Egység...

A mai nap imádsága:

Uram! Adj békességet a lelkembe, hogy békében tudjak élni másokkal! Ámen

A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt.

ApCsel 4,32

Amikor néhány az élet realitását figyelmen kívül hagyó testvérünk az elérhetetlen eszményi közösségről ábrándozik az Egyházban vagy éppen egyházközségi szinten - gyakran mondogatjuk: "Hja, az apostolok kora rég lejárt!". Jóllehet igen szép és kívánatos az egység, de az ember történelme - amióta élünk/vagyunk ezen a Föld nevű csodálatos bolygón - gyakorlatilag arról szólt, hogy folyamatosan igyekszünk egységet teremteni másokkal, de sajnos eleddig a teljes siker eddig nem köszöntött ránk...

Az első keresztények közösségét gyakran emlegették még a vulgár-kommunisták is együttélési "ősmintának" - igaz, az ő materilista világnézetük a JóIstent ebből kizárta. Márpedig eszmény(közel)i közösség Isten nélkül nem létezik! Hiába minden szabály és tiltás, a bűn (azaz a hiba) életünk velejárója, hiszen bűn nemcsak a rossz megcselekvése, a jó elmulasztása is az... Így aztán hiába a kooperáció - ami nélkül persze nincs közösségi élet - de ez még mindig kevés a lehetséges humán-harmóniához szükség van a közösség életében a kiegyenlítődésre, azaz a megbocsájtásra is. "Tévedni emberi dolog, megbocsátani isteni" - ahogy a szólásból ismerjük. S ki az, aki ne érezte volna már lelki mélypontján életében legalább egyszer, egy rövid pillanatra azt a keserű érzést, ami olykor kimondatja velünk: "Ha Isten meg is bocsájt - én soha!"...

Egy biztos, aki az eszményi közösséget keresi, az leginkább a szerzetesi közösségben találhatja ezt meg. Aki azonban párkapcsolatban, családban, a hétköznapok szünetnélküli egzisztenciális harcában akarva-nemakarva résztvesz, s nem a világtól elzárt kolostori falak viszonylagos védelmét élvezve éli életét, az jól tudja: a konfliktusok kikerülhetetlenek, hiszen a főnök, a munkatárs, a szomszéd nem biztos hogy "testvér az Úrban", sőt olykor még az alapvető emberi normáktól is eltér... Ilyenkor kikerülhetetlen az igenek és nemek kimondása, amely bizony gyakran kírízist idéznek elő. S ha nincs megoldás a kiegyenlítődésre, a konszolidációra, akkor marad a bírósági út az érdekek érvényesítésére...

Addig talán nem is volt gond az Egyházban, amíg Jézus közeli visszajövetelében hittek az emberek, de ahogyan ez egyre késett, s szükségszerű volt berendezkednie a jézus-közösségeknek hosszab-távra is, előjöttek a hatalmi kérdések, s intézményi keretek szorították azt, aminek evangéliuminak és szabadnak kellett volna maradnia. Mit kezdjünk akkor ezzel az igével? Nos, az irányát mindenféleképpen el kell fogadnunk! Földünk ugyanis mindannyiunké, beleértve a jövő generációit is! Egy ENSZ-felmérés szerint - amit néhány éve a japánok készítettek el - ha a Föld lakosságát 100-nak vesszük, akkor egy ember kezében van a pénz, a vagyon, az összes természeti kincs 99%-a, s a többi 99 osztozni kényszerül azon az 1%-on... A kérdés tehát meglehetősen időszerű: Ha Isten mindenkit egyformán szeret - márpedig az evangéliumból ez világlik ki, akkor meddig tartható fenn ez az igazságtalanság? Lehet, hogy Isten nem is késik annyira válasszal, mint gondolnánk?

Félelmeink...

A mai nap imádsága:

URam! Adj nekem bátorságot, hogy szembenézzek a valósággal, s Veled együtt győzedelmeskedjek félelmeimen! Ámen

Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.

2 Tim 1,7

Isten az embert "nem sokkal tette kisebbé az angyaloknál..." Szeretetből szabadságra és méltóságra teremtett minket, ezért nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem keltése! (Jól tudják/érzik ezt azok, akik gátlástalanul uralkodni akarnak az emberek felett.) Aki félelemben él, azt könnyű manipulálni, s minél nagyobb ez a félelem, annál kisebb ígéretekkel lehet őt irányítani. Aki félelemben tart, az magát igyekszik mindig az elérhetetlenség, a megközelíthetetlenség, az érinthetetlenség félisteni pozíciójában tartani, hiszen minél távolabb van a türannosz a megfélemlített embertől, annál fenyegetőbbnek érzi az elnyomott az őt korlátozó erő birtokosát. Ezért, aki felbátorodik, s közelebb megy félelmei okához, aki felismeri az elnyomó erő tulajdonosát, az a közelítés közben rádöbben, hogy a félelem fordított arányban van a távolsággal, s ha egészen közel megy az eredeti okokhoz, azok szinte jelentéktelenné zsugorodnak, s kiderül az is, hogy valójában mennyire gyenge az, aki az erőszak, a hatalom páncélja mögé bújik...

Az ismeretlen persze mindig ijesztő, és szorongást kelt bennünk, mert amit nem ismerünk, arról képzelődünk. Embervoltunkból fakad, hogy a képzeletünket nem kötik reális határok. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a jelentéktelent mértéktelenül felnagyítsuk, minek következtében a szorongás csak növekszik bennünk. Ez ellen nincs más védekezés, csak ha nagy elszántsággal/hittel a valóságban éljük át azokat a helyzeteket, amelyektől félünk. (Az átélés és a megismerés a reális szintre szállítja le a túlértékelt eseményeket; s a félelmek kötelei melyek gúzsba kötötték a nappalokat és az éjszakákat foszladozni kezdenek.) Egyedül megtenni ezt nagyon nehéz, ehhez kell az Isten, de "ha Ő velünk, akkor ki (vagy mi) ellenünk", ahogyan énekeljük evangélikus himnuszunkban.

A többi élőlényhez viszonyítva az a specifikusan emberi bennünk, hogy személyiségek vagyunk, képesek vagyunk önmagunkat megismerni, birtokolhatjuk az "Én" különleges élményét. Tulajdonképpen ebből fakad emberi méltóságunk. A félelmek azonban meggátolnak abban, hogy önmagunk legyünk. Sokszor már addig sem jutunk el, hogy őszintén és bátran megismerjük belső valóságunkat, igényeinket. Máskor meg - noha jól tudjuk, hogy milyenek vagyunk és mire vágyunk - nem merünk ennek megfelelően élni. Az önmagának hazudó, környezetének folyton hamis szerepeket játszó ember mindig megalázott lény. Éppen ezért lelki bajaink legnagyobb része a gyávaságunkból fakad, nem merünk szembenézni a valósággal, s azt hisszük, hogy a természetellenes a normális, jóllehet a józanságból fakadó szemlélet ad belső tartást és emberi méltóságot.

Egy betegség akkor nem fertőz, ha erős az immunrendszerünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem leheljük be a baktériumokat, hanem azt, hogy nem leszünk tőlük betegek. Nem kerülünk a hatásuk alá. Minden 'kívülről' jövőhöz egy 'benső' ráhangoltság is kell... "Nem az a tisztátalan, ami a szájon át megy be, hanem, az, ami a szájon jön ki" - mondja Jézus URunk. Aki lelkében a Lélek vesz lakozást, az az ember erős, nem lehet megingatni. Ezért az igazi háborúság mindig önmagunkban zajlik, aki lelkileg valóban rendben van - azaz békessége van -, azt kívülről nem lehet megzavarni.

Ahogyan az érzelmeink nem állandó hőfokúak, a hitünk se állandó intenzitású. A statikus-hit az olyan, mint az állóvíz, egy idő után megposhad... Az érzelmeink "élnek", természetes lüktetésük, apályuk és dagályuk van - ahogyan a dinamikus hitnek is. Elhordozni a terheket csak így vagyunk képesek - s a JóIsten jól tudja ezt -, éppen ezért nem terhel minket erőnkön felül. Az a hitben "felnőtt" ember, aki el tudja viselni érzelmeinek sokféleségét és hitének olykori, látszólagos és valódi ellentmondásait is, hiszen a hitélet alapvető mozgatóereje az ellentétek harca. Lelkünkben ellentétes vágyak és igények, ellentétes érzelmek, ösztönök, ellentétes vélekedések élnek együtt. Biztonságot is akarunk, de a kaland szabadságát is. Őrizzük megszokott útjainkat, de változni is akarunk. A bűn foglyaivá csak akkor válunk, ha úgy véljük, rajtunk már nem tud segíteni, talán a JóIsten se... Aki félelmeit elhazudja, s nem vallja meg Teremtőjének, az nehezen, alig vagy egyáltalán nem tudja egyensúlyban tartani se belső ellentmondásait, se hitének irányát, de aki őszintén megvallja, hogy Istenre szorul mindenben, az megtalálja belső és külső harmóniáját is...

Ítélet...

    A mai nap imádsága:

    Uram! Könnyelműen ítélkezem mások felett, pedig nem akarom. Kérlek Téged, vedd el tőlem a könnyelmű ítélkezés lelkületét, s ajándékozz meg a segítés készségével, hogy egykoron célba érhessek! Ámen.

Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat.

2 Kor 5,10

A keresztény kultúrkör legcsodálatosabb alkotásai biblikus ihletettségűek. Számtalan formában-színben álmodták már meg Jézus földi életútjának állomásait, melyek emlékeztetnek a mi életünk fontos eseményeire is. Ezek közül az utolsó - ami még földi vonatkozású -, s a legtitokzatosabb: maga a halál. El sem tudjuk képzelni, hogy aki még az egyik pillanatban élt és mozgott, beszélt hozzánk, velünk volt és símogatott, az a következő pillanatban már nem él, s földi porhüvelye ott fekszik mellettünk mozdulatlanul. Az az ember, aki egy kicsit is elgondolkodott az életen és saját életén is, s belátta, hogy egyszer ő lesz a másik oldalon, az nem tudja elfogadni saját létének örökös mozdulatlanságát - s hinni akar az örök életben...

Alapvető krisztusi, óegyházi tanítás, hogy ugyan mindenki feltámad, de nem mindenki az üdvösségre, lesznek olyanok is, akik kárhozatukra ébrednek. (Ezt nevezi a Szentírás második halálnak.) Mégis sok modernkori teológus vallja azt a nézetet, hogy az Isten Végtelen Szeretete végül mindent elfedez, s nem is lesz szükség a kárhozat helyére, hiszen mindenki Istennél lesz, örömben és békességben... Nagy valószínűséggel állíthatjuk: ez nem így lesz! Hogy ténylegesen hogyan is - nos, arra nézve bátor elképzelések vannak, melyek értelmezhetősége és érvényessége bátorságuk nagyságával fordítottan arányos.

Ha a Biblia "fő csapás-irányát", azaz tanúbizonyosságait vesszük alapul, akkor gyorsan kiderül: Van örök élet, s bizony van kárhozat is. A "pokol" bizonyára nem olyan, mint ahogyan azt a vicclapok karikatúráiból ismerjük, de a békétlen lelkek - s vannak ilyenek, nem is kevesen - soha nem férnek meg a békés lelkületűekkel. Ahogyan fény és árnyék, tűz és víz különbözik, ugyanígy van két lehetőség az Istennel kapcsolatban is: Vele vagy Nélküle - istenes, vagy istentelen.

Azt, hogy Vele lehetünk vagy sem - a Biblia tanúsága szerint - életünk milyensége határozza meg. Elsősorban nem az önmagunkkal való viszonyunk a döntő - Ki az, aki elégedett lenne önmagával? -, hanem az embertársainkkal való kapcsolatunk. Cselekedjük-e a jót, szóljuk-e az élet igazságait (Istennel és emberekkel kapcsolatban) vagy csak önigazoló jócselekedeteket kreálunk, s papagájként szajkózzuk mások vélt igazságait, hitbuzgó, jó propagandistaként?

Magunkat lehet becsapni - akár egy egész életen át is -, de az Istent soha. Az Isten megnyilvánul, kinyilvánítja magát életünkben jónéhány alkalommal, s olyankor nem lenne szabad válasz nélkül hagynunk az a Teremtő Erőt, Aki kegyelmével hozzánk hajol... Mégis sokan vannak, akik nem válaszolnak a Lélek hívó hangjára. Talán ezért mondja Jézus Urunk: "Jutalmukat jók én gonoszok már itt a földön elnyerik." Az Élet igenlése és tisztelete, az emberek és a Teremtő Isten szeretete tehát elválaszthatatlan kritériuma az örök életnek...

Paralimpa, (S nem paraolimpia! Azért mert nem para + olimpia, hanem parallel, azaz paral+impia, párhuzamos olimpia.) időszaka van. Megható látni az eredményeket, s az örömöt, ami a célbajutásnál mindenkire átárad... Egymásnak örülnek, hogy végül is mindannyian célbajutottak... Az idő itt másodlagos. Ők talán már tudják - éppen sérüléseik okán -, hogy: a legnagyobb eredmény nem a másik, hanem önmagunk legyőzése, s ezt az Isten is jutalmazza...

Szenvedés...

A mai nap imádsága:

Uram! Sokkal jobban szeretnék szeretni, de önzésem sokszor gátat emel elém. Kegyelmeddel támogass engem, hogy tetszésedre élhessem meg Tőled kapott napjaimat, s felfedezzem földi létem értelmét! Ámen

Pilátus így szólt hozzájuk: "Íme az ember!"

Jn 19,5

Az "Ecce homo!" - mondás sokak számára ismert. Nem csoda, hiszen a 14. századtól kezdődően kedvelt témája a képzőművészetnek ez a Jézus passiójából kiragadott állomás... Maga a történetrész - telve mélypszichológiai elemekekkel is - messze túlmutat önmagán. Az abszurditáson, hogy az ember kezében érzi az Istent... A nagy csodatevő, aki annyi embert gyógyított, s szabadított meg kötözöttségükből, most semmit nem tud - nem akar! - tenni a kötél szorítása ellen, melyet az emberi gonoszság font csuklója köré. Az ember, aki megkötözöttségében, a hatalom által totálisan elnyomva sem veszíti el méltóságát. Nem könyörög, nem sír... viseli a kínt. S a kínban a test szenvedésénél mindig a léleké a nagyobb rész. Amaz elmúlik, ez azonban nem. Ez adja létünk igazi fájdalmát, s nem a matéria hiánya. Az életminőséget soha nem az anyag határozza meg, hanem az anyaghoz fűződő viszonyunk adja.

A nagy szomorúság, hogy az ember semmit, vagy nagyon keveset tanult meg Teremtőjétől. Először is: Az Isten legyőzhetőségének csak itt ebben a világban van érvényessége, márpedig ezt a világot el kell hagynunk. Sokan azzal védekeznek, hogy az "odaát" nincs is... ha nincs, akkor még inkább örölni kellene az életnek, s életünk minden napján csak szeretnünk lenne szabad... Ezzel szemben a tapasztalat azt mutatja, hogy az ember úgy él, mintha egyszer majd mindent jóvá tehetne. Jóvátétele csak az ember kezében lévő lehetőség, az Isten nem tesz jóvá semmit, az Isten megítél, s igazságosztásakor jutalmaz - mindenki azt kapja, amit megérdemel. Efelől ne kételkedjünk. Ha nem így lenne, akkor nem sok értelme van a jóért való küzdelemnek, s akkor mitől szabadítana meg az evangélium?

Íme az ember! Okuljatok... a vélt igazságuktól felaljzott tömeg azonban semmit nem ért meg a pilátusi felszólításból. Csak amikor a kereszthalál kínja személyes tragédiává érlelődik, akkor nyílik meg a lét dimenziójának kapuja az Isten felé... ezt nevezik a hétköznapokban megtérésnek.

Szeretet...

A mai nap imádsága:

URam! Szeress, hogy tudjak szeretni! Ámen

Jézus mondja: Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok,

ha szeretitek egymást.

Jn 13,35

Jézus elhívott tizenkettője nem voltak koruk kiemelkedő tudós emberei, sem hercegek vagy királyok... Egyszerű, mondhatnók hétköznapi emberek voltak, akik többnyire halászatból tartották fenn magukat és családjaikat. Még az is lehetséges, hogy volt közöttük olyan, akinek az ábécével is gondja akadt... Ki tudja? Egy bizonyos: Jézus nem önképző szabadegyetemre, irodalmi továbbképzésre választotta ki övéit, hanem arra, hogy az élet tanítómesterei legyenek...

Nemcsak régen, ma is felteszik gyakran a kérdést: Miért nem tudnak az emberek szépen és békében élni, miért az igazságtalanság kap mindig nagyobb teret az igazság helyett? Miért van az, hogy a tőzsdei spekulációt továbbra is munkának tartják, s hogy az ember bírhatnámságát semmilyen társadalmi berendezkedés nem képes megszünteti? Talán csak a katasztrófák, személyes tragédiák képesek megtörni az önzés lendületét - egy kis ideig.

Tény, hogy az emberek nem tudnak szépen élni. Törekednek a jólétre - olykor mindenáron -, de a jólét még önmagában nem teremti meg a szép harmónikus életet. A média telve van megbomlott természetű prominensekről szóló tudósításokkal, melyek mind azt támasztják alá: nem boldogok. Hiába a hírnév, a gazdagság, a csillogó élet - mégsem teljes az életük. Menekülnek is a partik, s különféle drogok álomvilágába...

A szép élet attól szép, hogy harmónikus. Harmóniában lenni férjünkkel/feleségünkkel, testvérünkkel vagy éppen gyermekeinkkel akkor tudunk, ha önmagunkkal is "rendben vagyunk". A kiegyensúlyozott élethez nem az anyagiak - az is, de elsősorban nem azok -, szükségeltetnek, hanem az ún. "lelki" dolgok. Ha lelkiekre gondolunk, akkor összeségében a szeretetre, mely magában foglalja mindazon kívánságokat és elvárásokat, melyeket nemcsak mi várunk el másoktól, de mások is elvárnak tőlünk. Jézus éppen ezért a legfontosabbat adja át övéinek: annak felismerését, hogy Istennel együtt képesek vagyunk szeretni akkor is, ha a környezet szeretetlen és gonosz indulatokat ébreszt bennünk.

A szeretet ezerarcú, mégis mindenhol felismerhető. Amíg a különféle érdekek álarca mögé bújnak vezetőink itthon, s a nagyvilágban, hiába harsogják: "Béke, béke!" - eladdig nem lesz békesség az emberek lelkében, csak békétlenség. Az emberi törvények nem mindig tükrözik az igazságot - ezért beszélünk inkább jogszolgáltatásról, mintsem igazságszolgáltatásról -, de Isten törvényeiben benne foglaltatik az igazság is... S ha az ő igazsága kiteljesedik a mi szívünkben, akkor kezdünk el szépen élni, s ekkor kezdenek el sóvárogni a "világ fiai" is, várva egyre inkább az "istenfiak" megjelenését. Szíve mélyén ugyanis mindenki szépen, azaz szeretetben akar(na) élni....