Adakozás...

A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy mindig tudjak adni másoknak abból is, amiből nekem is kevés van! Idő, erő, szeretet, türelem... Ámen   

Minden tekintetben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: "Nagyobb boldogság adni, mint kapni".
ApCsel 20,35

A jól működő társadalomban az emberek nemcsak "szolgáltatnak" egymásnak, de szolgálnak is... Ez az a isteni príncípium, ami hosszútávon megtarthat kicsi és nagy közösséget egyaránt. Ha egy közösségben mindenki csak kapni akar - tartja a markát -, akkor az a közösség elerőtlenedik. Segélyből élni nem lehet, legfeljebb csak vegetálni, ahogyan menekülttárborban sem lehet teljességre vinni az emberlétet...

Egy társadalom komolyságát a munkához való viszonya határozza meg. Ha mindenki csak "boltot" akar magának, s eladni a megtermelt árut, ha mindenki csak a pénzről álmodozik, de a munkát kerüli, akkor annak az országnak nincs jövője. Illetve lesz, csak az meglehetősen siralmas... Régen a munkakerülést nemzetbiztonsági kockázatnak vélték, manapság - amikor nincs joga mindenkinek a munkához: Európában 20 millió(!) munkanélküli van - pedig sikeresen rászoktatták az embereket, hogy egy-egy munkahelyért vagy egy nagyobb falatért/néhány ezer forintos juttatásért egymás torkának essenek az emberek. Ha a munkavállaló csak "munkaerő" - akkor elvégzett munkája lélektelen "produktum", amit egy robot is megcsinálhatna... Az ilyen robot-világ azonban embertelen!

Ahhoz, hogy egy világ emberséges legyen, ahhoz szükséges az Isten is: a Szeretet Istene. Ha istenképeket vernek bele gyermekek/emberek fejébe, abból csak fanatizmus, szűklátás és rombolás származik. Ha azonban istenes érzékenységre nevelik őket, akkor nem kiszorítja egyik a másikat, nem mobbingolja (zaklatja), ahogyan mostanság emlegetik a gonoszságot, akkor nem elvesz, hanem ad... Amikor önzetlenül adunk, akkor átélünk valamit abból, ami egyedül életminőséget teremt. Ilyen pillanatokban válik nyilvánvalóvá, hogy mi is mindent csak kaptunk, hogy életünk ajándék, s hogy nem kiválóságunk okán birtokolhatunk ezt vagy azt, hanem azért , mert az Isten kegyelmes volt hozzánk... Isten különös igazsága, hogy aki önzetlenül múlandót ad felebarátjának, az elmúlhatatlant kap érte Istenétől.

Boldogság...

A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy kegyelmed által szerethessek és betöltsem törvényeidet! Ámen.



Ezt mondja az ÚR: Tartsátok meg a törvényt, cselekedjetek igazságosan, mert hamarosan eljön szabadításom, és nyilvánvalóvá lesz igazságom. Boldog az a halandó, aki így cselekszik, az az ember, aki ehhez ragaszkodik...
Ézs 56,1-2a

A törvény betartása csak azok számára nehéz, akik korlátozást látnak benne, nem pedig lehetőséget. A törvény ugyan világos határokat szab, de ezek elsősorban nem a szabad akarat megtörésére irányulnak, hanem arra, hogy medret adjanak az olykor parttalan vágyaknak. Amíg a természetben kifejezetten előnyös, ha nem szabunk mesterséges határt a folyóknak, eladdig az embervilágban szabályozás nélkül felborul az Isten-adta természetes rend. Isten a közösség és a benne élő egyén számára adta a törvényt, melynek betartásához mintegy "kapcsolta" az életet: "Ha megtartod törvényeimet, élni fogsz."

Életünk útján számtalan korláttal találkozunk, melyek nem mindig az Életet szolgálják. Sokkal inkább a privilegizált egyén vagy adott közösség össztársadalmi értékrendjével olykor alapvetően ellentétes érdekeit. Mit tehet ilyenkor a keresztény ember? Engedelmeskedjen a rossz törvénynek vagy sem? A kérdést sokszor felvetették már a keresztény teológusok az elmúlt kétezer esztendőben... Mivel a keresztény ember kettős állampolgár - írja Civitate Dei (Isten városa) c. munkájában Szt. Ágoston - ezért kétféle normarendszer is vonatkozik rá. Nyilvánvalóan, az isteni az magasabbrendűbb, mint a földi, hiszen az Isten egyetemes életvédelme az mindig nagyobb vonatkoztatási kört jelent, mint az ember alkotta jogvédelem... Ezért mondták a régi keresztények: "Az engedelmesség megtartja az Egyházat, az engedetlenség pedig előre viszi..."

Aki fanatikus, az mindig összekeveri a kettőt. Isteni törvényeket akar érvényesíteni az ember-alkotta jogrendszerben, s rövidzárlatos emberi elképzelései szerint regulázná az Isten országának dolgait. Nem szabad elfelejtenünk: a Mester egyszerű és világos útmutatást ad tanítványainak a harmónia megtalálására: a törvényt betöltése a szeretet...

Előítéleteink...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne ítélkezzem elhamarkodottan, s gyakorolni tudjam a mentő szeretet kegyelmi ajándékát! Ámen 

Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a saját szemedben pedig nem veszed észre a gerendát?
Lk 6,41

Nemcsak a munkahelyen, de magánéleti kapcsolatainkban is megéljük, hogy vannak "ügyeletes besszerwisszerek/mindenttudók", akik miközben mások magatartását kritizálják, nem veszik észre, hogy a saját inkompetenciájuk sokkal, de sokkal nagyobb azokénál, akiket támadnak. Jól példázza ezt Jézus Urunk abszurd példázatos kérdése-megállapítása: "Miért nézed atyádfia szemében a szálkát, a saját szemedben pedig nem veszed észre a gerendát?"

Tény, hogy kritikusak vagyunk másokkal, s amit másoknak nem engedünk meg, azt magunknak, ha a körülmények úgy alakulnak - s azok persze mindig felmentőek(!) - különösebb gátlás nélkül megteszünk... A kettős erkölcsiség nem szép dolog, de ez az élet vétkes gyakorlata. (Justitia-t, az igazság római istennőjét fiatal szűzként ábrázolják - nem véletlenül! Aki már egyszer is szeretett, és őt is szerették - az már nem tud elfogulatlan lenni...)

Nem arról van szó, hogy ne ítéljünk meg jelenségeket és embereket, hanem arról, hogy ne ítélkezzünk felettük, mert az ítélkezés joga egyedül Istené! Mivel az Istenben-levés leginkább a közösségi élet rendjében érhető tetten - a mennyországot is a Mester nagy vacsoraként festi le hallgatóinak -, ezért a közösségnek joga van ítéletet mondani azok felett, akik a közösségi életet életellenes magatartásukkal veszélyeztetik. (Az egy másik kérdés, hogy az aktuális hatalom ezt az ősi, istenadta közösségi jogot hogyan és miként játssza ki...)

Az ítélkezés egyben melegágya a gyűlöletnek is, mely egyik pillanatról a másikra - ha eléri a kritikus szintet - megbénítja az életet. Ebből a bénultságból egyedül az Isten szeretete képes kiszabadítani, egyedül Ő képes az életet újra Életté teremteni. Ez az evangélium, de egyben a figyelmeztetés is: ha kaptuk a tanítás, a figyelmeztetés adományát, akkor azzal Isten teremtői akaratát figyelembe véve éljünk, s ne pedig önzően visszaéljünk vele...

Imádság...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy mindenben akaratodat keresve, szóval és cselekedettel dicsérhesselek! Ámen

Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek:

ne szűnjetek meg hálát adni.

1 Móz 4,9c

Isten Mindenható. Mindent tud, mindent lát, hall, s mivel mindenhatósága egyben az időfelettiségét is jelenti, így számára az is nyilvánvaló, ami számunkra még meg sem történt. Magyarul: mielőtt bármit is kimondanánk, Ő már rég tudja, mire van szükségünk... Ezért imánkkal nem Istent kívánjuk megváltoztatni, befolyásolni, hanem önmagunkat. Az imával együtt járó önvizsgálat és értéktisztázás hozzásegít ahhoz, hogy az adott "itt és most"-ban Isten akarata, az isteni világ rendje világosabbá váljon számunkra, és ezáltal saját helyzetünket, feladatunkat ? immár Isten segítségét érzékelve ? a mindenség tükrében lássuk. Imádságunk által tehát nem a feladatok lesznek könnyebbek, hanem mi leszünk bölcsebbek és erősebbek azok teljesítéséhez.

Régen az imádságos könyvek igen kedveltek voltak, manapság meg azokat a könyveket keresik, amik az imádság "módszereit" népszerűsítik. Egymásra licitálnak a szerzők, s valami olyan nagyon-nagyot akarnak mondani az imádsággal kapcsolatban, amire még soha senki nem jött rá... talán éppen azért, mert a régiek a "szuper-módszer" keresése helyett azt tették, amit az imádkozónak mindig tennie kell: imádkoztak! De mi is az imádság?

Szinte minden vallásos ember egyből rávágja a választ: beszélgetés Istennel, a mennyei Atyánkkal. Azért ez a "beszélgetés" az Istennel egészen más. Anthony de Mello is mondja, van, amikor mi beszélünk, és Isten hallgat; van, amikor Ő beszél, és mi hallgatunk; van, amikor egyik sem beszél, és mindkettő hallgat; és van, hogy egyik sem beszél, és egyik sem hallgat: csak a csend van. De együtt haladunk az úton, útitársak vagyunk. Aki ilyen istentudatban éli mindennapjait, az kiegyensúlyozott, derűs, s mindenekelőtt imádságaiban nem teljesítménycentrikus, s nem kérdezgeti: Elég hosszú voltam? Elég gyakran elmondtam? -, hanem békés, hangtalan társalgásban van Istennel...

Az imádkozás nem "gyakorlat", hanem érzéseink őszinte megnyilvánulása, felvállalása Isten előtt, s vágyaink, kívánságaink megfogalmazása, beismerése önmagunk előtt is. Éppen ezért az imádkozás a legintimebb cselekedetek egyike. Nem véletlenül mondja Jézus URunk: "Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban..." (Mt 6,6) Ott ugyanis nincs értelme semmiféle álarcnak, ott úgy adom magamat, ahogyan vagyok... ez az istenheztartozásunk legszemélyesebb megnyilvánulása.

Az imádság azonban több, mint egyszerű elvonulás a világ zajából, s törekvés a belső isteni hang meghallására. Tágabb értelemben imádkozás minden olyan emberi megnyilvánulás - gondolat, szó és tett -, amely az Örökkévaló jelenvalóságának tudatától van átitatva. Így lehet az alkotó munka is imádság, így válhat a biztató jelenlétünk mások számára közvetett kapcsolóponttá ég és föld között... Minden ugyanis, ami alázatosan fölfelé, a Világosság Atyjához törekszik, az imádság. Istent dicsőítő imádság, amikor a növények a tavaszi ringató szélben fölfelé kúsznak, amikor az Örökkévaló törvényei szerint szépen, s felelősségteljesen éljük életünket, amikor belátjuk, hogy mindenünk, amink csak van kaptuk, s ezért Istent dicsérve mi is adakozunk.

Az imádkozó életnek tehát egyetlen célja van: a fölemelkedés, amit csakis együtt lehet megtenni. Magunkat ugyanis az életminőségünk magasabb szintjére emelni csak akkor tudjuk, ha másokat szolgáló életünkkel emelünk...

Kapcsolataink...

A mai nap imádsága:
Istenem! Sokszor nem sikerült azt tennem, amit szerettem volna. Jót terveztem, s rosszra fordult minden. Add nekem kegyelmed felszabadító erejét, hogy ne kísértsen a múlt, s lehetőségem legyen jóvátenni mindazt, amit még jóvá tehetek! Ámen



Jézus mondja: "Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába, és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az emberfiának eljövetele is."
Mt 24,38-39

Az élet véges... ezért is próbáljuk önfeledten élvezni. Néhány évtizednyi tudatos létünkben talán jobb is, ha kerüljük a végességünkkel kapcsolatos gondolatokat, nemde? Minek azon törni a fejünket, amire úgysincs megelégítő megoldásunk? Sokáig akarunk élni, meghalni senki se szeretne, de egyszer mégis kell. Mégis mit "profitálnak" a keresztények itt lenn a földön abból, hogy a végidőket is számításba veszik?

Jézus szavai józanságra hívnak. A vég, legyen az az életünk vége vagy a világ létezésének vége - egyszer bekövetkezik. A csillagok világában is van születés és halál - csak évmilliárdokban mérhetőek a távolságok kezdetük és végük között, ugyanúgy a mi életünknek is vannak végpontjai. A véget azonban - különösen fiatal korunkban - igen jól felejtjük. Úgy élünk, mintha a tegnap, a ma és a holnap ugyanolyan lenne, pedig ez nem igaz! Minden nap más! A ma emberi törvényei a holnapban lehet hogy már nem érvényesek, amit még ma könnyűszerrel hordoztunk az holnap már elviselhetetlen szörnyű teherré válhat!

Miért kell nekünk a véggel számolni? Elsősorban azért, hogy a "most" pillanatát az Isten kezéből vegyük, s azt kegyelemnek élhessük meg. Férj és feleség gyalázatosan marják egymást a négy fal között, elfelejtve azt, hogy amit most tesznek, az nem sokkal később már örökké a megváltoztathatatlan múlt része... Házastársak terrorizálják egymást regggel és este, anyósok sziszegnek a legszebb pillanatokban menyekre és vejekre... Mindannyian elfelejtve azt, hogy néhány év, s fordulhat a kocka: Az erősből elesett s gyenge lesz, az uralkodó, másikat maga alá gyűrőből rászoruló. "Amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek!" - mondja Jézus Urunk. Azaz, ha nem szeretsz a mában, Téged sem fognak szeretni a holnapban! Ha nem vagy hajlandó áldozatot hozni most, akkor később teérted sem fognak áldozatot hozni... A legnagyobb áldozat mindig is az idő. Aki időt ajándékoz a másiknak, az örökkévalóságot ajándékoz. Egyrészt ezt "jegyzik odafönn", másrészt a kellemes emlék mindvégig felidézhető marad.

Otthonunkért.

A mai nap imádsága:
Istenem! Segítségedre szorulok, vágyódom kegyelmedre! Cselekdjél velem irgalmad szerint! Ámen.



Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta.
Ézs 53,6a

A nagy középkori katolikus misztikus, Eckhart mester mondja: ?Él az, ami belülrol mozgatja önmagát, de amit kívülrol mozgatnak, az nem él.? Aki a világot (a külsőt) igyekszik megnyerni, az elveszíti önmagát (a belsőt) – mondja Jézus. Fejlett világunkat a külső (azaz anyagiak) erejének csúcstechnológiával hallelújáztatott diadalútja jellemzi. Mindez azért lehetséges, mert a ma embere felfokozott kicsinyességben él. Nem tud felülemelkedni. Hogyan is tehetné, hiszen a "matéria" lehúzza. Mivel nem tud szárnyalni, ezért szárnyaszegett az élete. Csak a lélek tudná repíteni őt – de ettől elzárkózik. Így gázol át az élet pocsályáin , s természetesen sáros lesz teste is, meg a lelke is. Álspiritualitásba menekül, ami kényszeres rögeszme csupán, hiszen csekély fáradtsággal megszerezhető "üdvösség", "megváltás", mindösszesen: lelki béke – nem létezik. Aki kupeckodik az olcsó megváltás ígéretével, az az észvilág sikeres kókler-prófétája lehet, de a valóság áldott igehirdetője soha... Így aztán méginkább húsbavágó (létünket metsző) az ézsaiási megállapítás: mindnyájan tévelyegtünk...

Higgyük el: Nincs kivétel, nincs alternatívája létünknek, hogy "majd én megmutatom" és hogy "én pedig csakazért sem" – néhánytucatú életünk rövidsége okán nincs is lehetőségünk másra! Alig legélészünk egy keveset az élet nagy és szép virágos rétjén, és még meg sem próbáltunk minden harmatos és kívánatos fűcsomót (ismeret), s máris jön a farkas (az idő) és nincs menekvésünk: végez velünk... A költő (Faludy György) valóság-definíciója teljesebb:

        "Kényúrként éltünk... kontárok voltunk... balgán játszottunk... buján fetrengtünk... kufárok voltunk... tunyán henyéltünk... titkot űztünk... álszentek voltunk...
        ...s az évek szálltak, mint a percek,
        véred kiontott harmatával
        irgalmazz nékünk Jézus Herceg! "

"Mindenki a maga útját járja", tyúklépésekben szeljük a mindenséget, hisszük a szabadságunkat, mely nem más, mint a tömött liba álma a repülésről... "Ki szabadít meg ebből a nyomorult testből (emberlétünk)?" – kiált fel Pál apostol. Csakis az, akinek erre hatalma van, a Felkent. A Jó Pásztor, aki életét adja juhaiért.

Vezetésre szorulunk, mert irányítás nélkül csak a "dzsípíeszes" koordinátáinkat ismerhetjük meg a világban, de helyünket soha. "Márpedig kell, hogy legyen egy hely ezen a világon, ahol otthon vagyunk..."


Ugyanígy kísértenek azonban a rossz emlékek is. Sokan abban a tévhitben élnek, hogy egyszer majd mindenki elfelejt mindent... Ha így lenne, akkor nem lenne "örök harag" s lelkiismeretfurdalás se. Ezért jól tesszük, ha számon tartjuk időnk végességét, "mert az idők gonoszak" - mondja Pál apostol.