Boldogság...

A mai nap imádsága:

Uram! Köszönöm Neked a szabadítást, amit Fiad áldal megcselekedtél! Uram, nem kérem, hogy megértsem a titkot, de kívánom, hogy éljek e titok által kiteljesedve boldogan, felebarátaim javára, s a Te dicsőségedre! Ámen

Boldog az az ember, akinek az ÚR nem rója fel bűnét,
és nincs lelkében álnokság.
Zsolt 32,2

Dávid király - hogy élt-e vagy sem, vitatkozzanak rajta a történészek* - egy bizonyos a neki tulajdonított tanítókölteményben sok bölcsesség rejlik - lám, a régiek is beleláttak a lélek rejtelmeibe, s nemcsak a múlt század utolsó harmadában elismert pszichológia-tudomány nyitogatta először a lélek kapuit...

De miért is mondható boldognak az, akinek bűnét nem rója fel az ÚR? Sokan arra gondolnak, nyilván azért, mert az ÚRIsten nem "számoltatja el" Dávid királyt az elkövetett borzalmas bűnéért, s itt elsősorban nem a házasságtörésről van szó (gyaníthatóan Bethsabé is jól kifigyelte, hogy mikor szokott a király a kertjében sétálni...), hanem arról a gyilkosságról, amivel tetézte bűnét. Az már csak tovább dramitizálja ezt az ószövetségi csodálatos történetet, hogy "mindezt előre megfontoltan" sőt "különös kegyetlenséggel" (az ölés minősített esetei ezek!), hiszen az első sorban hadakozóknál semmiféle "harci etika" nem létezett, ott az volt a fontos, hogy a katonák halálukkal is minél tovább húzzák az időt, felkészülési időt hagyva az "elit" harci alakulatoknak. Nátán próféta később - amikor úgy tűnt, hogy már minden rendben, sőt a jogosság látszatával elvette a megözvegyült Bethsabét - igencsak "rápirít" Dávidra. A próféta példa-meséjében nyilvánvalóvá teszi az igazságtalanságot, amin mindenki felháborodik - így Dávid király is -, s a "Te vagy az, óh király!"-lelkiismeretébresztő mondattal a napnál is világosabbá válik: a legjobb, bizalmi emberét (Úriás Dávid testőrparancsnoka volt!) küldte a halálba csak azért, mert nem volt elég neki a sok felesége és számos ágyasa... Amit akkor és ott nem látott - mert a bűn mindig elvakít -, most kívülrő szemlélve teljesen nyilvánvaló számára is... Félre ne értsük Istent! Ő mindenkit "elszámoltat" a végén... Ez alól nem kivétel sem Dávid király, sem mi magunk, hiszen elszámolás nélkül nem is létezhetne felmentés.

A boldogság tehát nem abból fakad, hogy jóelőre tudom: "Úgyis megúszom az egészet!" A boldogság már itt és most azok lelkében lakozik, akiknek az ÚR nem rója fel bűnüket, azaz felmentetteknek tudják magukat. Isten előtt bűnös az, akire a körülmények különös együttállásai nemcsak rábizonyítják elkövetett gazságukat, de bűnösnek is érzik magukat. Isten (tisztasága, szépsége) közelében ugyanis nem lehet nem észrevenni saját tisztátalanságunkat, önző gondolatainkat és cselekedeteinket. Ha Istent egy kicsit is a közelünkbe - azaz szívünkbe - engedjük, akkor nyilvánvalóvá válik álnokságunk, önigazolást kereső makacsságunk. Isten közelében - Isten márpedig minden embert vonz, az más kérdés, hogy ki mennyire engedelmeskedik ennek a vonzásnak - lelkiismeretfurdalása van az embernek... Ez a lélek-tűz pedig olyan, ami nem oltható el semmivel. Luther Márton is azt mondja: "Hiába laksz te az emeleten, a pincébe zárt kutyád vonyítása mindig felhallatszik az emeletre!"

A lelkismeretet elaltathatja hatalom, pénz vagy szenvedélyek, de nem olthatja ki egyetlen emberi dolog vagy akarás sem. Lelkiismeretfurdalásunk azért van, mert Isten lelket teremtett belénk... S ha Istentől van a lelkiismeretfurdalás, akkor csakis Ő adhatja meg a lélek békességét is. Dávid békéje az isteni megbocsájtáson alapul, de azért az Isten sem "felejt", hiszen Dávid bármennyire is akart templomot építeni, azt csak Salamon király teheti meg.

Boldogan élni azt jelenti, megtalálni az Isten-adta méltóságunkat. Boldogan élni viszont csak akkor tudunk, ha nem kötöznek meg minket félelmek és aggodalmak, elkövetett bűnök és gyötrő mulasztások, mert Istenben megtaláltuk a szabadítást, s ebben a megtalált szabadságban neki szolgálunk életünk minden napján...

* A bibliai történetben Dávid mindössze egy parittyával és egy kővel felszerelkezve győzte le az óriás Góliátot. A fiatal pásztorfiú felülkerekedett a filiszteusok három méter magas, bárddal hadakozó "élő harcigépén". A történet a gyengéknek a hatalmasok feletti győzelmének szimbólumává vált, Dávidból pedig legenda lett, aki először mint harcos ér el sikereket, végül Izrael népének királya lesz. A mainzi egyetem történészei szerint azonban az egész csak kitaláció, ha Dávid egyáltalán létezett, önző uraság volt, aki egy jelentéktelen kis népen uralkodott.
- Évek óta kutatjuk a történelmi emlékeket, de semmilyen bizonyítékot nem találtunk arra, hogy Dávid király valós történelmi személy lett volna, sőt én magam még azt is kétségbe vonom, hogy a Dávid és Góliát közti harc egyáltalán megtörtént - nyilatkozta a National Geographic német kiadásában Wolfgang Zwickel Ótestamentum-szakértő.
Egy Tel-Avivban dolgozó izraeli professzorasszony szerint is azonban mellékes, hogy Dávid valóban létezett-e vagy sem, ugyanis a Biblia megalkotói egy évszázadok óta húzódó folyamatot gyorsítottak meg a segítségével.
- Dávid a zsidó történelem egyik szimbólummá vált figurája, akinek segítségével felgyorsult az állam kialakulása. Innentől kezdve mindegy, hogy valóban élő személyről alkották-e vagy sem - nyilatkozta Israel Finkestein, a Tel-Aviv-i Régészeti Intézet igazgatója.

Egység...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy mindig azt keressem, ami összeköt és emel, ne pedig azt, ami szétválaszt, s rombol! Ámen

Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.
ApCsel 17,26-28

"Egy vérből" valók vagyunk, ráadásul minden (földi-eredetű!) élőnek - jelen tudásunk szerint -, ugyanaz a DNS-rendszer biztosítja a létezését. "Evolúciós szükségszerűség" - vallják a fejlődés-hitűek, "Isten bölcs rendelése/tervezése" - gondolják a teremtés-elméletet elfogadók. Annyi bizonyos, hogy egyik ember a másikkal azért "kompatibilis", mert egy közös ősük volt, azaz: egy vérből származnak/teremtettek meg. Ez azonban azt jelenti, hogy egymásnak testvérei vagyunk! Azt már tudjuk - a genetikai vizsgálatokból -, hogy minden kékszemű embernek egy anyja volt - úgy kb. 6000 évvel ezelőtt, s azt is, hogy kb. ezidőtájt veszítették el európai őseink Afrikából hozott sötétebb bőrszínüket.

Egyértelmű biológiai jelek hívják fel tehát figyelmünket arra, egyetlen nagy család tagjai vagyunk, ennek ellenére még mindig nem szembesültünk azzal: testvérei vagyunk egymásnak! Pál areopágoszi beszédében a művelt hellének figyelmét pontosan erre akarta ráirányítani: az "ismeretlen isten" nagyon is megismerhető: a teremtett világ 'csodáin' keresztül éppen úgy, mint a lélek vizsgálata által, hiszen "Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk".

Harmonikus mozgásunk/életünk ebben a világban azonban csak akkor lehetséges/kivitelezhető, ha nem különféle "izmusok"-meghatározta istenképekbe próbálunk belekapaszkodni, hanem megtaláljuk az élet életszerűségének dinamikáját minden történésben. Ehhez természetesen másfajta látás kell: nem csak ezoterikus (belső-utas), s nem is csak exoterikus (dogmatikus-alapú), hanem a kettő egészséges vegyítésén alapuló józan szemlélődés.

Tény, hogy a ma embere számára nem igazán értelmezhető az obszerváns (szemlélődő) életforma. Saját-utas elképzelései motiválják magatartását, holott az ember másképpen gondolkodik, amikor közösségben van, s megint csak másképpen, amikor úgymond maga "szemlélődik". A szemlélődés távolságtartást jelent a világtól (belső szobában, ajtót bezárva imádkozni, hogy a világ zaja, csillogó fényei ne vonják el figyelmünket a lényegestől.

Isten nincs messze egyikünktől sem. Ő ránk köszön, hívogat mindenen keresztül! Megismerésre hív, amikor fizikai törvényei jobb megértésére inspirálja a kutató elmét; vonzást ébreszt, amikor fel-feltárulkozik az élet apró, s ámulatba ejtő csodáiban. De Isten közöttünk "történik", amikor elfogadja az Ő jó rendjét, egymást segítve élünk/dolgozunk! Isten van közöttünk, amikor valóságként fogadjuk igei ígéreteit életünk evilági, s remélt túlvilági dolgaiban... Isten van közöttünk, amikor nem erőlködünk, hanem egyszerűen csak szeretünk.

Éveink...

A mai nap imádsága:

Uram! Add bölcsen élni napjaimat, hogy örömmel vegyem az időt, melyet nekem, s szeretteimnek ajándékoztál! Ámen.

"Bizony, bizony, mondom néked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod."
Jn 21,18

Majd négyezer év távlatából bizonyára minket is megérint ennek a mondatnak a bölcsessége, amit a Mester mond tanítványának, Péternek. (Most vonatkoztassunk el attól, hogy közvetlen ezután egy értelmező betoldást olvashatunk János evangélistától - Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal dicsőíti meg majd Istent.) Az ősi bölcsesség, mely talán a civilizáció hajnalától kísérte az embert, az elmúlás tragikus szépségét foglalja magában - definíció-szerű pontossággal.

A mobilitás igen fontos része életünknek, a szabadság megélésének egyik alapvető formája. Modern korunk a mozgásban, az úton-levésben látja a létezés célját. Erre épülnek a "húzó-ágazatok": turisztika, autógyártás, s ide vehetjük a virtuális "utazást" is... Mindezeket támogatja-erősíti a 20. század végének nagy találmánya a számítástechnika. Jóléti világunkban - ez a világ lakosságának az egytizede, ahová mi is tartozunk - a slusszkulcs-egyszerűségű mozgási szabadságunkat elsősorban nem az emelkedő benzinárak korlátozzák, hanem az idő. Akár tudomást veszünk róla, akár nem - az idő eljár mindannyiunk feje fölött...

A fiatalsághoz hozzátartozik a "menni-akarás". Sok szülő tartja érzelmi pórázon felnőtt gyermekét, akinek megvan a saját útja, azaz a saját élete, amit neki kell végig küzdenie, remélhetőleg egy választott társsal, aki hűséges szövetségese ebben egészen a halálig. Szövetségben megöregedni - áldás. Jól tudja ezt a hívő ember, ezért ragaszkodik Ahhoz a Szövetségeséhez, Aki soha el nem hagyja: az Istenhez. Nagyszerű, felemelő, különlegesen szép, ha szerelemből házasodik az ifjú és a leány, ha szerelemben élik életüket, s szerelemben fogják egymás kezét életük végén is. A keresztény ember úgy látja, hogy Isten nélkül ez a "program" igencsak nehezen valósítható meg, ezért keresi Teremtőjét élete minden dolgában. Vannak, akik úgy döntenek, hogy életükben nincs helye az Istennek - ők azok, akik közül kikerül a legtöbb reménytvesztett, a világot szürkének és hidegnek látó ember...

Az élet értékét az Isten adja. Nem az istenképek a meghatározó fontosságúak, melyeket minden vallás a maga szimbólumkészletével próbál megfesteni, hanem az Egy, Oszthatatlan, Örökkévaló Isten. Tőle jövünk, s hozzá megyünk... akkor is, amikor már menni sem tudunk, mert életünk végére értünk. A kérdés megdöbbentően egyszerű: Földi vándorlásodban kit engedtél be életedbe, ki vándorolt veled?...

Jócselekedetek...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy a segítő kezek egymásra találjanak, s ha Te is úgy gondolod, isteni hatalmaddal sorvaszd el mindazokét, akik a gonoszságot munkálják, s rombolják teremtettségedet! Ámen

   

Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.
1 Pt 2,12

Istenes, hívő életet nem lehet tisztességtelen magatartással élni! Ennek ellenére elkél az apostoli buzdítás az első keresztények között is, mert bizony akadtak olyanok, akik úgy gondolták, hogy a hit a lélek dolgaival foglalkozik, s a testnek pedig - hogy nyugton maradjon - teljesíteni kell a kívánságait. Az egyik fő ok, amiért az apostolok újra és újra a jóra való buzgólkodást állítják az első krisztuskövetők elé például, hogy az ember nem kereszténynek születik, hanem azzá válik... A krisztuskövetés ugyanis személyes, önkéntes döntés alapján felvállalt célirányos magatartás, ami a "mindennapi jó" melletti döntés következetességében nyilvánul meg. Ez nincs csak úgy "magától", ezt bizony tanulni, olykor újratanulni kell, mert még a legkiválóbbak is elbotlanak vagy meglankadnak a jó cselekvésében.

Sok "frissen" krisztuskövető vált ember véli úgy, hogy élete végre elérkezett a perfekciós szakaszába, s innentől kezdve a bűnnek már nincs hatalma fölöttük. Aztán szép lassan kiderül, ha a világ kísértéseit egyelőre le is tudták győzni a JóIsten kegyelme révén, azért vannak olyan emberi tulajdonságaik, melyek sok bűn melegágyává válnak: vélt igazsághoz való eszelős ragaszkodás, kényelemszeretet, eredendő lustaság vagy egyszerű, emberi mulasztás. Ilyenkor történik meg az, hogy a keresztény ember (is!) megszégyenül(het), mert nyilvánvalóvá válik, hogy ő is csak ember. Senki nem szent, senki nem perfekt, de aki törekszik az Isten akaratának betöltésére, az látványosan kevesebbet vétkezik, mulaszt.

Manapság, amikor a tisztesség az egyenlő a jogossággal, de a jogosság nem egyenlő az igazsággal - s ezért számtalan igazságtalanság terheli a világot, s benne kicsiny hazánk társadalmát is -, különösen is fontos felhívni a figyelmet a jó cselekedetekre. Ezek ugyanis mintát adnak, megoldási utat mutathatnak. Nagyon fontos a keresztény karitatív, szociális munka, de NEM A KERESZTÉNYEK ISTENTŐL RENDELT FELADATA, hanem a mindenkori államhatalomé, hogy a lehető legkisebb területre szorítsa vissza mindazt, ami támadja, akadályozza a jó kibontakozását! Spórolni oktatáson, egészségügyön, rendőrségen, tisztességtelenül magas adókat bevezetni, méltánytalanul alacsony fizetéseket megszabni a a gonosz erők pártolását(!) jelenti... Aki józan, az látja, hogy a többség megkérdezése nélkül a kevesek érdekét szolgáló felvett gigantikus hitelek kamatos-kamatait hogyan akarják "behajtani" a többségi társadalmon, mintha ők idézték volna elő mindezt... lásd görög - s a sorban a többi - példát!

Mindenki látja, érzi, hogy válságban a van az egész világ, s hogy ezt nem a "kisember" idézte elő. A kisembert noszogatni, hogy kétfillérjéből legalább egyet adjon oda a szociális gondok enyhítésére - egyébként is Mari nénje és Pista bátyja röstelljék magukat, hiszen ők az okai a globális felmelegedésnek is(!) - nem más, mint a hatalmon levők bicskanyitogató arroganciája és felháborító pimaszsága, mely megmutatkozik az Isten törvényeinek következetes semmibevételében. A világnak azonban nemcsak kezdete, de egyszer vége is lesz - a sajátunknak gyaníthatóan hamarabb -, azaz a "meglátogatás napja", az Isten számonkérése egyszer bekövetkezik! Aki akar, ezzel számolhat, aki pedig nem akar számolni az ÚRIstennel... hát... lelke rajta!

Megtérésért...

A mai nap imádsága:

Uram! Tőled elfordult életek boldogtalanságával találkozom naponta. Könyörülj Uram rajtuk, s irgalmadat éreztesd velem is, mert Nélküled semmi vagyok! Ámen

    

Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé. Jézus ekkor megkérdezte a tizenkettőtől: "Vajon ti is el akartok menni?" Simon Péter így felelt: "Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad."

Jn 6,67-68

A jézusi statisztika ma is megállja helyét. Ma sincs másképp, a ige magja folyamatosan hull a Jóisten kegyelméből, de a földtípusok (embertípusok - Magvető példázata) ugyanazok, azaz nem lettünk az elmúlt kétzer évben egy csöppet sem vallásosabbak, belátóbbak... többen, mint az "egynegyed" ma sem próbálja élni azt, amit a Mester elénk él... Sőt, mintha az utóbbi időben a Történelem Ura jobban megrostálná az övéit!

Felgyorsult korunk könnyű életet sugalmazó étafilozófiái lehetnek ámulatba ejtően "modernek" és sikerígéretűek, de tartalmasak, melyek úgy igazából kiállják/megállják a próbát - aligha. Ami nehéz, am áldozatot követel, az egyre inkább háttérbe szorul. Az aktív amatőrzenélők száma - egy Kodály országában! - egyre inkább zsugorodik. Ennek oka nemcsak az instrumentek egekbe szökő ára, hanem az az idői áldozat is (úgy 8-10 év minimum!) amíg elfogadható szinten és minőségben szól az adott hangszer. A "mindent rögtön, csak most, csak itt"-világunkban ókonzervatív csengése van mindannak, ami időigényes. Akcelerált (felgyorsult) világunk még se hozott nekünk több boldogságot, inkább keserűséget.

Jézus követése minden korban meglehetősen időigényes vállalkozás, sőt erő is kell hozzá. Úszni az árral szemben mindig is az "egynegyedek" kiváltsága volt. Nem csoda, ha sokan elpártolnak a Mestertől - ma is. De hová mehet a ember, hová menekülhet? Bárhová fut, Isten ott van, önmaga gondjai-bajai, bűnei elől nem futhat el senki. A lelkiismeret gyorsabb lábokon jár, mint mi... Ha otthon vagyunk, ha távol vagyunk (Tékozló fiú példázata), mindenhol ugyanazt kívánjuk: Istent magát. Péterrel együtt mi is megvalljuk: "Uram, kihez mennénk?"

Az Örök élet beszéde, nemcsak a nemlátható világ, de a látható igazságairól is szól. Az igazság ismeretére eljutni pedig a tudatos élet alapja. Elismerni a tényt, hogy Istenre vágyakozunk, lelkünk megelégítésére, harmóniára önmagunkkal, világgal és Istennel - a keresztény (krisztianoj=krisztuskövetők) élet alfája. A Nagy Mágnes vonzását egész életünkben érezzük. Ha elfordulunk Tőle, mert életerőnk "akkumulátorai" kellően nagy ellenpólusú mágneses teret generálnak, akkor se higgyük azt, hogy ez örökké tart... az akkumulátorok egyszer lemerülnek! A kérdés tehát csakis egy: akkumulátorra vagy Istenre bízzuk-e életünket?

Isten gondoskodni fog rólad!

„…ő gondot visel rád…” (Zsoltárok 55:23)
Gladys Aylward, aki több mint ötven évvel ezelőtt misszionárius volt Kínában, menekülésre kényszerült, amikor a japánok megszállták Juncsenget. Egyetlen segítővel száz árva gyereket vezetett át a hegyeken a szabad Kína felé. Az út során megragadta a félelem. Egy átvirrasztott éjszaka után reggelre már semmi reménye sem maradt arra, hogy eljussanak a biztonságba. Egy tizenhárom éves lány emlékeztette őt kedvenc történetükre, ahogy Mózes átkelt a Vörös-tengeren. „De én nem vagyok Mózes” – sóhajtott Gladys kétségbeesetten. „Persze, hogy nem vagy,” – mondta a lány – „de Isten még mindig Isten!” Amikor Gladys az árvákkal végül átjutott, újból bebizonyosodott, hogy nem számít, mennyire alkalmatlannak érzed magad, Isten még mindig Isten, és még mindig bízhatunk Benne.
Néha Isten lecsendesíti a tengert, máskor engedi, hogy a vihar kitombolja magát, és minket csendesít le. Akár így, akár úgy, Ő megőriz és átvisz rajta minket. Mindig van választásunk: vagy átadjuk a terhet Istennek, vagy megpróbáljuk magunk cipelni. Hogyan gondoskodik rólunk Isten? Egyszerre csak egy napig. Emlékszel az izráelitákra a pusztában? Táplálásukra Isten naponta mannát küldött az égből. Figyeld csak meg, hogyan működött ez: családtagjaid száma határozta meg a kapott manna mennyiségét – se többet, se kevesebbet nem kaphattál. Továbbá Isten csak annyi mannát engedett gyűjteni, amennyi egy napra elég, ha megpróbáltál többet felhalmozni, rádrohadt. Érted a lényeget? Tehát bízz ma Istenben, és hagyd a holnapot az Ő kezében! „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!”

Szereted a gyerekeket?

„Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket…” (Márk 10:14)

Márk feljegyzi: „Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: »Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket…« Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.” (Márk 10:13-16). Figyelj meg három dolgot; először: Jézus sohasem volt túl elfoglalt ahhoz, hogy ne lett volna ideje egy gyermekre. A gyermek ötéves korára már a 75%-át megtanulta mindannak, amit egész életében tudni fog. 18 éves korukra az elméjük olyan, mint a termékeny talaj. Még ha nincs is saját gyermeked, törekedj arra, hogy példakép lehess minden gyermek számára, aki megismer! Emeld fel őket! Jézus ezt tette! Másodszor: Jézus csodálta a gyermekek bizalomra való képességét. Mi felnőttek nagyon sokat tudunk, ám annál kevesebbet hiszünk. Túlkomplikáljuk a hitet. Megszűrjük az értelmünkön vagy az élettapasztalatunkon keresztül. Racionalizáljuk a hitünket, és ilyeneket mondunk: „Igen, tudom, hogy az Isten megígérte, de…”. Jézus azt mondja: „Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba” (Márk 10:15). Végül: Jézus szerette és bátorította a gyermekeket. „Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.” Hűha! Azok a gyerekek soha nem felejtették el ezt az élményt. Emlékezz vissza arra a pillanatra, amikor az Úr megszólított, karjaiba vett, fejedre tette kezét, és megáldott! Mekkora örökség! Ebben az elfoglalt világban, ha komolyan veszed, hogy egyre jobban Jézusra akarsz hasonlítani, meg kell tanulnod szeretni a gyermekeket.

Bűnök...

A mai nap imádsága:

URam! Tégy bölccsé, hogy csak a Te utaidon járjak! Ámen

A tévedéseket ki veheti észre? Titkos bűnök miatt ne büntess meg!.

Jer 10,12

Ki veszi észre a tévedéseket? Természetesen csakis a másik ember, hiszen, aki téved, az nyilvánvalóan nem veszi észre tévedését, ha észrevenné, akkor nem tévedne... Ez azonban csak részben igaz! Dávid zsoltárain keresztül - saját borzalmasan fájdalmas kárán (Betsabéval közös első gyermeküknek elvesztése!) "megtanulva/megértve" - figyelmeztet másokat: mindennek következménye van! Dávid bűnei labirintusába keveredvén, minden oldalról, félelemmel teli rettegéssel ismeri el, hogy elborítja bűnei sokaságának érzése... Dávid már tudja, a titokban elkövetett bűnnek (Isten szeretet-parancsolatától való elhajlásnak) is megvan a maga következménye! Aki relativizálja hamis cselekedeteit - "Miért ne tegyek én is így vagy úgy, hiszen mások is ugyanezt cselekszik!" - az tulajdonképpen becsapja önmagát!

Elménk sokféleképpen csaphatja be önmagát! A vétkek beismerése helyett a körülmények szerencsétlen együttállására panaszkodunk, s ha nyilvánvaló a "bűnünk", akkor a beismerő "Igen, kudarcot vallottam!"-kijelentéssel is azt a látszatot kívánjuk fenntartani, hogy végül is nem bennünk volt a hiba, hanem az objektív körülményekben, s nem mi, hanem az elháríthatatlan nagyobb erő - a mindig "aktuális" vis maior! - azaz: sajnos nem mi voltunk a "megfelelő emberek a megfelelő helyen"...

Az igazi gond az, hogy a kisebb vétkek rutinszerűen érdemmé magyarázása által képes az ember látása úgy elhomályosulni, hogy aztán már a nagyobb, "igazi(?)"bűnöket sem tartja "halálos" bűnnek, s gátlástalanságában szabadjára engedi a gyeplőt... s féktelen vágtájában, már bizony ideje sincs felismerni, melyik nagy csapda vagy szakadék felé rohan az élete!

A krisztusi módon gondolkodó ember tudja, hogy nem csak a készakarva elkövetett bűnöknek vannak súlyos következményei, hanem minden cselekedetnek! Ezért keresi Isten közelségét, oltalmát, ezért keresi a csendes perceket, hogy önmagát Isten elé helyezve (coram Deo!) megvizsgálja lelkét, s megkeresse a lehetőségeket életének korrekciójára. Egyedül ez nagyon nehéz, szinte lehetetlen, a reménységünk viszont kiemel elesettségünkből: van Pártfogónk az Atyánál!

Elcsendesedés...

Imádkozzunk!
URam! Szenteltessék meg a Te neved, hogy ezáltal szentülhessek ! Ámen

„Jézus pedig ezt mondta nekik: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként. És bocsásd meg a mi bűneinket, mert mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek. ”
Lk 11,2-4

Vannak keresztények, akik "nem látják a fától az erdőt", de hogy természeti képnél maradva nyomatékosítsam ugyanezt: a "kákán is csomót keresnek". Azon vitatkoznak ugyanis, hogy kell-e imádkozni a "Miatyánkot"? Erre okot/alapot ezeknek a jóembereknek - s ez nem vicc(!) - az ad, hogy bár itt Lukácsnál azt olvashatjuk: "ezt mondjátok" Máténál, a Hegyi Beszédben (Mt 6,9) viszonyt ez áll "így imádkozzatok" Nos, akinek ez probléma, hogy "így" vagy "ezt" imádkozzátok, azok olyan messze állnak a lényegtől, mint Makó Jeruzsálemtől...

Lukács hellén műveltségű, nem-zsidó evangélista, Máté pedig zsidó kulturális gyökerű, de pl. nem tudjuk minden evangélistáról - 28-32 evangélium volt használatos még Ireneus (130-202/203) idejében, amiből ő kiválasztott négyet(!) - hogy milyen etnikai-, kulturális háttérrel bírtak. Az, hogy Ireneus óegyházi atya (katolikus egyházban használatos bibliai könyvek listáját ő állította össze) miért csak négy evangéliumot talált 'megfelelőnek' a több, mint 70(!)-ből? - ez már az ő titka marad, de érdemes lenne elgondolkodni azon a fundamentalistáknak, hogy ha az első gyülekezetek használták a többi evangéliumot - márpedig használtak legalább 28-32-őt, sőt bizonnyal többet is - s ezekből épültek, erősödtek az első Krisztus-közösségek, akkor vajon az Ireneus által önkényesen félretett többi evangélium egyike sem volt inspirált? Csak ez a négy? Illetve akkor ennek a négynek minden egyes betűje "ihletett"?

A provokatívnak tűnő kérdést azért kell feltenni, mert sok korlátolt, magát az igazság birtokosának vélő prédikátor butítja folyamatosan hallgatóságát, s tiltja(!) meg a másokkal együttimádkozás lehetőségét, mert azok a Miatyánkot szó szerint mondják, s nem a Miatyánkhoz hasonló módon, szabadon imádkoznak...

Ja, hogy Jézus URunk azért mondja ezt az imádságot, mert a tanítványok kérik "Mester, taníts minket imádkozni!" - ez már elkerüli a szélsőséges bibliaértelmezők figyelmét... Nyilvánvalóan azért kérik Jézust, mert átélték, hogy vannak helyzetek, amikor az ember nem tud, nem bír imádkozni, lelkét teljesen odaszánva "dicsőíteni". S ez így életszerű, ez így természetes... s, aki az életszerűtlent propagálja, az abnormális, s az abnormalitásnak mindig következményei vannak.

A miatyánkot imádkozni - együtt és egyedül is - a lelki élet legemelkedettebb pillanatai. Egyrészt olyan szavak, mondatok ezek, melyek egykoron Krisztus URunk ajkát hagyták el, rezegtették meg a tanítványok dobhártyáját... s, aki ma elmondja ezeket a krisztusi, tiszta kéréseket, annak bizony egész lelke beleremeg. Ennél megerősítőbb, tartalmasabb imádkozást nehéz elképzelni, de hát a szektások éppen azért azok, amik, mert azt hiszik, hogy ők okosabbat és jobbat, sőt még nagyobbat is tudnak mondani, mint az ÚRJézus maga...

Igazság...

A mai nap imádsága:

Uram! Nem akarok más igazságról tudni, mint a Te szeretetedről! A gonoszság nyilait angyalaiddal hárítsd el felőlünk, s add, hogy Neked tetsző élettel dícsérhessünk Téged életünk minden napján! Ámen

Ne mondd: Ahogy ő bánt velem, én is úgy bánok vele, megfizetek mindenkinek cselekedete szerint!
Péld 24,29

Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is.
Mt 5,39

Justitia, az igazság istennője nem vak, de - barokk kor túlzása okán - sokszor annak ábrázolják. Szűzi tekintete - vagyis, hogy nem szeretett még senkit, s ezért pártatlan -, pontos mérlege, melynek serpenyőiben a tények és érdekek, jogok és kötelezettségek a hatalom kikényszerítő ereje (jelképe: a kard) által megmutatják az igazságot. Manapság, amikor minden viszonylagossá vált, az igazsággal kapcsolatban is megjegyezzük: "Igen, de mihez képest?", s mindeközben elfelejtjük: az igazság attól igazság, hogy egyetemes, azaz mindenkire egyformán vonatkozik. (Az, hogy ennek az ellenkezője történik meg sokszor, az nem Justitia bekötött szemének, hanem a mai jogalkotók vakságának, s a jogalkalmazók szabadosságának köszönhető...)

"Ha te így, akkor én is úgy!" - hányszor hallottuk már ezt a mondatot. Megfelelő keretek között ezt még a jog is megengedi, de akkor mit kezdjünk Jézus Hegyi Beszédben elmondott tanításával, hogy ti. "aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is."? Nos, a Mester kijelentéséből mindenekelőtt vonjunk le néhány tanulságot! Először is: aki a jobbomon van, annak én adom a nagyobb tiszteletet, s ha ennek ellenére pofont kapok tőle, akkor azt méltósággal elviselhetem... hiszen vagy azért adom neki a nagyobb tiszteletet, mert egyébként szeretem, s ezért elviselem tőle a rosszat is, vagy azért, mert várok tőle valamit - akkor meg megérdemlem... Az igazi nagy kérdés mégis megmarad: Miért kellene a másik "arcomat" is odaszánni? Azért, mert a gonosszal nem szembeszállni kell, hanem kerülni kell vele a konfrontációt... A Sátánnal, a bűn angyalaival nem harcolni kell, hanem kerülni őket. Ha felveszem a harcot velük - s mily egyenlőtlen ez a küzdelem: "hiszen nem test és vér ellen van nekünk hadakozásunk!" -, akkor az csak "olaj a gonoszság tüzére"...

Fontos tudatosítani, hogy ez a magatartás csak személyes alapú döntésben gyökeredzhet! A másiktól nem, mindig csak magamtól várhatom el az ilyen "hozzáállást". Ugyanakkor azt is tudnom kell, hogy az Isten felelősséget, s ezzel együtt járó hatalmat is adott, s olykor be kell vetnem a "kényszerítő" eszközöket, jelesül: Jézus Urunk is elővette a korbácsot, s kiűzte vele a templomból a kufárokat.

Jó Lutherünket egyszer megkérdezték egy asztali beszélgetésben, vajon mit tenne, ha jönne a török, s rárontana a házanépére? Ő csak ennyit mondott: "Én bizony elővenném a vasvillát, aztán szúrkálnám őket, ahol csak érném! Sőt, ha úgy hozná a Sors, még meg is halnék az enyémiért!" Nem tudom, hogy Bora asszonyság söre, a fáradtság vagy egyszerűen a családapai szeretet fakasztotta ki Mártonunkból ezt a mondatot, de egy bizonyos: a keresztény ember is ember, s joga van az önvédelemhez! Ha erről a jogáról lemond, azt megteheti, de csakis a maga nevében, mert az övéiért küzdenie kell mindvégig... S olykor vasvilla nélkül sokkal nehezebb, de a jószándékú gyenge, elesett védelmében ezt mindig meg kell tennie, hiszen Isten szívbeírt egyetemes törvénye ez....

Küzdelem...

A mai nap imádsága:

Istenem! Erőd nélkül semmi vagyok, de szereteted által megerősödöm. Tápláld bennem a hitet, s reménységet, hogy ne szűnjek meg szeretni! Ámen

De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk,

hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.

Zsid 10,39

Kőkemény harc a hitnek harca... Miért is? Mert nem test és vér ellen, a fizikai valóságban folyik, hanem a lélek világában - ahogyan azt a apostol mondja. Sokan mégis testben akarják befejezni, azt, amit lélekben kezdtek el... azaz, a törvényeskedés nagyon is evilági, 'testi' vetületében teljesednek ki. Aki lélekben meghátrál, az gyakran testiekben fizeti ki a számlát, hiszen lassan alig akad betegség, amit ne lehetne visszavezetni lelki okokra.

De mit is kell értenünk meghátráláson? A visszavonulást, a vereséget vagy egyszerűen csak konfrontáció kerülését, s az "egylépés-távolság" fegyelmezett betartását? A meghátrálás mindenekelőtt a céltól való eltérést jelenti. A hit célja nem lehet törekvés a hit perfekciójára, hiszen a hit lételeme az örökös kérdésfeltevés. Aki már annyira hisz, hogy nem is kérdez, az vakhitű fanatikus -, de azzal sem az ember, s gyaníthatóan az Isten sem tud sokat kezdeni. A hívő ember hisz az Istenben, éppen ezért nem hiszékeny. Tudja, hogy hitének alapja a megtapasztalt isteni szeretet, s szívében élete végéig 'forgatja' reményteli gondolatait.

Aki hisz, az életet nyer - nemcsak Isten-ígérte örököset, de tartalmas földit is. Az örök élet szépsége a földi küzdelmes élet után érthető/értékelhető igazán, de aki tudja, hogy örök életre teremtett, az másképpen él, másképpen küzd. Újra és újra megbizonyosodik arról, hogy feladatok, kihívások, nehézségek egyre közelebb viszik őt Teremtőjéhez.

Sikerbálványozó világunkban különösen nehéz a vesztes helyzete. Aki alulmarad, mert gyenge, az nem életrevaló - ezt propagálják az evolúcióhitűek, s hiszi el a tudatlan ember, hogy az ő útja is csak akkor lesz sikeres, ha állatá válik... (Jóllehet az evolúció elméletileg a fajok között zajlana, a fajon belül az már természetes kiválasztódás lenne.) Sajnos mai világunkban az egymás "vízalá-nyomása" elsősorban a gazdasági életben történik, mely rég elfelejtette a tisztességes haszon és piaci magatartás fogalmát. A milliósra hízott brókervilág tőzsdei spekulánsai óriási lendülettel, nap mint nap számítógépes algoritmusaikkal gyártják "érték-papír"-jaikat, s forgalmazzák "befektetési alap"-jaikat, melyek érték-telensége éppen mosd kezd nyilvánvalóvá válni a világ számára. A globális kaszinóban garázdálkodó spekulánsok eme értékpapíroknak nevezett "semmikkel", lufi-részvényekkel, s kvázi kötvényekkel, ún. kereskedelmi ügyletekkel, másodlagos értékpapírokkal és forgalmazásukkal 600 ezer(!) milliárd dollárra növelték - két év alatt megduplázva - a származékos pénzpiacok, a világkaszinó virtuális zsetonjait. Mi ez, ha nem aláássa az emberi élet méltóságának? Megfosztani életlehetőségtől, munkától, víztől, biztonságtól emberek milliárdjait...

Istennek mindenre, s mindenkire gondja van - ezt akár kőbe is véshetnénk, mint a tízparancsolatot. Azaz, mindenki megkapja megérdemelt jutalmát - efelől biztosak lehetünk... Másik reggeli igénk ezt mondja: "Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa." Ez evangélium, de egyben figyelmeztetés is azoknak, akik csak ebben a világban gondolkodnak, a halállal még nincs vége a létnek, csak a földi életnek...

Szavaink...

A mai nap imádsága:

Uram! Szavaimat tedd hitelessé, hogy megértsék szeretetedet! Ámen.

   

A prófétákban lévő lélek pedig alárendeli magát a prófétáknak. Mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene.
1 Kor 14,32-33

"Rend a lelke mindennek!" - tanítgatja az idősebb generáció a fiatalabbat... valljuk meg őszintén, nem sok eredménnyel. A mai világban eluralkodott általános zűrzavar sajnos komoly gondot okoz nem csak a ma, de a jövő politikusainak, gazdasági szakembereinek is, s bizony nem mindennepi kihívással kell majd szembenéznük a segítő foglalkozásokban állóknak is. Isten a rend Istene, ezért ha valaki rendetlen, az istentelen is.

De melyik rend a mérvadó? A jog elvárta-, az erkölcsi-, vagy valamelyik vallás parancsolatába került rend? Korunk jóléti társadalmának morálja azon az elgondoláson alapul, hogy végül is minden viszonylagos... S ha ez így van, akkor minek törjem magam annyira? Mit hadakozzak a rendetlenekkel, kinek jó az, ha ellenségeket gyűjt magának? "Ne szólj szám, nem fáj fejem!"-elvet jól beleidomították korunk emberének szívébe-lelkébe, s az egyébként nagyon fontos személyes szabadság tőszomszédságában így virágzik a szabadosság... Ugye azt nem gondolja senki komolyan, hogy a "rendetlen" ember az felelősséget vállal a másikért? Ha a "maga szénája is csehül áll", akkor hogyan tudna segíteni a szomszéd kazlánál?

A mértéktelen önzésre berendezkedett világ a saját sírját ássa... Nincs jövő áldozat, befektetés nélkül. Tessék megnézni az "eszement", agresszív reklámokat, melyek - tisztelet a kivételeknek - a pornográfia határát súrolják... Pedig a képlet nagyon egyszerű: most kerülnek vezető pozíciókba azok a 30-40 évesek, akik számára nem jelent szinte semmit az Isten. A JóIsten nekik egy Starwars-figura - egy mese a sok közül...

Az anyagvilág javainak mértéktelen habzsolása azonban sosem tesz jóllakottá. Békességet csak ott lelhetünk, ahol a békesség az Erő maga: ez pedig a Legfőbb Jó, az Abszolútum, az Örökkévaló, a "Vagyok, Aki, Vagyok" - Akire nincs embernek szava, akire mi magyarok azt mondjuk: Isten. Ez az Isten minden embert békességre hív. Az eljutásunk Őhozzá, a Rend megismerése nélkül nem lehetséges. Betartásával - vagy abban való tévhitttel, hogy betartjuk Isten rendjét - nem juthatunk el Hozzá. Ezért van szükség az Ő kegyelmére... A próféták ezt a kegyelmet hirdették, s hirdetik ma is. Olykor vehemens szavakkal, máskor hallgatással, de hirdetik...

A megvallás átalakuláshoz vezet

"'Mi a neved?' Kérdezte a férfi. Azt válaszolta, 'Jákób'."

(1. Mózes 32:27, angolból (NLT) fordítva)

Isten azért enged meg válságos időket az életünkben, hogy magára irányítsa a figyelmünket, azután ezt a jellemünk fejlesztésére használja. Ami leginkább jelzi, hogy változunk, az az ha beismerjük, hogy mi magunk vagyunk a probléma. Amikor befejezzük mások hibáztatását, és belátjuk, hogy "Az életemben, én vagyok a probléma okozója". Míg ezt meg nem érted, nem tud érdembeli változás történni az életedben. Isten tudja, hogy ez az az áttörés, amire szükségünk van.

Isten megkérdezte Jákóbot, hogy "Mi a neved?" Ez egy nagyon furcsa kérdés, mert Isten már nyilvánvalóan tudta Jákób nevét. Meg kell értenünk azt, hogy az ősi kultúrákban, a jellem alapján adtak nevet- az alapján, ki milyen volt valójában. Elnevezhettek Magasnak, vagy Alacsonynak; esetleg Bátornak, vagy Lustának. Olyan nevet adtak, ami pontosan meghatározta viselőjét. Nem az volt a lényeg, hogy jól hangozzon, hanem, hogy a jellemet mutassa be.

Esetünkben a probléma az, hogy a 'Jákób' név jelentése, "csaló, másokat befolyásoló, hazúg". És Jákób a neve szerint is élt! Amikor Jákób azt mondta, hogy "Az én nevem Jákób", az egy megvallás is volt. Beismerte, hogy "Én egy másokat befolyásoló ember vagyok".

A dolog mélyére tekintve azt mondhatjuk, hogy sosem leszünk képesek változni, ameddig őszintén, nyíltan és hitelesen, be nem ismerjük bűnünket, gyengeségünket, hibánkat, törékenységünket, vagy a jellemünk hiányosságát, megvallva ezt magunknak, Istennek, és más embereknek.

Beszéljünk róla

* Mit gondolsz, mi az, amit be kellene ismerned magaddal kapcsolatban?
* Kinek kellene beismerned a bűnödet, vagy gyengeségedet?

Isten a te szerető Atyád

"Az Úr közel van a megtört szívűekhez, és megmenti azokat, akik szellemben összetörtek" (Apostolok Cselekedetei 17:27 - Angolból szabadon fordítva).

Isten, a te szerető Atyád, jobban szeret, mint ahogy te azt valaha el tudod képzelni. Fordulhatsz hozzá, amikor elfogadásra, megerősítésre vagy figyelemre van szükséged.

Isten minden egyes percét látta az életednek. Minden szónak tanúja volt, amit valaha kimondtál - akár jó, akár rossz - és minden fájdalomnak, amit valaha átéltél. Isten tud minden félelemről, bűnről és minden bánatról, amit valaha éreztél.

A földi édesapádtól eltérően, Isten minden gondolatodról tud, amit valaha gondoltál, és megért téged teljesen. Ma odafordulhatsz hozzá, mert Ő egy törődő, állhatatos, közeli és hozzáértő Atya. Sosem fog elhagyni téged.

Talán olyan tapasztalatokat szereztél, hogy a földi szülőd elferdítette vagy elhomályosította a Mennyei Atyádról való látásodat, és ez arra enged következtetni, hogy Isten ésszerűtlen, megbízhatatlan vagy közömbös. Ez hamis elképzelés. Ma az igazság felé kell fordulnod.

Tudod ezt imádkozni a szívedben?

"Drága Istenem, szeretném, ha a mennyei Atyám lennél, és én a te gyermeked szeretnék lenni. Kérlek, fogadj be engem a te otthonodba. Szeretnék szellemileg bele születni a családodba, Jézus Krisztuson keresztül. Jézus, nem értek mindent teljesen, de elfogadlak, mint az utat az Atyához. Szeretném, ha te tartanád kézben az életem, hogy vezess és irányíts engem. Köszönöm, hogy te egy szerető, törődő és állhatatos Atya vagy. Köszönöm, hogy te mindenek felett állsz, és tudod kezelni mindazokat a problémákat, amiket átadok neked. Jézus nevében imádkozom. Ámen."

Beszéljük át!

* Hogyan befolyásolta az Istenről alkotott képedet a földi édesapáddal való kapcsolatod?
* Szerinted azt a mintát, amit Mennyei Atyánknál láttunk, hogyan tudjuk használni a gyerekeinkkel kapcsolatban?

Isten mosolyog, mikor benne bízunk

Hit által kapott kijelentést Noé azokról a dolgokról, amelyek még nem voltak láthatók, és Istent félve és tisztelve készítette el a bárkát háza népe megmentésére. E hite által...a hitből való igazság örökösévé lett. (Zsid 11.7)

Képzeljük el a jelenetet: Egy nap Isten megjelenik Noé előtt és így szól: "Csalódtam az emberiségben. Az egész világon rajtad kívül senki nem gondol rám. De valahányszor rád tekintek Noé, elkezdek mosolyogni. Tetszik nekem, ahogy élsz, úgyhogy elárasztom özönvízzel a földet és újrakezdem veled és családoddal a teremtést. Azt akarom, hogy építs egy hatalmas hajót, hogy ti és az állatok megmeneküljetek."

Három probléma is volt, ami Noéban kétséget ébreszthetett volna:

1) Noé azelőtt sosem látott esőt, mivel az özönvíz előtt Isten a talajból fölfelé öntözte a földet.

2) Noé többszáz mérföldre lakott a legközelebbi óceántól.

3) És ott volt a probléma, hogy hogyan gyűjti össze az állatokat, s hogyan gondozza őket ezután.

De Noé teljesen megbízott Istenben, és ez mosolyra fakasztotta Istent.

Teljesen megbízni Istenben annyit tesz, hogy hiszem, Isten tudja, mi a legjobb számomra. Számíthatok rá, hogy megtartja ígéretét, segít a gondjaimban, s a lehetetlenre is képes, ha arra van szükség.

A bizalom Isten imádata. Mint ahogy a szülők is örülnek, hogy gyermekeik megbíznak bennük, úgy hited Istent boldoggá teszi. A Biblia szerint: "Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt." (Zsid 11.6)

Életed mely területén van arra szükséged, hogy teljesen odabízd magad Istenre?