Bűnbánat..
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy vezetésedet elfogadjam, s hálás legyek mindazért, amit adtál! Ámen
Szíveteket
szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az
ÚRhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy,
Jóel 2,13a
Alapérzések váltakozásában telik életünk, kizárni egyiket sem tudjuk. Örülünk, szeretünk, haragszunk, félünk vagy éppen bánkódunk valamin. Aki tisztában van érzéseivel, az őszintén felvállalja azokat, s nem "helyettesíti" mással. Vannak helyzetek, pillanatok, amikor félelmünkben vagy bánatunkban inkább sírtunk volna, de nem tettük - neveltetésünkből fakadóan vagy körülmények hatására - s, inkább utat engedtünk a haragnak. A hívő (istentudatú) ember is (néha-néha -, hiszen ő is emberből van) haragszik... De gondoljunk csak Káinra! Tudta, hogy Isten élete valósága, de nem értette Isten gondviselő szeszélyét, s ezért rettenetesen nagy haragra gerjedt. Tulajdonképpen Istenre haragudott, de dühének lángja még Isten zsámolyáig se ért volna fel, ezért gyilkos indulata azt emésztette fel, aki a közelében volt: testvérét, Ábelt.
Lelkünk igen bonyolult "szerkezet", valójában - így véli a hívő ember -, Isten nélkül nem tudunk úgy bánni magunkkal (lelkünkkel), ahogyan szeretnénk. Kell a külső, az isteni segítség! Megismerni igazi valónkat, teremtettségbeli énünket csak akkor tudjuk, ha Isten színe elé állunk... Hogyan? Úgy, hogy Isten maga tart tükröt írott és íratlan törvényein, lelkiismeretünkön keresztül. Ebbe belenézni nagy bátorságot, elszánást s ugyanakkor nyitottságot kíván, mert a következő lépés már a változtatás... Változni pedig még nehezebb, mint eldönteni, hogy változni akarok! Egyik lelki beszélgetésemben - lassan harminc éve -, hangzott el a következő mondat: "S tudod, akkor az EDDA együttesből a ... azt mondta nekem: "Menj el, s térj meg az Istenhez... Neked még sikerülhet!"
Életünk folyamán mindvégig formálódunk, s hogy formálódhatunk ez maga az evangélium! Isten kezébe helyezni életünket sosem késő, Ő ugyanis - velünk ellentétben - sosem mond le rólunk. Irgalmának köszönhető, hogy nem engedi el a kezünket, türelme a biztosítéka annak, hogy eltávolodásunkban még addig is eljuthatunk, hogy Őt kísértjük/provokáljuk, de felfoghatatlanul nagy szeretete mindig győzedelmeskedik -, de lehet, hogy ezt már csak akkor tapasztaljuk meg, amikor erről már senkinek nem tehetünk bizonyságot... mert Isten utolsó vonzásának már nem tudunk ellenállni, s ki kell lépnünk ebből a világból.
Sok minden adhat szomorúságra okot, s ha nincs külső testvéri, lelkipásztori, akár orvosi segítség is, akkor negatív érzelmeink háborgó tengerén ragadunk, s nem találunk vissza a nyugalom kikötőjébe: ezt hívják depressziónak, "nyomott hangulatnak". Vannak persze társadalmak, ahol az elvárások mások, s ki sem lehet ejteni ezt a szót, s azt mondják "ilyen nálunk nincs is" (Japán), de ha azt mondják erre a tünetegyüttesre, hogy a "lélek náthája" - az már társadalmilag elfogadott.
Aki Isten színe előtt szomorodik meg - azaz (meg)bánja, (be)látja bűneit, hogy ti. nem tudott istenképűségre teremtett méltósága szerint élni -, az nem a külső elvárások szerint alakítja életét, hanem a szívét a kegyelem által megtisztítva, szíve szerint él...
Jóel 2,13a
Alapérzések váltakozásában telik életünk, kizárni egyiket sem tudjuk. Örülünk, szeretünk, haragszunk, félünk vagy éppen bánkódunk valamin. Aki tisztában van érzéseivel, az őszintén felvállalja azokat, s nem "helyettesíti" mással. Vannak helyzetek, pillanatok, amikor félelmünkben vagy bánatunkban inkább sírtunk volna, de nem tettük - neveltetésünkből fakadóan vagy körülmények hatására - s, inkább utat engedtünk a haragnak. A hívő (istentudatú) ember is (néha-néha -, hiszen ő is emberből van) haragszik... De gondoljunk csak Káinra! Tudta, hogy Isten élete valósága, de nem értette Isten gondviselő szeszélyét, s ezért rettenetesen nagy haragra gerjedt. Tulajdonképpen Istenre haragudott, de dühének lángja még Isten zsámolyáig se ért volna fel, ezért gyilkos indulata azt emésztette fel, aki a közelében volt: testvérét, Ábelt.
Lelkünk igen bonyolult "szerkezet", valójában - így véli a hívő ember -, Isten nélkül nem tudunk úgy bánni magunkkal (lelkünkkel), ahogyan szeretnénk. Kell a külső, az isteni segítség! Megismerni igazi valónkat, teremtettségbeli énünket csak akkor tudjuk, ha Isten színe elé állunk... Hogyan? Úgy, hogy Isten maga tart tükröt írott és íratlan törvényein, lelkiismeretünkön keresztül. Ebbe belenézni nagy bátorságot, elszánást s ugyanakkor nyitottságot kíván, mert a következő lépés már a változtatás... Változni pedig még nehezebb, mint eldönteni, hogy változni akarok! Egyik lelki beszélgetésemben - lassan harminc éve -, hangzott el a következő mondat: "S tudod, akkor az EDDA együttesből a ... azt mondta nekem: "Menj el, s térj meg az Istenhez... Neked még sikerülhet!"
Életünk folyamán mindvégig formálódunk, s hogy formálódhatunk ez maga az evangélium! Isten kezébe helyezni életünket sosem késő, Ő ugyanis - velünk ellentétben - sosem mond le rólunk. Irgalmának köszönhető, hogy nem engedi el a kezünket, türelme a biztosítéka annak, hogy eltávolodásunkban még addig is eljuthatunk, hogy Őt kísértjük/provokáljuk, de felfoghatatlanul nagy szeretete mindig győzedelmeskedik -, de lehet, hogy ezt már csak akkor tapasztaljuk meg, amikor erről már senkinek nem tehetünk bizonyságot... mert Isten utolsó vonzásának már nem tudunk ellenállni, s ki kell lépnünk ebből a világból.
Sok minden adhat szomorúságra okot, s ha nincs külső testvéri, lelkipásztori, akár orvosi segítség is, akkor negatív érzelmeink háborgó tengerén ragadunk, s nem találunk vissza a nyugalom kikötőjébe: ezt hívják depressziónak, "nyomott hangulatnak". Vannak persze társadalmak, ahol az elvárások mások, s ki sem lehet ejteni ezt a szót, s azt mondják "ilyen nálunk nincs is" (Japán), de ha azt mondják erre a tünetegyüttesre, hogy a "lélek náthája" - az már társadalmilag elfogadott.
Aki Isten színe előtt szomorodik meg - azaz (meg)bánja, (be)látja bűneit, hogy ti. nem tudott istenképűségre teremtett méltósága szerint élni -, az nem a külső elvárások szerint alakítja életét, hanem a szívét a kegyelem által megtisztítva, szíve szerint él...
Csodák megtapasztalásáért.
A mai nap imádsága:
Uram!
Te látod, hányszor elmegyek csodáid mellett... Közömbösségemet csitítsd
bennem, hogy jeleidet meglátva szívembe zárhassalak és dícsérhesselek
Téged lelkem békességében! Ámen
Ennélfogva nincs
mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották
Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen
szívük elsötétedett.
Róm 1,21
Ember-kérdés és Isten- kérdés nem más, mint ugyanazon érem két oldala. Egyiket megérteni a másik nélkül nem lehetséges. Ugyanakkor nincs ember, aki valamilyen formában, valamilyen szinten, életének valamely szakaszában ne ütközne a kérdések kérdésével: Ki vagyok én, s kicsoda az Isten, ha egyáltalán van? Egy ember élete igen összetett; számtalan eseményt, történést, élményt foglal magában, de mi ez a világmindenség bonyolultságához képest? S, ha egyetlen ember élete ennyire komplikált, akkor milyen az egész univerzumé, amit Isten teremtett... hacsak nem abban hiszünk, hogy a "nagy bumm" gigantikus robbanóereje "rendezte át" a káoszt kozmosszá, azaz rendezett világgá.
Isten tehát jeleket hagy maga után. A makrokozmosz számunkra felfoghatatlan méreteiben, ahol görbül az idő és a tér, de ugyanúgy a gének mikrovilágában is, amin álmélkodunk mostanában. De jeleket ad Isten a történelemben, s a lelkiismeretünkben is... Sőt, ha valakinek ez is kevés lenne, akkor Isten elénkbe siet "extra naturam" csodákban is és kinyilatkoztatja magát. Isten tehát itt van közöttünk, "benne és általa létezünk, mozgunk s vagyunk, amik vagyunk" - érvel Pál apostol. Nincs mentségünk, Istent megismertük. Mert ha el is vetné az ember a fentebb felsoroltakat, a lélek végképp megtorpan, amikor a szeretet vonzásába kerül. A szeretet ereje a legerősebb embert is képes legyőzni. A szeretet az az Erő, amely nemcsak összetartja ezt a világot, de térdre is kényszeríthet benne minden hazudozót, s gonoszkodót. A sötétség hatalma minden időben hátborzongató, de egy kicsiny gyertya-élet ide-oda hajló szeretet-lángja is képes megtörni erejét. Ez az evangélium, a dolgok végső megoldása.
Aki megismerte az Isten szeretetét, de mégsem szeretettel válaszolt rá, hanem hiábavalóságokkal, akkor nincs mentsége. Isten mindenütt jelen van ebben a világban... De van egy tenyérnyi hely, ahol az Isten fölött állunk, ahol mi magunk határozzuk meg a dolgok folyását... ez a hely a szívünk, a szabad akarat temploma. A kérdés csak az, kit vagy mit emeltünk benne "oltárra"- Istent vagy az "Egónkat"?
Róm 1,21
Ember-kérdés és Isten- kérdés nem más, mint ugyanazon érem két oldala. Egyiket megérteni a másik nélkül nem lehetséges. Ugyanakkor nincs ember, aki valamilyen formában, valamilyen szinten, életének valamely szakaszában ne ütközne a kérdések kérdésével: Ki vagyok én, s kicsoda az Isten, ha egyáltalán van? Egy ember élete igen összetett; számtalan eseményt, történést, élményt foglal magában, de mi ez a világmindenség bonyolultságához képest? S, ha egyetlen ember élete ennyire komplikált, akkor milyen az egész univerzumé, amit Isten teremtett... hacsak nem abban hiszünk, hogy a "nagy bumm" gigantikus robbanóereje "rendezte át" a káoszt kozmosszá, azaz rendezett világgá.
Isten tehát jeleket hagy maga után. A makrokozmosz számunkra felfoghatatlan méreteiben, ahol görbül az idő és a tér, de ugyanúgy a gének mikrovilágában is, amin álmélkodunk mostanában. De jeleket ad Isten a történelemben, s a lelkiismeretünkben is... Sőt, ha valakinek ez is kevés lenne, akkor Isten elénkbe siet "extra naturam" csodákban is és kinyilatkoztatja magát. Isten tehát itt van közöttünk, "benne és általa létezünk, mozgunk s vagyunk, amik vagyunk" - érvel Pál apostol. Nincs mentségünk, Istent megismertük. Mert ha el is vetné az ember a fentebb felsoroltakat, a lélek végképp megtorpan, amikor a szeretet vonzásába kerül. A szeretet ereje a legerősebb embert is képes legyőzni. A szeretet az az Erő, amely nemcsak összetartja ezt a világot, de térdre is kényszeríthet benne minden hazudozót, s gonoszkodót. A sötétség hatalma minden időben hátborzongató, de egy kicsiny gyertya-élet ide-oda hajló szeretet-lángja is képes megtörni erejét. Ez az evangélium, a dolgok végső megoldása.
Aki megismerte az Isten szeretetét, de mégsem szeretettel válaszolt rá, hanem hiábavalóságokkal, akkor nincs mentsége. Isten mindenütt jelen van ebben a világban... De van egy tenyérnyi hely, ahol az Isten fölött állunk, ahol mi magunk határozzuk meg a dolgok folyását... ez a hely a szívünk, a szabad akarat temploma. A kérdés csak az, kit vagy mit emeltünk benne "oltárra"- Istent vagy az "Egónkat"?
A mai nap imádsága:
Istenem!
Köszönöm,
köszönöm,
köszönöm!
Ámen
Uram, szereteted az égig ér, hűséged a fellegekig.
Zsolt 36,6
Amikor személyesen megtapasztaljuk a gondviselés csodáját, akkor a túláradó örömünkben, izgatottsággal teli egyfajta tanácstalanságunkban a megfelelő szavakat keressük annak az érzésnek a kifejezésére, amit egyszerűen, "csak" hálának nevezünk. Miért bonyolítjuk azt, ami ilyen egyszerű? A választ egy kérdés adhatja meg: Miért csacsognak a szerelmes szívek annyit, s miért dalolnak tavasszal annyit a madarak? Azért, mert a hála, az élet szava. Aki nem tud hálát adni, az tulajdonképpen - már - halott.
Nagyon sok, túlságosan is sok azoknak a száma (az 50-60 évvel ezelőtti statisztika szerint százalékosť!Ť arányban háromszázszor több...), akik súlyos-félsúlyos depressziójuk rácsa mögül nézik kedvtelenül a világot, s alig van valami, ami kimozdíthatja őket monoton egykedvűségükből. Modern korunk emberének újra fel kell fedeznie: az ember hálaadásra teremtett lény, s aki hálátlan az bizony nemcsak környezetét, de önmagát is mérgezi. Sokan így védekeznek : "Na de miért legyek hálás? Nézzétek meg a körülményeimet, hogyan élek... Hát élet ez?" Aki csak az őt körülvevő eseményeket nézi, s egy kicsit sem tekint fölfelé, az Péterhez hasonlóan süllyedni fog az élet hullámai között. Aki viszont felnéz, az észreveszi a gondviselés küldte segítő kezeket, s megmenekül. Aki folyamatosan hálaadásban él, az tudja, hogy ő maga is a Gondviselés "keze", amit egyszerűen szolgálatnak nevezünk. A szolgálat sem más, mint hálaadás. "Szolgáljatok az Úrnak örömmel!" - írja a zsoltáros. Aki tehát nem hála gyanánt - "köszönöm"-ként, ahogy Luther mondja - szolgál, az csak szolgáltatást nyújt... Megkeseredett papok, szenvedélybeteg lelkészek, kisiklott életű prédikátorok, ellentmondásosságban élő hívek sokasága jelzi, hogy hálaadás nélkül bizony nem megy...
Amikor kikopik a köszönöm az emberek lelkéből, amikor már elfelejtenek jót kívánni a másiknak, amikor a hála szép csendben kivész az emberek hétköznapjaiból - akkor kezd bomlani egy közösség. A bomlásnak szaga van, s ez mindig irtózatos bűzzel jár... S ha már nagyon megundorodott az ember a bűn émelyítően büdös szagától, akkor hajlandó csak visszatérni Istenéhez, s elkezdeni újra hálaadó életét, mert ismételten átérzi, hogy a hálaadás, a lét legcsodálatosabb, nélkülözhetetlen, csodálatos illata...
"Orvosság Neked! - Élethosszig tartó, extra erős, szer: Megbocsátás. Mellékhatások nélküli, szabadon felhasználható, egyszerű.
Adagolása: mindennap, reggel.."
Zsolt 36,6
Amikor személyesen megtapasztaljuk a gondviselés csodáját, akkor a túláradó örömünkben, izgatottsággal teli egyfajta tanácstalanságunkban a megfelelő szavakat keressük annak az érzésnek a kifejezésére, amit egyszerűen, "csak" hálának nevezünk. Miért bonyolítjuk azt, ami ilyen egyszerű? A választ egy kérdés adhatja meg: Miért csacsognak a szerelmes szívek annyit, s miért dalolnak tavasszal annyit a madarak? Azért, mert a hála, az élet szava. Aki nem tud hálát adni, az tulajdonképpen - már - halott.
Nagyon sok, túlságosan is sok azoknak a száma (az 50-60 évvel ezelőtti statisztika szerint százalékosť!Ť arányban háromszázszor több...), akik súlyos-félsúlyos depressziójuk rácsa mögül nézik kedvtelenül a világot, s alig van valami, ami kimozdíthatja őket monoton egykedvűségükből. Modern korunk emberének újra fel kell fedeznie: az ember hálaadásra teremtett lény, s aki hálátlan az bizony nemcsak környezetét, de önmagát is mérgezi. Sokan így védekeznek : "Na de miért legyek hálás? Nézzétek meg a körülményeimet, hogyan élek... Hát élet ez?" Aki csak az őt körülvevő eseményeket nézi, s egy kicsit sem tekint fölfelé, az Péterhez hasonlóan süllyedni fog az élet hullámai között. Aki viszont felnéz, az észreveszi a gondviselés küldte segítő kezeket, s megmenekül. Aki folyamatosan hálaadásban él, az tudja, hogy ő maga is a Gondviselés "keze", amit egyszerűen szolgálatnak nevezünk. A szolgálat sem más, mint hálaadás. "Szolgáljatok az Úrnak örömmel!" - írja a zsoltáros. Aki tehát nem hála gyanánt - "köszönöm"-ként, ahogy Luther mondja - szolgál, az csak szolgáltatást nyújt... Megkeseredett papok, szenvedélybeteg lelkészek, kisiklott életű prédikátorok, ellentmondásosságban élő hívek sokasága jelzi, hogy hálaadás nélkül bizony nem megy...
Amikor kikopik a köszönöm az emberek lelkéből, amikor már elfelejtenek jót kívánni a másiknak, amikor a hála szép csendben kivész az emberek hétköznapjaiból - akkor kezd bomlani egy közösség. A bomlásnak szaga van, s ez mindig irtózatos bűzzel jár... S ha már nagyon megundorodott az ember a bűn émelyítően büdös szagától, akkor hajlandó csak visszatérni Istenéhez, s elkezdeni újra hálaadó életét, mert ismételten átérzi, hogy a hálaadás, a lét legcsodálatosabb, nélkülözhetetlen, csodálatos illata...
"Orvosság Neked! - Élethosszig tartó, extra erős, szer: Megbocsátás. Mellékhatások nélküli, szabadon felhasználható, egyszerű.
Adagolása: mindennap, reggel.."
Isten-elképzeléseink...
A mai nap imádsága:
URam! Szeretnélek értelemmel felfogni Téged, de nem tudlak. Add azért URam, hogy titkaiddal együtt szívembe zárhassalak! Ámen
Hadd tudja meg a föld minden népe, hogy az ÚR az Isten, nincs más.
1 Kir 8,60
Legendás, a megszépítő múlt messzeségébe hívogató gondolat a mai igénk üzenete - Salamon király templomszentelési imádságának záró mondataiból való. Jóllehet eddig egyetlen archeológiai lelet sem került napvilágra, bizonyítván a salamoni templomról lexikonok és könyvek ezreinek elbűvölő színességgel elképzelt számtalan variációját, de ahogyan izráeli régészek közül sokan vallják: jelen esetben sem a történeti hitelesség a lényeg (minden népnek vannak mítoszai), hanem a tény: Izráel létezik, s létének alapvető eleme mindmáig, hogy az ÚR az Isten.
A történelem folyamán gyakorlatilag minden hódító hatalom igyekezett bizonyítani, hogy az ő isten-elképzelése az "igazi". Amit azonban a hatalmi szó sosem érhet el, az őszinte, imádságos szív birtokolhatja, hogy ti. az Isten az Isten. Semmiféle teológiai elképzelés - legyen az ószövetségi véresáldozatos vagy páli helyettes áldozatot magyarázó - nem ad(hat)ja vissza az Isten "lényegét", hogy Ő a Szeretet. Isten az Isten, Aki szeretetből teremtette ezt a világot szeretetre, s tartja fenn, az emberi szeretetlenség ellenére! Aki tehát őszintén szeret, azaz szavaival, cselekedeteivel embertársai javát szolgálja, az "Istenben van, s Isten is őbenne", függetlenül attól, hogy muzulmán vagy zsidó, hindu vagy buddhista, keresztény vagy éppen "panteista-humanista", ahogyan Karl Rahner fogalmaz: "anonym keresztény".
Hiába bármilyen teológiai okoskodás egy nézet, egy világlátás igazolására, a dogma mindig kizárja és elítéli a másképpen gondolkodót. Ezzel ellentétben a szeretet átölel és befogad, táplál és növel! Sajnos, amíg két embernek sikerül egymást meggyőzni, hogy az ő elképzelésük (Istenről, világról és emberről) az egyedül helyes és követendő -, addig lesznek "izmusok" és ideológiák, melyek elhitetik, hogy vannak különb emberek... s hogy az élet természetes örök rendje, hogy vannak ők, s vagyunk mi... Ennek egyenes következménye az ellenségkép, ami folyamatosan táplálja a békétlenséget. A hívő embert ez a tény mégsem keseríti el, mert jól tudja, Isten azért küldte le őt a Földre, hogy mécses életével világítson, utat mutasson, s olykor még egy-egy szeretet-tüzet is rakhasson, ami körül melegedhetnek a didergő lelkű emberek...
A hívő ember "küldetéstudatának" alapja az a felismerés, hogy az ÚR az Isten. Azaz nincs más erő és hatalom ebben a világban, ami győzedelmeskedhetne, csakis az Isten, s a Belőle fakadó szeretet. Aki meghajtja fejét (elméjét), s alázatra neveli önző szívét, az istenesen éli véges mindennapjait, vagyis EMBERként cselekszik, s itt a Földön, ez a legnagyobb kegyelem...
1 Kir 8,60
Legendás, a megszépítő múlt messzeségébe hívogató gondolat a mai igénk üzenete - Salamon király templomszentelési imádságának záró mondataiból való. Jóllehet eddig egyetlen archeológiai lelet sem került napvilágra, bizonyítván a salamoni templomról lexikonok és könyvek ezreinek elbűvölő színességgel elképzelt számtalan variációját, de ahogyan izráeli régészek közül sokan vallják: jelen esetben sem a történeti hitelesség a lényeg (minden népnek vannak mítoszai), hanem a tény: Izráel létezik, s létének alapvető eleme mindmáig, hogy az ÚR az Isten.
A történelem folyamán gyakorlatilag minden hódító hatalom igyekezett bizonyítani, hogy az ő isten-elképzelése az "igazi". Amit azonban a hatalmi szó sosem érhet el, az őszinte, imádságos szív birtokolhatja, hogy ti. az Isten az Isten. Semmiféle teológiai elképzelés - legyen az ószövetségi véresáldozatos vagy páli helyettes áldozatot magyarázó - nem ad(hat)ja vissza az Isten "lényegét", hogy Ő a Szeretet. Isten az Isten, Aki szeretetből teremtette ezt a világot szeretetre, s tartja fenn, az emberi szeretetlenség ellenére! Aki tehát őszintén szeret, azaz szavaival, cselekedeteivel embertársai javát szolgálja, az "Istenben van, s Isten is őbenne", függetlenül attól, hogy muzulmán vagy zsidó, hindu vagy buddhista, keresztény vagy éppen "panteista-humanista", ahogyan Karl Rahner fogalmaz: "anonym keresztény".
Hiába bármilyen teológiai okoskodás egy nézet, egy világlátás igazolására, a dogma mindig kizárja és elítéli a másképpen gondolkodót. Ezzel ellentétben a szeretet átölel és befogad, táplál és növel! Sajnos, amíg két embernek sikerül egymást meggyőzni, hogy az ő elképzelésük (Istenről, világról és emberről) az egyedül helyes és követendő -, addig lesznek "izmusok" és ideológiák, melyek elhitetik, hogy vannak különb emberek... s hogy az élet természetes örök rendje, hogy vannak ők, s vagyunk mi... Ennek egyenes következménye az ellenségkép, ami folyamatosan táplálja a békétlenséget. A hívő embert ez a tény mégsem keseríti el, mert jól tudja, Isten azért küldte le őt a Földre, hogy mécses életével világítson, utat mutasson, s olykor még egy-egy szeretet-tüzet is rakhasson, ami körül melegedhetnek a didergő lelkű emberek...
A hívő ember "küldetéstudatának" alapja az a felismerés, hogy az ÚR az Isten. Azaz nincs más erő és hatalom ebben a világban, ami győzedelmeskedhetne, csakis az Isten, s a Belőle fakadó szeretet. Aki meghajtja fejét (elméjét), s alázatra neveli önző szívét, az istenesen éli véges mindennapjait, vagyis EMBERként cselekszik, s itt a Földön, ez a legnagyobb kegyelem...
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy jóság és békesség vezérelje életemet! Ámen
A
jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, és a gonosz ember a
gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt
szólja a száj. Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amit
mondok?"
Lk 6, 45-46
Jót tenni jó... ha tudjuk, hogy az adott jócselekedet "diakóniai". Mit jelent ez? Maga ez a görög szó szolgálatot jelent, melynek csengése megkopott egyházunkban a pártállami időkben, mert a hivatalos egyházpolitikai irányvonal a "diakóniai teológia" volt. Káldy Zoltán egykori püspökünk kapott is érte eleget papjaitól - no de az egy más világ volt -, de nagyon nem ugrálhatott egyetlen egyház sem, a cél a túlélés volt. Egy bizonyos, jól prédikálhatott, mert egykori (pécsi) gyülekezetének - 1980-as években hospitáltam ott egy héten át - magját képező idősebb testvérek évtizedekkel később is ódákat zengtek szolgálatairól. A másik "nagyágyú" Balikó Zoltán volt, akitől azon az egy héten keresztül - pedig csak elkísértem szolgálataira(!) - több hasznosat tanultam, mint a teológián egy éven keresztül...
Magyarázgatni a "bizonyítványt" a gyengék, a puhagerincűek utolsó menedéke. Csak "dumálni" a politikus nagyok lételeme... (A orosz parlament a Duma, egyébként a dúmaju-ból, ami gondolkodást is jelent származik - így nyolcévi kötelező orosztanítás, és majd harmincévi inaktivitás után, szótár nélkül szabadon...) Egyszóval: nem gondolatokkal van a baj, azok logikusak a maguk érdekkörében, hanem a lelkülettel, a szívvel! Jézus mondja: "Ami a szívben van, azt szólja a száj."
S mi van a szívben, amit az ész oda beenged - mert hogy "józanság lelkét is adta nekünk az Isten"... A mindennapi imádság pedig elhárítja mindazt a gonoszságot, amit a világ ránk zúdít. Ezért fontos idafigyelni nap mint nap mit mond, mire tanít minket a Mester...
URam! Add, hogy mindig engedelmeskedni tudjak szereteted vezérlő fénysugarainak! Ámen
Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.
1 Jn 1,5
A teremtéstörténetből jól ismert első nap így kezdődik: "Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől." (1 Móz 1,3-4)... Isten leglényegesebb "tulajdonsága" - minden ebből fakad, ez az alapja mindennek(!) -, a világosság. A fény, a világosság így lesz az Isten egyetemes szimbóluma. A bibliai történetekben, ahol a fény feltűnik, ott mindig Isten "történik" valamilyen titokzatos módon/formában: így Mózesnek lángoló csipkeborban, a pusztában vándorló népnek éjjel tűzoszlopban, a betlehemi pásztoroknak mennyei ragyogásban, a napkeleti bölcseknek vezérlő csillag fényében...
Amikor Mathis Neithart-Gothart (Grünewald) 1510 környékén mintegy harmincévesen megfesti az isenheimi szárnyasoltár képeit, akkor szimbólumgazdagságán, ecsetkezelési perfekcióján túl teológiai mondanivalója is fergetes, hiszen a feltámadás-jelenetben megfogalmazza az korának alapgondolatát: Isten világosság... pontosabban: Isten a világosság! A fénymisztika építészeti remekművei az ókeresztény bazilikák, nemkülönben a szinte csak ablakokból álló gótikus templomok... Mindegyik ugyanarról tesz bizonyságot: Isten világosság! Jézus URunk pedig azt mondja magáról: "Én vagyok a világ világossága."
Ahol világosság van, ott nincs sötétség. Egyszerű mondat ez, magától értődő igazsággal. Érdekes módon, az ember - talán, éppen azért, mert Istentől eltávolodva elhomályosult a látása/gondolkodása -, szeret a félhomályban lenni, ott kutakodni, s ebbéli buzgalmában ott is sötétséget vél tapasztalni, ahol csak múló árnyék van csupán. A harmadik évezred elején járva, sajnos még vannak olyan régiók a világban, ahol évszázadokkal(!) le vannak maradva a mai modern, tudományos-technikai világtól - a nők kiszolgáltatott helyzetét, az elvárható minimális tolerancia hiányát már ne is említsük -, de sokan vallják meggyőződéssel a 'fejlettebb' részében is, hogy a sötétség is önálló erő, holott egyszerűen csak a fény hiányáról van szó... A káosz, nem azért "kaotikus", mert mindenáron az akar lenni, hanem azért, mert hiányzik belőle a rend!
Mai igénk arra akar 'rávilágítani' minket, hogy Istenben nincs semmi sötétség. (Ha lenne, akkor nem lenne teljes az Ő "isteni voltában", valami hiányozna Belőle -, ami ugye eleve abszurdum, hiszen akkor Isten nem lenne/lehetne Mindenható Isten...) Aki tehát követi a "Világ Világosságát", az nem sötétségben, hanem világosságban él. Ez megnyilvánul az életében, hiszen nem rejthető el a hegyen épült város, s a lámpás életét sem azért kapta, hogy véka alá rejtse! Aki ebben az isteni világosságban él, az nem a sötétséggel foglalkozik, mely rombol, eltávolít, elhatárol Istentől és emberektől, hanem azt munkálja, ami épít, ami emel: azaz tudatosan a Szeretet világosságának a követeként éli meg mindennapjait.
Ez a világosság megtapasztalható előrelátásban, józanságban, felelősséghordozásban. Az ilyen világosságban járó embereket nem a körülmények, a környezetük, mások irányítják, hanem ők alakítják ki maguk körül életterüket istenessé, harmonikussá - s ez soha nem pénz, hatalom, hanem istenképűségre elhívott emberség kérdése...
Lk 6, 45-46
Jót tenni jó... ha tudjuk, hogy az adott jócselekedet "diakóniai". Mit jelent ez? Maga ez a görög szó szolgálatot jelent, melynek csengése megkopott egyházunkban a pártállami időkben, mert a hivatalos egyházpolitikai irányvonal a "diakóniai teológia" volt. Káldy Zoltán egykori püspökünk kapott is érte eleget papjaitól - no de az egy más világ volt -, de nagyon nem ugrálhatott egyetlen egyház sem, a cél a túlélés volt. Egy bizonyos, jól prédikálhatott, mert egykori (pécsi) gyülekezetének - 1980-as években hospitáltam ott egy héten át - magját képező idősebb testvérek évtizedekkel később is ódákat zengtek szolgálatairól. A másik "nagyágyú" Balikó Zoltán volt, akitől azon az egy héten keresztül - pedig csak elkísértem szolgálataira(!) - több hasznosat tanultam, mint a teológián egy éven keresztül...
Magyarázgatni a "bizonyítványt" a gyengék, a puhagerincűek utolsó menedéke. Csak "dumálni" a politikus nagyok lételeme... (A orosz parlament a Duma, egyébként a dúmaju-ból, ami gondolkodást is jelent származik - így nyolcévi kötelező orosztanítás, és majd harmincévi inaktivitás után, szótár nélkül szabadon...) Egyszóval: nem gondolatokkal van a baj, azok logikusak a maguk érdekkörében, hanem a lelkülettel, a szívvel! Jézus mondja: "Ami a szívben van, azt szólja a száj."
S mi van a szívben, amit az ész oda beenged - mert hogy "józanság lelkét is adta nekünk az Isten"... A mindennapi imádság pedig elhárítja mindazt a gonoszságot, amit a világ ránk zúdít. Ezért fontos idafigyelni nap mint nap mit mond, mire tanít minket a Mester...
Látás...
URam! Add, hogy mindig engedelmeskedni tudjak szereteted vezérlő fénysugarainak! Ámen
Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.
1 Jn 1,5
A teremtéstörténetből jól ismert első nap így kezdődik: "Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől." (1 Móz 1,3-4)... Isten leglényegesebb "tulajdonsága" - minden ebből fakad, ez az alapja mindennek(!) -, a világosság. A fény, a világosság így lesz az Isten egyetemes szimbóluma. A bibliai történetekben, ahol a fény feltűnik, ott mindig Isten "történik" valamilyen titokzatos módon/formában: így Mózesnek lángoló csipkeborban, a pusztában vándorló népnek éjjel tűzoszlopban, a betlehemi pásztoroknak mennyei ragyogásban, a napkeleti bölcseknek vezérlő csillag fényében...
Amikor Mathis Neithart-Gothart (Grünewald) 1510 környékén mintegy harmincévesen megfesti az isenheimi szárnyasoltár képeit, akkor szimbólumgazdagságán, ecsetkezelési perfekcióján túl teológiai mondanivalója is fergetes, hiszen a feltámadás-jelenetben megfogalmazza az korának alapgondolatát: Isten világosság... pontosabban: Isten a világosság! A fénymisztika építészeti remekművei az ókeresztény bazilikák, nemkülönben a szinte csak ablakokból álló gótikus templomok... Mindegyik ugyanarról tesz bizonyságot: Isten világosság! Jézus URunk pedig azt mondja magáról: "Én vagyok a világ világossága."
Ahol világosság van, ott nincs sötétség. Egyszerű mondat ez, magától értődő igazsággal. Érdekes módon, az ember - talán, éppen azért, mert Istentől eltávolodva elhomályosult a látása/gondolkodása -, szeret a félhomályban lenni, ott kutakodni, s ebbéli buzgalmában ott is sötétséget vél tapasztalni, ahol csak múló árnyék van csupán. A harmadik évezred elején járva, sajnos még vannak olyan régiók a világban, ahol évszázadokkal(!) le vannak maradva a mai modern, tudományos-technikai világtól - a nők kiszolgáltatott helyzetét, az elvárható minimális tolerancia hiányát már ne is említsük -, de sokan vallják meggyőződéssel a 'fejlettebb' részében is, hogy a sötétség is önálló erő, holott egyszerűen csak a fény hiányáról van szó... A káosz, nem azért "kaotikus", mert mindenáron az akar lenni, hanem azért, mert hiányzik belőle a rend!
Mai igénk arra akar 'rávilágítani' minket, hogy Istenben nincs semmi sötétség. (Ha lenne, akkor nem lenne teljes az Ő "isteni voltában", valami hiányozna Belőle -, ami ugye eleve abszurdum, hiszen akkor Isten nem lenne/lehetne Mindenható Isten...) Aki tehát követi a "Világ Világosságát", az nem sötétségben, hanem világosságban él. Ez megnyilvánul az életében, hiszen nem rejthető el a hegyen épült város, s a lámpás életét sem azért kapta, hogy véka alá rejtse! Aki ebben az isteni világosságban él, az nem a sötétséggel foglalkozik, mely rombol, eltávolít, elhatárol Istentől és emberektől, hanem azt munkálja, ami épít, ami emel: azaz tudatosan a Szeretet világosságának a követeként éli meg mindennapjait.
Ez a világosság megtapasztalható előrelátásban, józanságban, felelősséghordozásban. Az ilyen világosságban járó embereket nem a körülmények, a környezetük, mások irányítják, hanem ők alakítják ki maguk körül életterüket istenessé, harmonikussá - s ez soha nem pénz, hatalom, hanem istenképűségre elhívott emberség kérdése...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése