A mai nap meditációs fogalma:
Önértékelésünk...
A mai nap imádsága:
URam! Csak Benned láthatom magam, csak Általad teljesedhetek, csak Kegyelmed által lehetek ember... Segíts, hogy emberebb emberré váljak! Ámen
Hittem, ha így szólok is: Igen nyomorult vagyok!
Zsolt 116,10
"Egyszer lent, egyszer fent!" - ennél banálisabb és idegesítőbb mondatot talán nem is mondhatnak barátok vagy barátnők akkor, amikor önbecsülésünk romokban hever. Racionális énünk ilyenkor hiába tudja, hogy vannak nálunk sokkal nyomorultabb helyzetben lévők is, hogy a mi állapotunk a többiekéhez képest "kész főnyeremény" - az érzelmi énünk ilyen periódusban gyakorlatilag meggyőzhetetlen. Mégis, mi a megoldás ilyenkor? Hogyan lehet ezen változtatni? Ugyanis ennek az állapotnak az elhordozása meglehetősen nehéz a környezetnek, nemkülönben fájdalmasan terhes a szenvedőnek, magának.
Kisebb nagyobb önértékelési zavarokkal persze mindannyian küszködünk, de manapság - valószínűsíthetően a média "ügyes" propagandájának, nemkülönben a rossz reklámok agresszivitásának és az Isten figyelmen kívül hagyásának köszönhetően - tömeges méretűvé vált a helyes önértékelés hiánya. Mert azt látnunk kell: nemcsak önmagunk leértékelése vétek(!), de egónk túlértékelése is ugyanolyan bűn.
A zsoltáríró sóhaja őszinte érzést közül, s őszinte gondolatokat ébreszt bennünk. Nem kérdés a zsoltáros számára önmaga szorult helyzete, de ebben a mélyponti állapotában is azt mondja: "hittem!" Így: múlt időben, mert a jelenben soha nem érezzük azt, hogy mi most hiszünk, a jelenben ugyanis "történik/alakul az életünk" - mely a következő pillanatban már múlttá is vált -, s az egyetlen amit kontrollálhatunk, valóságként tapasztalhatunk, hogy cselekedetünket, gondolatainkat az élet normalitásába vetett meggyőződésünk irányítja, azaz úgy érezzük: jól tesszük, amit most éppen teszünk.
A vádló gondolataink mindig akkor vetődnek fel, amikor visszatekintük, s "értékelünk"... Ilyenkor egymást érik a visszhangzó miért-kérdéseink: Miért tettem, miért mondtam, miért nem láttam előre? ...Azért, mert emberből vagyunk: esendőek, megkísérthetőek, reménykedőek és önerőt visszaesően túlkalkulálók. Hitünk szépsége abban rejlik, hogy megbotló, olykor "elhasalt" állapotunkban is tudjuk: Isten nem hagy magunkra, megsegít. Kegyelmével kiemel a hullámvölgyből, és támogat, hogy jobbak lehessünk a holnapban, mint a mában voltunk.
A kétségbeesés nem női vagy férfi tulajdonság, hanem örök emberi alaptulajdonság. (Bár jegyezzük meg gyorsan: férfiaknál a kétségebesés mindig látványosabb!) Ahogyan a szenvedés sem vallásos meggyőződéshez köthető kísérőjelenség, hanem örökös vándortárs minden ember számára itt a Földön. Vannak jónéhányan, akik úgy gondolják, a hit "minősége" és "intenzitása" majd minden problémát megold és minden kérdésre választ ad, de az ilyen csőlátású emberek a legnyomorultabbak, mert a részletekben elveszve sosem látják meg az emberlét teljességét... Az ilyen "szemellenzős-hitűek" saját változó érzéseiket az Isten változó gondviselésének vélik, elfelejtvén, hogy "Isten tegnap, ma és mindörökre ugyanaz": Isten azért Isten, mert minden körülmény között - emberileg szólva - "megmarad istenségében", vagyis az Ő szeretete mindig Szeretet marad...
Önértékelésünk...
A mai nap imádsága:
URam! Csak Benned láthatom magam, csak Általad teljesedhetek, csak Kegyelmed által lehetek ember... Segíts, hogy emberebb emberré váljak! Ámen
Hittem, ha így szólok is: Igen nyomorult vagyok!
Zsolt 116,10
"Egyszer lent, egyszer fent!" - ennél banálisabb és idegesítőbb mondatot talán nem is mondhatnak barátok vagy barátnők akkor, amikor önbecsülésünk romokban hever. Racionális énünk ilyenkor hiába tudja, hogy vannak nálunk sokkal nyomorultabb helyzetben lévők is, hogy a mi állapotunk a többiekéhez képest "kész főnyeremény" - az érzelmi énünk ilyen periódusban gyakorlatilag meggyőzhetetlen. Mégis, mi a megoldás ilyenkor? Hogyan lehet ezen változtatni? Ugyanis ennek az állapotnak az elhordozása meglehetősen nehéz a környezetnek, nemkülönben fájdalmasan terhes a szenvedőnek, magának.
Kisebb nagyobb önértékelési zavarokkal persze mindannyian küszködünk, de manapság - valószínűsíthetően a média "ügyes" propagandájának, nemkülönben a rossz reklámok agresszivitásának és az Isten figyelmen kívül hagyásának köszönhetően - tömeges méretűvé vált a helyes önértékelés hiánya. Mert azt látnunk kell: nemcsak önmagunk leértékelése vétek(!), de egónk túlértékelése is ugyanolyan bűn.
A zsoltáríró sóhaja őszinte érzést közül, s őszinte gondolatokat ébreszt bennünk. Nem kérdés a zsoltáros számára önmaga szorult helyzete, de ebben a mélyponti állapotában is azt mondja: "hittem!" Így: múlt időben, mert a jelenben soha nem érezzük azt, hogy mi most hiszünk, a jelenben ugyanis "történik/alakul az életünk" - mely a következő pillanatban már múlttá is vált -, s az egyetlen amit kontrollálhatunk, valóságként tapasztalhatunk, hogy cselekedetünket, gondolatainkat az élet normalitásába vetett meggyőződésünk irányítja, azaz úgy érezzük: jól tesszük, amit most éppen teszünk.
A vádló gondolataink mindig akkor vetődnek fel, amikor visszatekintük, s "értékelünk"... Ilyenkor egymást érik a visszhangzó miért-kérdéseink: Miért tettem, miért mondtam, miért nem láttam előre? ...Azért, mert emberből vagyunk: esendőek, megkísérthetőek, reménykedőek és önerőt visszaesően túlkalkulálók. Hitünk szépsége abban rejlik, hogy megbotló, olykor "elhasalt" állapotunkban is tudjuk: Isten nem hagy magunkra, megsegít. Kegyelmével kiemel a hullámvölgyből, és támogat, hogy jobbak lehessünk a holnapban, mint a mában voltunk.
A kétségbeesés nem női vagy férfi tulajdonság, hanem örök emberi alaptulajdonság. (Bár jegyezzük meg gyorsan: férfiaknál a kétségebesés mindig látványosabb!) Ahogyan a szenvedés sem vallásos meggyőződéshez köthető kísérőjelenség, hanem örökös vándortárs minden ember számára itt a Földön. Vannak jónéhányan, akik úgy gondolják, a hit "minősége" és "intenzitása" majd minden problémát megold és minden kérdésre választ ad, de az ilyen csőlátású emberek a legnyomorultabbak, mert a részletekben elveszve sosem látják meg az emberlét teljességét... Az ilyen "szemellenzős-hitűek" saját változó érzéseiket az Isten változó gondviselésének vélik, elfelejtvén, hogy "Isten tegnap, ma és mindörökre ugyanaz": Isten azért Isten, mert minden körülmény között - emberileg szólva - "megmarad istenségében", vagyis az Ő szeretete mindig Szeretet marad...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése