Alázatért.

A mai nap imádsága:
Uram! Szereteted tüzét gyújtsd meg bennem! Ámen


Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném,
ha már lángolna!
Lk 12,49

Olyan jézusi mondat ez, melyet lánglelkű prédikátorok is óvatosan magyaráznak... Mit akar ezzel a radikális kijelentéssel mondani? Bármilyen furcsa is, az ehhez hasonló tartalmú kemény állásfoglalásokon nem döbben meg "annyira" az ember, azon már inkább, hogy "Aki követni akar engem, tagadja meg magát..."

Amióta az ember ismeri a tüzet, nemcsak szolgálatába állította és melegszik mellette, de nagyon gyakran "játszott is a tűzzel" sőt pusztított, ölt vele. A tűz emésztő ereje egyeseket betegesen hatalmába kerített - gondoljunk csak Néró császárra, aki felgyújtatta Rómát, de akadtak más "tűzimádók" is. A lángnyelvek misztikus tánca különös gondolatokat ébreszt az emberben, ezért is szeretjük nézegetni, s vagyunk képesek órákat ücsörögni a tábortűz mellett. Ilyenkor valami ősi, istenes érzés is felszínre kerül szívünkből.

A tűz az élet szimbóluma. Ahogyan erővel felcsapnak a lángok, úgy születünk mi is bele ebbe a világba. Életünk szerény vagy többtálentumos tüze mellet sokan megmelegedhetnek, de a bennünk rejlő erő mások ellen is fordítható. Sokan érzik, tudják ezt, s tudatosan perzselik fel mások életét. Isten azonban mindenkitől számonkéri egyszer, mire is használta a "lángot".

A tűz jelenti az Isten szeretetét is. Ezért mondja Keresztelő János: "Én vízzel keresztelek, de utánom jön az, aki tűzzel keresztel..." A "Szentlélek tüze" kifejezést manapság sokan magyarázzák, sőt félremagyarázzák. Sokan úgy hiszik, hogy teljességgel birtokolják a Szentlelket, pedig a véges soha nem foghatja be a végtelent. A Szentlélek nem valami, hanem Valaki, a HáromEgy Isten része. Aki mégis mindent tud Róla, mert azt hiszi, hogy a Lélek perzselése már maga a Tűz, az téves következtetéseket vonhat le nagyon hamar - ők a fundamentalisták. Azok, akik nem a krisztusi áldozatos szeretetre alapoznak, hanem a saját elképzeléseikre, tapasztalásaikra. Aki azonban alázattal fogadja a felülről jövő Lélek-tüzet, az érti és tudja, hogy ez a Tűz életünk parazsát hivatott újraéleszteni, hogy néhány évtizedes szerény "tábortüzünk" mellett sokan melegedhessenek.

Játék...

A mai nap imádsága:
URam! Bűnök és mulasztások merevítik meg életemet, pedig olyan jó lenne könnyedén Hozzád hajolni... Add, hogy közeledben naponta megújulhasson lelkem, s elfogadva isteni játékszabályaidat, boldogan játszhassam el szerepemet, amit bölcs rendelését szerint sorsomban nekem szántál! Ámen

   

Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba."
Mk 10,13-15

Isten országában másképpen történnek a dolgok... szép lassan meg kell tanulni minden tanítványnak, hogy Isten országa nem a hatalmi kérdések helye (Zebedeus-ifjak - ki üljön Jézus baljára és jobbjára?), de nem is evés ivás és házasodás helye... "Tévelyegtek, mivel nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát. Mert a feltámadáskor nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben." - mondja Jézus URunk, s az apostol is így tanítja: "Mert az Isten országa nem evés , nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm." (Róm 14, 17)

A Mester példaképpen állítja a gyermekeket a tanítványok elé, azok legnagyobb meglepetésére. A gyerekek szoktak tanulni a felnőttektől - jót is, meg rosszat is -, s nem fordítva; de mi az, amit eltanulhatunk a kicsinyektől? Az írásmagyarázók általában azt szokták üzenetként ebből a jézusi cselekedetből kiolvasni, hogy a hívő embernek úgy kell fogadni az Isten dolgait, mint a gyermek, azaz teljes őszinteséggel, teljes ráhagyatkozással. Tény, hogy a gyermek mindent elfogad, a rosszat is, eltűri a bántalmazásokat is, mert ösztönösen túlélni akar, de életében a legfontosabb mégis a játék! Önmaga, s a világ megismerése elképzelhetetlen játék nélkül. Ha egy gyermektől megvonják a játék örömét, a legrosszabbat teszik vele... nemcsak ellopják tőle élete legszebb szakaszát, de egy életre maradandó lelki károkat okoznak ezzel!

A játékban ugyanis a legfontosabbat éljük meg, ami szükséges a teljes élethez: a folyamatos változást! Aki tud játszani, az tud változni is! A játékhoz elengedhetetlen, hogy ne legyünk merevek, hanem nyitottak legyünk, hogy a játékot nagyon komolyan vegyük, hiszen az csak akkor "igazi", ha mindenki teljes odaadással, s nem csak úgy "játékból" játszik... Gyakran mondjuk, hogy az élet egy nagy játék, de az, aki nem veszi halálosan komolyan, az nem érzi jól magát benne - boldogtalan.

Szerelmet megélni is csak teljes odaszánással lehet, ahogyan hitet is. Félig-meddig szeretni vagy hinni -, nos ennek semmi értelme nincs! Olyan az, mint az a rossz tűz, amelyik nagyon füstül, néha-néha kicsap belőle még egy nagy láng is, de meleget sosem ad. Márpedig a tűz mellett melegedni szeretnénk, a hitből pedig békességet akarunk nyerni...

Gyaníthatóan azok a gyermekek, akik Jézus közelében lehettek, nem sok mindent tudtak Jézusról, s amit halottak Róla, azok sem veretes teológiai igazságok, dogmatikus megfogalmazások voltak, hanem a gyermeki képzelet szűrőjén áthatolt egyszerű ismeret, hogy ti. ennek a Jézusnak a közelében lenni jó. A nagy kérdés, mindig ez: vajon Isten gyermekeiként kell-e nekünk többet tudni, mint azt, hogy: Nála lenni jó? Aligha. Felnőtt okoskodásunkkal, törvényeskedésünkkel - mint az autoriter tanítványok, akik tudni vélik, ki mehet a Mester közelébe, s ki nem - csak elrontjuk az élet nagy játékát! Pedig ha csak... egyszerűen... Istennel együtt (komolyan, mint a gyermekek) játszanánk, akkor mienk lehetne a mennyek országa!

Kárhoztatás...

A mai nap imádsága:
Uram! Áldott légy szeretetedért! Ámen

   

Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.
Róm 8,1

"Krisztus Jézusban lenni" - keresztények által egyik leggyakrabban használt szakfogalom ez -, melyet mindenki egy kicsit másképpen ért. Ezért az a sokféleség, ami jellemzi a keresztényeket! Ne feledjük azonban, hogy hasonló tarka-barkaság a többi világvallásban - iszlám, hindu, de még a kisebbségi létú zsidóságban is - megtalálható. "Örök emberi", individuumunkból fakadó tulajdonságunk ez...

Pál radikális kijelentése mégis mit takar? ...Semmiféle kárhoztató ítélet nincs azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak. Nyilvánvalóan nem azt, hogy akik "Krisztusban vannak", azok bűntelenek és lelki érésük "befejezett" lenne. A perfekció kísértése mégis sokakat levesz a lábáról, s hiteti el velük évtizedeken át, hogy ők már elválaszthatatlanul Istennél vannak, s különbek másoknál. Elfelejtik, hogy a pályát végig(!) meg kell futni és csak az üdvözül, akik mindvégig kitart... Az élet pedig - mert hogy ilyen az élet - bizony bőven tartogat meglepetéseket!

Amit Pál állít, az nem erkölcsi, hanem teológiai igazság. Azaz: aki Krisztusban van, az Isten-teremtette méltóságát nyerte vissza, mégha jelen állapota most mást is mutat. A Krisztusban-levés, tehát mindenekelőtt: felismerés. Tudatos megélése a Szeretet mindenekfelettiségének, s felvállalása nemcsak az érte végzett fáradságos munkának, hanem elfogadása az áldozatos-személyes szolgálatnak.

A bűn és a halál törvénye egy: egyiket sem kerülhetjük ki, mindkettő utolér egyszer mindnyájunkat. (Ne feledjük: a bűn a jónak az elmulasztása is!) Az evangélium - ti. hogy Isten országa elközelgett, s Isten velünk (Immanuel) van - életünket alapvetően más távlatba helyezi: A bűn és a halál korlátja nem áthidalhatatlan akadály többé, hanem határjelző csupán. Ezért "boldogok azok, akik Hozzá menekülnek" , hiszen akár élnek, akár halnak az Úrban vannak...

Mennyeiek és földiek...

A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy ne keverjem össze a életem pislákoló mécsesét a Te Fényeddel, s add, hogy eredménnyel bevégezhessem zarándokutamat, s kegyelmed révén kiteljesedhessek Tebenned! Ámen

Aki felülről jön, az felette van mindenkinek.
Aki a földről való, földi az, és földiekről szól.
Jn 3,31a

Az ikon görög szó, s azt jelenti: kép, az ebből származó ikono-gráfia pedig kép-írást takar. Elgondolkodtunk-e már valaha is azon, hogy gyönyörű ősi nyelvünkben amikor azt mondjuk: "Képes vagy rá!", akkor ez a kijelentés nemde azt idézi fel bennünk, hogy Isten kép-másai vagyunk? Bizony, Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberek vagyunk! Hiába is tagadnánk, belénk van kódolva az "égi", s bármennyire is "testiek" vagyunk, a vágyat oda fölfelé semmi nem olthatja ki az emberből. Hiába a tudomány optimizmusa, a matéria szilárdnak-hitt valósága, a jólét öröme vagy akár keserű megtapasztalások sorozata egy életen át -, amikor a kilépéshez érkezünk, mert elfogyott életünk mécseséből az olaj -, akkor utolsó fellobbanásunkban végül megviláglik bennünk: Istenéi vagyunk - mégha istententelenül is éltünk... Miért a halál előtt állók gyakori aggodalma, "Megbocsájt-e nekem az Isten?", ha nem azért, mert ekkor már nyilvánvaló, hogy az életünket istenképűen kellett volna élni?

De mit értsünk istenképű életen? Az ember nem isten, hanem ember! Sokan szeretnének nagy-szerű, sőt szent életet élni, de addig sem jutnak el, hogy kis kötelezettségeket is teljesítsenek. Miért? Mert hiába a megvilágosodás pillanatos istenélménye, ha azt nem követi a megismerés vágyából fakadó tanulás. Csak ha már tudjuk, hogy Ki az, Akiben Életünk van, akkor tértünk meg (tértünk haza, tértünk vissza oda, ahol az igazi otthonunk van), s ekkor vagyunk abban a kegyelmi állapotban, hogy van bennünk készség (van életünk!) a naponkénti megtisztulásra (ezt naponként megtérésnek is szoktuk mondani) -, s ez minden keresztény, azaz krisztusi ember halálig tartó személyes hitharcos zarándokútja: a megszentelődés.

Jézus fentről jött, ezért nem a földiekről szól, hanem a mennyeiekről. Nehéz "eledel" volt ez a kortársaknak, a tanítványoknak, s bizony nehezen "emészthető" ez nekünk is. A zsidókból botrányt váltott ki Jézus működése/tanítása, a görögök pedig bolondságnak tartották mindazt, amit Pál prédikált nekik a Krisztusról... Nemcsak a zsidók és görögök, de Pál apostol és minden ember kísértése, hogy prekoncepcióval közelít az Istenhez. Azt gondoljuk, hogy a mi el-KÉP-zelésünk a leginkább helytálló, s megfelelő arra, hogy érthetővé tegye másik szintén véges ember számára a Végtelen Istent. Nos, nem így van... A Végtelen Istent egyetlen véges ember sem tudja befogni, mégkevésbé elképzelni, szép szavakkal, ügyes gondolatokkal "lefesteni"... Egy valaki volt KÉPes erre: Jézus Krisztus, a valóságos Isten, s a valóságos ember, az "Emberfia." Ez az Istenbe vetett kinyilatkozatás-hitünk egyik alappillére!

Elég szánalmas - s bizony az egyháztörténet is erről tanúskodik -, hogy amikor az emberi elképzelések váltak mérvadóvá az egyházban, akkor az mindig krízishez vezetett. Ilyen krízist él meg manapság is a kereszténység túlnyomó része... Nagyon ember-szerűvé vált az Istenben való hit, s annyi mindent aggatott rá a "felvilágosult", individualista modern ember a JóIstenre, hogy az eredeti Isten-KÉP, már alig kivehető! Ezért van szükség a folyamatos reformációra (semper reformari!), mert egy idő után nem látszik a spekuláló emberitől a kegyelmi isteni. Aki a mennyeiekről akar bizonyságot tenni, annak a mennyeiekről kell szólnia, s nem a földi elképzelésükről! Ha mégis ez utóbbit teszi, akkor semmi köze a mennyeihez, s bizony a lentit keveri a fentivel... Ilyenkor a keresztény ember semmire sem KÉPes, mert a képességünk soha nem magunkban van, azt Istentől kapjuk... Mi "csak" szőlővesszők vagyunk, s nem a Szőlőtő -, ezért nem is magunkban kell hinni, ahogyan azt reklámozza a média, s erősíti a korszellem, hanem az Istenre kell hagyatkoznunk, Akinek gondja van az ő képmásaira... Neki gondja van arra, hogy minden nap, a világ végezetéig lehetőséget/készséget adjon övéinek, hogy képmás-életükkel, ha nem is lefessék, de hitelesen felvázolják az embervilágban az Istent magát...

Önértékelésünk...

A mai nap imádsága:
URam! Csak Benned láthatom magam, csak Általad teljesedhetek, csak Kegyelmed által lehetek ember... Segíts, hogy emberebb emberré váljak! Ámen


Hittem, ha így szólok is: Igen nyomorult vagyok!
Zsolt 116,10

"Egyszer lent, egyszer fent!" - ennél banálisabb és idegesítőbb mondatot talán nem is mondhatnak barátok vagy barátnők akkor, amikor önbecsülésünk romokban hever. Racionális énünk ilyenkor hiába tudja, hogy vannak nálunk sokkal nyomorultabb helyzetben lévők is, hogy a mi állapotunk a többiekéhez képest "kész főnyeremény" - az érzelmi énünk ilyen periódusban gyakorlatilag meggyőzhetetlen. Mégis, mi a megoldás ilyenkor? Hogyan lehet ezen változtatni? Ugyanis ennek az állapotnak az elhordozása meglehetősen nehéz a környezetnek, nemkülönben fájdalmasan terhes a szenvedőnek, magának.

Kisebb nagyobb önértékelési zavarokkal persze mindannyian küszködünk, de manapság - valószínűsíthetően a média "ügyes" propagandájának, nemkülönben a rossz reklámok agresszivitásának és az Isten figyelmen kívül hagyásának köszönhetően - tömeges méretűvé vált a helyes önértékelés hiánya. Mert azt látnunk kell: nemcsak önmagunk leértékelése vétek(!), de egónk túlértékelése is ugyanolyan bűn.

A zsoltáríró sóhaja őszinte érzést közül, s őszinte gondolatokat ébreszt bennünk. Nem kérdés a zsoltáros számára önmaga szorult helyzete, de ebben a mélyponti állapotában is azt mondja: "hittem!" Így: múlt időben, mert a jelenben soha nem érezzük azt, hogy mi most hiszünk, a jelenben ugyanis "történik/alakul az életünk" - mely a következő pillanatban már múlttá is vált -, s az egyetlen amit kontrollálhatunk, valóságként tapasztalhatunk, hogy cselekedetünket, gondolatainkat az élet normalitásába vetett meggyőződésünk irányítja, azaz úgy érezzük: jól tesszük, amit most éppen teszünk.

A vádló gondolataink mindig akkor vetődnek fel, amikor visszatekintünk, s "értékelünk"... Ilyenkor egymást érik a visszhangzó miért-kérdéseink: Miért tettem, miért mondtam, miért nem láttam előre? ...Azért, mert emberből vagyunk: esendőek, megkísérthetőek, reménykedőek és önerőt visszaesően túlkalkulálók. Hitünk szépsége abban rejlik, hogy megbotló, olykor "elhasalt" állapotunkban is tudjuk: Isten nem hagy magunkra, megsegít. Kegyelmével kiemel a hullámvölgyből, és támogat, hogy jobbak lehessünk a holnapban, mint a mában voltunk.

A kétségbeesés nem női vagy férfi tulajdonság, hanem örök emberi alaptulajdonság. (Bár jegyezzük meg gyorsan: férfiaknál a kétségebesés mindig látványosabb!) Ahogyan a szenvedés sem vallásos meggyőződéshez köthető kísérőjelenség, hanem örökös vándortárs minden ember számára itt a Földön. Vannak jónéhányan, akik úgy gondolják, a hit "minősége" és "intenzitása" majd minden problémát megold és minden kérdésre választ ad, de az ilyen csőlátású emberek a legnyomorultabbak, mert a részletekben elveszve sosem látják meg az emberlét teljességét... Az ilyen "szemellenzős-hitűek" saját változó érzéseiket az Isten változó gondviselésének vélik, elfelejtvén, hogy "Isten tegnap, ma és mindörökre ugyanaz": Isten azért Isten, mert minden körülmény között - emberileg szólva - "megmarad istenségében", vagyis az Ő szeretete mindig Szeretet marad...

Szenvedés...

A mai nap imádsága:
Uram! Látod, alig kelt fel a nap, s valamiért máris perlekedtem Veled... Add, hogy a hálaadás íze sokáig ajkamon maradhasson, s emlékeztessen napközben is mindeneket átfogó, gondviselő jóságodra!
Ámen

Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.
Jób 2,10b

Mindazok, akik tisztességgel végigküzdik életüket, választ keresnek szenvedésük, s mások szenvedésének miértjeire. Sokféle választ fogalmaztak már meg mások, okosak, s kevésbé azok, de ahogyan múlik az idő fölöttünk, mi magunk is felépítgetjük "filozófiánkat", világnézetünket. A régiek élete sem telt másképpen, múlandóságuk, gyarlóságaik okán ők is keresték a lét titkaira a megoldást. Ilyen megoldási kísérlet Jób története a Bibliában, ami gyönyörűen megszerkesztett, magával ragadó bölcsességirodalmi alkotás. Korabeli iskolákat, azaz uralkodó vallásbölcseleti irányzatokat vonultat fel. Időtlen szépsége ennek a könyvnek, hogy Jób vallomása rádöbbenthet minket is: az Isten az Isten. Hiába minden bölcselkedés, hiába minden kísérlet, az élet egyik pillanatában még fürdünk a jóban, az örömben, az egészségben, a következő pillanatban pedig megváltozik minden... Betegség, veszteség, tragédia szakad(hat) ránk.

Ilyenkor kapaszkodókat keresünk. Sokszor éppen azt marja el tőlünk a Sors, akire addig emberileg támaszkodhattunk vagy akire támaszkodtunk, s most is tőle várnánk a vígasztalást, éppen abban csalódunk... Jób felesége mondja, látva Jób rettenetes szenvedéseit: "Átkozd meg az Istent, s halj meg!" Ennél megrázóbb és realistább véleményt keresve sem találnánk! Hiába tehát a korabeli bölcsek okoskodása, jobb megoldás az ő tarsolyukban sincs, mint amit Jób szavai képviselnek: Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk... Ember, hiába rugdalódzol ellene, létednek sorsa ez: Ki nem kerülheted a természet törvényeit, vétkeid, mulasztásaid következményét hordoznod kell!

Harmóniát a véges életünkben csak akkor találunk, ha figyelünk a Vezénylő Karmester pálcájára, azaz figyelünk a törvény szavára. Akkor rádöbbenünk: életünk disszonáns "baj-hang"-ja is a Nagy Harmónia, a szép hangzás része, csak megfelelő időben, s hangmagasságon kell rá válaszolnunk... Tény: sokat kell nekünk gyakorolni, hogy tisztán énekeljük a kezdő hangot, azaz bármi is ér minket, a hála legyen az első szavunk... Ezért jó, ha ifjúkorunktól kezdődően gondolunk a Teremtőnkre, mert akkor mértékletességet, kitartást, örömes szolgáló életet tudhatunk magunkénak. Ha pedig perlekedünk az Örökkévalóval, akkor elfolyik erőnk, saját dühünk visszaesik ránk és törvényszerűen felmorzsolódunk hétköznapjaink kihívásai között...

Elfogadni az elfogadhatatlannak tűnőt csak akkor tudjuk, ha valaki fogja a kezünket. A Mester ígéri: "Veletek vagyok a világ végezetéig, minden napon!"... Ez azt jelenti: Veled is, velem is itt van Ő, s így az elfogadásunk már nem teljesíthetetlen isteni kívánság, hanem megélhető, békességet adó valóság.