Feladataink...

A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm feladataimat! Köszönöm Neked mindazokat, akiket mellém adtál, s elém hozol, hogy őket szolgáva Téged jobban megismerve boldog életem legyen! Ámen
   

Ki tehát a hű és okos szolga, akit azért rendelt szolgái fölé az Úr, hogy kiadja nekik az eledelt idejében?
Mt 24,45

Akár szűkebb vagy tágabb közösségről legyen szó, nem a hierarchia, hanem az abban helyét nem találó ember a gondok okozója. Amikor Isten megteremti az embert, akkor fölé nem helyez senkit, az ember fölött nincs más csakis a Teremtője. Magukat Istennek gondoló őrült császárok vagy félistenes pózban tetszelgő diktárok pusztításáról bőven olvashatunk a történelemkönyvekben. Az Istentől elfordult ember számára a hatalom nem eszköz, hanem cél. Amikor a pozícióból származó erőtöbblett nem mások szolgálatát segíti, hanem az önös célok megvalósítását támogatja, akkor kezd megbillenni a közösség egyensúlya, s kezdődik a társadalom romlása. Példákat nem kell keresgélnünk, elég bekapcsolnunk az elektromos médiumokat...

Egymásrautaltságunk tehát nyilvánvaló, mégsem eszerint élünk. Nyilvánvaló, hogy a teremtettség rendje szerint a férfinek szüksége van a hőzzáillő segítőtárs nőre - s viszont -, a gyermeknek alapvetően szüksége van őt hordozó családra, s az is világos, hogy életünk nem lehet teljes, ha nincs munkamegosztás közöttünk.

Mégis, mi az oka annak, hogy az emberek nem találják "helyüket" a világban? Mindenek előtt az értékzavar. Aki nem tudja, hogy mi a nemes, s mi a gagyi, akinek nincs szeme a szépre, a jóra, s építő gondolatok helyett csak rombolók járáják át lelkét naponta többször is, aki munka nélkül akar jól élni, az nemcsak környezetének teher, de önmagának is, s csak idő kérdése, hogy békétlensége mikor ölt látványos formát. Megítélni a jót s rosszat, minden ember feladata. Kétségtelen, naponkénti döntéseink határozzák meg életminőségünket...

A hívő ember Istennel kezdi a napot, s Vele is végzi. Tőle fogadja életét, s tudja, hogy Neki is számol majd el róla. Az Ő kezéből veszi feladatait, s Neki tetszően igyekszik megoldani azokat. Tudja, hogy amit Urától kap, az nemcsak az övé, hanem mindazoké is, akikkel együtt vándorol az idő országútján. Jól tudja azt is, hogy mindaz a jó, amit kap Mennyei Atyjától, azt azért kapja, hogy megossza másokkal... Mert az így sokasodik tovább, s válik a boldogság forrásává.

Félelmeink...

A mai nap imádsága:
Istenem! Add szívembe szeretetedet, hogy bátor legyek mindenkor a jó megcselekvésére! Ámen

   

Aki féli az URat, gyűlöli a rosszat.
Péld 8,13a

Van különbség félelem és félelem között ... mert nem mindig használjuk helyesen a fogalmakat: keverjük az aggódást, a nyugtalanságot olykor még a rettegést is a félelemmel. Amikor valamelyik bibliai történetben Isten és ember kapcsolatában "előjön" a félelem, akkor az mindig tisztelettel átjárt félelem avagy szent remegés (tremendum sacrum), ami borzongással átjárt teljes el-/befogadása a Gondviselő Isten megtartó kegyelmének.

A vallás azért van egyszerre válságban és éli reneszánszát - ilyen abszurd ez a 21. század(!) -, mert sokan gondolják azt, hogy Istent ki KELL BÉKÍTENI, Istennek MEG KELL FELELNI... s ha valaki ezt nem teszi meg, akkor szembesülnie kell Isten büntető haragjával. Isten ennél azért "komolyabb gentleman"! Nem ember Ő, hogy kéjt találna teremtménye szenvedésében! Ha Istent mindenáron emberi tulajdonságokkal akarjuk felruházni, akkor legfeljebb azt mondhatnánk: Ő nagyon szomorú ember-nevű teremtménye miatt...

Szomorú, mert azt látja, hogy nem azért próbálunk meg jók lenni, mert ez belső igényünk lenne, hanem azért, mert félünk a büntetésétől! Szomorú, mert azt "látja", hogy úgy éljük egyszeri, s megismételhetetlen életünket, mintha az újra és újra megélhető lenne... Van ilyen szép emberi elképzelés: reinkarnációnak hívják. Abban az értelemben újra megtestesülünk, hogy földi maradványaink enyészetükkel táplálják a folyamatosan megújuló élővilágot, de ahogyan azt sokan elképzelik, hogy ti. "következő" élet - úgy az nem létezik, nem létezhet, már csak egyszerűen a logika okán sem.

Éetünk egyszeri és megismételhetetlen! Ebben van a csodája és ebben rejlik az értéke is, és emiatt végzetes, ha valaki nem úgy éli meg, vagy nem úgy élheti meg, mint Isten legnagyobb ajándékát! Teremtő Istenünk mindent megadott ahhoz, hogy hálaadással élhessünk itt a Földön, mindent az ÉLet szolgálatára/védelmére rendelt, s mi pedig kapott hatalmunkkal visszaélünk...

Aki Istent "féli és szereti" - ahogyan Luther Mártonunk írja Kátéjában -, az átéli a Ráhagyatkozás csodáját, az isteni vezetés nyugalmát, békességét. Aki Istent féli és szereti, annak élete nem muszáj-szolgálat, hanem kiváltság, mennyei elhívás a kiteljesedő szeretetre. Aki Istent féli és szereti, az nem retteg az isteni büntetéstől, hiszen tudja, a legnagyobb büntetés, az ha mi magunk döntünk a kárhozatos élet mellett, s nem éljük meg soha, amiért erre a bolygóra születtünk...

Imádság...

A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy épüljek Igéd által, s imádságaim által, kegyelmed révén, részesévé válhassak teremtői akaratodnak! Ámen

    

Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni.

Kol 4,2

Ahogyan igényünk van gondolatainkat megosztani másokkal, ugyanúgy késztetést érzünk arra is, hogy Istennel beszélgessünk. Az imádság gyakorisága, intenzitása, hosszúsága nem köthető szabályhoz. Van, aki az úszómedencében minden második karcsapáskor levegőt vesz, van aki néhány karcsapás után, de olyan is akad, aki a fél medencét víz alatt teszi meg... különbözőek az adottságaink, de azt senki nem állíthatja, hogy levegőre nincs szüksége. Ugyanígy azt sem mondhatja senki magáról, hogy nem vallásos. Lehet, hogy ateistán gondolkodik, de mindenki életében vannak pillanatok, amikor egybemosódnak a dimenziók: Isten láthatatlan világa, s az embervilág. Vallás-szociológusok szerint az emberiség 95%-a vallásos. A maradék 5 % pedig ugyanúgy vonzódik lelke mélyén a titkokhoz, mint a többi, ami szintén a vallásos gondolkodásnak egy vetülete...

Az apostol nem véletlenül buzdít kitartásra, s éberségre. Jól tudja, a testnek levegőre, a léleknek Istenre van szüksége. Ha hiány lép fel, akkor teljesítményromlás áll be itt is, meg ott is, az imádkozás tehát létszükséglet! Úgy néz ki, hogy az esetek többségében a régiek is inkább kértek és panaszkodtak, mintsem hálát adtak volna, ezért az apostoli intő szó. Őszintén megvallhatjuk mi is, hogy kéréseinkre bizony több időt fordítunk, mint hálaadásra. A kérések azok kiemelnek ugyan minket a hétköznapokból, de igazán mennyei magasságokba csak a hálaadás repíthet. Nem véletlenül gyakorolja az egyház a közös dicsőítést, a liturgia himnikus párbeszédeit, hiszen számtalanszor megtapasztalta már Isten népe, hogy ennek milyen óriási közösségmegtartó ereje van!

Aki hálát az Istennek, az nem tud hálátlan lenni embertársai felé. A mai haszonelvű, "adok-kapok" fogyasztói világszemléletű világunkban különösen is szükség lenne az önzetlenségre. Az ilyen emberek ugyanis a hétköznapokban "életszentségükkel", azaz nem kirívó vallásoskodásukkal, hanem békességet sugárzó derűjükkel mintegy láthatatlan szálakkal összekötik az embereket, hogy aztán értékes közösség épüljön általuk is. Az imádkozó ember nemcsak "magában imádkozik" - keresi az alkalmat, hogy másokkal is tegye ezt. Aki csak magában akar imádkozni, az jó úton halad a vallásoskodáshoz vezető úton... A vallásoskodás azonban nem erőt ad, hanem erőt vesz el. Attól is, aki gyakorolja, meg attól is akit botránkoztat vele...

Isten nekünk ajándékozta a szó, a beszéd lehetőségét, hogy szavaink által mi is "teremthessünk". Nem anyagvilágot, mert azt már megteremtetett, hanem Isten világában nagyon fontos valóságokat: szeretetet, irgalmasságot és sok-sok örömet...

Indulataink...

A mai nap imádsága:
Uram! Oly sokszor elfelejtem, hogy mit tettél velem, s oly gyakran a magam esze szerint cselekszem, ahelyett, hogy Rád hagyatkoznék. Kérlek segíts engem az élet útvesztőiben eligazodni, hogy megnyugodt lélekkel szolgálhassak Neked, s embertársaimnak kegyelmed révén néha utat mutathassak! Ámen.



De a bűnösök olyanok, mint a háborgó tenger, amely nem tud megnyugodni, iszapot és sarat kavarnak hullámai. A bűnösöknek nincs békességük - mondja Istenem.
Ézs 57,20-21

Ki a bűnös? - a kérdést most nem büntetőjogilag tesszük fel - bár ott a kategóriák is mások: gyanúsított, terhelt, vádlott, elítélt -, hanem általános és teológiai értelemben. Bűnös az, aki nemcsak Isten nélkül, de istentelenül is él. Ahogyan a hívő ember nem tudja gondolatai közül kitörölni az Istent, ugyanúgy az istentelen embert is teljességgel átszövik a bűnös, önző, Istentől elválasztó gondolatai. Aki próbált már gonosz emberrel békességre jutni, az bizonyára átérezte a kálvini predesztinációs teológia "motívációit". Nos, a gonosz ember azért gonosz, mert nem ismeri a békességet. Lelke belül háborgó tenger, amely nem tud megnyugodni...

Az ilyen emberek mindig magukból indulnak ki, s azt tapasztaljuk, hogy már a kérdésükből is arogancia, vádaskodás sugárzik felénk. Az ilyen negatív lelkiségű embertársainkkal igen nehéz megtalálni a közös hangot. Velük kapcsolatban ezt írja Pál apostol: "Éljetek velük békességben, amennyire tőletek telik." Ilyenkor egy reménységünk van: A JóIsten egyszer minden vizet, s minden háborgó lelket lecsendesít. Ehhez azonban idő szükségeltetik.

Az időből pedig kevés van! Ezért nem szívesen pazaroljuk hiábavaló dolgokra, meddő beszélgetésekre... Ahogyan a hullámok iszapot kavarnak, vagy ahogyan a kocsikerék halad az úton és sár ragad rá, életünk sem mentes a "sártól". Azt azonban megszárítja az Isten Szeretet-Napja, s idővel a megszáradt sár is lehull. Semmi új nincs a nap alatt - Salamon király -, minden ismétlődik, de ha valaki az élet szekerén ülve gonoszságával állandóan locsolja a sáros kereket, akkor garantáltan lesznek az út mentén olyanok, akiket rendesen összefröcsköl az a kerék... Így van ez a világban mindenütt, amikor népek és nemzetek nem tudnak megbékélni saját sorsukkal, és soha nem magukban, hanem másokban keresik a hibát...

Aki nem keresi az Istent, az valójában nem békél meg soha sem a világgal, sem önmagával. Mindig másokban és a körülményekben keresi sikertelenségének, kudarcainak okát. Nem tudja elfogadni, hogy Istené az igazságtétel, Ő az, Aki mindenért megfizet... Ehelyett az ilyen ember maga vélt igazától hajtva keresi/munkálja a bosszúállás lehetőségeit, értelmetlen fájdalmat okozva másoknak, és persze önmagának is. Emberi gyarlóságunk, hogy gyorsan elfelejtjük a kapott jót, s hamar magunk mögő vetjük azt a rosszat, amit mi követtünk el. Isten azonban nem felejt el semmit - ha felejtene, akkor Ő is csak ember lenne...

Ő bizony számon tart minden jót, s minden gonoszat, minden áldozatot és minden elkövetőt. Ha valaki ennek tudatában van, ezt megérti, akkor Isten felé veszi az útját, hogy minden gonosz gondolata feloldódjon az Istenben, s háborgásmentesen éljen az Ő végtelen kegyelme szerint...