Béke...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy ne aggódjam azért, aminek teljesítésére csak Neked van hatalmad! Adj bölcsességet nekem, hogy amit megtehetek a magam erejéből is, azt jókedvvel és örömmel végezzem, felabarátaim hasznára, s a magam örömére! Ámen


Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.
Jn 14,27

Sokféle valóságban éljük meg a békét, s gyaníthatóan életkorunktól is függ, mit tartunk lelkünk nyugalmához elengedhetetlen alapfeltételnek. Gyermekkorunkban fontos számunkra a játékban megélt osztatlan idő - enélkül lelkileg nem is fejlődhetünk egészségesen -, később a békéhez hozzátartozik az iskolai kötelezettségek lelkiismeretes teljesítése, s amikor fiatal felnőttként elkezdjük élni a "nagybetűs" életet, akkor a békénkhez hozzátartozik a nekünk-rendelt társ, a család kívánása is.

Aztán amikor mindez megvan, akkor kiderül, hogy a békesség sokkal összetettebb... Kell hozzá az egzisztenciális kiszámíthatóság, az értelmes alkotó munka, a választott társunkra való feltétlen hagyatkozás is - mert ugye sokszor kiderül, hogy akit segítségként álmodtunk magunk mellé, az a hétköznapokban inkább feladat, olykor meg megoldhatatlannak tűnő kihívás. Megtapasztaljuk azt is, hogy nincs megnyugvásunk csak akkor, ha "szófogadó a gyermek" (írja Lutherünk a Kátéban) javainkat "védik és becsülik" felebarátaink... Nem utolsó sorban a lélek békéjéhez hozzátartozik a test harmóniája is, hiszen egészség nélkül a felsorolt fenti értékek másodlagosnak tűnnek. Nemhiába mondogatják az öregek: "Csak egészség legyen!".

Jézus URunk békét ígér. Más béke ez, nem a körülményekben megfogható, hanem a szívben tapasztalható békesség. Ez nem más, mint az Istenre ráhagyatkozás gondviseléses egyszerűsége. Amikor úgy érezzük szívünkben: Istennek gondja van mindenre, s idővel minden a helyére kerül, s bajunkra-bánatunkra is egyszer megoldást ad; amikor meg vagyunk győződve arról, hogy Kegyelmével a rosszból is jót hoz elő, hogy minden a javunkat szolgálja, amikor reménység van a szívünkben, hogy jó úton haladnak saját, s szeretteink dolgai. Ez a békesség valóban más, mert nem belesimít az anyagvilágba, hanem kiemel belőle, s a lélek isteni világába noszogatva-nevelve nap mint nap emel...

Életünk...

A mai nap imádsága:

Istenem! Fáradt léptek, hosszú magányos szakaszok vannak mögöttem. Nagyon elfáradtam, leülnék... Tudom, hogy mennem kell, de úgy érzem nem bírom tovább! Terhek nyomasztanak, sokasodó kihívások szorongatnak egyre gyakrabban... Könyörülj rajtam Uram! Add nekem megújító erődet, hogy futásomat folytathassam, s eljuthassak Tehozzád! Ámen.



Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.
Fil 3,13-14

Beneveztek... Akarunk futni vagy sem, ez itt nem kérdés, az Életnek nevezett Nagy Futásnak részesei vagyunk. Erre legelőször akkor döbbenünk rá, amikor a táv egyötödét már lefutottuk: A tinédzseres/világfájdalmas, s persze izgalmas első benyomásaink a felnőtt életről sejtetik velünk, hogy az élet egy különleges adomány. Talentumainkkal való sáfárkodásunk első visszajelzéseit akkor kapjuk, amikor életünk delén (35. év!) megállunk egy kicsit, elgondolkodunk/számot vetünk, azután veszünk egy mély levegőt a reménység szerinti következő harmincöthöz. Megállás igazából soha nincs, legfeljebb a tempóból veszünk vissza, hogy gyönyörködhessünk egy kicsit a körülöttünk lévő világban. Életünk pályája ráadásul nem egyszerűen róható, jól kiszámítható körökből áll, hanem szerpentines, keskeny hegyi utakból. Igazából társakat csak fölfelémenet veszünk észre magunk mellett, leginkább akkor, amikor életünk végefelé lelassulunk.

Közhelyes igazság: mozgásszegény világban élünk. Sajnos nemcsak testünk teljesítőképessége csökkent radikálisan, lelkünk kondíciója is. Az emberi történelem folyamán talán soha ennyi gyenge-erkölcsű, elesett-lelkű, gyámoltalan lélek nem kószált, mint manapság... Már a futásra biztató kijelentésekre adott válasz-kérdés is lesújtó: "Minek fussak? Hiszen semmi értelme ennek az egésznek..."

Tény, ha Istent nem látjuk bele a hétköznapjainkba, akkor ez a világ igen nyomorúságosnak látszik: szeretetlenség, gonosz indulatok és istentelenség néz velünk farkasszemet. Istennel együtt azonban egészen másképpen nézzük a világot. Vele olyat is látunk, amit nélküle soha: Meglátjuk a mocskos felszín alatt az örök értékeket, amikor néha ki-ki villan egy aranyos csillogás - ezt nevezzük kegyelemnek. Ezek a pillanatok adnak erőt a további futáshoz, az emelkedőkhöz.

Ne áltassuk magunkat, a végére mi is elfáradunk, még a legkiválóbbak is térdre rogynak, sőt az utolsó métereket mindannyian négykézláb tesszük meg, hogy "ne dicsekedhessen Őelőtte egy test sem." A célba eljutni - akárhogyan is, de tisztességes küzdelem árán - a legfelemelőbb érzés. Aki fut az tudja, hogy futásának célja van. Önmaga a futás is ad örömöt bőséggel, de a cél nem a futás maga, hanem az, hogy elérjünk oda, ahová igyekezünk. A legnyomorúságosabb emberi érzéseink egyike, amikor valaki nem tudja, hol a cél. Össze-vissza szaladgál, kétségbeesetten keres, s ahhoz sincs bátorsága, hogy őszintén beismerje: eltévedtem. Ehelyett a segítséget felajánló többi futónak is csak azt ismételgeti az ilyen ember: Minden rendben! Közben pedig semmi sincs a helyén az életében...

A futás óriási energiákat igényel. Hogyan futhatna minden erejét megfeszítve a csöpp gyermek az anyja ölébe, ha nem látná, ha nem tudná, ha nem érezné, hogy édesanyja mindennél jobban várja őt? Hogyan mászhatna valaki ki sebesülten, félholtan a lövészárokból, ha nem hinné és nem tudná eszelősen is, hogy otthon várják? Ezért fontos megtanulni, hogy életünk futása nem céltalan kocogás, hanem célirányos, minden erőnket igénylő tevékenység, amely nemcsak előbbre, de fölfelé is juttat... el egészen Teremtő Istenünkig.

Evangélium...

A mai nap imádsága:
Uram! Engedd, hogy titkaidból élhessek! Ámen

   

Viszont ha még mi magunk, vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azonkívül, amit mi hirdetünk, átkozott legyen! Amint már korábban is megmondtuk, most ismét mondom: ha valaki nektek más evangéliumot hirdet, azonkívül, amelyet elfogadtatok, átkozott legyen! Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.
Gal 1,(8-9)10

Tény, hogy az újszövetségi könyvek közel felét Saul-Pál írta - aki 1) nem is volt Jézus tanítványa, 2) fiatal, szélsőséges-felfogású rabbiként üldözte Jézus első követőit -, így elmondhatjuk, hogy Pál "Isten-felfogása", világlátása maradandó nyomott hagyott az Újtestámentumban. Tény az is, hogy a páli, ún. megigazulás-tan egy igen jól megszerkesztett teológiai koncepció, de hogy mégsem olyan egyszerű a krisztológia, azt mi sem mutatja jobban mint az, hogy a kereszténység első évszázadaiban igencsak heves viták dúltak a különböző Krisztus-felfogásokat képviselők között... Pálnak fenti, apróbetűvel szedett mondata meglehetősen "határozott", ellentmondást nem tűrő, már-már diktatórikus-szagú kijelentés...

Abból illik kiindulnunk, hogy nincs kétféle evangélium, csakis egy, ahogyan nincs két Isten se, csak egy. Az, hogy az EgyIstent ki-ki a maga módján látja/értelmezi, még nem változtat a valóságon: Isten EGY. Azon vitatkozhatnak a hittudósok, hogy Jézus "adta magát" vagy "hagyta magát" a kereszten - de ez gyaníthatóan megmarad mindvégig hittitoknak -, ami azonban nyilvánvaló (vagy azzá kell hogy váljék!) az Jézus tanítása az Isten- és a felebarát szeretetéről. Valószínűleg nagyságrendileg kevesebb vallásháború lett volna, ha Jézus tanítását a szeretetről komolyabban veszik...

Pál rendkívüli elkötelezettségét mutatják fenti, irodalmian szépen fokozott, hitvallásos mondatai. "Ha egy mennyből való angyal is hirdetne nektek evangéliumot..." Az Isten mennyei küldötte (angelosz=angyal) nem fog más evangéliumot hirdetni, mert a mennyből jön, ahogyan az Ördög sem tenne jót soha senkivel - érdek nélkül.

Pál apostol kérdése - minden ember kérdése: "Kinek akarok tetszeni?" Istennek, világnak, magamnak?... Ha őszinték vagyunk, akkor mind a hármat fontosnak tartjuk, csak hol az egyik, hol meg a másik a hangsúlyos. Meghozni a naponkénti döntést az Isten mellett - a hit nemes harcát jelenti. A hívő ember azonban tudja, hogy ez a helyes, hiszen ha Isten az első, akkor kapja meg a másik kettő is a helyes helyiértékét életünkben...

Oldás és kötés...

A mai nap imádsága:
URam! Hatalmaddal ölelj át! Ámen

    

Bizony, mondom néktek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.

Mt 18,18

Soha ennyi szálon nem kötődtek emberek egymáshoz, mint manapság... Az internet-hozta információs forradalom olyan dolgokat szül/produkál, amik korábban nem léteztek, társadalmi hatásukat még csak most kezdik, próbálják felmérni. Míg az oldás és kötés hatalmát korábban az egyház ill. egy adott zárt közösség gyakorolta, manapság egyre inkább az egyes ember gyakorolja.

Német statisztikák szerint minden hatodik ember interneten keresi a párját, s ezek közül minden tizedik tartósan (értsd: házasság lesz belőle) meg is találja. Indiában pedig a házasságok 80%-a(!) még mindig "avanzsált", s szerencsésnek vallják magukat azok, akik házasságkötés előtt egy párszor találkozhattak egymással...

Akár csúcstechnológiával, akár évezredes hagyomány alapján kerítenek a fiú mellé egy lányt - házasság-közvetítés minden kultúrában létezik -, a vágy a párkapcsolati boldogság ki- és beteljesülésére örökre megmarad. S ha valaki azt gondolná, hogy a varázslatos érzések, a filmbéli banális mondatok romantikája "Nekünk találkozni kellett!" hiányzik a virtuális világból vagy a "meg-szervezett" párkapcsolatokból -, nos az nagyot téved!

Mindegy ugyanis, hogyan jönnek létre emberi kapcsolatok, azok láthatatlan kötőereje megtapasztalható. De nem csak pozitív kötődések vannak, bőven akadnak negatívok is! Van, aki nem tud szabadulni valamilyen szenvedélyétől, esetleg gyerekkori traumájától. Nemcsak oldhatatlan nagy szerelmek léteznek, de oldhatatlan kapcsolatok is például: elkövető és áldozat között! A gyilkos, még ha lelketlennek is tűnik, magában hordozza élete végéig az áldozatát. A szexuálisan zaklatott gyermek - bármennyire is elrejti magában a megalázottságát - egy életen keresztül szenved, s válik képtelenné normális párkapcsolatra. (Az pedig már a 21. század jogállamiságának a nagy tragikomikuma, hogy még mindig lehetséges a pedofil papok kimosdatása, rehabilitációja, az áldozatokat pedig a megbocsájtásra, megbékélésre buzdítják az egyházi vezetők... A normálisan gondolkodó ember ilyenkor azt mondja: ez abnormális. S egyáltalán, miféle istent hisz az olyan ember, aki képes ilyesmire?)

Aki azt gondolja, hogy a dolgoknak nincsenek következményei vagy hogy azokat meg lehet úszni, az nem ismeri a fizikát (a fűzisz görög szó természetet jelent) s tulajdonképpen olyan triviális dolgokat tagad, mint például világmindenséget összetartó gravitáció. Igaz, hogy vajmi keveset tudunk róla, ettől függetlenül az egész életünket meghatározza! Ugyanígy vagyunk a lélek dolgaival is. Még csak most kezdjük kutatni, s próbáljuk megérteni, felfogni, mennyire bonyolult a lélek világa, s mennyire fontos, hogy ne csak testünk, de lelkünk is egészséges legyen...

Amikor Jézus URunk azt mondja, amit itt a földön megkötünk, az kötve van odafenn is, s ugyanígy van az oldással is, akkor ezzel azt hangsúlyozza, hogy semmi sem történik az Isten tudtán kívül. A kimondott "igen" vagy "nem" örökre "igen" és "nem" marad - s ezek vádolhatnak is majd mindnyájunkat ama napon -, ezeket megváltoztatni az ember nem képes. Ha mégis emberi kapcsolatainkban kötünk és oldunk az Isten nevében, az életünk legnagyobb csodája, tulajdonképpen az evangélium központi üzenete: Istennel együtt minden lehetséges, még az is, ami lehetetlennek tartunk...

Szolgáló lelkületért...

A mai nap imádsága:

Uram, Istenem! Segíts úgy élnem mindennapjaimat, hogy bennük Rád találjak és magamra, hasznára legyek ennek a világnak, s örömére embertársaimnak és szeretteimnek!
Ámen

   

Mert Ő »Jézus« mondta: "Nagyobb boldogság adni, mint kapni".
ApCsel 20,35c

Az igazi szenvedés nem valaminek a meg nem kapása, hanem az, amikor adnánk, de ne nincs kinek... Sokszor elgondolkodom azon, miért ilyen "javíthatatlan" az ember? Minél több tapasztalatot gyűjtöttem az életben, annál élesebben látszik szociál-etika professzorom egyik mondásának igazsága: "Ha ezen a Földön nem lenne ember, akkor ez a Föld maga a paradicsom lenne!" Miért van az, hogy az emberiség nem tanul súlyos hibáiból, s újra elköveti azt, aminek nem lenne szabad megtörténnie? A primér okon (bűnös természetünk) túl: Bizony elfelejtettük, hogy nagyobb boldogság adni, mint kapni.

Aki beleszületik egy olyan társadalomba, amely olyannyira az élvezetekre berendezkedett, mint a "fejlett" mai, nehezen érti, hogy az "Élet", az nem csak a javak habzsolását jelenti. Bármennyire is jó dolognak tűnik a fagylalt vagy a vattacukor, ha csak ezeket ennénk, egy idő után megcsömörlenénk a sok édességtől, emésztőrendszerünk felborulna. Ugyanígy a meghasonlás jelei mutatkoznak világunkban is, mert egyre kevesebben vannak azok, akik adni akarnak, akik hozzájárulnak a közösség javához, régiesen szólva, akik szolgálni akarnak...

A szolgálat nem kiszolgálást, "full-service"-t jelent, hanem az élet legmagasabb rendű szervezettségét, amit az Isten jutalmaz. Ha valaki munkájában "hajt", erőn felül teljesít, az még nem szolgálat. (Aki teremtettségének korlátait nem veszi figyelembe az belerokkanhat az eredmények hajszolásába.) Isten azt kívánja, hogy mindenünk egyformán terhelődjön, ha úgy tetszik "kopjon": testünk is, lelkünk is. Aki szolgál, az nem kényszerből, hanem kiváltságként teszi a dolgát. Ha a tanár alig elviselhető teherként éli meg a tanítást, akkor nem szívesen adom hozzá gyermekemet, ha az orvos kényszeredetten operál, akkor nem szívesen fekszem a kése alá, ha a pap "muszájból" prédikál, akkor nem nagy kedvvel ülök a szószéke alá... Mégis nagyon sokan - fiataloknak mintegy 70%-a(!) kényszerpályán van. Azaz nap mint nap találkozunk olyanokkal, akik szolgáltatnak, de nem szolgálnak. Természetesen lehet szolgáltatni megfelelő protokoll szerint, professzionálisan, de a "lóláb kilóg"; a lelkünket nem tudjuk kicserélni. (Azt megújítani, átformálni egyedül csak az Isten képes.)

Az élet csodáját viszont nem lehet protokollba szorítani. Listás felsorolás - mit, hogyan, s mikor kell tennem - szerint nem lehet szülőként élni, használati utasítás alapján nem lehet gyermeket nevelni, s teljesítménykontroll alapján nem lehetséges szeretnünk egymást, magunkat, s az Istent sem. Az egyedüli megoldás csakis a szolgálat. Ha ez a lelkület hiányzik a házasságból, akkor csak hézagság lesz belőle, ha ez az elszántság nincs meg a betegápolásban, akkor a nővérke személytelenül - egyeske, ketteske - gondoskodik a test szükségleteiről, azaz pont az hiányzik, ami feledtethetné a beteg pillanatnyi állapotát, s eszébe juttathatná teremtettségbeli emberi méltóságát. Ha méltóság megélése megtörténik, akkor ezzel életminőséget nyerünk, azaz úgy adunk, hogy eközben mi magunk kapunk. Ezért nagyobb boldogság adni, mint kapni.