Élet...

A mai nap imádsága:

URam! Csodáiddal taníts, hogy élhessünk Általad! Ámen

   

Jézus mondja: "S ha csak egy pohár friss vizet ad is valaki egynek, akár a legkisebbnek is azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el jutalma."

Mt 10,42

Csak egy pohár víz? Ez annyira nagy dolog lenne?... A Mester szerint igen. Ha jól belegondolunk, akkor ez az egyszerű cselekedet túlmutat(hat) önmagán. A víz ugyanis nemcsak napi létszükséglet, de az élet ősi, egyetemes szimbóluma is. Iskolában korán megtanultuk, hogy a nagy civilizációk, a ma is ámulatba ejtő kultúrák folyóvizek mellett jöttek létre: Nílus, Tigris-Eufrátesz köze...

A pohár víz adásának jelentéktelennek tűnő aktusa itt komoly üzenettel bír. Azt jelenti, hogy aki egy pohár vizet is megoszt embertársával, az életét osztja meg! Mai, élvezeti "Coca-Cola-társadalmunk"-ban még mindig nem alapelv a pohár víz megosztásáig terjedő igazságosság. Keményem fizetni kell azért is, ami ingyen járna! Ahogyan a madárkák és őzikék nem fizetnek a patak vizéért, ugyanígy az embernek is ingyen járna az, amit ingyen ad a JóIsten... A világ vízhálózatának több mint 80%-a(!) magánkézben van, tehát nem állami felügyelet alatt áll; és nincs is 1,5 milliárd(!) embernek egészséges ivóvize... Ugyanígy, amikor pénzhiányra hivatkoznak oktatásban, egészségügyben, szociális ellátásban - nemkülönben közbiztonság területén -, akkor nemcsak a jelenünket szűkítik, de a jövőt is (meg)lopják, hiszen gyermekeink, leendő unokáink életminőségét korlátozzák!

Amíg az ember nem jut el addig a pohárvízegyszerűségű-felismerésig, hogy a víz mindenkié, a Föld mélyében rejtőző ásványanyag-kincsek minden ember tulajdona - nem csak egyes kiváltságosoké -, amíg nem válik nyilvánvalóvá, hogy a napfény, a Föld nemcsak az emberé, hanem minden élőé is, addig hamis ideológiákkal képesek leszünk egymást elpusztítani. Majd ha az a szeretet buzgólkodik a tanítványokban is, mint a Mesterben, akkor talán utolérjük erkölcsös életben, döntéseink moralitásában azt a színvonalat, amit mai tudományos technikai színvonal elvárna. Eladdig azonban, amíg a csúcstechnológiát arra használjuk, hogy minél pontosabban, s gyorsabban öljük meg vele felebarátunkat, semmit nem értünk Istenből, s csak teremtményi múlandóságunk erejét istenítjük...

Egy pohár víz, amiben benne van az egész élet... Milyen szomorú, hogy miközben szomjazzuk az életet, a halállal, önpusztító dolgainkkal elégítjük meg magunkat. A hívő ember hivalkodás nélküli élete azonban arról szól, hogy naponta visszatér a Forráshoz, éltető megújító Krisztusához, hogy ezáltal életet nyerjen, s osszon meg...

Előítéleteink...

A mai nap imádsága:

Istenem! Uram, segíts hogy mindenkiben meglássam a jót, s másoknak példát adva magamat is arra ösztönözzem, hogy ne a látszat szerint ítéljek! Ámen

   

Ne ítéljetek a látszat szerint, hanem hozzatok igazságos ítéletet.

Jn 7,24

"Az első benyomásnak sosincs második esélye."- tartja az egyik német szólás. Nincs ember, aki ne a jobbik, a szebbik oldalát akarná mutatni olyan találkozásokban, amelyek számára nagyon fontosak. Különösen is látványos ez a tinédzsereknél, gyakorló szülők tudnának érdekes történeteket mesélni. Akarjuk vagy nem, életünket átszövik az előítéletek. Ezek nagy része alaptalan, de egy részük pedig éppen azért ivódott belénk, hogy megvédjenek minket a kellemetlen következményektől.

Az igaz, hogy látszat szerint ítélni nem helyes, de a külső (a látszat) a belső visszatükröződése is. "Nem a ruha teszi az embert" - mégis sokan ennek alapján sorolják be embertársaikat. Ugyanakkor, a "Mondj egy mondatot, s megmondom ki vagy!" - igazsága is nyilvánvaló, sokan mégsem jutnak el a dialógusig, mert vélik tudni a valóságot. A valóság azonban mindig "több lábon" áll. Világok kavarognak akár egy emberen belül is, s hogy éppen melyik van felszínen, az alapján nem lehet ítélkezni.

A reális helyzet felméréshez időre van szükség, mellyel a ma embere igen nehezen tud bánni. Mondhatnók: nem az ember alakítja az idejét, hanem az idő formálja az embert. Időt lehet spórolni, de ez nem mindig megfelelő megoldás. A dolgok előállásához idő szükségeltetik, s minél értékesebb valami, annál több időre van szükség annak létrejöttéhez... Hogyan szabadulhat meg az ember ebből a kutyaszorító helyzetből?

Csak úgy, ha idejét Annak a kezéből veszi, Aki az egész világ URa. Ha nem aggódunk fölösleges dolgokért, mert jól tudjuk hogy azok alakulása nem a mi kezünkben van, akkor nem szorongunk, hanem felszabadultan éljük napjainkat. Ha ebben a szeretet-szabadságban telik időnk, akkor döntéseink egészen közel kerülnek a végső igazsághoz, mely nem eltipor, hanem segítően felemel. Ilyenkor nem próbálunk mások lenni, mint amik vagyunk, hanem engedjük, hogy olyanokká váljunk, amilyennek Isten is megálmodott minket....

Imáink...

A mai nap imádsága:

Uram! Néha nehezemre esik a szó, kérlek segíts meg! Nyisd meg ajkamat, járd át lelkemet, hogy Benned megnyugodva, örömmel szolgálhassalak! Ámen

   

Történt egyszer, hogy valahol imádkozott, és mikor befejezte, így szólt hozzá egyik tanítványa: "Uram, taníts minket imádkozni, mint ahogy János is tanította a tanítványait." Ő pedig ezt mondta nekik: "Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként. És bocsásd meg a mi bűneinket, mert mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek. És ne vigy minket kísértésbe."

Lk 11,1-4

Vannak pillanatok, amikor nehezen szakad fel belőlünk az imádságos sóhaj. Hétköznapi gondjaink, melyek árnyéka lelkünkre vetül, kihívások szorítása, melyek fojtogatják bennünk helyes önértékelésünket, vágyaink/kívánságaink beteljesülésének esélyromlása vagy egyszerűen csak a hiányzó erő munkánk elvégzéshez - mind gátolja a szó formálódását ajkunkon. Ilyenkor érezzük igazán a Miatyánk jóságát/fontosságát, mert ebben a kérés-fonatban minden benne van, ami megnyugtathatja lelkünket.

Ha Isten dicsősége csillog a tudatunkban, akkor mi magunk is szentülünk, s életünket istenesebben éljük. Nem is tudjuk hogyan, csak tapasztaljuk, hogy Isten országa "történik" közöttünk. Szavainkban és mosolyainkban, biztatásainkban és hallgatásunkban közeledik felénk az Isten... Mindennapi kenyerünk megléte, megszokott egzisztenciánk fenntarthatósága sem okoz aggodalmaskodást - jóllehet a médiából zsákszámra áradnak a reménytelenség szótüskéi. S ami a legnagyobb gondunk mindnyájunknak: a múltunk, azaz a mulasztásaink, a vétkeink, a jelent-gyötrő régvolt-bűnök deformáló erejével való küszködés - , Isten bocsánatában békességet lelhetünk.

A kísértés madara holnap és holnap után is elszáll majd fejünk felett - efelől ne legyen kétségünk. Amíg élünk, eladdig támadásnak vagyunk kitéve. A világban számtalan erő munkálkodik, melyek megzavarhatják gondolatainkat, ítélőképességünket, s feléleszthetik bennünk egyik pillanatról a másikra az önigazság tüzét.

Naponta Isten oltalmába ajánlani testünket lelkünket, egész életünket nem a jövőtől való aggodalomnak, hanem hitünk megvallásának bizonyétéka, hogy "jó nekünk itt lennünk" az Isten boldogító közelségében...

Isten...

A mai nap imádsága:

URam! Mindenben kereslek, Te pedig ott vagy mindenhol... Testem minden sejtjét átöleled, s szereteted tartja egyben a világmindenség összes atomját, kegyelmed erejéből létezünk. Add, hogy mindig felismerjük jóságodat, s hálásak legyünk gondviselésedért! Ámen

  

De vajon lakhatik-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged, hát még ez a ház, amelyet én építettem!

1 Kir 8,27

Ez a mondat Salamon király ún. templomszentelési imájából való. A benne megfogalmazott kérdés szinte minden ember kérdése: "Lakhatik-e Isten a földön?" - általánosabban megfogalmazva: "Hol van az Isten?" A híres csodarabbi, Balsem Tov kocsisa kérdezte egyszer: "Rabbi, adok neked egy rúbelt, ha megmondod nekem, hol van az Isten?" A bölcs öreg csak ennyit válaszolt rá mosolyogva: "Én meg fiam adok Neked kettőt, ha megmondod hol nincs ott az Isten?"

Érdekes módon még a hitetlen ember is felteszi a vádló kérdést, amikor katasztrófák sújtják, háborúk vihara tombol vagy személyes veszteség kínja gyötri: "Hol van az Isten?" A klasszikusnak számító, Istent sarokbaszorítani-akaró számonkérés is elhangzik ilyenkor: "Ha Ő a szeretet Istene, akkor ezt vagy azt miért engedte/engedi meg?" Tény, hogy ezek a kérdések meglehetősen jól hangzanak, de nem sok értelmük van. Hasonlóan értelmetlen a kérdés: Miért hangya a hangya; vagy miért olyan az univerzum, amilyen; esetleg miért olyan rövid az emberi élet, amikor hosszabb is lehetne? Az ilyetén kérdésfelvetések ugyanis olyan világot/dimenziót nyitogatnak, amik számunkra teljességgel érthetetlenek, mert időbe és térbe teremtett bele minket a JóIsten. Amennyit tudunk az időről meg a térről, kb. annyit tudunk a Teremtő Istenről is! Azaz: csak azt hisszük, hogy tudjuk, közben pedig, lényegileg semmit sem tudunk.

Isten jelen van mindenütt, de az ember - amióta ember -, mégis templomokat, szakrális helyeket épített, ahol különösen is imádhatta istenét. Hasonlatos ez ahhoz, hogy bár bárhol lakhatunk ezen a Földön, s mindenhol otthon lehetünk benne, mégis szeretnénk, sőt erősen kívánjuk, hogy legyen saját otthonunk: Egy hely, ahol csak mi, s a szeretteink vannak. Az ember az emberségét ugyanis csak akkor képes megélni, ha szabadon, méltóságteljes környezetben élet, ha nem zavarja őt a világ zaja, azaz, ha van intimitása is... Ugyanis ebből töltekezünk, a csöndes pillanatokból. Amikor megcsodáljuk virágainkat a kiskertünkben, amikor észrevesszük, hogy fáink körbeölelnek minket, amikor ezernyi apró jelében ránk mosolyog az Élet! Ilyenkor érint meg minket az Örökkévaló, ilyenkor érezzük meg a pillanatban: a Gondviselőnk itt van Velünk, Isten titokzatosan "bennünk" is "ott"-van...

Ráérezni, megtalálni a végesben elrejtőzködő Végtelen Istent - a legnagyobb csoda, hiszen ez a felismerés koronázza meg létezésünket. Ez ad tartalmat, s erőt mindenhez, ezáltal valljuk: van értelme küzdelmeinknek, s elmúló létünk végül nem a semmibe, hanem Istenhez tart. Ha ebben az izgalmas felfedezésben társat/társakat is találunk, akkor nemcsak örömünk gyarapodik, de Isten-ismeretünk is, ami mindig javítja/emeli életünk minőségét...

Istenes életekért.

A mai nap imádsága:

Urunk, Istenünk! Engedd meg nekünk, hogy életünk ajándékait ne követeljük Tőled, hanem alázattal fogadjuk azokat, lelkünk épülésére! Ámen

   

Boldogok, akiknek megbocsátattak törvényszegéseik, és akiknek elfedeztettek bűneik.

Róm 4,7

Ha valaki, akkor Dávid király tudta, mi a bűntudat. Nem egyszerű lelkiismeretfurdalás volt ez, hanem életet emésztő tűz, hiszen amit tett - bizalmi emberének, testőrparancsnokának Úriásnak a megöletése -, azt nem hirtelen felindultáságból, hanem előre megtervelten, különös gonoszsággal vitte végbe. Nyilvánvaló, hogy Betsabé szépsége vagy Dávid király szexuális vágyainak megkopása megbillentette az önértékelés mérlegét... (Az volt a korabeli jogszokás, »a zsidó is«, hogy mindenkori királyukat folyamatosan "ellenőrizték", hogy mennyire "életerős" a vezetésre, s ha sem a feleségek, sem az ágyasok nem tudták "életkedvét, aktivitását" megőrizni, akkor beindult a hatalmi mechanizmus, intézkedetek, hogy más kerüljön a trónra. Az Írás is int: "Tégy azt, amit jónak látsz ifjúságod idején, de ne feledd, hogy Isten mindezekért megítél téged!" Minél inkább elhagyjuk életünk szociológiailag aktív szakaszát, annál inkább belátjuk, hogy a múlt milyen iszonyatosan nagy erővel bír. Dávid ezért mondja: "Boldogok, akiknek törvényszegéseik megbocsátattak..." Ez azt jelenti, hogy Isten bocsátja meg nekik. Ha emberek nem bocsájtanak meg, az az ő "magánügyük" - senki nem vonhatja kérdőre az áldozat apját, anyját, házastársát stb. hogy miért nem bocsájt meg a gyilkosnak. Ez az Isten, s az ő "ügyük", ebben tanácsokat osztogatni vagy ítélkezni arcpirító pimaszság.

Egy biztos, a múlt kísért, s szabadulást a kíntól, mely nem csak a jelent, hanem a jövőt is mérgezi csakis az Isten adhat. Sokszor megtörténik, hogy szembesítik az embereket az igazsággal, s ők "sarokbaszorított kutyaként" válaszolnak erre... Egyszer azonban mindenki életében eljön/elküldetik az a Nátán próféta, aki elmondja az igazságot. Isten igazságát senki nem kerülheti ki, sem Mari néni, sem a miniszterelnök, sem a szolga, sem pedig a király. Isten mindenkitől egyformán számonkéri, mit cselekedett. A számonkérés már itt megkezdődik. Védekezésre nincs lehetőség, enyhítő körülményt nem lehet felhozni, mert a vádlók mi magunk vagyunk... a tények pedig a megváltoztathatatlan múlt. Absolutiot, feloldozást már csak az Isten adhat.

Szeretet...

A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy kész legyek szeretni akkor is, amikor úgy érzem, képtelen vagyok rá! Ámen

A szeretet nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát,

1 Kor 13,5a

"Lenni vagy nem lenni?" - ki ne ismerné a kérdést Shakespeare Hamletjének nagymonológjából, mely az emberlét nagy kérdését feszegeti. Létünk örök küzdelmességében korunk embere inkább így teszi fel az eldöntendő kérdést: megéri vagy sem? -, s aztán pontosít: "Megéri ez nekem?" Különösképpen nem kell bizonygatni, hogy világunk haszonelvűvé vált. Mindig is az volt, de most méginkább azzá vált! Nemcsak a hollywoodi filmek világában ölik halomra egymást az emberek - a (még nagyobb!) haszon érdekében -, bizony a "való világban" is méltatlan érdekcsaták milliói keserítenek meg naponta százmilliókat...

Az igazi nagy szomorúságot az okozhatja, hogy manapság ezt természetesnek veszik! Sokan gondolják úgy: "Nem kell örlődni azon, ha hamis áruval kecsegtetjük az embereket, s a hitványat bálványozzuk a reklámokban, egészen az egekig vagy azon túl is... hiszen más is ezt csinálja! A felszínen-maradáshoz ma ez kell!" Legyen más a "pali-madár", a balek, legyek én a győztes, mert "Jajj a legyőzöttnek!" A sikerhajhász életnek aztán megvan az egyéni meg a társadalmi tragédiája is, ezért tart világunk ott, ahol...

Diákjaimmal az etikai kérdések felvetésénél olykor elsütöm gyenge poénomat: "Jól tudjuk, hogy a világot a JóIsten teremtette, de az embert nem Ő "rakta egybe", hanem az UFÓ-kkal ideérkezők..." S míg ők elgondolkoznak tágranyílt szemekkel az egyházi ember eme különös, szarkasztikus kijelentésén, eladdig elmondom a bűn valóságára rámutató mondatom másik felét: "A JóIsten jókedvében nem teremthetett ilyen elbarkácsolt lényt, mint az embert!" Mert a cselekedeteink alapján nemhogy mi vagyunk a teremtettség csúcsa, de sokkal inkább a teremtés paródiái, hiszen amit ember az emberrel tesz - nemkülönben a környezetével - az maga a tragikomédia... Tényleg ez lenne a magasztos emberlét?

A világ legnagyobb istensége, a Pénz, s az imádók népes tábora, akik korra, nemre, társadalmi státuszra tekintet nélkül mindenhol a profit ígéretében élnek - s ezt a más tudat-állapotot a pénzvilág neves főpapjai és névtelen kultuszi szolgái naponta hitel-reklámok ezreivel stimulálják is -, lezüllesztették a közgondolkodást arra a szintre, hogy mára a másokért áldozatot vállalókat afféle önjelölt mártíroknak, mazohista szenteknek vélik. Úgy gondolják, aki nem haszonelvű, az sikertelen gyenge, az örök vesztes, aki nem tud élni...

De mi is az élet? A kérdés a legváratlanabb pillanatban, s helyen vetődik fel, mint a víz alá nyomott labda. Ilyenkor választ kell adnunk! Nem másoknak - magunknak... Ilyenkor derül ki, hogy az Isten azért mégiscsak nagyobb, ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy akik az isteni szeretet útján járnak, azoknak még sikertelenség ellenére is Életük van, amely még a halálon is átível...