Céljaink...

A mai nap imádsága:

Uram! Adj nekem reményteljes szívet, hogy ne lankadjak meg napi feladataim elvégzésében! Adj nekem jövőbe vetett hitet, hogy Benned és általad van értelme a küzdelmeimnek, s hogy fáradozásom gyümölcseit egykor kegyelemből elnyerhessem! Ámen

   

Minden fát a gyümölcséről lehet megismerni!
Lk 6,44a

Nincs szebb, a virágba-borult tavasznál - ezért ennyire csodálatos érzés a szerelem is, hiszen benne a van a mindenség, a teljesség ígérete... S minél idősebb az ember, annál inkább (meg)látja, milyen fontosak az ifjúkori döntések, s milyen következményekkel jár, ha valaki átgondolatlanul, hirtelen határozza el magát valamire/vagy voksol valaki mellett.

Édesapám szenvedélyes méhész volt. 14 éves korától voltak kaptárai, amiket egyedül gondozott. Ő mesélte még gyerekkoromban, hogy méhecskék milyen fantasztikus szaglással bírnak. Kilométeres távolságból megkülönböztetik egyik virágot a másiktól, s ezért is lehetséges, hogy ahol túlnyomórészt egyfajta virág van - pl. akácfavirág -, akkor csak azt gyűjtik be. Milyen jó a méheknek, tudják, hogy melyik virág melyik, még talán még azt is tudják mi lesz belőlük!

Az ember nem ilyen. Messziről csak azt látja: virágzó fa, s aki nem bír kertész ismeretekkel, az még közelről sem tudja megmondani, melyik fának milyen gyümölcse lesz? (Ha meg közel van, akkor a fát nézi, de nem látja az erdőt...) Utólag persze mindenki okos: mindenki tudja, hogy a jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rosszat. No de előre? A bölcs ember bölcsessége abban rejlik, hogy tudja, kihez kell fordulni! A Főkertészhez! A pro-videáló (előre-látó) Gondviselő Istenhez. Tőle lehet tanulni, Tőle lehet imádságos párbeszédben, a lélek belső finom rezdüléseire ráhangolódva építő párbeszédet folytatni... Aki így cselekszik, az alapvető nagy hibákat nem fog elkövetni. Nem keveri össze a bojtorjánt a fügével, s nem ápolgat olyan fát, aminek már rég elkorhadtak a gyökerei...

Kivárni, hogy melyik fa milyen gyümölcsöt terem - bizony időbe telik. Az emberéletek fáinak gyömölcseire is kell legalább egy-két évtizedet várni - s aztán minden kiderül. Kiderül, hogy ki volt az, aki a nagy lombkoronájú fát választotta, mely árnyékot adott, de gyümölcsöt soha. Ki volt az, aki hittel és szeretettel a vadoncba jó fát oltott, s termése lett annak a fának - várakozáson felüli. Az is kiderül, hogy ki spórolt a munkával, az idejével, s ki az, aki áldozatot hozott a jövőért. A végén minden kiderül, a végén minden nyilvánvalóvá válik. Ekkor már nincsenek okoskodások, szép magyarázatok, a végén már csak csönd van, s tények vannak: Van-e gyümölcse annak az életfának vagy nincs? Ha van, akkor az jutalmat kap a kiskertész, ha nincs, akkor elmarasztalást kap.

Egymás életének kertészei vagyunk. Egymásra bízott minket az ÚRIsten. Ehelyett - sajnos - sokszor ásóval-kapával egymásnak esünk, ahelyett, pedig az élet tiszteletének finomságaira ráhangolódva munkálkodhatnánk egymás javán: szülő a gyermekéin, gyermek a szüleién, rábízott a rábízottakén... Hiszen egyik ember a másiknak jövőt adhta/termthet, ha elfogadja az Isten örök törvényeit, de ha azokat semmibe veszi, akkor felborítja a kert rendjét, s pusztulásba sodorja azt, aminek gondozására rendeltetett kezdettő fogva...

Jutalom...

    A mai nap imádsága:

    Uram! Hálát adok Neked a mai napért, annak minden javáért, amivel most is megajándékozol. Köszönöm egészségemet, s mindazt, amivel körbeveszel! Add, hogy lábam ne csak magam ügyéért járjon, de másnak is hasznára váljon, kezem ne csak magamért, másért is dolgozzon, s add, hogy szavaimmal ne csak magamat, hanem másokat is vigasztalni tudjak! Ámen.


Péter megszólalt, és ezt mondta neki: "Íme, mi elhagytunk mindent, és követőid lettünk." Jézus így szólt: "Bizony, mondom néktek: senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet. Ellenben sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból lesz első."
Mk 10,28-31

Az ember életének egyik legerősebb mozgatórugója a haszonelvűség... Megéri vagy sem? A kérdés nem csak a napi bevásárlások reklám-izgatta környezetében vetődik fel, az élet minden területén találkozhatunk vele. Sokan azért fordulnak el a lelki dolgoktól, mert semmi hasznát nem látják. Tényleg, mi értelme van a naponkénti imádságoknak, a vissza-visszatérő vallásos gondolatoknak? Kézzelfogható haszna tényleg kevés... Nem lesz tőle nagyobb fizetés, s a boltban sem vásárolhatok olcsóbban, akkor meg minek? A tanítványok, akik között családos emberek is voltak, azaz másokért is felelősséget hordoztak, felteszik Mesterüknek a kérdést: Jézus, beszélj világosan!... És mi mit kapunk azért, mert miattad mindent elhagytunk? Feladni a biztosat a bizonytalanért... Még a szólás is arra int: Járt utat a járatlanért el ne hagyd!

Ha az élet csak megfogható dolgokból állna, akkor érthető lenne a haszonelvű gondolkodás egyeduralma. Az élet azonban sok más fontos dologból is áll. Sőt, azok, amik nem láthatóak, nem "megfoghatóak" azokra van igazán szükségünk: szeretet, szerelem, barátság, reménység, hit, haza stb...Ezekért olykor egész vagyonát is kockára teszi az ember. Miért? Mert mindezek adják együttesen az élet tartalmát! Ha az ember életének értelme csak a szaporodás lenne, akkor bizonyára másképp teremtett volna meg minket a JóIsten! Osztódhatnánk mint az egysejtűek vagy mindenhonnan kinőhetne az ember, mint a gomba...

Az élet "értelme" azonban nemcsak az evés, az ivás és a genetikai kódunk továbbörökítése. Az élet értelme a létünk ezerarcúságában, hogy rátaláljuk Istenre, hogy el-, és visszajussunk Őhozzá. Hiába kutatjuk a világmindenséget, gyorsítjuk az elemi részecskéket (LHC) - születésünk és halálunk titkát megfejteni nem tudjuk. Pedig ez az a kérdés, ami különösen is izgat mindenkit! Miért vagyunk ezen a világon, miért kell meghalnunk, hová megyünk, ha vége az életnek? A "probléma" akkor kezd egyre súlyosabbá válni, ahogyan felfedezzük: nem az élet közepe felé, hanem végefelé tartunk... A jutalom - Jézus szerint - már itt a földön százszoros(!) Mindenben részesülhetünk, sőt nemcsak hogy nem szenvedünk semmiben hiányt, de amit kapunk, azt is úgy éljük meg, mintha százszorosa lenne annak, amit "megérdemelnénk". Akkor miért nem követi az ember mégsem Teremtője akaratát?...

Tanítványság...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy tudjak Veled járni! Ámen

Jézus mondja: "Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet..."

Mt 28,19a

Ezt a mondatot - Máté evangéliumának utolsó mondatát - Jézus ún. missziói parancsaként emlegetik. Ha megnézzük a missziótörténetet, akkor hamar kiderül, hogy az esetek többségében a kereszténnyé (azaz Krisztus-követésre) formálás súlyos véráldozatok árán történt meg. Európában egyedül az írek - Szent Patriknak köszönhetően - vették fel úgy a kereszténységet, hogy ennek a "folyamatnak" nem volt véráldozata! Ha azt nézzük, hogy Jézus az ő tanítványait meghívta, s tudunk olyan meghívottról is (gazdag ifjú!), aki azt visszautasította, akkor nyilvánvaló, hogy a tanítványság csakis a személyes döntés önkéntességen alapulhat. Tulajdonképpen minden missziót folyatató vallásnak ezt a gyakorlatot kellene folytatnia! Ha megnézzük a két legnagyobbat (kereszténység és iszlám), akkor kiderül, hogy bizony a misszionálás és az erőszak alkalmazása igen gyakran egyet jelentett...

De mit is jelent a tanítványság? Minden ember, minden nép tanítvány lenne? Korántsem. A tanítvány ugyanis az, aki törekszik olyanná válni, mint mestere, de felülmúlni a mestert sosem tudja. A 21. század elejére a tanítványság túlságosan mély, radikális fogalommá vált. Bibliai értelemben vett radikális keresztyén élet azonban nem más, mint egy normális, hétköznapi keresztény élet. Ha megnézzük azt a vérszegény változatot, amit a mai nyugati/jóléti kereszténység mutat - pedig ez egy valóban modern, komplex keresztény csomag, hiszen vannak benne fesztiválok, egyházi turizmus, politikai elkötelezettséget deklaráló mozgalmak, intellektuális/íróasztal-teológia, mindenki ízlésének megfelelő fórumbeszélgetések - csak két lényeges hiányzik belőle: a jézusi, szeretet-szenvedély, s a személyes elkötelezettség...

Az igazi tanítványság tulajdonképpen nem más, mint visszatérni az Istenhez. Ez a megszentelődés útja, amin vándorlunk egy életen át. S ez az egyik fő probléma manapság: A megszentelődésben nincsenek rövidített utak, egyszerűsített megoldások. Nem létezik valamiféle titok, amelyet felfedhetne a jó pap, a lelki vezető, a tapasztaltabb keresztény testvér. Semmivel nem helyettesíthető vagy pótolható az évekig tartó Istennel járás! Ahogyan nem lehet gyorsított eljárásban gyereket nevelni - ez egy 20-25 éves projekt, rengeteg 24órás szolgálattal -, ugyanúgy Istent sem lehet egy rövidített megtérés-metódussal életünk vándortarisznyájába dugni. (A megtérés gyakorlatilag nem más, mint tudatosítás: merrefelé is akarok menni... )

A kor, amiben élünk, az időt tette meg Istennek, s ez általános "bálványimádás", ez a globális istentelen türelmetlenség kihat a lelki életünkre is! Talán még azt is elmondjuk/elimádkozzuk Istennek, hogy időzavarban vagyunk, és ha valamit közölni akar velünk, akkor azt most tegye meg, mert aztán nem érünk rá... Istennek nem a mi nyomorúságos szünetecskéink, a szabadidőnk kell, hanem az egész életünk! Mi pedig - mivel teljesítménykényszeres világban élünk - azt gondoljuk, hogy Istent jobban érdekli a mi teljesítményünk/izzadságunk, mint az imádságunk.

Gyakran mondogatjuk: visszük a magunk keresztjét... s el sem gondolkodtunk, mit is jelent ez valójában. Nem azt, amit általában gondolnak: "Nagy kereszt nekem a főnököm, a gyerekem, az anyósom, a hiteleim stb..." -, hanem valami alapvetően mást! A kereszthordozás nem az akadályokkal való szembesülés - egyébként is az egész élet egy nagy akadálypálya(!) -, a kereszt egyetlen dolgot jelképez: a meghalást önmagunk számára. Ezt nem lehet megtenni csakis önkéntesen és csakis az Istennel együtt...

Ünnepnap...

A mai nap imádsága:

Uram, Istenem ! Sokszor nem tartottam meg törvényedet, mert nem tudtam, mert nem láttam be, hogy megtartani rendelkezéseidet nem a Te javadat, hanem az enyémet szolgálja. Gyakran eltévelyedtem, s a világ szeretetlenségére én is irgalmatlansággal válaszoltam. Kérlek jobbíts meg engem a mai napon is, hogy szereteted erőterében élve úgy éljek, ahogyan azt magam is kívánom, s Te is látni akarod! Ámen


Ha pedig értenétek, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot - nem ítéltétek volna el azokat, akik nem vétkeztek.
Mt 12,7

Jézust és tanítványait megvádolják a farizeusok, hogy nem tartják be a törvényt. "Dolgoztak", azaz kalászt téptek - szombaton! Az ok egyszerű: nagyon éhesek voltak. Bizony a szükség gyakran bont törvényt... Kevesen tudják, hogy a jogszabályi kiskapukat nem azért teszik bele a törvénybe a jogalkotók, hogy azokat kijátszva egyesek jogtalan előnyökhöz jussanak, hanem azért, hogy bírónak legyen lehetősége méltányosságot gyakorolni, ha az élet ezt úgy hozza... Mert hiába az igazság, ha nincs benne részvét, hiába az igazság, ha nincs benne a szeretetnek egy szikrája sem, az ilyen igazság nem éri el célját (a kiegyenlítődést), csak gyűlöletet kelt.

Az irgalom nem más, mint belátása annak, hogy létezik "magasabb igazság" is, mint a törvény pálcája. Az irgalom belátása a személyes érintettségnek is. Nem mondhatom: "Semmi közöm hozzá!" Mindenhez közöm van, hiszen a teremtettség része vagyok itt és most, egy időben és térben létezem a másikkal, az embertársammal, akit Isten ugyanabból a "vérből" (értsd: emberi genom) hívott életre. Akkor pedig mit ítélkezem olyan dologban, ami nem az én illetékességi területem? Milyen alapon török pálcát a másik felett, hogy ő hogyan és mit gondol, ha egyébként békében és igazságosságban akar élni? Ha csak a protestánsok meghurcoltatására gondolunk, amit el kellett szenvedniük az ugyanazon Krisztus kegyelme alatt álló katolikusoktól az elmúlt félezer évben - már éppen elég ez is... S akkor a más vallásokkal való konfliktusokat még nem is említettük!

Az irgalom az a látás, amely azoknak adatik, akik az Istent szeretik. Aki nem szereti az Istent, az az embertársát is gyűlöli. Az irgalom nem mos egybe, mert tudja, hogy határokat az ember nem, csakis az Isten szabhat. A határoknélküliség pedig nem az autoritás elhagyásának a készsége, hanem a lélek szabadságának megélése. A farizeusok ítélkeznek, mert nem látják a "fától az erdőt", azaz nem értik, hogy valójában mi is a szeretet. Jó lenne, ha a farizeusság megmaradt volna a kétezer-év-előttiség jótékony homályában. Sajnos ez a fajta látásmódja a világnak ma is közöttünk van, s ehhez nem kell sem zsidónak, sem kereszténynek lenni - elég, ha valaki tagadja az Istent, az összes többi ebből már "automatikusan" adódik...