Álmok és valóság...

A mai nap imádsága:

Uram! Te látod álmaimat és vágyaimat, Te ismersz engem igazán. Add, hogy tudjam, hol a határ, s ne keveredjék bennem végzetesen a képzelet és a valóság. Adj nekem szerető szívet és józan értelmet, hogy békességem legyen önmagammal és világgal, s dicsérni tudjalak életem minden dolgában! Ámen

Bizony a sok álommal és a sok beszéddel együtt jár a hiábavalóság.

Ezért féld az Istent!
Préd 5,6

Szinte nincs ember, aki ne használná a hétköznapokban a kijózanításnak szánt mondatot: "Te álomvilágban élsz!"... Bizony nehéz visszarángatni az álmodozót az élet realitásába! Az átlátható közösségben élő ember mindig jobban ismeri önmaga határait - ti. visszajelzéseket kap -, így értéklátása, önbecsülése is normálisan fejlődik. Aki még ma is ilyen (kis)közösségben él(het), annak munkája, minden megnyilvánulása "nyitott könyv" a többiek számára - hiszen ismerik. Egészen más a helyzet a nagyvárosi ismeretlenségben élők esetében, ők könnyebben mutathatnak mást, mint amik valójában. Fiataljaim mutatják nekem az egyik közösségi video-portálra feltett válogatást, mely az éppen aktuális "sztár kerestetik"-re jelentkezők kritikán aluli ének-teljesítményét (ha ezt még illik egyáltalán teljesítménynek nevezni) teszi meg paródia tárgyává. Az még magyarázható, hogy a képernyőre-kerülésért cserébe vállalják, hogy ország-világ előtt nevetségessé teszik magukat, de az már megdöbbentő, amikor az önkontroll minimumát sem (Boccs, izgultam, nem sikerült!) - mutatva kijelentik: "Világhírű énekes akarok lenni!"... Mint egy kisgyerek, aki teljes személyiségével toporzékolva szembemegy a realitásnak, s üvölti: akarom, akarom, akarom...

Amióta emberek vagyunk - álmodunk. Igazából még ma sem tudjuk - bár nagyon kutatjuk -, valójában mi is az álom szerepe az életünkben, s miért alusszuk át életünk egyharmadát. Az is tény, hogy nemcsak éjszaka, de nappal is álmodozunk. Vonaton, buszon, metrón, szinte mindenhol, nap mint nap, bőven láthatunk messzeségbe révülő tekinteteket. De ismerőseink között is akadnak jónéhányan, akik álmokat kergetnek! A gyenge arról álmodik, hogy egyszer erős lesz, a gyáva arról, hogy egyszer bátorrá válik, s akkor aztán... na, majd akkor, megmondja a magáét. A szegény a gazdagságról, a tehetségtelen pedig a sikerekről álmodozik. A bolond (értsd: az élet valóságától elrugaszkodott) még beszél is róla, sőt egyenesen dicsekszik is azzal - amije valójában még nincs is, s igen nagy valószínűséggel nem is lesz soha. Az ilyesmi hiábavalóság, nagy hiábavalóság...

Nyilvánvaló, hogy az ember nem tud meglenni az kisebb-nagyobb álmok nélkül. A párkapcsolatban ezt romantikának nevezik, az élet egyéb területein pedig rövidtávú céloknak. Kellenek ezek az álmok, hogy átlendítsenek egy-egy fáradtságponton -, mert a keresztény ember is ember, s ezért elfárad. Lehet ezt fennhangon tagadni, de aki nem ismeri be, hogy törékeny, esendő ember ő is, az egyszer nagy árat fizet büszkeségéért! (Ennek megfegyelmezésére kiváló eszköz a múló idő!) Ha nem lennének az élet normalitásán belüli, megvalósítható álmaink, akkor bizonnyal szürkébb lenne az életünk... Mindannyiunk életében, olykor vannak olyan élethelyzetek, amikor az átélt kudarc, veszteség - nemkülönben vétkeink, mulasztásaink következtében előállt megváltoztathatatlan tények - hitéletünk mélypontjára juttatnak minket. Itt már nem segít semmiféle álmodozás, sőt inkább csak ront a helyzeten!

Ilyenkor érezzük, hogy mennyire Istenre "szorultak" vagyunk. Ilyenkor kiviláglik, mennyire kell nekünk az Isten, s mennyire megnyugtató, hogy Jézus keresztjébe kapaszkodhatunk... S mivel azt is megtapasztaltuk, hogy az Ő szeretete révén még a rosszból is jó állhat elő, ezért az érthetetlen kegyelméért féljük őt, tiszteljük. Tisztelet nélkül ugyanis nem válhat megtapasztalható valóssággá az Isten szakralitása, amire még nagyobb szükségünk van, mint az álmainkra. A keresztény ember azonban tudja, hol a határ: Isten a Teremtő, s az ember a teremtmény...

Életünk...

A mai nap imádsága:
Istenem! Segíts életemet úgy élni, hogy abban megcsillanjon nekem kölcsönzött istenképűséged! Ámen.


Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét! Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok férjhez leányaitokat! Szüljenek azok fiúkat és lányokat! Szaporodjatok, és ne fogyjatok! Fáradozzatok annak a városnak békességén, ahová fogságba vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte az ÚRhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is!
Jer 29,5-7

Jeremiás próféta levéléből olvashatjuk a fenti mondatokat, melyeket honfitársainak írt, akiket Babilon környékére deportáltak. (A babilóni fogság idején - Kr. e. a 6. században - mintegy 15-20 ezer zsidó élt faluközösségekben Babilón mellett, de a hagyományőrzés ekkor is létbiztosítékul szolgált. Ezen félszázad jellegzetes művei: Jerenmás próféta siralmai.) Jeremiás levele világos útmutatást ad, hogy mit kell tenni: nem szabad kétségbeesni, nem forradalmat szítani, mert az Örökkévaló Isten soha nem erőszak-párti, hanem élet-párti. A feladat nyilvánvaló: élni kell az életet.

Nos ezzel manapság nincs is baj! Ennél intenzívebben már talán nem is élhet az ember, ahogyan ezt mostanság teszi. A Szentírás Istene ezt mégsem így gondolja... "Az éldd az életet intenzíven! Szerezz magadnak minél több élményt, de most!" - jól hangzó szlogenjei az Istentől elszakadt ember félelmeiből fakadó "önbátorító" mondatai, melyek erősíteni kívánják azt, ami ha jól megnézzük tkp. nincs is, hogy ti. az ember önmaga ura, saját életének egyedüli kormányzója. A sorskovácsolás azonban nem feltétlenül az egyéni akciók sikerétől függ, az bizony nem csak hogy közösség-függő, de Isten-függő is! Éppen ezért a legjobb alternatívája az embernek, ha azt teszi, amire rendeltetett: éli az Életet, s szolgálja azt. Ez pedig nem jelent mást, mint házasodást, szüléseket, s sok-sok fáradozást nemcsak a gyermekek nevelésében, de abban a közösségben is, ahol a gyermekek, s azok gyermekei az emberségüket élhetik majd meg - azaz fáradozást a "város békességén".

Békétlen időket élünk. Az ok egyre nyilvánvalóbb következményeket produkál a mindennapokban... Az Istentől eltávolodott ember eltávolodott a közösségtől is, számára a közösség már nem védelmet és valahova-tartozást jelent, hanem kihívást és kíméletlen harcot. Nem kérdés, hogy ebben gyorsan felörlődik minden ember, hiszen az ember nem a közösség ellenében, hanem a közösségért teremtetett! A világ lehet békétlen, a belső békesség azonban a nehézségek között is boldogságos pillanatokat szül. Így válik áldássá a nehézség is, s találja meg az ember a szorító körülmények között is a lélek szabadságát az Istenben...

Kegyelemért.

A mai nap imádsága:

Uram! Vedd el tőlem mindazt, ami gátol abban, hogy megismerhesselek! Ámen.


Ne félj, mert nem vallasz szégyent. Ézs 54,4

Jézus szavai ezek. Nikodémusnak próbálja elmagyarázni azt az Erőt, ami szétfeszít minden korlátot, amire nem lehet "igényt tartani", rászolgálni, mely Erő az egyház folyamatosan megújuló létének garanciája. Kegyelem, ha valaki átélheti, "fújását", kiváltság, ha valaki (meg)"hallhatja" a zúgását. Nincs senki sem, aki a Lélek útvonalát előre kiszámíthatná, de aki nem számol Vele élete folyamán, az pontosan annak lehetőségét zárja ki létéből, hogy megtalálja hiányzó másik felét lelkének, mely az isteni rész bennünk. Ha bírjuk, csak akkor lehet teljes, kerek egész az életünk, ha nem, akkor marad a sóvárgás.

A Lelket sokféleképpen magyarázták és magyarázzák. A 373-ban meghalt Athanasius püspök így írja hitvallásában, mely hitvallást ma is elfogadjuk: "A Szentlélek az Atyától és a Fiútól van: nem lett, sem nem teremtetett, sem nem született: hanem származik. Egy tehát az Atya, nem három az Atya: egy a Fiú, nem három a Fiú: egy a Szentlélek, nem három a Szentlélek. És ebben a háromságban semmi sincs elobb való, vagy utóbb való: semmi sincs nagyobb vagy kisebb. Hanem mind a három személy együttörökkévaló és együttegyenlo. Úgy, hogy mindenben, amint már fentebb mondottuk: tisztelni kell mind az egységet a háromságban, mind a háromságot az egységben."

A Lélekről mégis keveset tudunk. De kell-e az önfeláldozó édesanyai szeretetet definícióba szorítanunk? Nemde nagyobb szükségünk van arra, hogy éltető melegét születésünktől fogva megéljük? A válasz egyértelmű. Mégis kutakodunk egész életünkön át, hiszen Isten helyezte belénk a kíváncsiságot, a vágyat a megismerésre. Ha valaki Isten nélkül is már eleget tud, eleget látott, eleget ismert ebből a világból, annak az élete gyorsan megszárad. Azután észrevétlenül, a mindenkori korszellem lehellete porszem-életét felkapja s céltalanul ide-oda dobálja... Tényleg az "útonlevés" lenne "a cél"?

A Lélek megtapasztalása rendet teremt, a lelkizés rendetlenséget. Ezért ha Isten kegyelme folytán életünkbe belefú a Lélek, engedjük, hogy átjárjon, s felfrissítse lelkünket. Ez ugyanis az újjászületés, az Istenre-találás csodája.

Munka...

A mai nap imádsága:

Istenem! Adj nekem bölcsességet, hogy észrevegyem amikor lelkemet tölteni akarod, s add hogy legyen bennem mindig annyi tisztánlátás, hogy tudjam mire van valóban szükségem!Ámen

     

,,Uram! Nem törődsz vele, hogy a testvérem egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!? Az Úr ezt válaszolta neki: ,,Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.

Lk 10,41-42

Ismerjük az ilyen embereket... nekik nem az okozza a gondot, ha tenni kell valamit, hanem az, ha nincs mit tenni. Ennél jobban csak az zavarja őket, ha látnak valakit nyugodtan egy helyben ülni és az illető jól érzi magát "tétlenségében". Az ilyen emberek könnyen idegessé válnak, s, aki nyugton van, és jól érzi magát ebben az állapotban, azt megpróbálják felidegesíteni, és attól ők maguk valahogy megnyugszanak... Egyébként nagyon hasznosak az ilyen emberek, sokaknak tudnak segíteni.

Az említett típusba tartozó emberek tevékenységének alapja a kötelesség-érzés: ezt várja el tőlem a férjem, a feleségem, a családom, a főnököm, a gyülekezet, ezt várom el magamtól is, s ezt várja el tőlem az Isten is. Az ilyen emberek tudják mi a kötelességük, kínosan meg akarnak felelni a "társadalmi elvárásoknak", számukra a jó nem elég jó, nem elfogadható, a tökéletest akarják. Nos, ők azok, akik önmaguk perfekció-késztetéseinek áldozatai! Törekedhetnek ugyan a tökéletesre, de a "perfekt" állapotot nem tudják elérni, mivel ők is csak "emberből vannak"...

Ez a mostani világ, a teljesítményt isteníti. A teljesítménynek van alárendelve minden és mindenki, s a teljesítmény oltárán "menedzser-papok" hidegvérrel áldoznak fel embersorsok százmillióit a részvényesek istenének! Sajnos a teljesítménymámorból kijut a keresztényeknek is! Azok, akik a kereszténység nagy táborában az "élményhajhászókon" kívüliek, vagyis akik az élet normalitására törekvők, igen gyakran a cselekedet-központú kereszténységük hálójában vergődnek, mert azt hiszik, hitük egyedüli fokmérője a teljesítés... S ha az általánosan elvárhatót meghaladó a teljesítményük, akkor jön az önelégült vállveregetés: "Látod, látod... megy ez neked is, ha egy kicsit összeszeded magad!"

Az erőnk azonban véges. Szociológusok tanulmányokban hívják fel a veszélyt arra, hogy már nem csak a fiatalok körében jelen van az ún. "kiégési szindróma", de a gyermekek között is egyre gyakrabban fordul elő. Nem csoda, hiszen 40-45 órás "munkahét" alatt nyögnek szegény diákok, s ennek ellenére a pedagógia eredmény - ez tény külföldön és itthon egyaránt - egyre silányabb! A helyzet az, hogy az ember akkor tud hosszútávon eredményt elérni, ha töltekezik. Az embert Isten hálózatba teremtette, ahol töltekezni tud, de ha egyre többen akkumulátorról dolgoznak, akkor előre prognosztizálható a le-, s kimerültség.

Mária felismerte, hogy amikor a Mester van ott, akkor a töltekezésnek, s nem a lázas tevékenységnek van az "ideje". Aki feltöltődik az ÚRral, az munkáját alkotásként végzi, s elért eredményének még esztétikájában is gyönyörködik, aki azonban görcsösen a saját elképzelései szerint éli az életét, az lelke békességét sosem leli meg...

Szavaink...

A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy tisztán érezzen a szívem, hogy amit mondok vagy teszek, az hiteles legyen! Ámen



Bizony, mondom néktek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.
Mt 18,18

Ismerjük a mondást: "A szó elszáll, az írás megmarad." A papiros hatalmát pedig naponta érezzük, hiszen a 21. századot a bürokrácia századának kiáltották ki egyesek... "Nem az számít, hogy elvégezted-e a munkát, hanem hogy azt ledokumentáltad vagy sem!" - mondja ismerősöm, aki egy számítástechnikai világcég magyaroszági alkalmazottja.

Isten is "dokumentál"... avval a különbséggel, hogy Neki nem kell ezért őserdőket kivágnia. Az ő módszere láthatatlan ugyan, de lenyomatai azért vannak annak bizonyítására, hogy "könyvelése" helyes. Az egyik ilyen jel a lelkiismeretünk. A Mester kijelentése, hogy minden ami köttetik idelen, az odafönn is megköttetik csak azt mondja, amit mi is érzünk: Isten országa bennünk és közöttünk van. Azaz a szónak "lenyomata" van bennünk is közöttünk. Nap mint nap átéljük, hogy a szónak mekkora hatalma van. Nemcsak a politikusok, nagyon sokszor a kisember is "csak mondja a magáét"... aztán - ha elég sokszor elmondta - eljut oda, hogy meg is van győződve állítása igazáról, jóllehet az még csak nem is az igazság része, köszönő viszonyban sincs a valósággal.

Isten szava azonban nemcsak igaz, hanam maga a valóság. Teremti az értéket, s sújtja a bűnt. Van néhány dolog, amit a Bibliában megkérdőjelezhetünk - elhihetjük vagy sem, nem üdvkérdés. (Hány könyök széles volt Noé bárkája, avagy valóban 600.000 zsidó vonult ki Egyiptomból vagy csak néhány törzs - a lényegen nem változtat.) Egyben azonban nem tudunk kételkedni: Az Isten törvényének tükrében, ami bűnnek látható, bűn az. S hogy ki vétkezettt? Apja vagy anyja vagy nagyapja? A bűnt követi a büntetés 3-4 generáción át. De nemcsak a bűnt, a kegyelmet is: azt viszont háromszázszoros erősséggel, hiszen az Isten ezeríziglen áldja azokat, akik Őt szeretik, s megtartják az Ő parancsolatait.

Életünk minden eseménye, érzése és pillanata "tárolódik" bennünk. Olyan a lelkünk, mint egy óriási kapacitású adattároló. (Azzal a megkötéssel, hogy nekünk csak rögzítési jogosultságunk van - törölni csak az Isten tud... pedig milyen jó lenne, ha a mi életünk tasztatúráján is lenne egy "vissza" vagy "törlés" gomb!)

Mi tehát a megoldás? Szavaink súlyát vegyük észre, s aszerint szóljunk. A Mester ajánlása szerint jól tesszük, ha világosan fogalmazzuk meg mondanivalónkat: "Legyen a ti igenetek ige, s a nem nem!" Így kiszámíthatóak, azaz megbízhatóak vagyis hitelesek leszünk/maradunk mások számára. Hiteles szavú/életű emberekre pedig óriási szükség van ebben a világban, hiszen az ilyen emberek (páli terminológia szerint "Isten fiai") megjelenését sóvárogva várja a világ. Ennek egyetlen egy oka van: Az igazság életünk lételeme, belénk van kódolva annak szeretete... Csak ha szavainkat nem vesszük komolyan, hogy ti. azoknak lenyomata marad gyermekünk és házastársunk szívében, testvérünk vagy barátunk lelkében, akkor homályosul el az igazság, amelyből mindig csak egy létezik.

Törvényesség...

A mai nap imádsága:

URam! Elfordultunk Tőled, s meg is van az eredménye! Add, hogy visszataláljunk Hozzád, s újra felfedezzük, mi végre teremtettél minket! Ámen



Gyűlöljétek a rosszat, szeressétek a jót, szerezzetek érvényt a törvénynek.
Ám 5,15,a

Ámósz (író)próféta evidenciát hangsúlyoz: gyűlöljétek a rosszat, szeressétek a jót, szerezzetek érvényt a törvénynek... Nyilvánvalóan azért fogalmaz így, mert az "istenadta nép" - s most itt ne csak zsidókra gondoljunk, bár Ámósz ezt teszi, de az ebbéli készség az elfordulásra/ferdülésre egyetemes emberi tulajdonság -, minden egyes generációban elköveti ugyanazt a hibát: vagy így vagy úgy, de elfordul Teremtőjétől, s nem veszi figyelembe Istene akaratát. Annyi bizonyos, hogy már a civilizáció hajnalában, évezredekkel ezelőtt megfogalmazott édenkerti (kísértés)történet is arról tudósít minket, hogy életünket/létünket végigkíséri a rosszal való küzdelmünk, s a jóért vállalt áldozathozatalunk!

Az Istennek hátat fordító ember unalmasnak találja Teremtőjét, s izgalmasnak a korlátok átlépését. Erről szólnak a nagy regények, a kasszasikert hozó filmek, hogy ti. a "kalandért" a legnagyobb butaságokra is képesek az emberek. A bűn tulajdonsága azonban olyan, mint az örvény: minél jobban megközelítjük, annál nehezebb szabadulni tőle! Sőt elérkezhet az a pillanat, amikor már egyedül csak az Isten segíthet... Éppen ezért nem elég szeretni a jót - azt egyébként mindenki szereti(!) -, de gyűlölni kell a rosszat is. Aki toleráns, azaz elnéző a bűnnel kapcsolatban, abban nincs meg a készség arra se, hogy küzdjön a jóért! A jóléti embert ránevelték, elhitették vele, hogy a szabályokat áthágó ember magatartása is "kultúra" csak "más kultúra". Ennek a jól irányzott gigantikus pedagógiának egyetlen célja, hogy az ember veszítse el önazonosságát, s minél inkább fogyasszon, s ragadjon bele az anyagvilágba... A jóléti ember élvezeti materializmusa ugyanis nem feszeget etikai kérdéseket... se gazdaságban, se politikában, se szociális kapcsolatrendszerében - csak fogyaszt, fogyaszt, s aztán mindenért fizet - többszörösen is, hiszen nemcsak pénze fogy el, de az egészsége is.

Szeretni az emberiséget/a tömeget nem lehet, csakis az egyes embert. Aki tehát általában gyűlöli az embereket vagy egy népet, egy nemzetet, egy vallást vagy különbnek tartja magát bőrszíne miatt, az tanújelét adja annak, hogy semmit nem értett meg, mi végre is van ezen a világon... Aki felfedezi önmagában az isteni, halhatatlan részt - a Szentírás ezt Léleknek nevezi -, az rádöbben feladatára, s onnantól kezdve megváltozik az élete, hiszen tudja, hogy nem "csak úgy, véletlenül van" ebben a világban, hanem "dolga is van" benne: Küzdeni a jóért, építeni, hagyni, hogy Isten őt is építse...