenébe menni a mézes-madzagos politikai ígéreteknek, átlátni a naponta ránk zúduló, érdekkiszolgáló jogi csűr-csavarokon, kitérni az istenített piacgazdaság pörölyütéseitől csak az tud, aki "nem emberekben reménykedik, hanem egyedül Istenben bízik".

Van-e generális megoldás az élet igazságtalanságai, az emberi gonoszkodások kivédésére? Aki korszellem-diktálta életvezetési tanácsokon tájékozódik, annak keserűen meg kell tapasztalnia, hogy az életet nem lehet "egy-kettő-iksz"-es tippelésekre alapozni, a problémák megoldásához kevés csak a jelenléti ív aláírása - sorsunk dinamikusan változó valóságához kell a Fölöttünk Állónak a segítsége, mert ha ez a plusz erő hiányzik, akkor elveszünk, akkor nem tudunk megkapaszkodni a lejtőn, s lassan, de biztosan lecsúszunk a völgybe... Mi tehát a megoldás?

Józan döntés alapján fel kell vennünk a hit és a szeretet páncélját. Szabadságunk erre az egyre van: felvesszük vagy sem. Ha felvesszük ezt a páncélt, akkor védve vagyunk, ha nem, akkor eleve elvesztünk, mert az élet-csaták szabályait nem mi alakítjuk, azok emberemlékezet óta adottak. Aki józanságát még nem veszítette el - vagyis tudja, hogy az Isten Isten, s az ember az (csak) ember -, az felvértezi magát, s Krisztus "jó katonájaként" teszi a dolgát. Aki pedig anyagvilágba-merülten elveszítette józanságát, s Isten kegyelmének horizonton tündöklő Napját nem veszi észre, mert önzése csak az orráig engedi látni, az ne csodálkozzon, ha a nagybetűs ÉLET előbb vagy utóbb, de testestül-lelkestül maga alá gyűri őt...