Bölcs szívért...

A mai nap imádsága:
Urunk! Gondviselésedet ne vond meg tőlünk továbbra sem, engedd, hogy szereteted simogatását naponta érezzük! Ámen

Bízzál az ÚRban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!

Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.

Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féljed az URat, és kerüld a rosszat!
Gyógyulás lesz az testednek, és felüdülés csontjaidnak.
Példabeszédek 3,5-8

Önmagunkkal való tinédzseres elégedtelenségünk - pattanásos a bőröm, nagy a fülem vagy az orrom - után hamar elérkezik az az idő, amikor nem számoljuk éveinket, s a magunk esze szerint irányítjuk életünket. Csak amikor szociológiailag jól behatárolható állomásokhoz (házasságkötés, gyerekek) érkezünk, akkor derül ki, hogy az eszünk, amire oly büszkék vagyunk, nem mindig garantálják a kívánt eredményt. Válaszokat, vélt vagy valós igazságokat be-begyűjtünk az évek során, de a működéképes megoldás mindig bonyolultabb... Csalódásaink másokban - és néha önmagunkban is - hamar megtanítanak: egyedül nem megy, kell a támasz, a segítség. Nem elég, bár nagyon fontos, velünk élő társunk bátorítása, vigasztalása, szeretete, de vannak pillanatok, amikor hiába kapaszkodunk egymásba, a felemelkedést csak Isten tudja kieszközölni. Egy-egy ilyen zsákutcás helyzetből kimenekülve, a szabad teret újra érezve, egymás szemébe nézve, sóhajtó igazságként áldást mondani a Gondviselő Istennek nem más, mint megérezni: élni jó.

Aki fiatalon nem szédül meg önmagától, s elhiszi, hogy szüksége van az Istenre, az másképp járja életének útjait. Tudja, hogy az Isten-adta Élet törvényeit nem lehet büntetlenül kijátszani, s ugyan tehet mindent, amit csak jónak lát, de mindezekért Isten megítél. Nemcsak akkor és ott, hanem már életem második felében is. Nyilvánvaló, hogy az eldobott kő (az élet) engedelmeskedik az örök törvényeknek, s egyszer - talán a legváratlanabb helyzetben - nem emelkedik tovább, hanem elkezdi ballisztikus esését, hogy valamikor végérvényesen megnyugodjék abban a Kézben, amely születése pillanatában "elhajította". Aki féli az URat, azaz elismeri az Istent Istennek, az azt is tudja, hogy már itt a földön jutalomban részesülünk, mert megkapjuk cselekedeteink következményeit. Önsorsrontó életeket, negatív példákat bőven láthatunk szűkebb környezetünkben is. Okulhatunk belőle és legyinthetünk is rá, de ezek után nem védekezhetünk se Isten, se önmagunk előtt: "De én ezt nem tudhattam, nem így gondoltam!"

Kerülni a rosszat nem jelent mást, mint elfogadni az Isten naponkénti vezetését. Elfogadni a felülről jövő megoldásokat, s nem erőlködni, okoskodni, ahogyan sok keresztény ezt teszi. Tessék megnézni hány vallásos-zavarodott ember "tudja", hogy mit akar az Isten. Az egyik törvényeskedését harsogja nemcsak a világ, de önmaga felé is, a másik ellenséget lát minden papban, a harmadik antikrisztusnak tartja a pápát, a negyedik elkeseredésében öngyilkos merényleteket hajt végre... Valóban ezt akarja az Isten? Nyilvánvaló, hogy az eszünket azért adta Isten, hogy használjuk, a szívünket is azért, hogy érezzünk vele. Aki esztelen és szívtelen, annak nem lehet élete egész, teljes, azaz egészséges... "Annak kiszáradnak csontjai". Aki azonban beáll Isten szeretet-erőterébe, az nemcsak az áldást tapasztalja meg életében, de bűnössége ellenére a gyógyulást is.

Egyházi élet...

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk! Mikor küldöd már a Neked kedves "hozzáértő, okosokat"? URunk..., fogynak a pásztorok, a kihívások pedig egyre csak nőnek! URunk, mi is látjuk, hogy "kevés a munkás az aratásodban..." Örökkévaló Istenünk, igédben ne csak tükröt tarts elénk, hiszen anélkül is tisztában vagyunk alkalmatlanságunkkal, hanem irgalmasan cselekedjél már végre közöttünk, Szentlelked által újíts meg minket! Ámen


Adok majd nektek szívem szerint való pásztorokat, akik hozzáértéssel és okosan legeltetnek benneteket.
Jer 3,15

Pásztor és nyáj - a vezetettség ősi képe... Érdekes módon, a történelmet meg lehetne írni a "megvezetettség" történelmeként is, hiszen a közösség élén álló, embernek, számos hatalommal együtt járó kísértéssel is meg kell küzdenie. Ebben a csatában nem csak a királyok, országnagyok, de igen sokszor papok is elbuktak, s elbuknak ma is. "Ital-nők-pénz", a klasszikus kísértés-triász nyomai minden fajta-féle közösségben fellelhetőek - igaz változó statisztikával. Szex-, vagy pénzbotrányokba keveredett papok nem csak a címlapokra "ki-zsurnalisztázott" katolikus egyházban vannak, de sajnos a protestáns egyházakban is "akadnak", ahogyan ezektől nem mentesek a muszlimok, de az ultra-ortodox zsidó közösségek vezetői sem...

Természetesen nem minden katolikus pap pedofil, ahogyan nem minden pap olyan emberi nagyság, mint pl. egy ferences szerzetes Böjte Csaba... vagy egy Dietrich Bonhoeffer. Az, hogy az emberek mégis úgy sóhajtanak fel, hogy "Na, már megint ezek, a papok! Nahát, hogy mit meg nem engednek maguknak ezek a politikusok!" stb... ez az általánosítási készség kiirthatatlan, örök emberi tulajdonságunk. Tény azonban, hogy nem vet jó fényt az Krisztus Egyházára, ha a vezető, a pásztor "vizet prédikál, de bort iszik"! A pásztor ugyanis attól pásztor, hogy vezet, azaz "irányt tart" s a nyáj pedig követi őt... Elfogadva, hogy a házasság felbontása, a válás kimondása egy párkapcsolati konfliktusra adott jól működő, világi, megoldás-válasz, de mégis furcsa, ha egy protestáns lelkész azt hirdeti: "amit Isten egybeszerkesztett, azt ember el ne válassza"... Durvábban fogalmazva: ha egy lelkész csak 'erkölcs-hivatalnok', de hivatalában nem az általános elvárhatóság törvényi szabályai szerint jár el, akkor mint hivatalnok "korrumpálódott"! Krisztus URunk szerint is, nincs jogalapja senkinek más szeméből gerendát kivenni, ha a sajátjában ott a szálka...

"Hozzáértéssel, s okosan..." legeltető pásztorok... Az ige isteni ígérete evangéliumként cseng a fülben, jóllehet "szak-értők" helyett az élet minden területén nagyobb szükség lenne "szak-emberekre". Ugyanis, mit ér a szaktudás, ha valaki nem "ember", s így tudását rosszra fordítja? Az ilyen ember lehet a szakjában szakértő, de mivel nem a jót szolgálja, nem ember(séges) ember, ezért joggal mondható gaz-embernek... (Gaz, azaz haszontalan, csak a baj van vele, elveszi az életerőt, az életteret a "kultúrnövénytől".)

Nagy szükség lenne tehát "szívem szerinti pásztorokra" - ahogyan igénk mondja -, de a kérdés igencsak égető számunkra, amikor is a kereszténység a harmadik évezredébe lépett: Mikor URam?

Emberségünk...

A mai nap imádsága:
Uram! Adj nekem látást, hogy igazságaid szerint élhessek! Ámen
   

Ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogyan illik az Úrban. Ti férfiak, szeressétek feleségeteket, és ne legyetek irántuk mogorvák.
Kol 3,18-19

Veszekedés... "Hát igen! Minden kapcsolat megél mélypontokat!" Ilyen és ehhez hasonló bölcsességet hallunk, amikor egy-egy krízis túllépi a család, a kisközösség határait. Amikor publikussá válik, ami tulajdonképpen magánügy - azaz két ember, no meg a JóIsten ügye, akkor derül ki milyen óriási feszültségek vannak emberekben. Az emberek háromnegyed része képtelen elfogadott keretek között tartani agresszióját, melynek kiváltó oka többnyire a tehetetlenség, a megoldás hiánya miatti fájdalom.

Pál apostol - mint aki nem élt házasságban, s éppen ezért csak elméleti jótanácsokkal szolgál - krízis-megoldásai nem mentesek a kliséktől... Ugyanakkor megérezhetjük benne a törekvést az egységre, mely minden harmóniának a kezdete, az alapja. A nők engedelmessége férjeik akaratának, a férfiak szeretete asszonyaik irányában csak akkor adná a megoldást, ha egyik és másik fél is a szexusától mentes emberségében perfekt lenne -, de nem ez a helyzet. Párkapcsolatok százezrei-milliói bomlanak fel naponta, mert a média-programozta ideálist hajszolja úgy az egyik, mint a másik nem. Sőt, a második, a harmadik kapcsolatában is a tökéletest keresik, s végül kompromisszumot kötnek: "Ilyen jutott... ezt adta a JóIsten!" (A JóIstennek persze más volt a terve, de ha a teremtettségbeli eredeti elgondolásába nem kíván az ember belesimulni, akkor a következményeket kénytelen elhordozni.) A megoldás nem a (nemlétező)perfekt hajszolása, hanem az ideális megtalálása, aki páromként, társamként, velem együtt tanulni kívánja a perfekciót, azaz kívánja az egységet, a harmóniát, s ezért velem együtt képes az erőfeszítésekre, az áldozathozatalra.

Milyen érdekes, hogy lángszavú prédikátorok mekkora elszánással hirdetik a halál utáni életet, de a halál előtti életről szinte alig mondanak valamit. Többnyire törvényeskedő elgondolásokat, évezredek keresztény tapasztalásait dogmákba sűrített, elvont igazságaival "bombázzák" híveiket - többnyire haszontalanul. Az "itt és mostban", a hétköznapokban, nekem személyesen Jézus tanítása segít(het), ezért fontos a Mester kijelentéseit újra és újra forgatni a szívünkben. Ha Krisztus lelkülete nem járja át egész életünket, akkor csupán szerepeket próbálunk jól eljátszani, elvárásoknak igyekszünk megfelelni, de nem jutunk el az isteni szeretet természetességére, mely körbefonja életünk minden területét, hogy harmóniában legyünk férjek és feleségek, családapák és családanyák, istenképűségre rendelet EMBEREK...

Küzdelmeink...

A mai nap imádsága:
Istenem! Gyámolíts, segélj, hogy élhessek Általad másokért! Ámen



Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok.
Ef 6,12-13

Ami fölöttünk van az, csak nagyobb lehet, mint mi... Legalábbis így gondolták a régiek, de a 21. századra - jóllehet kegyetlen áron ugyan -, de megtanulta az ember, hogy ami hatalmas és erős, az ugyanúgy lehet alattunk is, sőt, ami kicsi és nem látható az óriási erővel bírhat - lásd, parányi atomi részecskék. Hasonlóképpen a bennünk, lelkünk mélyén szunnyadó, szintén nem látható erők/hatalmak is iszonyatos erővel bírnak! Az élet mindenáron élni akar, mégis évenként egymillió ember vet véget önkezével az életének... Milyen ez az erő, ami egyesek szerint nincs is?

Amióta tudatára ébredtünk, hogy nem 'csak úgy' magunktól vagyunk, hanem Isten teremtett minket, azóta keressük a választ arra, hogyan is 'működünk'. Ezért különösen érdekes megvizsgálni azt a huszadikszázadban tudatosan terjesztett/tanított dezinformációt - amit szalonképes nevén evolúciónak neveznek -, mely elhitetné velünk, hogy létünket nem a minket Teremtő Erő, ha az anyag határoz meg. Aki ezt, vagyis az anyagot teszi meg kiindulópontnak, az könnyen téves következtetésekre juthat: s azt teszi meg Istennek, ami nem is az.

Régóta vitatkoznak azon, létezik-e a személyes gonosz vagy sem, de ez ugyanaz a problematika, mint maga az Isten léte - egyesek hiszik, mások meg nem. Sokan azt gondolják, ez a fő kérdés, de nem ez a leglényegesebb, hanem az, hogy ki milyen ember valójában? Mi keresztény emberek úgy véljük/tapasztaljuk hogy önmagunktól nem vagyunk képesek olyan emberré válni, amilyenek valójában mi magunk is szeretnénk lenni, s ezért úgy hisszük, szükségünk van az Isten segítségére, kegyelmére.

Kétséget kizáróan, emberlétünk sírunkig tartó folyamatos harc. Küzdünk a világgal, Istennel és önmagunkkal, s valljuk meg, ebben a vállalkozásunkban mindenféle "fölülrőljövő" segítség jól jön. Ennek a harcnak a sikere azonban nem mások, hanem elsősorban önmagunk legyőzésében áll, de bizonnyal még ennél is fontosabb, hogy mindeközben meg-/átélhetjük, ami leginkább emberré tesz minket: azaz, hogy istenadta tálentumainkkal szerethetünk...

Lelkiség...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy meglássalak Téged, a kicsinyben és a végtelenül nagyban, a sötétben és a világosban is! Ámen

Sokan tévelyegnek majd, de az ismeret gyarapodik.
Dán 12,4b

Kár lenne tagadni... az ember spirituális lény! Ez persze nem jelenti azt, hogy az ateista eleve lelketlen, s azt se, hogy a hívő ember istenes életű. A lelkiségét vallásosan, "transzcendentálisan" megélni kivánó ember a maga kultúrájába ágyazottan igyekszik közelebb jutni ahhoz, amit valójában soha senki nem érhet el a maga teljességében, hogy ti.: "Mi is az értelme az emberi életnek?"

Annyi bizonyos, hogy vallási dolgok területén elég nagy a zavar a fejekben... Attól, hogy valaki tud összeadni meg kivonni, s önszorgalomból megtanulta a Pitagórasz-tételt, még nem mondhatja magát a matematika tudorának... Ugyanígy, ha valaki felfedezte, hogy az élet valóságának megismerésére létezik egy misztikus út is, még nem vált se prófétává, se evangélistává! Elszomorító hallani, amikor prófétai lendülettel önjelölt küldöttei a Magasabb Igazságnak, ontják magukból "tanaikat", melyek - ha kicsit is belegondol valaki - sok-sok mindenről szólnak, csak nem a JóIstenről! Megdöbbentő, amikor tanult emberek műveletlenségükről állítanak ki "szegénységi bizonyítványt" bődületes elszólásaikkal. Sajnos egyházi emberek között is akadnak jónéhányan, akik alapvető természettudományos ismeretekkel nincsenek tisztában, s ráadásul még a pszichológiai alapismereteik is az átlag alattiak...

Sokan tévelyegnek... Jézus URunk is megfogalmazta: "Vak vezet világtalant"... az eredmény ismerős: mindketten gödörbe esnek, s mindez csak idő kérdése. Manapság össze-vissza használják az "ezoterikus" jelzőt, ami azt jelenti: belső körre leszűkített tudás/ismeret. Az Isten megismerése azonban nem a beavatott, kiváltságos keveseknek számokkal, s szimbólumokkal való szó-zsonglőrködése, az Isten megismerése a szeretet megélésének nyilvános munkálása. A sok-sok "ezo-bódult" ember úgy gondolja, hogy az Én, az Ego mindenek felett áll, s ebbéli önközpontúságukban elfelejtik, hogy a "magasabb tudás" az nem égbe, esetleg más dimenzióba repít, hanem közelebb visz a másik emberhez... Akkor vagyok képes felismerni, hogy hol a helyem itt lent, ha fölfelé tekintek!

Mindeközben - az ismeret gyarapodik. A lelki ember attól lelki, hogy lelki dolgokkal foglalkozik. Mérlegre teszi cselekedeteit, keresi az etikus megoldásokat az élet minden területén... Az ilyen ember egyre közelebb kerül önmaga megértéséhez, s ezen keresztül az Istent is jobban nem csak megérti, de meg is éli! Az "önismeret" tehát nem az ördögtől való, hiszen aki önmagát ismeri, az tulajdonképpen az embervoltába kódolt istenképűségét fedezi fel... a minél nagyobb önismeret - az is, ha kiderül, milyen távol állunk Teremtőnk akaratától - mindig közelebb visz Őhozzá!

Ösztöneink...

A mai nap imádsága:
Uram! Te látod mindannyiunk küzdelmét, s esendőségét. Kérünk Téged, szabadíts meg önzésünkből, hogy felfedezzük a Benned való lét határoknélküli szépségét! Ámen

Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává. Az eledel a gyomorért van, a gyomor meg az eledelért, de Isten ezt is, amazt is meg fogja semmisíteni. A test azonban nem a paráznaságért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért.... Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok?
1 Kor 6,12-13 és 19

Amióta az ember az eszét isteníti, s nem hallgat a szívére, azóta vannak igazán nagy gondjai... Az Isten mindenki szívébe beleírta a törvényeit, de ha arra nem figyel az ember, akkor ne csodálkozzon a következmények láttán sem! A keresztény világ jóléti része (Európa és Észak-Amerika) a harmadik évezred elejére túlsúlyossá vált. A böjt, ami mindig is vallásos élet része volt, mára a kalóriák elleni egyenlőtlen küzdelemmé silányult. Egyenlőtlen, mert többynyire a kalóriák győznek az egyébként is legyengült lélekkel szemben... Az okok között illik elsorolni a mozgásszegény és stresszes életmódot, a helytelen kalóriadús táplálkozást, nemkülönben a minőségi (házi, bio) élelmiszerek eltűnését az étrendünkből. Az idő és/vagy pénz hiánya csak tovább rontja a helyzetet.

Vannak olyan keresztények, akiket megmosolyognak törvényeskedésük, a szokásosotól eltérő táplálkozási szokásaik miatt. Lehet megmosolyogni ádventista testvéreinket, s az is igaz, hogy nincs mindenben igazuk, de talán azért, mert tudják, hogy az ember igen esendő teremtmény a táplálkozási szokásait illetően, jobbnak tartják bizonyos ételek s italok generális tiltását. A "mindent szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává" pálapostoli evangéliumi szabadság a huszonegyedik század emberének alig betartható életvezetési stratégia... Elbukik...

De miért is vált a harmadikévezred-eleji ember ilyenné? Miért nem tudja felvenni a harcot ösztenei ellen, s miért van elve bukásra ítélve? Az ok egyszerűbb mint gondolnánk... Mindenek eredője a magány! Az individuálissá vált ember nem érzi jól magát egyedül. Nem is érezheti, hiszen közösségbe teremtetett. Csak abban a közösségben tud az ember kiegyensúlyozott, normális életet élni, ahol megbecsülik, ahol emberszámba veszik, ahol elfogadják, s ahol megtanítják a felelősség hordozására is. Az az ember, aki bizonytalan, az a kalóriákban vagy egyéb szenvedélyekben keresi a biztonságát... Miért ennyire sikeres a pornó-ipar, s a tiltott, s az engedélyezett drogkereskedelem? Mert az ember elszigeteltté és magányossá vált: Isten-nélkülivé... Istentelenségében pedig reflex-szerűen minden után nyúl, ami a biztonságot ígéri. Életünket élhetjük szenvedélyek rabságában, akolban és sárban, de élhetjük méltósággal kastélyban és katedrálisban is. A választás rajtunk áll: Beengedjük-e Istent a szívünkbe, ha halljuk a Lélek kopogtatását?