Élet-rend...
A mai nap imádsága:
URam!
Rendetlenek vagyunk, mert elvetettük jó rendedet. Elhittük, hogy
életünket tudjuk magunk is vezetni, s Nélküled hamarabb célba érünk.
Istenünk, mostmár látjuk, hogy próbálkozásaink a mennyország földi
megteremtésére - Nélküled - rendre kudarcba fulladtak. Elrontottuk
teremtettségedet... Arról álmodozunk, hogy belakjuk a Holdat és Marsot, a
valóság pedig az, hogy még arra sem vagyunk képesek, hogy itt a Földön
tiszta vizhez jusson mindenki. Istenünk! Fogytán a türelmünk, mert egyre
inkább szomjúhozzuk igazságodat! Kegyelmeddel támogass minket, hogy
felébredjen bennünk a Tőled kapott méltóságunk értékteremtő indulata, s
rádöbbenjük az Élet kegyelmi voltára, s végre ne magunknak tetszelegjünk,
hanem Téged dicsőítsünk teremtő rended elfogadásával, mely mindannyiunk
javát szolgálja! Ámen
Minden hetedik esztendő végén el kell engedni az adósságot. Az adósságelengedés módja pedig ez: egy hitelező se követelje felebarátjától, testvérétől azt a kölcsönt, amit embertársának kölcsönadott, mert adósságelengedést hirdettek az ÚRért. Az idegentől követelheted, de amivel testvéred tartozik neked, azt engedd el! Ne legyen köztetek szegény, hiszen gazdagon megáld téged az ÚR... Te kölcsönadsz a többi népnek, de magad nem szorulsz kölcsönre; uralkodsz a többi népen, de azok nem uralkodnak rajtad!
5 Móz 15,1-4a és 6b
Manapság sok kritika éri a bankvilágot, s ezzel együtt a zsidóságot. (A pénz és a zsidóság szoros kapcsolatának ugyanis történelmi okai vannak: a feudalizmusban földtulajdonnal - mint termelő-eszköz - nem rendelkezhettek, így kényszerűségből "kitanulták" pénzzel való bánásmód effektív művészetét.) A nem zsidók (gójok) gyakran bírálták az ábrahamita-hiten lévő testvéreinket, hogy más feltételek mellett adnak kölcsön a sajátjaiknak, mint nekik... Nos, nincs ebben semmi meglepő! A mindenkori kölcsönadó ősi joga ez, s nincs is abban semmi különös, hogy a feltételeket nem a kölcsönt felvevő szabja meg! Neki egy lehetősége van: elfogadja a szabályokat vagy nem kap semmit... Az pedig, hogy rokonomnak, testvéremnek, barátomnak milyen feltétellel adok kölcsön, hogyan segítem - szigorúan a magánügyem! A statisztika szerint az átlag-európai embert négypercenként(!) éri valamilyen figyelemfelhívás/reklám, ami pénzkölcsön felvételére buzdítja. Ebben is tettenérhető, micsoda óriási monetáris érdekek szövik át az emberek életét! S mivel az ember többnyire nem tud nemet mondani a "kedvező" banki ajánlatra - eladósodik...
Ez történt most is, nem először a világtörténelemben, s nem is utoljára. Adós emberek mindig is voltak, de mára ez megint tömegessé vált, sőt a világ túlnyomó része adósság-csapdában él. Hogyan lehetséges, hogy Isten ellát minket napfénnyel, vízzel, levegővel, s mi fizetünk az energiáért, a vízért, s újabban a levegőért (csak széndioxid-adónak hívják) is? Úgy, hogy nem abból élünk, ami végtelen, hanem abból, ami véges! Megújuló energiaforrások mindig is voltak és lesznek, csak azok hasznosításához össztársadalmi/emberiességi összefogásra lenne szükségünk, ez pedig úgy néz ki, nem működik a modern, istentelen világban... A JóIsten mintha csak fel akarná hívni magára (mint Végtelenre) a figyelmet a megújuló energiaforrások (szél, napfény) által is, de a Végtelent kevesek látják meg a végesben, a megújulóban... Ugyanakkor a hatalmasok jól tudják, hogy a "végtelen-tudatú"/hívő embert sokkal nehezebb manipulálni, mint az anyagvilágba süllyedt véges-tudatút...
Ezért a véges-tudatú embert, a végessel befolyásolják. Mit jelent ez a gyakorlatban? Futamidőt(!), jól behatárolható hasznot az egyik embernek, s függőséget a másiknak - jóllehet mindketten véges teremtményei az Istennek. Érdekes, hogy a középkorban a katolikus egyház tiltotta a kamatra történő kölcsönadást, mert teológiailag úgy értelmezte, hogy ilyenkor az idő "dolgozik", az pedig nem az emberé, hanem az Istené... az persze másik kérdés, hogy ennek ellenére virágzott az uzsora-kölcsön.
Mi hozhatna változást? Csakis a szemléletváltás! Azaz a véges teremtményi embernek be kellene látnia, hogy Isten nélkül "nem megy/nem működik" az élet. Az élet nem pénz-alapú, hanem kegyelem-alapú, s jó hogy így lett megteremtve a világ! Eladdig, amíg érdekekben, s nem közösségben, teremtettségi egységben/harmóniában gondolkodunk, menetelünk nemcsak a testi pusztulás, de a lelki kárhozat szakadéka felé is.
Az ószövetségi zárt, egy nemzetre korlátozodó élet-szabályozó törvényei egyetemesen nem oldottak/oldanak meg semmit - a zsidó vallás éppen ezért törzsi-népi-nemzeti jellegéből (Bibliai megfogalmazás: Ábrahám, Izsák Jákób Istene, Seregek URa - tehát mindig valakik ellen deklarált önazonossággal van dolgunk) fakadóan nem lehet világvallás... (A világvallás ugyanis azért világ-vallás, mert mindenki felé nyitott, s integratív.)
Világunk folyamatosan a megoldás/megváltás után kiált és sóvárogva várja az "istenfiak" megjelenését! A megoldás soha nem a pénz, s a spekulációs kölcsön, hanem az Isten szeretetére (Krisztus) alapozott életvezetés. Ha ez jut(na) érvényre, akkor más lesz/lenne a világ, mert akkor Isten országa (már) itt lenne közöttünk. S ahol, akik között "történik" a krisztusi szeretet, ott már el(is)közelgett az Isten országa és közöttük/bennük lakozik az Isten...
Minden hetedik esztendő végén el kell engedni az adósságot. Az adósságelengedés módja pedig ez: egy hitelező se követelje felebarátjától, testvérétől azt a kölcsönt, amit embertársának kölcsönadott, mert adósságelengedést hirdettek az ÚRért. Az idegentől követelheted, de amivel testvéred tartozik neked, azt engedd el! Ne legyen köztetek szegény, hiszen gazdagon megáld téged az ÚR... Te kölcsönadsz a többi népnek, de magad nem szorulsz kölcsönre; uralkodsz a többi népen, de azok nem uralkodnak rajtad!
5 Móz 15,1-4a és 6b
Manapság sok kritika éri a bankvilágot, s ezzel együtt a zsidóságot. (A pénz és a zsidóság szoros kapcsolatának ugyanis történelmi okai vannak: a feudalizmusban földtulajdonnal - mint termelő-eszköz - nem rendelkezhettek, így kényszerűségből "kitanulták" pénzzel való bánásmód effektív művészetét.) A nem zsidók (gójok) gyakran bírálták az ábrahamita-hiten lévő testvéreinket, hogy más feltételek mellett adnak kölcsön a sajátjaiknak, mint nekik... Nos, nincs ebben semmi meglepő! A mindenkori kölcsönadó ősi joga ez, s nincs is abban semmi különös, hogy a feltételeket nem a kölcsönt felvevő szabja meg! Neki egy lehetősége van: elfogadja a szabályokat vagy nem kap semmit... Az pedig, hogy rokonomnak, testvéremnek, barátomnak milyen feltétellel adok kölcsön, hogyan segítem - szigorúan a magánügyem! A statisztika szerint az átlag-európai embert négypercenként(!) éri valamilyen figyelemfelhívás/reklám, ami pénzkölcsön felvételére buzdítja. Ebben is tettenérhető, micsoda óriási monetáris érdekek szövik át az emberek életét! S mivel az ember többnyire nem tud nemet mondani a "kedvező" banki ajánlatra - eladósodik...
Ez történt most is, nem először a világtörténelemben, s nem is utoljára. Adós emberek mindig is voltak, de mára ez megint tömegessé vált, sőt a világ túlnyomó része adósság-csapdában él. Hogyan lehetséges, hogy Isten ellát minket napfénnyel, vízzel, levegővel, s mi fizetünk az energiáért, a vízért, s újabban a levegőért (csak széndioxid-adónak hívják) is? Úgy, hogy nem abból élünk, ami végtelen, hanem abból, ami véges! Megújuló energiaforrások mindig is voltak és lesznek, csak azok hasznosításához össztársadalmi/emberiességi összefogásra lenne szükségünk, ez pedig úgy néz ki, nem működik a modern, istentelen világban... A JóIsten mintha csak fel akarná hívni magára (mint Végtelenre) a figyelmet a megújuló energiaforrások (szél, napfény) által is, de a Végtelent kevesek látják meg a végesben, a megújulóban... Ugyanakkor a hatalmasok jól tudják, hogy a "végtelen-tudatú"/hívő embert sokkal nehezebb manipulálni, mint az anyagvilágba süllyedt véges-tudatút...
Ezért a véges-tudatú embert, a végessel befolyásolják. Mit jelent ez a gyakorlatban? Futamidőt(!), jól behatárolható hasznot az egyik embernek, s függőséget a másiknak - jóllehet mindketten véges teremtményei az Istennek. Érdekes, hogy a középkorban a katolikus egyház tiltotta a kamatra történő kölcsönadást, mert teológiailag úgy értelmezte, hogy ilyenkor az idő "dolgozik", az pedig nem az emberé, hanem az Istené... az persze másik kérdés, hogy ennek ellenére virágzott az uzsora-kölcsön.
Mi hozhatna változást? Csakis a szemléletváltás! Azaz a véges teremtményi embernek be kellene látnia, hogy Isten nélkül "nem megy/nem működik" az élet. Az élet nem pénz-alapú, hanem kegyelem-alapú, s jó hogy így lett megteremtve a világ! Eladdig, amíg érdekekben, s nem közösségben, teremtettségi egységben/harmóniában gondolkodunk, menetelünk nemcsak a testi pusztulás, de a lelki kárhozat szakadéka felé is.
Az ószövetségi zárt, egy nemzetre korlátozodó élet-szabályozó törvényei egyetemesen nem oldottak/oldanak meg semmit - a zsidó vallás éppen ezért törzsi-népi-nemzeti jellegéből (Bibliai megfogalmazás: Ábrahám, Izsák Jákób Istene, Seregek URa - tehát mindig valakik ellen deklarált önazonossággal van dolgunk) fakadóan nem lehet világvallás... (A világvallás ugyanis azért világ-vallás, mert mindenki felé nyitott, s integratív.)
Világunk folyamatosan a megoldás/megváltás után kiált és sóvárogva várja az "istenfiak" megjelenését! A megoldás soha nem a pénz, s a spekulációs kölcsön, hanem az Isten szeretetére (Krisztus) alapozott életvezetés. Ha ez jut(na) érvényre, akkor más lesz/lenne a világ, mert akkor Isten országa (már) itt lenne közöttünk. S ahol, akik között "történik" a krisztusi szeretet, ott már el(is)közelgett az Isten országa és közöttük/bennük lakozik az Isten...
Fény...
A mai nap imádsága:
URam!
Te vagy az éltető Fény, a Világosság. Add, hogy Fényedből rám eső
néhány sugarat méltón hordozhassam, s hogy kegyelmed révén gyümölcsöt
teremhessen életem! Ámen
Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság.
1 Móz 1,3
Meglehetősen emberi elképzelés, hogy a JóIsten a "két kezével" teremtette meg a Mindenséget, ugyanakkor itt a Genezis legelején, talán a civilizáció hajnaláról megőrzött ősrégi történetében - talán még énekelték is(!) - azt a 'zseniális' kezdést olvashatjuk, hogy Isten legelőször a világosságot hozta létre.
Átlag-ember nemigen gondolkodik el a fény fizikáján, hogy az tulajdonképpen emberi szemmel érzékelhető elektromágneses sugárzás. Az, hogy valójában mi is a fény, még mindig kutatják, annyi bizonyos, hogy hullám- és részecsketulajdonságokkal is jellemezhető. A fény tehát szubatomi részecskék "rezgéséből", valószínűség alapján létrejövő hullám -, s így gyakorlatilag minden, amit mi létező anyaginak látunk, tapasztalunk, az egyfajta rezgés... Egyes, ezoterikába belemerülő embertársaink tudni vélik, hogy az ember tudatállapota hat testének rezgéseire, de hogy jól tudják-e vagy sem, azt egyelőre csak az ÚRIsten tudja...
Azt viszont biztonsággal állíthatjuk, hogy a fény a mi földi, emberi életünk elengedhetetlen része. Ha nem lenne fény, akkor nem lennének növények, s akkor nagy valószínűséggel oxigénünk se lenne, s egy élettelen kősivatag lenne az egész Föld. Hála a JóIstennek, hogy van Napunk, ami emberi számítás szerint a világ végezetéig süt jókra és gonoszakra egyaránt, s élteti a növényeket, érleli a csodálatos gyümölcseinket, nemkülönben a kenyérnekvaló gabonát.
Fentiek okán is, kezdettől fogva a fény, a világosság az Isten jelenvalóságára utaló jel volt, a Nap pedig láthatóan is szimbolizálta az Istent magát. Ahogyan a Nap fénye kiapadhatatlan, ugyanúgy az Isten gondviselése sem szűnik meg: éltet, érlel, fenntart, kormányoz. A búzaszemekbe, a szőlőszemekbe 'begyűjtött' fény ott van az úrvacsoránkban is. Aki eszi és issza, annak nemcsak kiteljesedő földi, de örök élete is van! Isten országát pedig nem sötét helynek, hanem mennyei ragyogásúnak véljük, ahol Isten maga "világít".
Isten azt mondta tehát: "Legyen világosság!" Felfoghatatlan csoda ez... Ahogyan az is, ha az ember elméjében kigyullad az építő, felelős értelem gyertyalángja, s a szívében fellobban a szeretet tüze. Tény, hogy ez a világ, ami körbevesz minket az Isten kegyelméből létezik, "van". Az is biztos, hogy mi is vagyunk benne... Az azonban, hogy mivé válunk benne, az egyedül a mi önkéntes választásunkon múlik: Az, hogy fogadjuk-e a Világosság Atyjától alászálló ajándékokat vagy sem - mindenkinek a saját "bölcsességére" van bízva...
Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság.
1 Móz 1,3
Meglehetősen emberi elképzelés, hogy a JóIsten a "két kezével" teremtette meg a Mindenséget, ugyanakkor itt a Genezis legelején, talán a civilizáció hajnaláról megőrzött ősrégi történetében - talán még énekelték is(!) - azt a 'zseniális' kezdést olvashatjuk, hogy Isten legelőször a világosságot hozta létre.
Átlag-ember nemigen gondolkodik el a fény fizikáján, hogy az tulajdonképpen emberi szemmel érzékelhető elektromágneses sugárzás. Az, hogy valójában mi is a fény, még mindig kutatják, annyi bizonyos, hogy hullám- és részecsketulajdonságokkal is jellemezhető. A fény tehát szubatomi részecskék "rezgéséből", valószínűség alapján létrejövő hullám -, s így gyakorlatilag minden, amit mi létező anyaginak látunk, tapasztalunk, az egyfajta rezgés... Egyes, ezoterikába belemerülő embertársaink tudni vélik, hogy az ember tudatállapota hat testének rezgéseire, de hogy jól tudják-e vagy sem, azt egyelőre csak az ÚRIsten tudja...
Azt viszont biztonsággal állíthatjuk, hogy a fény a mi földi, emberi életünk elengedhetetlen része. Ha nem lenne fény, akkor nem lennének növények, s akkor nagy valószínűséggel oxigénünk se lenne, s egy élettelen kősivatag lenne az egész Föld. Hála a JóIstennek, hogy van Napunk, ami emberi számítás szerint a világ végezetéig süt jókra és gonoszakra egyaránt, s élteti a növényeket, érleli a csodálatos gyümölcseinket, nemkülönben a kenyérnekvaló gabonát.
Fentiek okán is, kezdettől fogva a fény, a világosság az Isten jelenvalóságára utaló jel volt, a Nap pedig láthatóan is szimbolizálta az Istent magát. Ahogyan a Nap fénye kiapadhatatlan, ugyanúgy az Isten gondviselése sem szűnik meg: éltet, érlel, fenntart, kormányoz. A búzaszemekbe, a szőlőszemekbe 'begyűjtött' fény ott van az úrvacsoránkban is. Aki eszi és issza, annak nemcsak kiteljesedő földi, de örök élete is van! Isten országát pedig nem sötét helynek, hanem mennyei ragyogásúnak véljük, ahol Isten maga "világít".
Isten azt mondta tehát: "Legyen világosság!" Felfoghatatlan csoda ez... Ahogyan az is, ha az ember elméjében kigyullad az építő, felelős értelem gyertyalángja, s a szívében fellobban a szeretet tüze. Tény, hogy ez a világ, ami körbevesz minket az Isten kegyelméből létezik, "van". Az is biztos, hogy mi is vagyunk benne... Az azonban, hogy mivé válunk benne, az egyedül a mi önkéntes választásunkon múlik: Az, hogy fogadjuk-e a Világosság Atyjától alászálló ajándékokat vagy sem - mindenkinek a saját "bölcsességére" van bízva...
Hagyomány...
A mai nap imádsága:
Uram! Éltess Lelked által, hogy életemmel élhessek másokért! Ámen.
Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok.
2 Thessz 2,15
A hagyományát vesztett, vagy azt folyamatosan elveszítő ember különösen is vonzódik a tradíciókhoz. Ha teheti, távoli tájak egzotikus világát is felkeresi, hogy keresse-kutassa, megismerje azt, ami neki már nincs. Miért ennyire fontos a tradíció? Egyszerűen szép szokás csupán, melynek ápolása segít megtalálni a lélek nyugalmát? A kérdés nem teoretikus, nagyon is gyakorlati: faluvá zsugorodott világunkban egyre erősödik a nacionalizmus - pozitív, s negatív irányba egyaránt(!) -, a tradiciók iránti vonzalom növekszik, s jól látszik, hogy nem egyszerűen csak divatjelenségről van szó.
A hagyomány nem csak azért fontos, mert nélkülke nincs kultúra, sokkal fontosabb benne, hogy hidat alkot a múltba, a távolabbiba is, s segít megtalálni életünk legfontosabbikát: önazonosságunkat. Identitásnak mondják ezt, azaz amivel legbensőbb "énünk" azonosulni tud. Ennek az azonosságtudatnak az egyik legfontosabb építőeleme a nyelv. Ezért nagyon fontos az anyanyelv oktatása! Ha ezt elhanyagoljuk, akkor nemcsak egyszerűsödik s kopik a nyelv, de lassan halványul az identitás is... s idővel az ilyen embert úgy lehet majd (meg)vezetni, ahogyan a pillanatnyi "vezetői" érdek azt kívánja. Az ilyen embert nemcsak az üres politikai ígéretek tévesztik meg, de személyes kapcsolataiban is "hátrányt" szenved. Igen sokszor ebből a csoportból kerülnek ki az önbecsülésükkel kínlódó férfiak és nők.
A tradíció nemcsak nyelvben, hanem öltözködésben is megnyilvánul. (Régen persze jobban, mint ma.) Az pedig nyilvánvalóan mutatja, hogy kinek milyen a hagyomány-háttere, hogy milyen cselekedeteket "ölt magára". Az értékcentrikus vagy értéktagadó cselekedetek világosan jelzik, kinek milyen volt a családi háttere, ki milyen kultúrából érkezett el oda, ahol éppen él, s mozog. A világ jelenlegi (egyik) legnagyobb problémája az integráció. Hogyan lehetséges beleilleszkedni egy adott kultúrába a más kultúrában felnövekedett embernek. Itt persze nagyon gyakran azt is kultúrának tekintik, ami nem az, hanem egyszerűen csak lustaság, nemtörődömség, antiszociális magatartás...
Pál "hagyománya" nem a zsidó kultúra propagálása, hanem a Krisztus ismeretének a továbbadása. Annak a Krisztusénak, aki legyőzte a halált... Nemcsak Pál, mindenki számára ez a központi kérdés! A halállal való szembesülés nem ésszerűtlen halálkultusz - ahogyan azt felületes értelmezői és elutasítói közhelyszerűen gondolják -, hanem egyfajta lelki gyakorlat, amely lehetővé teszi, hogy ne ragaszkodjunk, annyira, az anyagi dolgokhoz.
Hogyan kerülhetünk el számtalan csapást és veszélyt, hogyan tarthatjuk távol magunkat a betegségektől és a balsorstól, mikor leszünk képesek a hűség és a gyermeki kötelesség útja szerint élni, sőt mi több, hogyan élvezhetjük az életet. Hogyan válhatunk nagyszerű személyiségekké, aki sok csodálatraméltó tulajdonsággal rendelkezik? Úgy, hogy mindenekelőtt azt a tényt kell észben tartanunk, éjjel és nappal, Újév reggelétől, amikor felemeljük evőeszközünket, hogy elfogyasszuk reggelinket, egészen az év utolsó éjszakájáig, amikor elkészítjük éves elszámolásunkat, hogy meg kell halnunk: Vissza kell térnünk oda, ahonnan jöttünk, az Istenhez, s számot kell adnunk majd mindenről, amit ebben a testben szóltunk, cselekedtünk és mulasztottunk...
Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok.
2 Thessz 2,15
A hagyományát vesztett, vagy azt folyamatosan elveszítő ember különösen is vonzódik a tradíciókhoz. Ha teheti, távoli tájak egzotikus világát is felkeresi, hogy keresse-kutassa, megismerje azt, ami neki már nincs. Miért ennyire fontos a tradíció? Egyszerűen szép szokás csupán, melynek ápolása segít megtalálni a lélek nyugalmát? A kérdés nem teoretikus, nagyon is gyakorlati: faluvá zsugorodott világunkban egyre erősödik a nacionalizmus - pozitív, s negatív irányba egyaránt(!) -, a tradiciók iránti vonzalom növekszik, s jól látszik, hogy nem egyszerűen csak divatjelenségről van szó.
A hagyomány nem csak azért fontos, mert nélkülke nincs kultúra, sokkal fontosabb benne, hogy hidat alkot a múltba, a távolabbiba is, s segít megtalálni életünk legfontosabbikát: önazonosságunkat. Identitásnak mondják ezt, azaz amivel legbensőbb "énünk" azonosulni tud. Ennek az azonosságtudatnak az egyik legfontosabb építőeleme a nyelv. Ezért nagyon fontos az anyanyelv oktatása! Ha ezt elhanyagoljuk, akkor nemcsak egyszerűsödik s kopik a nyelv, de lassan halványul az identitás is... s idővel az ilyen embert úgy lehet majd (meg)vezetni, ahogyan a pillanatnyi "vezetői" érdek azt kívánja. Az ilyen embert nemcsak az üres politikai ígéretek tévesztik meg, de személyes kapcsolataiban is "hátrányt" szenved. Igen sokszor ebből a csoportból kerülnek ki az önbecsülésükkel kínlódó férfiak és nők.
A tradíció nemcsak nyelvben, hanem öltözködésben is megnyilvánul. (Régen persze jobban, mint ma.) Az pedig nyilvánvalóan mutatja, hogy kinek milyen a hagyomány-háttere, hogy milyen cselekedeteket "ölt magára". Az értékcentrikus vagy értéktagadó cselekedetek világosan jelzik, kinek milyen volt a családi háttere, ki milyen kultúrából érkezett el oda, ahol éppen él, s mozog. A világ jelenlegi (egyik) legnagyobb problémája az integráció. Hogyan lehetséges beleilleszkedni egy adott kultúrába a más kultúrában felnövekedett embernek. Itt persze nagyon gyakran azt is kultúrának tekintik, ami nem az, hanem egyszerűen csak lustaság, nemtörődömség, antiszociális magatartás...
Pál "hagyománya" nem a zsidó kultúra propagálása, hanem a Krisztus ismeretének a továbbadása. Annak a Krisztusénak, aki legyőzte a halált... Nemcsak Pál, mindenki számára ez a központi kérdés! A halállal való szembesülés nem ésszerűtlen halálkultusz - ahogyan azt felületes értelmezői és elutasítói közhelyszerűen gondolják -, hanem egyfajta lelki gyakorlat, amely lehetővé teszi, hogy ne ragaszkodjunk, annyira, az anyagi dolgokhoz.
Hogyan kerülhetünk el számtalan csapást és veszélyt, hogyan tarthatjuk távol magunkat a betegségektől és a balsorstól, mikor leszünk képesek a hűség és a gyermeki kötelesség útja szerint élni, sőt mi több, hogyan élvezhetjük az életet. Hogyan válhatunk nagyszerű személyiségekké, aki sok csodálatraméltó tulajdonsággal rendelkezik? Úgy, hogy mindenekelőtt azt a tényt kell észben tartanunk, éjjel és nappal, Újév reggelétől, amikor felemeljük evőeszközünket, hogy elfogyasszuk reggelinket, egészen az év utolsó éjszakájáig, amikor elkészítjük éves elszámolásunkat, hogy meg kell halnunk: Vissza kell térnünk oda, ahonnan jöttünk, az Istenhez, s számot kell adnunk majd mindenről, amit ebben a testben szóltunk, cselekedtünk és mulasztottunk...
Isten haragja...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne hozzak elhamarkodott ítéleteket, s add hogy készséges legyek mindig a jóra! Ámen
URam, ne feddj meg haragodban, ne ostorozz indulatodban!
Zsolt 6,2
Évezredeken
át hitte az ember, hogy a nemegyszer pusztító természeti jelenségek
mögött Isten haragja, bosszúállása húzódik meg. Legalább is mi modern
emberek ezt most így hisszük, bár egyszer talán kiderül, hogy a régiek
mégsem voltak annyira korlátoltak, mint ahogyan azt korunk
íróasztaltudósai közül sokan tudni vélik. Az viszont nem feltevés, hanem
szinte naponkénti megtapasztalás, hogy sok ember istenképében a rossz, a
baj, a kellemetlenség vagy a tragédia Isten büntetéseként
"realizálódik"...
Mindenki
ismeri a mondást: "Isten nem ver bottal". Valóban. Éppen ezért, ez így
jobban is fáj nekünk, mert a körülmények szorítását, az esetleges
sors-ütközéseinket, életvezetésünkkel összefüggő súrlódásainkat,
nemegyszer lelki horzsolásainkat olykor mi magunk is Isten közvetlen
beavatkozásának tekintjük, holott "csak" Isten törvényeinek
életmódunkkal kapcsolatban megnyilvánuló "lelki-gravitációs
eseményekről" van szó: Vétünk egy hibát, elkövetünk valami rosszat, s ha
nem korrigáljuk azonnal, akkor jön a következmény. Általában úgy van
ez, minél később döbbenünk rá, hogy javítanunk kellene a helyzetünkön,
annál nagyobb a "káresemény", s annál kisebb az esély a jóvátételre.
Furcsa,
de igaz meglátás, hogy általában nagyobb bennünk a készség arra, hogy
korlátozzuk Isten jó törvényeinek hatáskörét, mintsem hogy változtassunk
önmagunk elképzélesein, életvezetési szokásainkon! Az élettől kapott
"pofonjaink" az esetek túlnyomó részében nem Isten kijózanító
pedagógiájának a része, hanem cselekedeteink következménye. Ha nem a
sajátunké, akkor másoké. Mások butaságának, nemtörődömségének,
agresszivitásának, határtalan önzésének és bírvágyának láncolataiból
állnak össze aztán olyan események, melyek tragédiákhoz vezetnek, amiket
aztán maradéktalanul feldolgozni egy életen át sem lehetséges.
Isten
a szeretet Istene, az emberek mégis akkor emlegetik Őt, ha baj van, ha
segítségre szorulnak. Úgy általában nem "beszélgetnek" Vele, de ha
kellemetlenség, baj éri őket, akkor rögtön készek egy kiadós
perlekedésre: "Mi az, hogy Isten ezt vagy azt megengedi? Hogy képzeli az
Isten ezt vagy azt?" Az igazság az, hogy ezek a számonkérő gondolatok
mind-mind emberi elképzeléseken alapulnak! Emberiek, szánalmasak,
földhözragadt elképzelések, melyeket bármennyire is kiszínez az emberi
elme, azok mindig is emberiek maradnak... Így jutunk el aztán oda, hogy
egy-egy vallásos kultúra vagy azon belül egy-egy irányzat
"agyon-antropomorfizált istenképet" közvetít, melyhez közelíteni, melyet
megismerni az élet magasabb értelmét kereső átlag-embernek már
gyakorlatilag semmi kedve sincs...
Magányosokért, szenvedőkért.
A mai nap imádsága:
Urunk, add nekünk Szentlelkedet! Ámen.
Gondolj ránk, Uram! Ne bontsd fel a velünk kötött szövetséget! Jer 14,21
Sokan akkor csukják be a Bibliát, amikor "nehéz szakaszhoz" érnek. A Biblia helyes megértésével a teológia tudománya foglalkozik, mely számtalan segédtudományt állít a maga szolgálatába. Ennek ellenére soha nem tud perfekt választ adni a hit dolgaiban, de segít abban, hogy ki-ki a maga válaszát megtalálja. (Ha tökéletes választ adna, akkor nem lenne szükség, se hitre, se kegyelemre.) Bizony vannak pillanatok, amikor mi is együtt sóhajtunk canterbury Anselmussal: Credo quia, absurdum est! (Hiszem, mert hihetetlen.)
Mit jelent hát az, hogy Krisztus feje az egyháznak? Elsősorban azt, hogy az ő egész földi élete, halála és feltámadása meghatározza az egyház létét és célját. Krisztus a megtestesült Szeretet, ezért az egyházat a szeretet kell hogy iránnyítsa. Ha nem így volt - márpedig a keresztény egyetemes egyházban gyakran volt így -, akkor elfelejtette azt amire Ura rendelte. Fej és törzs össze tartoznak. Ha nem így van, akkor a halálról beszélhetünk. Pál ezért hangsúlyozza különösen is: Krisztus a fej, s ő üdvözíti a testet, azaz a Krisztusban hívők közösségét, az egyházat is. Világosan kell látnunk: Nincs érdemünk abban, hogy Őhozzá kerülhetünk - reménységünk szerint az életünk után. Ha üdvözülünk, az az Ő szeretetének nagyságáért van. Akkor mégis mi értelme van annak hogy "jók legyünk"?
Jónak lenni azt jelenti, feldezem magamban az elmúlhatatlan isteni részt. Megtapasztalom, hogy lelkem is van, s a lelkemnek szüksége van nemcsak a másik lélek megtapasztalására az Istent dicsőítő közösségben, hanem szüksége van az Isten misztikus megtapasztalására is: teremtett világ csodáiban, embervilágban és lelkiismeretben. Tudni azt, hogy Istenhez tartozom - azaz Ő szeret engem - kiváltság. Ez erőt ad az élet megpróbáltatásaiban, ezzel legyőzhető a magány is. Ismert tény: korunk legnagyobb gondja az elmagányosodás. Az áhított amerikai szabadság (szabadosság?) követeli az árát... az USA-ban a kórházi ágyak 70%-a(!) pszichiátriai betegekkel van tele...
Isten az embert közösségre teremtette. Azért, hogy egymásnak segítsenek. Ha egymást kihasználják, uralkodnak egymáson, akkor nem töltik be a Teremtő akaratát... s mivel Isten a világot úgy teremtette meg, hogy mndennek következménye van... ezért a következményeket el kell viselnünk. A megoldás mindig is az Isten "felfedezésében" rejlett, s rejlik ma is. Ennek a "tudásnak" az irracionalitását elfogadva a 21. század elején is reménységgel nézhetünk földi jövőnk elé, ellenkező esetben a magunk formálta kárhozat áldozataivá válunk.
Gondolj ránk, Uram! Ne bontsd fel a velünk kötött szövetséget! Jer 14,21
Sokan akkor csukják be a Bibliát, amikor "nehéz szakaszhoz" érnek. A Biblia helyes megértésével a teológia tudománya foglalkozik, mely számtalan segédtudományt állít a maga szolgálatába. Ennek ellenére soha nem tud perfekt választ adni a hit dolgaiban, de segít abban, hogy ki-ki a maga válaszát megtalálja. (Ha tökéletes választ adna, akkor nem lenne szükség, se hitre, se kegyelemre.) Bizony vannak pillanatok, amikor mi is együtt sóhajtunk canterbury Anselmussal: Credo quia, absurdum est! (Hiszem, mert hihetetlen.)
Mit jelent hát az, hogy Krisztus feje az egyháznak? Elsősorban azt, hogy az ő egész földi élete, halála és feltámadása meghatározza az egyház létét és célját. Krisztus a megtestesült Szeretet, ezért az egyházat a szeretet kell hogy iránnyítsa. Ha nem így volt - márpedig a keresztény egyetemes egyházban gyakran volt így -, akkor elfelejtette azt amire Ura rendelte. Fej és törzs össze tartoznak. Ha nem így van, akkor a halálról beszélhetünk. Pál ezért hangsúlyozza különösen is: Krisztus a fej, s ő üdvözíti a testet, azaz a Krisztusban hívők közösségét, az egyházat is. Világosan kell látnunk: Nincs érdemünk abban, hogy Őhozzá kerülhetünk - reménységünk szerint az életünk után. Ha üdvözülünk, az az Ő szeretetének nagyságáért van. Akkor mégis mi értelme van annak hogy "jók legyünk"?
Jónak lenni azt jelenti, feldezem magamban az elmúlhatatlan isteni részt. Megtapasztalom, hogy lelkem is van, s a lelkemnek szüksége van nemcsak a másik lélek megtapasztalására az Istent dicsőítő közösségben, hanem szüksége van az Isten misztikus megtapasztalására is: teremtett világ csodáiban, embervilágban és lelkiismeretben. Tudni azt, hogy Istenhez tartozom - azaz Ő szeret engem - kiváltság. Ez erőt ad az élet megpróbáltatásaiban, ezzel legyőzhető a magány is. Ismert tény: korunk legnagyobb gondja az elmagányosodás. Az áhított amerikai szabadság (szabadosság?) követeli az árát... az USA-ban a kórházi ágyak 70%-a(!) pszichiátriai betegekkel van tele...
Isten az embert közösségre teremtette. Azért, hogy egymásnak segítsenek. Ha egymást kihasználják, uralkodnak egymáson, akkor nem töltik be a Teremtő akaratát... s mivel Isten a világot úgy teremtette meg, hogy mndennek következménye van... ezért a következményeket el kell viselnünk. A megoldás mindig is az Isten "felfedezésében" rejlett, s rejlik ma is. Ennek a "tudásnak" az irracionalitását elfogadva a 21. század elején is reménységgel nézhetünk földi jövőnk elé, ellenkező esetben a magunk formálta kárhozat áldozataivá válunk.
Megvallás...
A mai nap imádsága:
Uram! Tedd nyitottá szívemet, s hallóvá fülemet! Ámen
Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.
Jakab 5,16
A Jakab levél nem tárgyal részletesen "megigazulástant", mint Pál teszi azt leveleiben, de éppen praktikus tanácsaival emelte magát a Jakab-levél az Újszövetség könyvei közé. Luther, aki "szalma levélnek" is nevezi, annak sok emberi rendelkezései miatt, melyek a végső tűzben elégnek, mégis sokat gondolkodott a wittenbergi professzortársaival arról, nem kellene-e a gyónást harmadik szentségnek megtenni, elfogadni. Mivel a Szentírás csak két üdvösségre vezérlő eszközről beszél - keresztség és úrvacsora -, végül is elhagyták a felvetést. Luther azonban később megjegyzi: "Az evangélium negyedik megjelenési formája a testvéri beszélgetés." S mi a testvéri beszélgetés, ha nem a gyónás?
Miért olyan fontos a gyónás? Azért, mert a léleknek beszélnie kell! Társadalmunk azért ennyire beteg, mert a lélek nem beszél. Nincs se feleség, se férj, se édesanya vagy édesapa, testvér vagy barát, aki előtt őszintén megnyílva, mintegy Istennek megvallva el-, s kibeszéle egyik lélek a másiknak az őt terhelő bűneiket. Relativizálni ugyan lehet a bűnt, de az attól még bűn marad. Lehet büszke érdemmé megtenni a természet rendjétől eltérő másságot, az attól még Isten teremtettsége elleni vétek. Se deklaráció, sem elhatárolódás nem segít a tényen: Isten a világot a rend egységében teremtette meg, s aki eltér ettől a rendtől, az tulajdonképpen magát bünteti: Lelkiismeretfurdalásaival, kételkedésével, bűnei cipelésével...
A tiszta beszéd, az értelmes szó, gyógyító hatalom. Ezt a hatalmat használja a pedagógus és a pszichológus, a gyerekét nevelő szülő, a nyáját terelgető lelkipásztor is - jobb esetben. A szó hatalmával természetesen lehet élni, s visszaélni. Az igazságot azonban nem lehet átírni, mert az igazság van, csak a hazugságot találják ki. A német közmondás szerint "Lügen haben kurze Beine", azaz a hazugságnak rövidek a lábai, a magyar nyelv a sánta kutyával példálódzik...
Hazudni csak másoknak vagy önmagunknak tudunk, az Istennek soha. Istennek megvallani terheinket az életszentségünk része. Olyan találkozás ez, amit akkor él át az ember, amikor Isten jelenléte nyilvánvaló egy másik ember teremtettségbéli istenképűsége okán. Ilyen hiteles, szent embert találni, akinek úgy mondhatok el mindent, mintha Isten fülébe súgnám azt... nos, ez valóban nem könnyű. A kérdés azonban nem az, hogy hol vannak ezek az emberek, hanem az, hogy én magam hogyan válhatok ilyen istenképű, a Teremtő Szentségét hordozó emberré... enyéim között, s a világban.
Uram! Tedd nyitottá szívemet, s hallóvá fülemet! Ámen
Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.
Jakab 5,16
A Jakab levél nem tárgyal részletesen "megigazulástant", mint Pál teszi azt leveleiben, de éppen praktikus tanácsaival emelte magát a Jakab-levél az Újszövetség könyvei közé. Luther, aki "szalma levélnek" is nevezi, annak sok emberi rendelkezései miatt, melyek a végső tűzben elégnek, mégis sokat gondolkodott a wittenbergi professzortársaival arról, nem kellene-e a gyónást harmadik szentségnek megtenni, elfogadni. Mivel a Szentírás csak két üdvösségre vezérlő eszközről beszél - keresztség és úrvacsora -, végül is elhagyták a felvetést. Luther azonban később megjegyzi: "Az evangélium negyedik megjelenési formája a testvéri beszélgetés." S mi a testvéri beszélgetés, ha nem a gyónás?
Miért olyan fontos a gyónás? Azért, mert a léleknek beszélnie kell! Társadalmunk azért ennyire beteg, mert a lélek nem beszél. Nincs se feleség, se férj, se édesanya vagy édesapa, testvér vagy barát, aki előtt őszintén megnyílva, mintegy Istennek megvallva el-, s kibeszéle egyik lélek a másiknak az őt terhelő bűneiket. Relativizálni ugyan lehet a bűnt, de az attól még bűn marad. Lehet büszke érdemmé megtenni a természet rendjétől eltérő másságot, az attól még Isten teremtettsége elleni vétek. Se deklaráció, sem elhatárolódás nem segít a tényen: Isten a világot a rend egységében teremtette meg, s aki eltér ettől a rendtől, az tulajdonképpen magát bünteti: Lelkiismeretfurdalásaival, kételkedésével, bűnei cipelésével...
A tiszta beszéd, az értelmes szó, gyógyító hatalom. Ezt a hatalmat használja a pedagógus és a pszichológus, a gyerekét nevelő szülő, a nyáját terelgető lelkipásztor is - jobb esetben. A szó hatalmával természetesen lehet élni, s visszaélni. Az igazságot azonban nem lehet átírni, mert az igazság van, csak a hazugságot találják ki. A német közmondás szerint "Lügen haben kurze Beine", azaz a hazugságnak rövidek a lábai, a magyar nyelv a sánta kutyával példálódzik...
Hazudni csak másoknak vagy önmagunknak tudunk, az Istennek soha. Istennek megvallani terheinket az életszentségünk része. Olyan találkozás ez, amit akkor él át az ember, amikor Isten jelenléte nyilvánvaló egy másik ember teremtettségbéli istenképűsége okán. Ilyen hiteles, szent embert találni, akinek úgy mondhatok el mindent, mintha Isten fülébe súgnám azt... nos, ez valóban nem könnyű. A kérdés azonban nem az, hogy hol vannak ezek az emberek, hanem az, hogy én magam hogyan válhatok ilyen istenképű, a Teremtő Szentségét hordozó emberré... enyéim között, s a világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése