Egymásért.
A mai nap imádsága:
Uram,
Istenem! A világ zsivajában oly sokszor elfelejtkeztem adományaidról, s
benne arról is, hogy segítőtársat rendeltél mellém. Add, hogy
felismerjem szeretetedet nemcsak a jóban, hanem a feladatos, próbás
rosszban is! Létünk általad egymásba kovácsolt gyűrűit tartsd egyben
kegyelmed révén, hogy ajkunkon soha ne a panasz szomorú virága nyíljék,
hanem az Élet öröméé! Ámen
Nem jó az embernek egyedül
lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat... Ezért a férfi elhagyja apját és
anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.
1 Móz 2,18 és 25
Egyedül lenni tényleg nem jó, sőt borzasztó - különösen akkor, ha az egyedüllétért mi magunk vagyunk a felelősek. Egyedül, azt jelenti: csak én, azaz még az Istent is kizárom az életemből. Aki azonban Istent a szívébe zárja, az az életet magát birtokolhatja. Az "élet márpedig párosra teremtetett" - fogalmazta meg egyik idős barátnőnk, aki több mint tíz éve özvegy. Igazságát nem az egyedül maradottság keserűsége mondatta vele, hanem az életbölcselete, hiszen segítő foglalkozásban dolgozott negyven esztendőn át, tanácsolva-gyógyítva a rábízottakat, legyenek azok ifjak vagy idősebbek.
Hogy kit hol metszenek éppen a lét koordinátái, az nem számít, társra mindig szükség van. A gyermeknek biztonságot nyújtó családra, az ifjúnak a szerelem dalát halálig vele énekelni akaró kedvesre, az egyedül maradt idősnek részesedésre van szüksége az élet továbbmenetelének reménységéből. Aki fiatalkorától kezdődően önelégülten cinikus, s nem hajlik meg az Élet szentsége előtt, az néhány évtized utén kiégetté, perspektívátlanná válik, s önmaga sorsát és benne másokat is gyűlölködve tekinti. Korunk felületes, örömhajhász fogyasztói/élvezeti mentalitása meg is termi "méltó" gyümölcseit: szellemi nívó csökkenése, az egoizmus erősödése. Önreprudukcióját már nem az Élet isteni Szentségében feloldódni akarás naponkénti csodájának megélése serkenti a hozzáillő segítőtárssal együtt, hanem az Önzés diadalútja, az "Én" mindenekfelettiségének bálványozása. Így zsugorodik a segítőtársnak rendelt Istentől jövő ajándék, az Ember-Társ házasságkötésre szerződő partnerré, így kopik a szerelem rutin-szexualitássá, amíg hormonok programja rendeli, s így esnek nagy álmok beteljesülésére rendelt emberek a lélek mélységes bugyraiba. Miért is? Mert az emberlét csodáját kicsinyeskedő, intrikus játszmává szürkítették. Akár össztársadalmi nagy a közösség vagy ádám-éványi kicsiny, a teremtettségből fakadóan nem egymásnak alárendeltjei és konkurensei, hanem segítői vagyunk.
Ahhoz, hogy kinyíljék a személyes életemre szabott boldogság-virág - s egyszer gyümölcsöt is teremjen -, keresnem kell a Fényt. Föl kell tehát tekintenem a Világosság Atyájára, hogy a fény habzsolásának ifjúságos bódulatában észrevegyem a hozzámrendelt társban az egész teremtettség rámszabott, nekem rendelt felelősségét is. Férfi és nő útja egymással a legnagyobb titkok közé tartozik. Meghajolni előtte, ragaszkodni hozzá, soha nem a személyes szabadságunk feladása, hanem a lelkek egymásba-olvadásának megélhető kiváltsága. Ha élünk vele, imádkozzunk érte - ha élhettünk vele, adjunk hálát érte!
1 Móz 2,18 és 25
Egyedül lenni tényleg nem jó, sőt borzasztó - különösen akkor, ha az egyedüllétért mi magunk vagyunk a felelősek. Egyedül, azt jelenti: csak én, azaz még az Istent is kizárom az életemből. Aki azonban Istent a szívébe zárja, az az életet magát birtokolhatja. Az "élet márpedig párosra teremtetett" - fogalmazta meg egyik idős barátnőnk, aki több mint tíz éve özvegy. Igazságát nem az egyedül maradottság keserűsége mondatta vele, hanem az életbölcselete, hiszen segítő foglalkozásban dolgozott negyven esztendőn át, tanácsolva-gyógyítva a rábízottakat, legyenek azok ifjak vagy idősebbek.
Hogy kit hol metszenek éppen a lét koordinátái, az nem számít, társra mindig szükség van. A gyermeknek biztonságot nyújtó családra, az ifjúnak a szerelem dalát halálig vele énekelni akaró kedvesre, az egyedül maradt idősnek részesedésre van szüksége az élet továbbmenetelének reménységéből. Aki fiatalkorától kezdődően önelégülten cinikus, s nem hajlik meg az Élet szentsége előtt, az néhány évtized utén kiégetté, perspektívátlanná válik, s önmaga sorsát és benne másokat is gyűlölködve tekinti. Korunk felületes, örömhajhász fogyasztói/élvezeti mentalitása meg is termi "méltó" gyümölcseit: szellemi nívó csökkenése, az egoizmus erősödése. Önreprudukcióját már nem az Élet isteni Szentségében feloldódni akarás naponkénti csodájának megélése serkenti a hozzáillő segítőtárssal együtt, hanem az Önzés diadalútja, az "Én" mindenekfelettiségének bálványozása. Így zsugorodik a segítőtársnak rendelt Istentől jövő ajándék, az Ember-Társ házasságkötésre szerződő partnerré, így kopik a szerelem rutin-szexualitássá, amíg hormonok programja rendeli, s így esnek nagy álmok beteljesülésére rendelt emberek a lélek mélységes bugyraiba. Miért is? Mert az emberlét csodáját kicsinyeskedő, intrikus játszmává szürkítették. Akár össztársadalmi nagy a közösség vagy ádám-éványi kicsiny, a teremtettségből fakadóan nem egymásnak alárendeltjei és konkurensei, hanem segítői vagyunk.
Ahhoz, hogy kinyíljék a személyes életemre szabott boldogság-virág - s egyszer gyümölcsöt is teremjen -, keresnem kell a Fényt. Föl kell tehát tekintenem a Világosság Atyájára, hogy a fény habzsolásának ifjúságos bódulatában észrevegyem a hozzámrendelt társban az egész teremtettség rámszabott, nekem rendelt felelősségét is. Férfi és nő útja egymással a legnagyobb titkok közé tartozik. Meghajolni előtte, ragaszkodni hozzá, soha nem a személyes szabadságunk feladása, hanem a lelkek egymásba-olvadásának megélhető kiváltsága. Ha élünk vele, imádkozzunk érte - ha élhettünk vele, adjunk hálát érte!
A mai nap imádsága:
URam!
Erőtlenségemben nagyon emberi vagyok... gyarlóan, végesen, bűnösen
emberi. Erő híján nem nézek fölfelé, csak lefelé, s a tények egyre csak
szorítják vergődő lelkemet. Istenem! Tudom, hogy Nálad van mindennek a
megoldása, add hogy Hozzád hajolva kegyelmedbe szövődjön életem! Ámen
Hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.
1 Kor 2,5
Régi felismerés: ami emberi, az idővel elmúlik, ami meg Istentől van, az hosszú ideig vagy talán örökre is, megmarad... Királyok, "nagyotmondó" politikusok jönnek-mennek -, de Isten változatlan igazsága mindig marad! Így van ez a kor-szülte ideológiákkal is, amiket azért talált ki az ember, hogy megpróbálja megoldani velük a mindennapi élet számos gondját-baját. Az ideológiák is időszakosak, legfeljebb néhány generáción át tartanak ki mellettük az emberek, hiszen az életet nem lehet ideológiákra alapozni, életet csakis életre lehet építeni. Az ideológia elmélet, az élet pedig a gyakorlat, s amit meg lehet valósítani egy ideológiából - nos, annyit is ér.
Az ideológia szó "nézet-rendszert" jelent, azaz világlátást. Ki hogyan látja a világot, úgy él benne. Az egyik így helyesnek véli a vérbosszút és férfiként teljesen normálisnak tartja a nők elnyomását, a másik helyesnek véli, hogy mindenek felett a pénz, a gazdaság kell hogy irányítsa a világot, a harmadik pedig megvan győződve arról, hogy mindent meg kell bocsájtani... Lehet, hogy az ember mindent meg akar bocsájtani, s mindent el akar felejteni, de a testben élő ember számára ez teljességgel sosem lehetséges. Vannak dolgok, amiket nem tudunk elfelejteni, s talán nem is szabad, hogy elfelejtsük... Isten sem felejt, Ő mindent számon tart!
Tény, hogy igen különfélék vagyunk és mindenki egy kicsit másképpen látja a világot. Ha csak a vallások világát vizsgáljuk, már annak sokszínűségébe is beleszédülhetünk! Ki mit hisz, úgy éli az életét, s ha világnézetünk nem is érthető a másik számára, a cselekedeteink mindenki számára egyértelműen ugyanazt jelentik! A jót és a rosszat mindenki meg tudja különböztetni -, hiszen Ádámon keresztül mi örököltük a jó és a rossz ismeretét! (Az persze megint egy másik kérdés, hogy vannak helyzetek, amikor nem akarjuk, hogy felismerhetővé váljék a jó vagy a rossz!) Annyi bizonyos, hogy amit cselekszünk - vagy amit éppen nem cselekszünk meg, azaz elmulasztunk, aszerint ítél meg minket a másik ember illetve a világ. S itt a világ nem feltétlenül a globális nyilvánosságot kell hogy jelentse, megtörténhet, hogy a "világ" három padon ücsörgő fejkendős néni vagy egy segítségre szoruló embertársunk tekintetében "realizálódik"...
A hit így soha nem elmélet, hanem gyakorlat. Életforma. Aki azon vitatkozik, hogy milyen az Isten, és azt tartja az élet legfontosabb kérdésének, hogy melyik világvallásnak/felekezetnek van igaza, az még a véges emberi bölcselkedés foglya, s nagyon messze van a hit lényegétől. A hit ugyanis nem bölcselkedés vagy "szépeket-mondás" művészete, a hit: Élet! A hit életforma, s kinek milyen a hite, olyan az élete, s viszont. Aki az Isten örök törvénye és evangéliuma szerint éli az életét, annak a hite is "normális", sőt követésre vonz, de akinek életében nem az istenadta élet normalitása tükröződik, annak a hite is életidegen, "abnormális" s egyben a józan ember számára taszító...
Akinek a hite Isten erején nyugszik, az józan és szeretetteljes, az nem csügged, hiszen jól tudja: omnia est gratia, azaz minden kegyelem. Kegyelem a pillanat varázsa, s kegyelem az alkotó munka, s kegyelem, hogy szerethetünk... Visszaélni az isteni kegyelemmel nem más, mint megcsúfolása az Istennek, azaz káromlása a Szent Léleknek...
1 Kor 2,5
Régi felismerés: ami emberi, az idővel elmúlik, ami meg Istentől van, az hosszú ideig vagy talán örökre is, megmarad... Királyok, "nagyotmondó" politikusok jönnek-mennek -, de Isten változatlan igazsága mindig marad! Így van ez a kor-szülte ideológiákkal is, amiket azért talált ki az ember, hogy megpróbálja megoldani velük a mindennapi élet számos gondját-baját. Az ideológiák is időszakosak, legfeljebb néhány generáción át tartanak ki mellettük az emberek, hiszen az életet nem lehet ideológiákra alapozni, életet csakis életre lehet építeni. Az ideológia elmélet, az élet pedig a gyakorlat, s amit meg lehet valósítani egy ideológiából - nos, annyit is ér.
Az ideológia szó "nézet-rendszert" jelent, azaz világlátást. Ki hogyan látja a világot, úgy él benne. Az egyik így helyesnek véli a vérbosszút és férfiként teljesen normálisnak tartja a nők elnyomását, a másik helyesnek véli, hogy mindenek felett a pénz, a gazdaság kell hogy irányítsa a világot, a harmadik pedig megvan győződve arról, hogy mindent meg kell bocsájtani... Lehet, hogy az ember mindent meg akar bocsájtani, s mindent el akar felejteni, de a testben élő ember számára ez teljességgel sosem lehetséges. Vannak dolgok, amiket nem tudunk elfelejteni, s talán nem is szabad, hogy elfelejtsük... Isten sem felejt, Ő mindent számon tart!
Tény, hogy igen különfélék vagyunk és mindenki egy kicsit másképpen látja a világot. Ha csak a vallások világát vizsgáljuk, már annak sokszínűségébe is beleszédülhetünk! Ki mit hisz, úgy éli az életét, s ha világnézetünk nem is érthető a másik számára, a cselekedeteink mindenki számára egyértelműen ugyanazt jelentik! A jót és a rosszat mindenki meg tudja különböztetni -, hiszen Ádámon keresztül mi örököltük a jó és a rossz ismeretét! (Az persze megint egy másik kérdés, hogy vannak helyzetek, amikor nem akarjuk, hogy felismerhetővé váljék a jó vagy a rossz!) Annyi bizonyos, hogy amit cselekszünk - vagy amit éppen nem cselekszünk meg, azaz elmulasztunk, aszerint ítél meg minket a másik ember illetve a világ. S itt a világ nem feltétlenül a globális nyilvánosságot kell hogy jelentse, megtörténhet, hogy a "világ" három padon ücsörgő fejkendős néni vagy egy segítségre szoruló embertársunk tekintetében "realizálódik"...
A hit így soha nem elmélet, hanem gyakorlat. Életforma. Aki azon vitatkozik, hogy milyen az Isten, és azt tartja az élet legfontosabb kérdésének, hogy melyik világvallásnak/felekezetnek van igaza, az még a véges emberi bölcselkedés foglya, s nagyon messze van a hit lényegétől. A hit ugyanis nem bölcselkedés vagy "szépeket-mondás" művészete, a hit: Élet! A hit életforma, s kinek milyen a hite, olyan az élete, s viszont. Aki az Isten örök törvénye és evangéliuma szerint éli az életét, annak a hite is "normális", sőt követésre vonz, de akinek életében nem az istenadta élet normalitása tükröződik, annak a hite is életidegen, "abnormális" s egyben a józan ember számára taszító...
Akinek a hite Isten erején nyugszik, az józan és szeretetteljes, az nem csügged, hiszen jól tudja: omnia est gratia, azaz minden kegyelem. Kegyelem a pillanat varázsa, s kegyelem az alkotó munka, s kegyelem, hogy szerethetünk... Visszaélni az isteni kegyelemmel nem más, mint megcsúfolása az Istennek, azaz káromlása a Szent Léleknek...
A mai nap imádsága:
Uram! Válj mindinkább valósággá életemben, hogy valóban élhessek! Ámen
Ne mondd ki hiába Istenednek, az ÚRnak a nevét, mert nem hagyja az ÚR büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!
2 Móz 20,7
Legújabb asztronómiai mérések szerint galaxisunk (a jó öreg Tejútrendszer) középpontja körül 100.000 km/órával gyorsabban száguldunk a világegyetemben, mint azt eddig gondolták, azaz mintegy egymillió(!) kilométert teszünk meg óránként... Nos, ez a rádióteleszkópokkal kiókumlált tudományos szenzáció gyakorlatilag nem változtatja meg az emberek hétköznapi életét, az én gondolataim is parányi világomban kalandoznak: odakint cudar hideg van... meg kell raknom a cserépkályhát... jól esik a reggeli kávé... ma reggel még nem mondtam feleségemnek, mennyire szeretem... Ilyen és ehhez hasonlók futnak át agyunkon, hogy megtervezve napunkat bevégezzük aznapi feladatainkat. Bátran állíthatjuk: az átlagember - különösen, ha még fiatal - Istenre keveset gondol, mert fontosabbak számára a tervei, az élet hétköznapi valósága... No de rendjén van-e ez így?
Isten nevét hiába kimondani... nos nem ez a mai ember központi problémája! Ez probléma lehet a teológusnak, az igehirdetőnek, aki a vasárnapi prédikációjára készül, de nem korunk emberének. Az Isten-probléma akkor válik kérdéssé, amikor megállítanak minket a körülmények: veszteség ér minket vagy betegség szorít minket a betegágy mozdulatlanságába. Ilyenkor rögtön kérdés az Isten, s kérdőjellé válhat eladdigi egész életünk is... Sőt valósággá válik az Isten-félelem is. Aki persze fél, az nem tud szeretni, s bármennyire vágyakozik arra, hogy szeressék, olykor még a szeretetet sem képes fogadni. Milyen érdekes, egzisztenciális krízisben fontossá válik a jövő, a hogyan tovább, megnyílnak a távlatok, ilyenkor az Istennek is "helyet szorít" az ember... úgy egyébként alig.
Aki Isten nevét nem kötőszónak használja, hanem valóban az Istenre gondol - Aki nemcsak a Tejútrendszert, de a számunkra felfoghatatlan sok-sok milliárdnyi további galaxisnak is a Teremtő Ura -, az ilyen ember másképpen gondolkodik a világról, a másik emberről, önmagáról. Nagyobb benne a tisztelet az Élettel szemben, s készségesebb a jóra, irgalmasabb embertársával. Miért? Mert más a mértéke! Akinek az Isten, ISTEN, az önmaga létén túlmutató dolgokat is meglát, aki pedig csak levegőrezegtetés gyanánt veszi szájára az ÚR nevét, az önmaga kicsinyes, önző és öntörvényű világába zárja be magát...
Isten büntet! - állapítja meg a sokat tapasztalt ember. Az igazság az, hogy az Isten szeret, de aki kivonja magát szeretete "erőteréből" az magát bünteti! Amikor Istennel perlekedünk, hogy miért büntet igazságtalanul, akkor valójában nincs másról szó, mint "ok és okozat" Isten által jól és bölcsen összegyúrt számunkra sokszor átláthatatlan valóságának fájdalmas kirajzolódásról személyes életünkben. Aki azonban "Istent féli és szereti" - ahogyan jó Lutherunk mondja -, annak olyan távlatok nyílhatnak meg, melyben az egymillió kilométer is eltörpül...
2 Móz 20,7
Legújabb asztronómiai mérések szerint galaxisunk (a jó öreg Tejútrendszer) középpontja körül 100.000 km/órával gyorsabban száguldunk a világegyetemben, mint azt eddig gondolták, azaz mintegy egymillió(!) kilométert teszünk meg óránként... Nos, ez a rádióteleszkópokkal kiókumlált tudományos szenzáció gyakorlatilag nem változtatja meg az emberek hétköznapi életét, az én gondolataim is parányi világomban kalandoznak: odakint cudar hideg van... meg kell raknom a cserépkályhát... jól esik a reggeli kávé... ma reggel még nem mondtam feleségemnek, mennyire szeretem... Ilyen és ehhez hasonlók futnak át agyunkon, hogy megtervezve napunkat bevégezzük aznapi feladatainkat. Bátran állíthatjuk: az átlagember - különösen, ha még fiatal - Istenre keveset gondol, mert fontosabbak számára a tervei, az élet hétköznapi valósága... No de rendjén van-e ez így?
Isten nevét hiába kimondani... nos nem ez a mai ember központi problémája! Ez probléma lehet a teológusnak, az igehirdetőnek, aki a vasárnapi prédikációjára készül, de nem korunk emberének. Az Isten-probléma akkor válik kérdéssé, amikor megállítanak minket a körülmények: veszteség ér minket vagy betegség szorít minket a betegágy mozdulatlanságába. Ilyenkor rögtön kérdés az Isten, s kérdőjellé válhat eladdigi egész életünk is... Sőt valósággá válik az Isten-félelem is. Aki persze fél, az nem tud szeretni, s bármennyire vágyakozik arra, hogy szeressék, olykor még a szeretetet sem képes fogadni. Milyen érdekes, egzisztenciális krízisben fontossá válik a jövő, a hogyan tovább, megnyílnak a távlatok, ilyenkor az Istennek is "helyet szorít" az ember... úgy egyébként alig.
Aki Isten nevét nem kötőszónak használja, hanem valóban az Istenre gondol - Aki nemcsak a Tejútrendszert, de a számunkra felfoghatatlan sok-sok milliárdnyi további galaxisnak is a Teremtő Ura -, az ilyen ember másképpen gondolkodik a világról, a másik emberről, önmagáról. Nagyobb benne a tisztelet az Élettel szemben, s készségesebb a jóra, irgalmasabb embertársával. Miért? Mert más a mértéke! Akinek az Isten, ISTEN, az önmaga létén túlmutató dolgokat is meglát, aki pedig csak levegőrezegtetés gyanánt veszi szájára az ÚR nevét, az önmaga kicsinyes, önző és öntörvényű világába zárja be magát...
Isten büntet! - állapítja meg a sokat tapasztalt ember. Az igazság az, hogy az Isten szeret, de aki kivonja magát szeretete "erőteréből" az magát bünteti! Amikor Istennel perlekedünk, hogy miért büntet igazságtalanul, akkor valójában nincs másról szó, mint "ok és okozat" Isten által jól és bölcsen összegyúrt számunkra sokszor átláthatatlan valóságának fájdalmas kirajzolódásról személyes életünkben. Aki azonban "Istent féli és szereti" - ahogyan jó Lutherunk mondja -, annak olyan távlatok nyílhatnak meg, melyben az egymillió kilométer is eltörpül...
Megbocsátás...
A mai nap imádsága:
Uram! Add nekem az újrakezdés lehetőségét, s tedd késszé szívemet, hogy meg tudjak bocsátani másoknak! Ámen
Nálad van a bocsánat, ezért félnek téged.
Zsolt 130,4
Amennyire a szeretet és a szabadság szárnyakat képes adni, olyannyira visszahúz a bűn, s az ahhoz tapadó lelkiismeret-furdalás. Csak idő kérdése, hogy a vétkek, életvezetési hibák következményeinek lelki terhe mikor válik elviselhetetlenné, s rántja magával a hétköznapok józan gondolkodását. Amit a világban hibaként, kudarcként emlegetnek, azt a hívő ember bűnnek nevezi. Elvállalni a személyes felelősséget csakis a beletás készségével lehetséges. "A bajnak soha nincs gazdája." - tartja a népi szólás, viszont a rossz megcselekvésének a következményeit valaki(k)nek mindig el kell hordozni. Az is a megfigyelésen alapuló igazság, hogy általában a vétlenek szenvedik meg, hordozzák el a bűnök következményeit.
Aki lelki érésének eljut abba a szakaszába, hogy fáj neki az igazságtalanság, teher neki a rossz, az szabadulni akar a bűntől. Attól, ami visszahúzza őt, hogy a lélek szabadságát, a lelkiismeret terhétől való szabadulás örömét megélje. Addig, amíg nem tapasztalja meg a megszabadítás örömét, addig korrigálni sem tudja hibás életpályáját, de még a jóvátételt sem tudja elkezdeni. A változás igénye ott lapul mindenki szívében, de a változtatáshoz az erőt, az első lépések megtételéhez a bátorságot fölülről kapjuk. Ezért vallják a keresztények (krisztuskövetők), hogy egyedül nem megy...
Aki belenéz a törvény tükrébe, s meglátja benne elesettségét, s az Isten nagyságát, az bizony megriad, sőt félhet is. A középkori ember egyenesen rettegett az Istentől, s nem merte elhinni, hogy a Mennyei Atyja kegyelmes. Az alázatos ember beismeri, hogy megérdemli a büntetést, de azért ő is szeretne szabadulni a következményektől. Van azonban olyan eset is, amikor az ember magát bünteti, hogy lelkiismeretének tüzét valamelyest oltsa ezzel... A végső, feloldozó szó azonban csak az Istentől jöhet. Egyedül neki van hatalma, hogy a bűnöket megbocsássa. A megbocsátás nem jogi kategória, hanem lehetőség, amelyet nem az ember, hanem az Isten teremt. Ezért a bűnbocsánatból élők jól tudják, hogy életük megoldása a keresztfa titkában van, s a "keresztalja" pedig az a hely, ahonnan szemlélve a világot, s önmagukat, az egyedül helyes értékrendet építhetik föl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése