Belátás...
URam! Add, hogy bölcsüljek szereteted naponkénti megtapasztalása által! Ámen
"imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az ő akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén, hogy élhessetek az Úrhoz méltóan,"
Kol 1,9b-10a
"Vannak dolgok, amik a napnál is világosabbak..." mindenki látja, csak az nem, akinek kellene. A belátás, a felismerés tulajdonképpen megtérés: elfogadása, beismerése a tényeknek. A tények... "Hát igen, a tények magukért beszélnek!" - pontosabban nekünk szólnak, csak valamiért nem akarjuk észrevenni azokat.
Csodálatos, de egyben nagyon furcsa egy 'szerkezet' az agyunk, ennél különlegesebb gépezet már csak a lelkünk! Az agy sokszor "gondolkodik" helyettünk, ilyen pl. az, amikor vizuális csalódást élünk át. Mást látunk, mint ami a valóság... Az agynak ezt a "furcsaságát" használják ki a bűvészek/illuzionisták, s az egyébként nyilvánvaló csalásukat a közönség - mint varázslatot -, mindig elismerő tapssal jutalmazza. A lelket is ugyanígy be lehet csapni, azzal a különbséggel, hogy amikor kiderül az igazság, akkor nincs tapsvihar, csak keserűség és mély hallgatás...
A belátás hiánya sok szenvedés okozója, ill. értelmetlen meghosszabbítója. Mivel a lelkünk fél a csalódástól, ezért puszta önvédelemből a lélek ferdít/torzít. Így történik meg, hogy az ember elviseli, elhordozza mások hazugságát, s ami a legborzasztóbb: még magának is hazudik! Az önbecsapásnak a legtöbbször előforduló helye a párkapcsolat. Sajnos hosszú éveken keresztül alszik így a lelkiismeret, s diadalmaskodik a hazugság: "Ez így jó nekem, ahogy van!" - közben pedig, egyáltalán(!) nem.
A Szentírás nem véletlenül használja az Isten és az ember kapcsolatának szemléltetésére a férfi és a nő kapcsolatát, hiszen a hit csöppet sem kevésbé misztikus, magasságokba röpítő és mélységekbe ívelő, mint a szerelem! Ahogyan egy párkapcsolatban is lehet éveken át hazugságban élni, ugyanúgy a hit is beburkolódzhat a maga hazugságaiba. Amit látnunk kell, amit az esetek többségében be is látnak/felismernek: mindkettőnek következménye van, s amikor kiderül az igazság - amikor a tények beszélni kezdenek -, nos, akkor "krízis van"...
A krízisre adott első válasza a léleknek - a felháborodás után -, az önsajnálat. Érthető is ez, de az már nem, ha az önsajnálat lesz a "megoldás". Így menekülnek sokan a szenvedélyek világába, választják a lassú öngyilkossági formákat: halálra dohányozzák és/vagy eszik-isszák magukat... Aztán boldogtalanul élnek, mígnem bele nem halnak! Pedig lehet boldogan élni, egészen addig, amíg meg nem halunk: Együtt, s egymásért, belátás és bölcsesség révén, az ÚRhoz méltóan!
Ennek alapja az imádság! A hívő ember azért él imaéletet, mert tudja, hogy az imádság az Istennel való találkozás misztikus alkalma, amikor Istenre figyelve kiderül, hogy kik is vagyunk valójában, mi nyomja a szívünket-lelkünket, s mi lenne az Istennek tetsző megoldás a megoldatlannak tűnő helyzetben. A Szentírást sokan olvassák szó szerint értelmezve úgy, hogy az majd konkrét megoldást ad a személyes életükre vonatkozóan, de ez nem feltétlenül van mindig így! A Szentírás egy valamit üzen minden történetén keresztül; azt, hogy hol a megoldás keresésének a helye: Istennél...
"imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az ő akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén, hogy élhessetek az Úrhoz méltóan,"
Kol 1,9b-10a
"Vannak dolgok, amik a napnál is világosabbak..." mindenki látja, csak az nem, akinek kellene. A belátás, a felismerés tulajdonképpen megtérés: elfogadása, beismerése a tényeknek. A tények... "Hát igen, a tények magukért beszélnek!" - pontosabban nekünk szólnak, csak valamiért nem akarjuk észrevenni azokat.
Csodálatos, de egyben nagyon furcsa egy 'szerkezet' az agyunk, ennél különlegesebb gépezet már csak a lelkünk! Az agy sokszor "gondolkodik" helyettünk, ilyen pl. az, amikor vizuális csalódást élünk át. Mást látunk, mint ami a valóság... Az agynak ezt a "furcsaságát" használják ki a bűvészek/illuzionisták, s az egyébként nyilvánvaló csalásukat a közönség - mint varázslatot -, mindig elismerő tapssal jutalmazza. A lelket is ugyanígy be lehet csapni, azzal a különbséggel, hogy amikor kiderül az igazság, akkor nincs tapsvihar, csak keserűség és mély hallgatás...
A belátás hiánya sok szenvedés okozója, ill. értelmetlen meghosszabbítója. Mivel a lelkünk fél a csalódástól, ezért puszta önvédelemből a lélek ferdít/torzít. Így történik meg, hogy az ember elviseli, elhordozza mások hazugságát, s ami a legborzasztóbb: még magának is hazudik! Az önbecsapásnak a legtöbbször előforduló helye a párkapcsolat. Sajnos hosszú éveken keresztül alszik így a lelkiismeret, s diadalmaskodik a hazugság: "Ez így jó nekem, ahogy van!" - közben pedig, egyáltalán(!) nem.
A Szentírás nem véletlenül használja az Isten és az ember kapcsolatának szemléltetésére a férfi és a nő kapcsolatát, hiszen a hit csöppet sem kevésbé misztikus, magasságokba röpítő és mélységekbe ívelő, mint a szerelem! Ahogyan egy párkapcsolatban is lehet éveken át hazugságban élni, ugyanúgy a hit is beburkolódzhat a maga hazugságaiba. Amit látnunk kell, amit az esetek többségében be is látnak/felismernek: mindkettőnek következménye van, s amikor kiderül az igazság - amikor a tények beszélni kezdenek -, nos, akkor "krízis van"...
A krízisre adott első válasza a léleknek - a felháborodás után -, az önsajnálat. Érthető is ez, de az már nem, ha az önsajnálat lesz a "megoldás". Így menekülnek sokan a szenvedélyek világába, választják a lassú öngyilkossági formákat: halálra dohányozzák és/vagy eszik-isszák magukat... Aztán boldogtalanul élnek, mígnem bele nem halnak! Pedig lehet boldogan élni, egészen addig, amíg meg nem halunk: Együtt, s egymásért, belátás és bölcsesség révén, az ÚRhoz méltóan!
Ennek alapja az imádság! A hívő ember azért él imaéletet, mert tudja, hogy az imádság az Istennel való találkozás misztikus alkalma, amikor Istenre figyelve kiderül, hogy kik is vagyunk valójában, mi nyomja a szívünket-lelkünket, s mi lenne az Istennek tetsző megoldás a megoldatlannak tűnő helyzetben. A Szentírást sokan olvassák szó szerint értelmezve úgy, hogy az majd konkrét megoldást ad a személyes életükre vonatkozóan, de ez nem feltétlenül van mindig így! A Szentírás egy valamit üzen minden történetén keresztül; azt, hogy hol a megoldás keresésének a helye: Istennél...
Hiteles élet..
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy nevedet ne gyalázhassák saját hibáim és vétkeim miatt. légy segítségemre, hogy követni tudjalak! Ámen
Jézus erre így felelt: "De még boldogabbak azok, akik hallgatják az Isten beszédét, és megtartják."
Lk 11,28Jézus erre így felelt: "De még boldogabbak azok, akik hallgatják az Isten beszédét, és megtartják."
A Mester tehát a boldogság-fokozást ahhoz köti, hogy ki mennyire tartja meg Isten beszédét... Sok keresztény - élükön a papokkal - Isten beszédéről csak beszélnek, pedig fő feladatuk az lenne, hogy ne szólják, hanem éljék az evangéliumot. S ha már evangélium...
A szó: evangélium, a görög eu-angelion http://www.magyarpaxromana.hu/kiadvanyok/egyhazkommunikacio/abrak/takacs1.gif. Az angelion http://www.magyarpaxromana.hu/kiadvanyok/egyhazkommunikacio/abrak/takacs2.gif híradást jelent; az eu- http://www.magyarpaxromana.hu/kiadvanyok/egyhazkommunikacio/abrak/takacs3.gif pedig azt teszi hozzá a híradáshoz, hogy jól. A szó az akcióra helyezi a hangsúlyt, nem a tárgyra. Általában tárgyként szoktuk felfogni ezt a szót: jó-hírnek értjük. Az angelion azonban nem annyira a hír tartalmát, mint a hírül adás tettét jelenti. Az eu adverbium, a jól határozószó pedig szintén cselekvés-irányú elem, a tettet minősíti. Vagyis: az eu-angelion tehát nem pontosan jó hír, inkább jól híradás, a hír jól vitele, e vitel módja, vagyis az átadás helyessége(!).
A keresztények (azaz Krisztus-követők) tehát arról ismerhetők meg, hogy nem csak másképpen, hanem jobban (értsd: szebben, tartalmasabban, "okosabban") élik meg istenképűségüket. Ha nem ezt teszik, akkor bizony a keresztény életvitel veszít attraktivitásából. Hála a JóIstennek, hogy szerte a világban még manapság is vannak szentek, akik egy-ügyűségükben az Isten szeretetét tükrözik vissza életükben! Mert ugye az mégis csak ellentmondásos, ha valaki örök hűséget prédikál a szószéken, de magánéletében a hűtlenség mintáját közvetíti. De ugyanez a helyzet a hétköznapi keresztényeknél is! S ha valaki zátonyra futtatta élete hajóját - ami önmagában egy nagy tragédia, sajnálatos esemény a hajó legénységének (család!) -, de akkor ilyen esetben az általában elvárható lenne, hogy ezek után ne reklámozza magát csoda-kapitányként. Akinek tehát életvezetési csődjei után is nagy a szája - azaz csak beszéli az Isten beszédét, de nem éli -, az képmutató, hiszen a sikeresnek propagálja azt, amiben "becsődölt".
Ugyanakkor "megtartani Isten beszédét" nem azt jelenti, hogy a keresztény ember hibátlanul él - emberből van a jézuskövető ember is(!) -, hanem azt kell érteni alatta, hogy a krisztuskövető ember hiteles élet él. Cselekedetei egybecsengenek szavaival: az igene "igen", s a neme "nem", ha hibázott, akkor beismeri, s vállalja tetteiért a felelősséget. Sok ember éppen azért fordul el az Egyháztól, mert úgy nem akarnak élni, ahogyan azt a sok "minta-keresztény" mutatja a világ felé... Nagy valószínűséggel, ha szépet, emelőt, nemesítőt, tartalmasat látna, akkor vonzaná őt is az egyházi közösség! Jézus URunk nem véletlenül mondja: "Nem azok mennek be Atyám országába, akik ezt mondják 'Uram, Uram...', hanem azok, akik cselekszik az én Mennyei Atyám akaratát." A Mesternek igaza van: "Gyümölcseiről ismerszik meg minden fa..."
Külső és belső békéért.
A mai nap imádsága:
Békességed eszközévé tégy engem, Uram! Ámen
Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó, és a jó rossz, és akik azt állítják,
hogy a sötétség világosság, és a világosság sötétség;
azt állítják, hogy a keserű édes, és az édes keserű!
Ézsaiás 5,20
Különös világ ez a mostani. A szó "bajnokai" vívják elkeseredett csatáikat egymással - mindenki mindent magyaráz. Politikában és magánéletben csak egy a fontos: legyen valamilyen hihető érv a ballépésekre, a félrevezetésekre, a csalásokra. Nem az számít, hogy amit mondok vagy teszek, az megáll-e az igazság mérlegén, sokkal fontosabb az, hogy ne maradjak csöndben, mert a csönd annak a beismerése, hogy alulmaradtam a csatában, veszítettem. De mit nyer az ember azzal, ha a jóra rosszal felel, s a világosságról azt állítja, hogy sötétség?
Nagyon sokat, megnyerheti vele a világot. Ráadásul gyorsan, az erősnek, a céltudatosnak, a sikeresnek a pozíciójában. S a hatalom, legyen az bármilyen kicsiny vagy nagy, ha visszaélnek vele, akkor "édesíti" a keserű életet... Ha nem így lenne, akkor nem lennének borzasztó szülők, akik tárgyként kezelik gyermekeiket, gonosz főnökök, akik naponta örömmel gyötrik beosztottjaikat. MIndennapok tragédiája ez, amikor az egyik ember a másikat kihasználja: családban, munkaközösségben, társadalomban. A gyenge, aki nem tud védekezni, a lelketlen emberek prédájává válik... a kis nyugdíjas, aki háromszoros árat fizet a maréknyi tüzelőért, amit házhoz szállítanak a "jóemberek", a gyermek, aki nem érti miért jön minden este idegesen haza az édesapja, s miért veszekednek a szülei, s miért csattanak el a pofonok...
Különös világ ez a mai. A hazugság óriásai nemcsak sikeresnek kívánnak látszani, de jónak is. Mindegy milyen a világ: ők jó királyként vagy "Sztálin-apánk"-ként, de be akarnak vonulni a történelemkönyv lapjaira. Be is kerülnek, de az idő megítéli őket. Nemcsak a diktátor nagyokat, de a névtelen patkány-életű senkiket is. Az ember hatalmat kapott arra, hogy felborítsa egész életét, s keserűvé tegye azt, ami édes, sötétté azt, ami világosságul rendeltetett. Egyszer azonban minden véget ér, mert az Isten hatalma végtelen, az emberé pedig véges...
Reménységeink...
A mai nap imádsága:
Uram!
Add, hogy fáradtságomból ne legyen megfáradtság, s nehézségeimből ne
nőjön ki reménytelenség. Add nekem a Te szeretetedet, hogy célt lássak, s
másoknak is mutathassak Szentlelked segítségével! Ámen
Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi.
Ézs 40,30
"Mozgás az élet." - mondja a közszáj. Sajnos az európai ember mozgáskultúrája igencsak kívánnivalót hagy maga után. Időt spórolandó, ahova csak lehet autóval megyünk. Mindeközben bosszankodunk az emberek parkolási szokásán, mert inkább vállalják a szabálytalan parkolás esetleges következményeit, mintsem gyalog tennének meg húsz métert. Ugyanakkor a 80-as-90-es évek testkultusza sem oldotta meg az ember általános szocializációs problémáját. Hiába a kiformált külső, ha nincs benne tartalom, hiába külcsíny, hanincs belül érték. Mint minden divathullámnak, ennek az ígérete is azt sugallta: Ha a külsőd "sikeres", a belső dolgaid is rendeződnek. Bár ilyen egyszerű lenne! Akkor miden divatbohóc és pláza-cica egyben bölcsesség megtestesítője is lenne...
Mindezzel szemben, az az igazság, hogy az emberek - különösen azok, akik a jólétbe születtek bele - hamar megfáradttá válnak. Magunkon is tapasztaljuk olykor, hogy lendületet veszítettünk. Tény, hogy sokat dolgozunk, középeurópai létünk nyomorúsága ez, hogy már csak a "felszínen maradáshoz is" ebben a térségben - a tisztességtelenül magas árak, a tisztességtelenül alacsony fizetések okán - tisztességtelenül sokat kell dolgozni. A munka, amely segítő, amely az alkotást szolgálja, amelyben az embernek is szerepe van, s nemcsak emberi erejének, az elfáraszt ugyan, de nem tesz megfáradttá. Az értelmetlen, az embertelen munka az viszont igen. A céltalan tevékenység nagyon elfáraszt. (Ezért vannak kevesen, akik vállalják az erőgépeken edződés rendszerességét.) Aki a kiskertben egész nap dolgozik, az szinte alig tudja abbahagyni, mert közvetlenül tapasztalja, hogy munkájának eredménye van. A fitnesz-stúdiókban pedig lassan több a plazma-TV, mint az ember, mert valamivel el kell vonni a figyelmet a monoton/értelmetlen mozgásról... Az eredmény ugyanis mindig csak akkor áll elő, ha készek vagyunk időt, s energiát belefektetni. A sikerért mindenről lemondani, nem kimondottan erős tulajdonságunk. A sikert mindenáron elérni annál inkább. Pedig nemcsak a cél fontos, hanem maga az út, amin elérünk oda. A törvénytelen, az ördögi eszközt a cél sosem szentesítheti! Az etikátlanul elért cél maga is etikátlan. Amíg az önkínzás testkultuszában csak a végeredményben van bizonyos öröm, eladdig - egy régi példát idehozva - a kaszálásban minden egyes rend vágásakor látható az eredmény...
A lelki megfáradásnak - minél régebb óta vagyunk fiatalok - annál hamarabb testi következményei is vannak, igen sokszor betegség is jelentkezik. (Ezt a pszichoszomatika tudománya jelesül magayrázza is.) De mi az oka a megfáradásnak? A hitetlenség, a reménytelenség, a szeretetlenség... Ezek azok, amik leginkább fárasztanak! Ha az Isten valakit nagyon erőssé tesz, akkor az újra hisz, újra remél, újra tud szeretni. Isten nélkül nincs megújulás, csak renoválás. Ő azonban nem újítgatni, toldozni-foltozni akarja életünket, hanem reformálni, azaz vissza-alakítani istenképűre, az Ő teremtettségi rendjének megfelelően.
Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi.
Ézs 40,30
"Mozgás az élet." - mondja a közszáj. Sajnos az európai ember mozgáskultúrája igencsak kívánnivalót hagy maga után. Időt spórolandó, ahova csak lehet autóval megyünk. Mindeközben bosszankodunk az emberek parkolási szokásán, mert inkább vállalják a szabálytalan parkolás esetleges következményeit, mintsem gyalog tennének meg húsz métert. Ugyanakkor a 80-as-90-es évek testkultusza sem oldotta meg az ember általános szocializációs problémáját. Hiába a kiformált külső, ha nincs benne tartalom, hiába külcsíny, hanincs belül érték. Mint minden divathullámnak, ennek az ígérete is azt sugallta: Ha a külsőd "sikeres", a belső dolgaid is rendeződnek. Bár ilyen egyszerű lenne! Akkor miden divatbohóc és pláza-cica egyben bölcsesség megtestesítője is lenne...
Mindezzel szemben, az az igazság, hogy az emberek - különösen azok, akik a jólétbe születtek bele - hamar megfáradttá válnak. Magunkon is tapasztaljuk olykor, hogy lendületet veszítettünk. Tény, hogy sokat dolgozunk, középeurópai létünk nyomorúsága ez, hogy már csak a "felszínen maradáshoz is" ebben a térségben - a tisztességtelenül magas árak, a tisztességtelenül alacsony fizetések okán - tisztességtelenül sokat kell dolgozni. A munka, amely segítő, amely az alkotást szolgálja, amelyben az embernek is szerepe van, s nemcsak emberi erejének, az elfáraszt ugyan, de nem tesz megfáradttá. Az értelmetlen, az embertelen munka az viszont igen. A céltalan tevékenység nagyon elfáraszt. (Ezért vannak kevesen, akik vállalják az erőgépeken edződés rendszerességét.) Aki a kiskertben egész nap dolgozik, az szinte alig tudja abbahagyni, mert közvetlenül tapasztalja, hogy munkájának eredménye van. A fitnesz-stúdiókban pedig lassan több a plazma-TV, mint az ember, mert valamivel el kell vonni a figyelmet a monoton/értelmetlen mozgásról... Az eredmény ugyanis mindig csak akkor áll elő, ha készek vagyunk időt, s energiát belefektetni. A sikerért mindenről lemondani, nem kimondottan erős tulajdonságunk. A sikert mindenáron elérni annál inkább. Pedig nemcsak a cél fontos, hanem maga az út, amin elérünk oda. A törvénytelen, az ördögi eszközt a cél sosem szentesítheti! Az etikátlanul elért cél maga is etikátlan. Amíg az önkínzás testkultuszában csak a végeredményben van bizonyos öröm, eladdig - egy régi példát idehozva - a kaszálásban minden egyes rend vágásakor látható az eredmény...
A lelki megfáradásnak - minél régebb óta vagyunk fiatalok - annál hamarabb testi következményei is vannak, igen sokszor betegség is jelentkezik. (Ezt a pszichoszomatika tudománya jelesül magayrázza is.) De mi az oka a megfáradásnak? A hitetlenség, a reménytelenség, a szeretetlenség... Ezek azok, amik leginkább fárasztanak! Ha az Isten valakit nagyon erőssé tesz, akkor az újra hisz, újra remél, újra tud szeretni. Isten nélkül nincs megújulás, csak renoválás. Ő azonban nem újítgatni, toldozni-foltozni akarja életünket, hanem reformálni, azaz vissza-alakítani istenképűre, az Ő teremtettségi rendjének megfelelően.
Szolgálat...
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy igazságod szolgálatában állva sugározhassam embertársaim felé a Tőled kapott szeretetet! Ámen
Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.
1 Thessz 5,1-3
Pitiáner alakok, még ha nagyhatalmúak is, maguknak állítatnak emlékművet, a nagy embereknek azonban mindig mások... Örök igazsága ez a történelemnek, és az is, hogy egyszer minden birodalom véget ér. Gyaníthatóan az ősbűnből fakadóan, az ember nem szeret méltóságban szolgálni az embertársának, sokkal inkább kedveli, ha őt kiszolgálják. A primitív-lelkületű ember "csicskáztat", az igazi arisztokrata (ez nem egyenlő az arisztokratákat majmoló újgazdaggal) azonban tudja, hogy a csúcsszolgáltatást soha nem a fizetés, hanem a személyzet méltóságának megóvása, az effajta kapcsolat tradicionális háttere adja. Az a komornyik, amelyiknek már az ükapja is az adott család szolgálatában állt, s mindegyik ősével méltósággal bántak, az tudja, hogy mi a diszkréció, s a szolgálatkészség.
Egy közösség - értve ezalatt az egész világot is -, csakúgy marad meg / tartható fenn, ha dolgozunk benne. Ha a közösségben minél inkább érvényesülnek a kölcsönös előnyök, annál magasabb szintű a szolgáltatás, de hiába van jelen egy közösségben a szolgáltatások széles skálája - amit jólétnek nevezünk -, ettől még nem lesznek boldogok az emberek. (Legalábbis nem maradéktalanul.) A teljességhez ugyanis nem az adok-kapok elv maradéktalan teljesülése, hanem az elfogadás szükséges, ami az érdek-nélküli szeretetben nyilvánul meg. (Elfogadnak, szeretnek, úgy ahogy vagyok - azaz nem kell teljesítenem érte...)
Ezt a kapcsolati rendszert hívják a keresztények szolgálatnak. A szolgálatban is ott van a munka, de a munka nem a sikernek van alárendelve, hanem az eredménynek, s ezért is lesz áldásos. Sajnos sokszor megtapasztaljuk az egyházban is, hogy jószándékkal ugyan, de a professzionalitás súlyos hiányával megterhelten végzik egyesek a szolgálatukat. (Az eredmény mindig magáért beszél.) Ha eredményesen akarja a tanítvány bevégezni a feladatát, akkor ne "mesterkedjen", hanem tanítványi alázattal dolgozzon. Ha a Mester felvállalta a lábmosás rabszolgamunkáját, akkor a tanítvány ne válogasson a feladatok között... Sajnos egyre kevesebb keresztény ember vállalja fel a diakóniát, s egyre többen lépnek az "elspiritualizálódás" tévútjára...
Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.
1 Thessz 5,1-3
Pitiáner alakok, még ha nagyhatalmúak is, maguknak állítatnak emlékművet, a nagy embereknek azonban mindig mások... Örök igazsága ez a történelemnek, és az is, hogy egyszer minden birodalom véget ér. Gyaníthatóan az ősbűnből fakadóan, az ember nem szeret méltóságban szolgálni az embertársának, sokkal inkább kedveli, ha őt kiszolgálják. A primitív-lelkületű ember "csicskáztat", az igazi arisztokrata (ez nem egyenlő az arisztokratákat majmoló újgazdaggal) azonban tudja, hogy a csúcsszolgáltatást soha nem a fizetés, hanem a személyzet méltóságának megóvása, az effajta kapcsolat tradicionális háttere adja. Az a komornyik, amelyiknek már az ükapja is az adott család szolgálatában állt, s mindegyik ősével méltósággal bántak, az tudja, hogy mi a diszkréció, s a szolgálatkészség.
Egy közösség - értve ezalatt az egész világot is -, csakúgy marad meg / tartható fenn, ha dolgozunk benne. Ha a közösségben minél inkább érvényesülnek a kölcsönös előnyök, annál magasabb szintű a szolgáltatás, de hiába van jelen egy közösségben a szolgáltatások széles skálája - amit jólétnek nevezünk -, ettől még nem lesznek boldogok az emberek. (Legalábbis nem maradéktalanul.) A teljességhez ugyanis nem az adok-kapok elv maradéktalan teljesülése, hanem az elfogadás szükséges, ami az érdek-nélküli szeretetben nyilvánul meg. (Elfogadnak, szeretnek, úgy ahogy vagyok - azaz nem kell teljesítenem érte...)
Ezt a kapcsolati rendszert hívják a keresztények szolgálatnak. A szolgálatban is ott van a munka, de a munka nem a sikernek van alárendelve, hanem az eredménynek, s ezért is lesz áldásos. Sajnos sokszor megtapasztaljuk az egyházban is, hogy jószándékkal ugyan, de a professzionalitás súlyos hiányával megterhelten végzik egyesek a szolgálatukat. (Az eredmény mindig magáért beszél.) Ha eredményesen akarja a tanítvány bevégezni a feladatát, akkor ne "mesterkedjen", hanem tanítványi alázattal dolgozzon. Ha a Mester felvállalta a lábmosás rabszolgamunkáját, akkor a tanítvány ne válogasson a feladatok között... Sajnos egyre kevesebb keresztény ember vállalja fel a diakóniát, s egyre többen lépnek az "elspiritualizálódás" tévútjára...
A mai nap imádsága:
Uram,
nem szeretek várni! Rövidke időmből oly sok időt pazarolok értelmetlen
várakozásra, hogy ez gyakran elkeserít. Add Uram, hogy kihasználjam az
idő adta lehetőséget a Feléd való közeledésre, hogy életem minden dolgát
a Te kezdeből vegyem, s békességet találjak perefkcióra vágyó
békétlenkedő lelkemnek! Ámen
Az időpontokról és alkalmakról pedig nem szükséges írnom nektek, testvéreim, mert ti magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj.
1 Thessz 5,1-2
A kereszténység egyik központi hittétele Jézus Krisztus újraeljövetele, amit parúziának nevezünk... Jóllehet a tanítványok közül sokan azt remélték, hogy nem is kell megízlelniük a halált, mert még abban a nemzedékben visszajön szeretett Mesterük, de hát Isten órája alapvetően másképpen ketyeg. Maga a várakozás ténye sok kérdést vet fel. Minek kell olyan sokat várni a jóra, s mikor lesz már elege embernek s Istennek a rengeteg szenvedésből? Magas teológiai- és vulgáris kérdések ugyanazt a problémát feszegetik: Mi a teremtés lényege, s benne az ember célja?
Ha az lenne, hogy az ember megjavuljon, nos arra várhat még Jóisten is... Az emberi gonoszság, kapzsiság, irigykedés - úgy néz ki - az idők végezetéig az ember sajátja marad... Hiába minden próbálkozás, eleddig semmiféle diktátori rend vagy "izmus" nem hozta meg a várt sikert, az ember maradt olyan, amilyen: végtelenül önző és makacs, s szinte semmit nem tanul a múltjából. Sőt, talán az sem az ember érdeme, hanem Isten kegyelme, hogy az elmúlt jó hatvan esztendő óta nem volt igazán nagy méretű háború...
De mit is remél az Egyház népe várakozása közepette? A zsidók messiásvárása világos, s egyértelmű volt: Jön a messiás, s majd lerázzák a római igát, a 12 papkirály pedig "társuralkodóként" kormányozni fogja az új világot... (Nos, ha nem is így, de bizonyos értelemben már létezik egy népek és nemzetek felett álló Testület, amely irányítja a "szép új rendű világot", de ezt a láthatatlan bizottságot sajnos nem az Isten szeretete, hanem a minél nagyobb profit megszerzésének vágya kovácsolja egybe.)
A keresztények Messiás-visszavárása lényegében ugyanaz, mint a zsidók messiásvárása. Mindenkettő a perfekciót várja... az elképzelések mások, de a tartalom ugyanaz: lesz (eljön) egy olyan korszak, amikor minden tökéletes lesz. Biztonsággal kijelenthetjük: Emberlétünk egyik legnagyobb motívációja a perfekció utáni vágyunk. Tökéletesek szeretnénk lenni munkában, párkapcsolatban, hitben és szeretetben... de ez sajnos egyszerűen nem lehetséges, mert mi magunk nem vagyunk tökéletesek. Próbálhatunk módszereket a tökéletesség elérésére, de a véges soha nem értheti el a végtelent...
Az általános helyzet szerint jelenleg két nagy táborra oszlanak a hívők: azokra, akik azt hiszik, hogy ők már tökéletesek (ők a rajongók, a szektások), s azok, akik állandóan küzdenek, de tudják, hogy erőfeszítéseiknek csak odaát, az Isten világában lesz igazi gyümölcse.
Jézus visszajövetelének hittétele a gyakorlatban tehát azt jelenti, hogy egyszer mindennek vége lesz. Nem fog tartani örökké sem kapzsiság, sem úrhatnamság, sem kizsákmányolás, sem erőszak... sem perfekció utáni vágyakozás. Mikor jön el ez az időszak, s hogyan? Számos Jézus-tanítvány, óegyházi atya, s teológus foglalkozott már a kérdéssel, "de azt az időt, s órát senki nem tudja, csakis az Isten..." S jól van ez így! Vannak dolgok, amiken teljességgel fölösleges elmélkedni, mert nem a mi földi életünk vonatkoztatási rendszerében fontos dolgokról van szó. Az ember ugyan szeretne olyanná válni mint Isten (eritis sicut Deus), de nem fog megistenülni soha, mindvégig ember marad. Mindazonáltal istenképűségre teremtettek vagyunk, s ennek vannak bizonyos következményei, melyeknek illene megfelelnünk...
Az időpontokról és alkalmakról pedig nem szükséges írnom nektek, testvéreim, mert ti magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj.
1 Thessz 5,1-2
A kereszténység egyik központi hittétele Jézus Krisztus újraeljövetele, amit parúziának nevezünk... Jóllehet a tanítványok közül sokan azt remélték, hogy nem is kell megízlelniük a halált, mert még abban a nemzedékben visszajön szeretett Mesterük, de hát Isten órája alapvetően másképpen ketyeg. Maga a várakozás ténye sok kérdést vet fel. Minek kell olyan sokat várni a jóra, s mikor lesz már elege embernek s Istennek a rengeteg szenvedésből? Magas teológiai- és vulgáris kérdések ugyanazt a problémát feszegetik: Mi a teremtés lényege, s benne az ember célja?
Ha az lenne, hogy az ember megjavuljon, nos arra várhat még Jóisten is... Az emberi gonoszság, kapzsiság, irigykedés - úgy néz ki - az idők végezetéig az ember sajátja marad... Hiába minden próbálkozás, eleddig semmiféle diktátori rend vagy "izmus" nem hozta meg a várt sikert, az ember maradt olyan, amilyen: végtelenül önző és makacs, s szinte semmit nem tanul a múltjából. Sőt, talán az sem az ember érdeme, hanem Isten kegyelme, hogy az elmúlt jó hatvan esztendő óta nem volt igazán nagy méretű háború...
De mit is remél az Egyház népe várakozása közepette? A zsidók messiásvárása világos, s egyértelmű volt: Jön a messiás, s majd lerázzák a római igát, a 12 papkirály pedig "társuralkodóként" kormányozni fogja az új világot... (Nos, ha nem is így, de bizonyos értelemben már létezik egy népek és nemzetek felett álló Testület, amely irányítja a "szép új rendű világot", de ezt a láthatatlan bizottságot sajnos nem az Isten szeretete, hanem a minél nagyobb profit megszerzésének vágya kovácsolja egybe.)
A keresztények Messiás-visszavárása lényegében ugyanaz, mint a zsidók messiásvárása. Mindenkettő a perfekciót várja... az elképzelések mások, de a tartalom ugyanaz: lesz (eljön) egy olyan korszak, amikor minden tökéletes lesz. Biztonsággal kijelenthetjük: Emberlétünk egyik legnagyobb motívációja a perfekció utáni vágyunk. Tökéletesek szeretnénk lenni munkában, párkapcsolatban, hitben és szeretetben... de ez sajnos egyszerűen nem lehetséges, mert mi magunk nem vagyunk tökéletesek. Próbálhatunk módszereket a tökéletesség elérésére, de a véges soha nem értheti el a végtelent...
Az általános helyzet szerint jelenleg két nagy táborra oszlanak a hívők: azokra, akik azt hiszik, hogy ők már tökéletesek (ők a rajongók, a szektások), s azok, akik állandóan küzdenek, de tudják, hogy erőfeszítéseiknek csak odaát, az Isten világában lesz igazi gyümölcse.
Jézus visszajövetelének hittétele a gyakorlatban tehát azt jelenti, hogy egyszer mindennek vége lesz. Nem fog tartani örökké sem kapzsiság, sem úrhatnamság, sem kizsákmányolás, sem erőszak... sem perfekció utáni vágyakozás. Mikor jön el ez az időszak, s hogyan? Számos Jézus-tanítvány, óegyházi atya, s teológus foglalkozott már a kérdéssel, "de azt az időt, s órát senki nem tudja, csakis az Isten..." S jól van ez így! Vannak dolgok, amiken teljességgel fölösleges elmélkedni, mert nem a mi földi életünk vonatkoztatási rendszerében fontos dolgokról van szó. Az ember ugyan szeretne olyanná válni mint Isten (eritis sicut Deus), de nem fog megistenülni soha, mindvégig ember marad. Mindazonáltal istenképűségre teremtettek vagyunk, s ennek vannak bizonyos következményei, melyeknek illene megfelelnünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése