Harmóniáért .
A mai nap imádsága:
Uram! A világ zaját halkítsd el kegyelmeddel, s szereteted szimfóniájának hangjaival szabadíts meg engem! Ámen
Erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem.
Róm 1,21
Amikor
még erősek voltak az emberek, énekeltek. Dal fakadt ajkukról reggel és
este, örömökben és bánatukban. Az Isten világában a zene nagyon fontos,
talán azért is, mert a zene az matematika, a rezgések számtana. Ahogyan
az élet bonyolult dolgaira is csak egy adott algoritmus ad megoldást,
ugyanúgy Istennek is a bűnre csak Egy megoldása van. Isten soha ki nem
számítható, de ha megénekeljük őt, akkor életünk részévé tesszük, vagyis
számolunk Vele. Aki beleszámítja Őt személyes életébe, az erőt nyer.
Miért? Mert közelebb kerül az élet valóságához.
A dal nagy titkokat rejt. Aki énekel, tudja ezt. Modern világunkban az emberek "elfelejtettek" énekelni. A természetellenes futószalag- vagy adminisztrációs munka ezt nem is teszi lehetővé. Isten az alkotásra teremtette az embert, de az ember elfordult Istentől, s így megfosztotta magát az értelmes, örömet adó munkától, aminek meg is lett az eredménye: egymásnak rabszolgáivá és kizsákmányolóivá váltunk. Az ének, azaz a költészet és a zene szerelmének gyümölcse, a legvégső valóságokat tárja fel, ezért erőt közvetít. Sajnos a ma embere nem énekel, csak hallgatja a zenét - jobb esetben. Sajnos a dalt felváltotta a modernnek hitt "zene", aminek ereje ma is óriási, de semmilyen szakrális jelleggel nem bír. Ami ma zeneként "közreadatik" az a hétköznapi felszabdaltság, zaklatottság felerősített zakatolása walkmanben, ipodokban, végül is az ember lelkében. (Kivételek azért adatnak, de csak azért, hogy erősítsék a korunk ebbéli "szabályát") Ma már nem az ember választja vagy énekli meg dalait, hanem a toplista csúcsára zsonglőrözött "szám" választja a célcsoportot, s énekli-alakítja az embert. Ennek erejét csak ne becsüljük alá! Gondoljunk csak a szórakoztató-, iparra, elektronikára, mint húzóágazatra, melynek motorjában a "zene" az egyik kedvelt benzinfajta.
Az ember azonban nemcsak harmóniát, de disszonanciát is tapasztal életében. Olykor a bűn nagydobjának lélekrengető ereje és életvezetési hibáink ritmustalan cintányérhangjai uralják életünket. Ilyenkor egyszerűen kell a szabadítás. A szabadítás Nála van, hiszen a megoldás Isten maga. Ahogyan a zene feloldás nélkül nyugtalanná tesz minket, ugyanúgy az Isten szabadítása nélkül lelkünk nem tapasztalja meg, mit jelent a békesség.
A dal nagy titkokat rejt. Aki énekel, tudja ezt. Modern világunkban az emberek "elfelejtettek" énekelni. A természetellenes futószalag- vagy adminisztrációs munka ezt nem is teszi lehetővé. Isten az alkotásra teremtette az embert, de az ember elfordult Istentől, s így megfosztotta magát az értelmes, örömet adó munkától, aminek meg is lett az eredménye: egymásnak rabszolgáivá és kizsákmányolóivá váltunk. Az ének, azaz a költészet és a zene szerelmének gyümölcse, a legvégső valóságokat tárja fel, ezért erőt közvetít. Sajnos a ma embere nem énekel, csak hallgatja a zenét - jobb esetben. Sajnos a dalt felváltotta a modernnek hitt "zene", aminek ereje ma is óriási, de semmilyen szakrális jelleggel nem bír. Ami ma zeneként "közreadatik" az a hétköznapi felszabdaltság, zaklatottság felerősített zakatolása walkmanben, ipodokban, végül is az ember lelkében. (Kivételek azért adatnak, de csak azért, hogy erősítsék a korunk ebbéli "szabályát") Ma már nem az ember választja vagy énekli meg dalait, hanem a toplista csúcsára zsonglőrözött "szám" választja a célcsoportot, s énekli-alakítja az embert. Ennek erejét csak ne becsüljük alá! Gondoljunk csak a szórakoztató-, iparra, elektronikára, mint húzóágazatra, melynek motorjában a "zene" az egyik kedvelt benzinfajta.
Az ember azonban nemcsak harmóniát, de disszonanciát is tapasztal életében. Olykor a bűn nagydobjának lélekrengető ereje és életvezetési hibáink ritmustalan cintányérhangjai uralják életünket. Ilyenkor egyszerűen kell a szabadítás. A szabadítás Nála van, hiszen a megoldás Isten maga. Ahogyan a zene feloldás nélkül nyugtalanná tesz minket, ugyanúgy az Isten szabadítása nélkül lelkünk nem tapasztalja meg, mit jelent a békesség.
Jelképeink...
A mai nap imádsága:
Divattá
váltál, URam... díszítő kiegészítő elemmé. Győzelmed jelét hordják
fülben, nyakban, karon és bőrbe égetve, de szívükbe nem engednek be
Téged... URam, szereteted nagyságával hajolj le mindannyiunkhoz, hogy
pironkodjunk mindazért, mert ennyire eltávolodtunk Tőled, s nem akarjuk
szereteted uralmát az életünkben! Megváltásod, magadhoz emelésed titkát
engedd megélnünk hétköznapjainkban, hogy életünk derűs, boldog Rád
mutató jellé váljék! Ámen
Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje...
Mert az Isten "bolondsága" bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten "erőtlensége" erősebb az emberek erejénél.
1 Kor 1,18 és 25
XVI. Benedek pápa homlokáról végre eltűnhettek a ráncok, felszáradhattak az izzadtságcseppek, hiszen lassan egy éve, hogy az Európai Emberi Jogok Legfelsőbb Bírósága (15:2) arányban méltóztatott olyan döntést hozni, mellyel érvénytelenítette egy korábbi határozatát, mely szerint az iskolában kifüggesztett kereszt sérti a tanulók vallási szabadságát. Ha valaki azt gondolná, hogy ez egy egyszerű jogi procedúra volt - bizony nagyot téved! Komoly, "jogiasítható" ellenérveket hoztak fel a neoliberális európaiak, hogy a keresztet kiebrudalhassák a közintézményekből, s az iskolákból... Nos, a csendes (még keresztény!) többség fellélegezhetett, s néhány szülőnek "sajnos" el kell még egy darabig viselni Itáliában, hogy Jézus Krisztus állandóan jelen van az osztályteremben - legalábbis szimbolikusan.
A szimbólum görög eredetű szó (szümbolon), jelentése: melléállítás, összevetés, egybeesés, ráismerési jel. Talán eredeti jelentése ilyesféle lehetett: a felismerést lehetővé tevő jel: valami kettévágott, de összeilleszthető tárgy, melynek egy-egy felét más-más személy őrizte. A szimbólum két egyenrangú elem egységben való kiteljesedésének az elvét sugallja. S egy kis etimológia kedvéért szembeállítható a szümbolon szóval a diabolosz (görög újszövetségben ez a szó a Sátánt jelöli), melynek jelentése ellenpontként is értékelhető: széttörő, szétszedő, szétdobáló.
A diabolosz tehát azt az erőt képviseli a világban, ami a hasadás, a viszály, a ?kétség?, a kettétörés irányába hat, míg a szimbólum az egység felé mutat. A szimbólum így kiteljesedett értelmében metafizikai ? természeten túli ? igazsághoz vezet el, vagyis a hétköznapi, fizikai, materiális ? valóságon túl megélhető igazságról szól. Valószínű tehát, hogy az ember azért alkotta meg a szimbólumokat, hogy jelezze vele a tudatosan megtapasztaltat, de másmódon kifejezhetetlent: az emberi tudatnak olyan állapotát és lehetőségét, amelyre nincs szó ? legfeljebb kép ? aminek megértése már kulcs is lehet megtapasztaláshoz. Míg a filozófiai ítélet a formális logikai igazságot, addig a szimbolika az ésszel felfoghatatlan igazságot tartalmazza. A szimbólumok nem önmagukért jöttek létre, hanem bizonyos, méghozzá ellentmondásos célból: hogy egyidejűleg feltárják és elrejtsék az igazságot. Ennek megfelelően a szimbólum három funkciót tölt be: a lelki lényegek jelölését, az emberek hozzájuk való felemelését, valamint az érzékfölötti világnak a létezők szintjén való reális megjelenítését. Mivel számtalan dolog az emberi megértésen és felfogáson túl található (transzcendencia) állandóan szimbolikus fogalmakat kell használnunk ahhoz, hogy olyasmiket mutassunk meg, amiket nem tudunk meghatározni, vagy teljes mértékben felfogni. Ez az egyik oka annak, hogy minden vallás szimbolikus nyelvet illetve képeket használ...
A tudományos ? ezen belül a technikai ? gondolkodás uralkodóvá válásával a szimbólumok rendje, azok mitologikus megközelítése elvesztette jelentőségét az emberi társadalmak életében. Illetve olyan "korcs képződmények" kezdtek kialakulni, mint például: a jólmenő cégek, üzletek logói, a számítástechnika felhasználói által jól ismert ikonok, a bonyolult, lármás, hemzsegő életünk eligazítói a piktogramok, a zakónk hajtókájára tűzött - hovatartozásunkat felfedő jelvények, vagy a fogyasztásra serkentő termékgyártók és forgalmazók márkavédjegyei.
Ezek után nézzük meg röviden, mi a gondja az embernek azzal az ősi, univerzális alakzattal - a kereszttel -, amihez talán a legtöbb jelentéstartalom társult, egészen a civilizáció hajnalától kezdődően. Egyiknek ugyanis a kereszt a világfa és az életfa geometrikusan megfogalmazott változata, a másiknak az ellentétek összehangolását, összekapcsolását, egyensúlyát, a szellemi és anyagi világ párosítását jelenti, a harmadiknak pedig - nekünk keresztényeknek - Krisztus halál feletti győzelmének szimbóluma. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy más kultúrákban a kereszt az elnyomás, a kizsákmányolás, a pusztítás jelképévé vált...
Mitől megtartó erő tehát a kereszt? Amit az első századokban Jézus követői még szégyelltek kiábrázolni, s helyette inkább a halat rajzolták, karcolták, festették vagy vésték használati tárgyaikra, sírköveikre. Attól, hogy Isten világot átölelő, mentő szeretetét jelenti. Hogy Isten szeretete nélkül nincs élet, nincs létezés. Se itt a Földön, se "odaát"! Az egyetlen garancia az örök létre, az örökéletre Isten maga! Az ember ugyanis önmagában múlandó, magától nem támadhatna fel, de "csak úgy magától" nem is születhetne meg újra (reinkarnálódhatna, ahogyan ma ezt sokan hiszik a keresztények között is). S ha már újra-születés divathulláma, akkor szögezzük le: az ember újjászületni sem képes Isten nélkül...
A kereszt a szeretet abszurditását jelenti. Képes vagyok meghalni, hogy az élet élhessen. S ugyan vért ontani a szabadságért, emberi méltóságért nem egyszerű dolog, de a legnehezebb mégis naponta meghalni a bűnnek, s életünk végéig, halálunkig önfeláldozóan szeretni... Isten ereje azonban erősebb a mi erőtlenségünknél -, ez Krisztus evangéliuma!
Mert az Isten "bolondsága" bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten "erőtlensége" erősebb az emberek erejénél.
1 Kor 1,18 és 25
XVI. Benedek pápa homlokáról végre eltűnhettek a ráncok, felszáradhattak az izzadtságcseppek, hiszen lassan egy éve, hogy az Európai Emberi Jogok Legfelsőbb Bírósága (15:2) arányban méltóztatott olyan döntést hozni, mellyel érvénytelenítette egy korábbi határozatát, mely szerint az iskolában kifüggesztett kereszt sérti a tanulók vallási szabadságát. Ha valaki azt gondolná, hogy ez egy egyszerű jogi procedúra volt - bizony nagyot téved! Komoly, "jogiasítható" ellenérveket hoztak fel a neoliberális európaiak, hogy a keresztet kiebrudalhassák a közintézményekből, s az iskolákból... Nos, a csendes (még keresztény!) többség fellélegezhetett, s néhány szülőnek "sajnos" el kell még egy darabig viselni Itáliában, hogy Jézus Krisztus állandóan jelen van az osztályteremben - legalábbis szimbolikusan.
A szimbólum görög eredetű szó (szümbolon), jelentése: melléállítás, összevetés, egybeesés, ráismerési jel. Talán eredeti jelentése ilyesféle lehetett: a felismerést lehetővé tevő jel: valami kettévágott, de összeilleszthető tárgy, melynek egy-egy felét más-más személy őrizte. A szimbólum két egyenrangú elem egységben való kiteljesedésének az elvét sugallja. S egy kis etimológia kedvéért szembeállítható a szümbolon szóval a diabolosz (görög újszövetségben ez a szó a Sátánt jelöli), melynek jelentése ellenpontként is értékelhető: széttörő, szétszedő, szétdobáló.
A diabolosz tehát azt az erőt képviseli a világban, ami a hasadás, a viszály, a ?kétség?, a kettétörés irányába hat, míg a szimbólum az egység felé mutat. A szimbólum így kiteljesedett értelmében metafizikai ? természeten túli ? igazsághoz vezet el, vagyis a hétköznapi, fizikai, materiális ? valóságon túl megélhető igazságról szól. Valószínű tehát, hogy az ember azért alkotta meg a szimbólumokat, hogy jelezze vele a tudatosan megtapasztaltat, de másmódon kifejezhetetlent: az emberi tudatnak olyan állapotát és lehetőségét, amelyre nincs szó ? legfeljebb kép ? aminek megértése már kulcs is lehet megtapasztaláshoz. Míg a filozófiai ítélet a formális logikai igazságot, addig a szimbolika az ésszel felfoghatatlan igazságot tartalmazza. A szimbólumok nem önmagukért jöttek létre, hanem bizonyos, méghozzá ellentmondásos célból: hogy egyidejűleg feltárják és elrejtsék az igazságot. Ennek megfelelően a szimbólum három funkciót tölt be: a lelki lényegek jelölését, az emberek hozzájuk való felemelését, valamint az érzékfölötti világnak a létezők szintjén való reális megjelenítését. Mivel számtalan dolog az emberi megértésen és felfogáson túl található (transzcendencia) állandóan szimbolikus fogalmakat kell használnunk ahhoz, hogy olyasmiket mutassunk meg, amiket nem tudunk meghatározni, vagy teljes mértékben felfogni. Ez az egyik oka annak, hogy minden vallás szimbolikus nyelvet illetve képeket használ...
A tudományos ? ezen belül a technikai ? gondolkodás uralkodóvá válásával a szimbólumok rendje, azok mitologikus megközelítése elvesztette jelentőségét az emberi társadalmak életében. Illetve olyan "korcs képződmények" kezdtek kialakulni, mint például: a jólmenő cégek, üzletek logói, a számítástechnika felhasználói által jól ismert ikonok, a bonyolult, lármás, hemzsegő életünk eligazítói a piktogramok, a zakónk hajtókájára tűzött - hovatartozásunkat felfedő jelvények, vagy a fogyasztásra serkentő termékgyártók és forgalmazók márkavédjegyei.
Ezek után nézzük meg röviden, mi a gondja az embernek azzal az ősi, univerzális alakzattal - a kereszttel -, amihez talán a legtöbb jelentéstartalom társult, egészen a civilizáció hajnalától kezdődően. Egyiknek ugyanis a kereszt a világfa és az életfa geometrikusan megfogalmazott változata, a másiknak az ellentétek összehangolását, összekapcsolását, egyensúlyát, a szellemi és anyagi világ párosítását jelenti, a harmadiknak pedig - nekünk keresztényeknek - Krisztus halál feletti győzelmének szimbóluma. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy más kultúrákban a kereszt az elnyomás, a kizsákmányolás, a pusztítás jelképévé vált...
Mitől megtartó erő tehát a kereszt? Amit az első századokban Jézus követői még szégyelltek kiábrázolni, s helyette inkább a halat rajzolták, karcolták, festették vagy vésték használati tárgyaikra, sírköveikre. Attól, hogy Isten világot átölelő, mentő szeretetét jelenti. Hogy Isten szeretete nélkül nincs élet, nincs létezés. Se itt a Földön, se "odaát"! Az egyetlen garancia az örök létre, az örökéletre Isten maga! Az ember ugyanis önmagában múlandó, magától nem támadhatna fel, de "csak úgy magától" nem is születhetne meg újra (reinkarnálódhatna, ahogyan ma ezt sokan hiszik a keresztények között is). S ha már újra-születés divathulláma, akkor szögezzük le: az ember újjászületni sem képes Isten nélkül...
A kereszt a szeretet abszurditását jelenti. Képes vagyok meghalni, hogy az élet élhessen. S ugyan vért ontani a szabadságért, emberi méltóságért nem egyszerű dolog, de a legnehezebb mégis naponta meghalni a bűnnek, s életünk végéig, halálunkig önfeláldozóan szeretni... Isten ereje azonban erősebb a mi erőtlenségünknél -, ez Krisztus evangéliuma!
Összetartozásunk...
A mai nap imádsága:
Az
egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld
egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait,
hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen
nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és
vagyunk.
ApCsel 17,26-28a
Talán nincs is egyetemesebb jele az elkötelezettségnek, az összetartozásnak, mint a vér... Azok a szavaink, melyekben szerepel a "vér", valami igen fontosat jelölnek: vérszerződés, vérrel pecsétel meg, véradás... Ez utóbbi létjogosultságát vallási okokból egyesek ugyan tagadják - tagadva az együvé tartozását minden embernek! Tetszik vagy sem: Egy vérből teremtettünk! Ha nem így lenne, akkor nem születhetnének egészséges gyermekeink... A vér valóban az együvé tartozás munkálója, s aki vért ad, valóságosan is életet ad - gondoljunk csak az édesanyára, aki kilenc hónapon át vérével táplálja magzatát...
A vér nem csak jelenti az életet, de hordozója is annak, hiszen testünk mintegy 5 liter vére naponta(!) majd kétezerszer(!) fordul meg ereinkben. A vér táplálja minden sejtünket, s ha ebben csak néhány perces kimaradás áll be - annak bizony halálos következményei lehetnek... A vér így létfontosságú "szervünk", mely mindenütt jelen van a testünkben.
Régen a vért a lélekkel azonosították. Ha elfolyt a vér, elfolyott az élet is: Ebből a földi világból a lélek átment egy másik világba, a lelkek világába - gondolták. A vér "élet-ereje" így nyilvánvaló volt számukra. Ezért a pusztai népek - így a vándorló zsidók is - vérrel kenték meg a sátorfáikat, fontos dolgaikat, olykor vérj-elet téve egymásra is, hogy az elriassza a pusztai ártó szellemeket. (Fontos megjegyezni: a pusztában élés nem volt egy kimondott életbiztosítás... veszélyes kígyók, vadállatok, s még veszélyesebb rablók nehezítették az egyébként is küzdelmes mindennapokat - azaz, jól jött mindenféle "segítség", még a más-, a túlvilágról jövő is!) Fentiek egyenes következménye, hogy a vért gyakorlatilag minden kultúrában misztikus elképzelések övezték.
Nincs ez másképpen a keresztények között sem. Jézus "vérét" is a titok felhasíthatatlan isteni burka veszi körül. Megérteni nem, csak megélni és hittel elfogadni lehet mindazt, amit a Krisztus vérén keresztül közölni akar velünk az Isten. Egy valamit tisztán kell látnia mindazoknak, akik közelebb akarnak jutni az Isten megismeréséhez: Krisztus véráldozatának semmi köze nincs bikák és bakok vérének kultikus elfolyatásához... Míg ez utóbbi a bűnt bűnnel tetézi (hiszen pusztán liturgiai megfontolásból életet - más élőlényeknek az életét - oltja ki) eladdig a Krisztus (saját!) vérével pecsételi meg a Szeretetbe vetett istenfiúi bizalmát, kinyilvánítván, hogy aki a Szeretetnek engedelmeskedik mindhalálig, annak a halálban is élete van.
Ahány ember, annyiféle "vérmérséklet"... Egyikünknek jobban, másikunknak kevésbé "pezseg" a vére, de egyben közösek vagyunk: mindannyian szeretetre vágyunk. A szeretet mindig abban az egységben válik nyilvánvalóvá, mely az életet, az ember boldogulását munkálja, s mindig az Isten dicsőségét szolgálja...
ApCsel 17,26-28a
Talán nincs is egyetemesebb jele az elkötelezettségnek, az összetartozásnak, mint a vér... Azok a szavaink, melyekben szerepel a "vér", valami igen fontosat jelölnek: vérszerződés, vérrel pecsétel meg, véradás... Ez utóbbi létjogosultságát vallási okokból egyesek ugyan tagadják - tagadva az együvé tartozását minden embernek! Tetszik vagy sem: Egy vérből teremtettünk! Ha nem így lenne, akkor nem születhetnének egészséges gyermekeink... A vér valóban az együvé tartozás munkálója, s aki vért ad, valóságosan is életet ad - gondoljunk csak az édesanyára, aki kilenc hónapon át vérével táplálja magzatát...
A vér nem csak jelenti az életet, de hordozója is annak, hiszen testünk mintegy 5 liter vére naponta(!) majd kétezerszer(!) fordul meg ereinkben. A vér táplálja minden sejtünket, s ha ebben csak néhány perces kimaradás áll be - annak bizony halálos következményei lehetnek... A vér így létfontosságú "szervünk", mely mindenütt jelen van a testünkben.
Régen a vért a lélekkel azonosították. Ha elfolyt a vér, elfolyott az élet is: Ebből a földi világból a lélek átment egy másik világba, a lelkek világába - gondolták. A vér "élet-ereje" így nyilvánvaló volt számukra. Ezért a pusztai népek - így a vándorló zsidók is - vérrel kenték meg a sátorfáikat, fontos dolgaikat, olykor vérj-elet téve egymásra is, hogy az elriassza a pusztai ártó szellemeket. (Fontos megjegyezni: a pusztában élés nem volt egy kimondott életbiztosítás... veszélyes kígyók, vadállatok, s még veszélyesebb rablók nehezítették az egyébként is küzdelmes mindennapokat - azaz, jól jött mindenféle "segítség", még a más-, a túlvilágról jövő is!) Fentiek egyenes következménye, hogy a vért gyakorlatilag minden kultúrában misztikus elképzelések övezték.
Nincs ez másképpen a keresztények között sem. Jézus "vérét" is a titok felhasíthatatlan isteni burka veszi körül. Megérteni nem, csak megélni és hittel elfogadni lehet mindazt, amit a Krisztus vérén keresztül közölni akar velünk az Isten. Egy valamit tisztán kell látnia mindazoknak, akik közelebb akarnak jutni az Isten megismeréséhez: Krisztus véráldozatának semmi köze nincs bikák és bakok vérének kultikus elfolyatásához... Míg ez utóbbi a bűnt bűnnel tetézi (hiszen pusztán liturgiai megfontolásból életet - más élőlényeknek az életét - oltja ki) eladdig a Krisztus (saját!) vérével pecsételi meg a Szeretetbe vetett istenfiúi bizalmát, kinyilvánítván, hogy aki a Szeretetnek engedelmeskedik mindhalálig, annak a halálban is élete van.
Ahány ember, annyiféle "vérmérséklet"... Egyikünknek jobban, másikunknak kevésbé "pezseg" a vére, de egyben közösek vagyunk: mindannyian szeretetre vágyunk. A szeretet mindig abban az egységben válik nyilvánvalóvá, mely az életet, az ember boldogulását munkálja, s mindig az Isten dicsőségét szolgálja...
Sorsunk...
A mai nap imádsága:
Istenem!
Te látod, hogy most nem látok semmit... kételyek gyötörnek, hitetlenség
kísért. Szereteted fényével gyújts világosságot életemben, hogy Neked
tudjak élni, s szolgálatodban megtaláljam békességemet!
A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, halld meg szavamat.
Zsolt 130,1-2a
Jóllehet a krízisekben mindig kiderül az igazság, s ha nem is érvényesül mindig, de amikor "mélyre kerülünk", akkor nem igazán látjuk a rosszban a jó dolgokat. A fájdalom furcsa helyzeteket produkál, olyanokat is, amire nem is gondolnánk. A kétségbeesés, a kiúttalanság előhívhat olyan válaszreakciót is, ami teljesen ellentétes az általánosan elvárhatóval.
Az egyik ilyen helyzet, amikor a halál hatalmát érezzük meg. Súlyos betegség, a közelgő vég vagy már szerettünk elvesztése olyan árnyékot vethet életünkre, amely ha ideiglenesen is, de teljesen megbéníthatja az addigi megszokott életmenetelünket. Ami addig alapvető természetességgel működött, az egyik pillanatról a másikra végérvényesen, javíthatatlanul elromlott. Normális tehát a reakciónk, hogy megijedünk. Aki nem fél a haláltól, az még soha nem volt halálközelben, vakmerő vagy magának is hazudik. A haláltól mindenki fél, még a legbátrabbak szívében is ott a félelem, de a szeretetük ennél sokkal nagyobb, s az elűz minden szorongást...
A hívő lélek Ahhoz kiált, Akinek hatalma van minden felett, Ő az Élet és a Halál URa... Az igazi nyomorúság nem a magunk elmúlásától való félelem, hanem az, hogy a ránk bízott, fölülről kapott feladatot nem tudjuk bevégezni. Aki gyermeket nevel(t), az jól tudja, milyen megnyugvás, ha gyermekeik végre "megállnak a saját lábukon", s élik a maguk felnőtt életét, amelyben ők is képesek már másokért, elsősorban az övéikért felelősséget hordozni. Ebben a küzdelemben a hívő ember beismeri, hogy "egyedül bizony nem megy". Kell a segítő, hozzáillő társ, de ezen túl az Isten kegyelme is. Kegyelem nélkül ugyanis könnyen felmorzsolódhat minden életkedvünk, s energiánk. Isten megtapasztalt szeretete viszont naponta arra biztat, hogy alázattal fogadjuk el sorsunkat, s amit kaptunk és még kapunk Mennyei Atyánktól, azért legyünk nagyon hálásak.
Zsolt 130,1-2a
Jóllehet a krízisekben mindig kiderül az igazság, s ha nem is érvényesül mindig, de amikor "mélyre kerülünk", akkor nem igazán látjuk a rosszban a jó dolgokat. A fájdalom furcsa helyzeteket produkál, olyanokat is, amire nem is gondolnánk. A kétségbeesés, a kiúttalanság előhívhat olyan válaszreakciót is, ami teljesen ellentétes az általánosan elvárhatóval.
Az egyik ilyen helyzet, amikor a halál hatalmát érezzük meg. Súlyos betegség, a közelgő vég vagy már szerettünk elvesztése olyan árnyékot vethet életünkre, amely ha ideiglenesen is, de teljesen megbéníthatja az addigi megszokott életmenetelünket. Ami addig alapvető természetességgel működött, az egyik pillanatról a másikra végérvényesen, javíthatatlanul elromlott. Normális tehát a reakciónk, hogy megijedünk. Aki nem fél a haláltól, az még soha nem volt halálközelben, vakmerő vagy magának is hazudik. A haláltól mindenki fél, még a legbátrabbak szívében is ott a félelem, de a szeretetük ennél sokkal nagyobb, s az elűz minden szorongást...
A hívő lélek Ahhoz kiált, Akinek hatalma van minden felett, Ő az Élet és a Halál URa... Az igazi nyomorúság nem a magunk elmúlásától való félelem, hanem az, hogy a ránk bízott, fölülről kapott feladatot nem tudjuk bevégezni. Aki gyermeket nevel(t), az jól tudja, milyen megnyugvás, ha gyermekeik végre "megállnak a saját lábukon", s élik a maguk felnőtt életét, amelyben ők is képesek már másokért, elsősorban az övéikért felelősséget hordozni. Ebben a küzdelemben a hívő ember beismeri, hogy "egyedül bizony nem megy". Kell a segítő, hozzáillő társ, de ezen túl az Isten kegyelme is. Kegyelem nélkül ugyanis könnyen felmorzsolódhat minden életkedvünk, s energiánk. Isten megtapasztalt szeretete viszont naponta arra biztat, hogy alázattal fogadjuk el sorsunkat, s amit kaptunk és még kapunk Mennyei Atyánktól, azért legyünk nagyon hálásak.
A mai nap imádsága:
Istenünk!
Szólni sem tudunk, amikor teremtett világod nagysága és tökéletessége
feldereng lelkünkben! Csodálkozásunkat önzésünk töri meg, pedig nem
kellene ennek így lennie... Kérünk, könyörülj rajtunk, szánj meg minket,
hogy tudjunk élni teremtett világodban úgy, ahogyan azt Te Jóságoddal
eleve eltervezted! Ámen
Tied a menny, tied a föld is, te hoztad létre a földkerekséget és azt, ami betölti. Te teremtettél északot és délt,...
Zsolt 89,12-13a
A legújabb tanulmányok szerint végefelé közeledik a materializmus kora... Nemcsak azért, mert az egyre meghökkentőbb felfedezéseket a hétköznapi emberek lassan követni is alig képesek, s a technikai "csodák" ámulatba ejtik őket, s ezzel párhuzamosan a készség is nő bennük, hogy higgyenek a "titokzatos" ismeretlen erőkben, sokkal inkább azért, mert a tudományok képviselői is egyre óvatosabb kijelentéseket tesznek a matériára vonatkozóan. Lám, a teremtett világ megértése sokkal bonyolultabb vállalkozásnak tűnik, mint eladdig azt gondolták...
A véges nem képes befogni a Végtelent. Így gondolták ezt a régmúlt teológusai is. Keresték, s keressük mi is a példázatokat, a metafórákat, hogy jobban megértsük a minket körülvevő világot, de a teljességet soha nem láthatjuk át. Ahogyan Pál mondja: Most még tükör által, homályosan látunk... akkor (majd odaát, reménységünk szerint az Istennél) pedig, színről-színre.
Mai zsoltárversünk egy himnikus bizonyságtétel a Teremtő Istenről. Jó nekünk kimondanunk ezeket a "megvalló-mondatokat". Ezáltal ugyanis nyugalom költözik szívünkbe. Átérezzük, hogy nem "véletlenül" , nem cél nélkül vagyunk itt ebben a világban, létezésünk nemcsak célirányos, de nem vagyunk egyedül küzdelmeinkkel - Isten nemcsak velünk van, de közösségbe is hív: kicsibe, s nagyobba egyaránt. Ez a gondviselés-hit, ami nélkül nagyon nehéz megállni az élet sodrásában, enélkül hamar elbukunk, s nem tudnánk úgy élni, ahogyan magunk is szeretnénk: azaz emberként.
Amióta ember az ember, azóta naív elképzelések sokasága látott már napvilágot, vajon hogyan működik ez a világ, s hogyan tartja össze Isten a világmindenséget? Miért "nem szakad ránk az ég", miért járnak óramű-pontossággal körbe-körbe a bolygók, s miért van, hogy minden mindennel összefügg? (Egyes tudósok a világ holografikus volta mellett voksolnak, ami azt jelentené, hogy minden atom "tud" a másikról - azaz minden, s mindenki "online" van: s ez együtt az Isten teremtett világa...) Csodálatos és hátborzongató is egyben, az ember mégsem vonja le ebből a következtetést, hogy ti. akkor mi is lenne a "dolga"! Mi emberek itt a Földön elmúlunk, de Isten "marad". Mi változunk, Ő változatlan Egy, s ugyanaz. Milyen jó lenne, ha nem a múlandóság miatt esnénk kétségbe, hanem az Elmúlhatatlanra figyelnénk! Gyaníthatóan más lenne ez az embervilág...
Zsolt 89,12-13a
A legújabb tanulmányok szerint végefelé közeledik a materializmus kora... Nemcsak azért, mert az egyre meghökkentőbb felfedezéseket a hétköznapi emberek lassan követni is alig képesek, s a technikai "csodák" ámulatba ejtik őket, s ezzel párhuzamosan a készség is nő bennük, hogy higgyenek a "titokzatos" ismeretlen erőkben, sokkal inkább azért, mert a tudományok képviselői is egyre óvatosabb kijelentéseket tesznek a matériára vonatkozóan. Lám, a teremtett világ megértése sokkal bonyolultabb vállalkozásnak tűnik, mint eladdig azt gondolták...
A véges nem képes befogni a Végtelent. Így gondolták ezt a régmúlt teológusai is. Keresték, s keressük mi is a példázatokat, a metafórákat, hogy jobban megértsük a minket körülvevő világot, de a teljességet soha nem láthatjuk át. Ahogyan Pál mondja: Most még tükör által, homályosan látunk... akkor (majd odaát, reménységünk szerint az Istennél) pedig, színről-színre.
Mai zsoltárversünk egy himnikus bizonyságtétel a Teremtő Istenről. Jó nekünk kimondanunk ezeket a "megvalló-mondatokat". Ezáltal ugyanis nyugalom költözik szívünkbe. Átérezzük, hogy nem "véletlenül" , nem cél nélkül vagyunk itt ebben a világban, létezésünk nemcsak célirányos, de nem vagyunk egyedül küzdelmeinkkel - Isten nemcsak velünk van, de közösségbe is hív: kicsibe, s nagyobba egyaránt. Ez a gondviselés-hit, ami nélkül nagyon nehéz megállni az élet sodrásában, enélkül hamar elbukunk, s nem tudnánk úgy élni, ahogyan magunk is szeretnénk: azaz emberként.
Amióta ember az ember, azóta naív elképzelések sokasága látott már napvilágot, vajon hogyan működik ez a világ, s hogyan tartja össze Isten a világmindenséget? Miért "nem szakad ránk az ég", miért járnak óramű-pontossággal körbe-körbe a bolygók, s miért van, hogy minden mindennel összefügg? (Egyes tudósok a világ holografikus volta mellett voksolnak, ami azt jelentené, hogy minden atom "tud" a másikról - azaz minden, s mindenki "online" van: s ez együtt az Isten teremtett világa...) Csodálatos és hátborzongató is egyben, az ember mégsem vonja le ebből a következtetést, hogy ti. akkor mi is lenne a "dolga"! Mi emberek itt a Földön elmúlunk, de Isten "marad". Mi változunk, Ő változatlan Egy, s ugyanaz. Milyen jó lenne, ha nem a múlandóság miatt esnénk kétségbe, hanem az Elmúlhatatlanra figyelnénk! Gyaníthatóan más lenne ez az embervilág...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése