A mai nap imádsága:
Uram, csendesíts el szívem! Ámen
Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.
Zsolt 62,6
Ki ne ismerné a régi bölcsességet: "Az idő majd begyógyít minden sebet..." Kár, hogy ez így nem igaz. Ha úgy lenne, ahogyan szeretnénk, akkor az idő múlásával a lelki sebek nyom nélkül begyógyulnának, a hiányt egyszercsak nem éreznénk többé, s ami megtörtént, azok következményei szertefoszlanának. Ilyen lehetőségünk azonban nincs! Ellenben megtapasztaljuk nemegyszer a múlt iszonyatos (de)formáló erejét, no meg azt is, hogy azok, akik nem számolnak a múlt hatalmával, azok egyik pillanatról a másikra "kifakadnak", s látszólag megmagyarázhatatlan okból krízisbe kerül az életük. Távol legyen tőlünk minden általánosítás, sablonos gondolkodás, s leegyszerűsítése az életnek - az Élet éppen azért olyan csodálatos, mert nincs rá mindenkor érvényes megoldási képletünk, személyünkre szabott megoldó algoritmusa pedig csak a JóIstennek van -, de a múlt bűneinek jelenünkben ható következményeit viszonylag könnyen tetten érhetjük...
Amíg az ember fiatal, nem sokat gondol arra, hogy idősebb korának életminőségét mennyire befolyásolják fiatalkori élményei. Pedig életünk első felének eseményei meghatározzák életünk másik felét. Ezért "boldog az, aki már ifjúkorában az ÚRral jár". (Előre old meg problémákat - ahogyan a bölcsek teszik!) Ugyanakkor egy alapjaiban rosszul indított életút is - a JóIsten kegyelméből - jó felé veheti az irányt, ez az Ő gondviselésének a "csodája": "Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt." A hívő ember sokszor megtapasztalja, hogy Mennyei Atyja úgy is tud ajándékozni, hogy közben elvesz... Tudatosan járni a bűn útját - mondván, hogy az Isten egyszer majd úgyis megbocsájt -, nem istenkísértés elsősorban, hanem istenképűségre teremtett életünk arculcsapása.
Egy bizonyos: Isten az Isten, s nem hajlandó "osztozni" a világ ricsajával-zajával. Elvárja - el is várhatja(!) -, hogy Ő legyen az első az életünkben, s nem a tizenkettedik... Vezérlő URa, s nem huszadrangú kiegészítője. Aki keresi és kívánja az Isten közelségét, az tudja igazán, mit jelent, amikor a lélek elcsendesül az Istennél! Terminusok-szabdalta életünket egységben kezdjük látni, rövidtávú céljaink távlatokba helyeződnek, s hit által létünk horizontján túlra is tekinthetünk. Életünk ilyetén látásában kapunk megnyugvást és elrejtettséget, erőt és megújulást, derűt és szolgálatra kész szívet...
Egymás elfogadásáért...
A mai nap imádsága:
Uram!
Vétkeim, bűneim és mulasztásaim következményei fagyossá teszik
hétköznapjaimat. Szeretnék melegedni Uram, s mások szívét is
felmelegíteni! Tudom, hogy ez Nélküled lehetetlen vállakozás, ezért
Hozzád menekülök... Nyomorúságomban halgass meg engem, s engedd hogy
szereteted követeként éljek! Ámen
Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok.
Jakab 4,8a
Változó
világban élünk, de az állandóság utáni vonzódásunkat nem tudjuk
kikerülni. Szeretnénk, ha a Tél »még« tél lenne, s a Nyár »még« nyár, de
ez is felborulni látszik az utóbbi időben. Miközben az
objektivitásunkat szeretnénk megőrizni, belekeveredünk a folyamatokba, s
a megfigyelőből, aktív résztvevővé válunk. Szeretnénk a békét bírni,
ezért első lépésként megpróbálunk harcolni érte - újabb békétlenséget
okozva másoknak és magunknak is... Szeretnénk megismerni az Istent a
teremtett világban, s az atommag titkából bombát, az életetet hordozó
csodálatos biokémiai szimfóniából, a DNS-ből pedig - a géntechnikai
manipilációval - halált hordozó vírusokat készítünk. Emberi méltóságot
hirdetünk, s soha nem volt még ennyire méltatlan helyzetben a világ!
Mintha meg sem történtek volna a huszadikszázadi borzalmak... Mintha nem
tanultunk volna meg semmit történelmünkből! Az élet szolgálata helyett
szinte csak pusztítunk...
Aki
nem közelít a tűzhöz, az sosem fogja érezni annak melegét. A a lángok
teóriája, a szép szavak ideologikus ismételgetése, de még a lángok
színeiben való esztétikai gyönyörűség is kevés - ettől még nyugodtan
megfagyhatunk. Éreznünk kell a testünket átjáró meleget, különben a
fagyos időkben elpusztulhatunk. Ahogyan szervezetünknek szüksége van a
melegre, ugyanúgy lelkünk számára is elengedhetetlen a melegség. Fagyott
lélekkel nem lehet mosolyogni, derűs, biztató szavakat nem tud szólni a
szeretetlenségtől "megfagyott" száj... Akit életében egyszeris
megérintett a Halál fagyossága, az onnantól kezdve csakis
prekoncepcióval tekint az Istenre... s igyekszik az Ő Szeretet-Tüzének
közelébe jutni. Ha közelítünk Őhozzá, akkor úgy érezzük Ő is jön
felénk. Adódik ez abból is, hogy minél inkább átjár minket az Isten
Melege, annál nagyobb a készség bennünk meglátni "ujjlenyomatát" a
teremtett világban, s elfogadni lelkiismeretünkben isteni törvényeit,
melyekről kiderül: lám mégsem sújtanak, hanem emelnek!
Jakab
biztatása - mint ahogyan az egész levél -, személyes megtapasztalásból
fakad. Nem rideg szépet mondó steril tudást, hanem életújító erőt akar
továbbadni. Ez az erő nem bennünk, s nem is a levegőben, hanem a Tűzben
van! Közelébe jutni a megmaradás biztosítéka. A tűz nem játékszer,
ahogyan Isten szeretete sem az. Az ember az ő Teremtőjéből már sokszor
megpróbált bohócot csinálni; e szánalmas tréfák következményeit azután
kénytelenek voltunk elhordozni - s nem azért, mert Isten nem érti a
tréfát... hanem azért, mert mi nem értettük még az Élet Szentségét.
Halál...
Imádkozzunk!
URam! Add, hogy Általad Neked élhessek, s erődben megújulva a rámbízottakért éljek, életem minden napján! Ámen
De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg? Esztelen! Amit vetsz, nem kel életre, míg előbb el nem rothad, és amit elvetsz, azzal nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét....Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban;
1 Kor 15,35-37 és 42
Egzisztenciális kérdéseink közül kétségtelenül a legnagyobb: "No, de mi van a halál után?" Mivel életünk automatizmusok sorozatából áll - felkelünk, rendbe-szedjük magunkat, elkezdjük napi feladatainkat, majd este ágyba zuhanunk -, éppen ezért a legvalószerűtlenebbel csak akkor foglalkozunk, ha a valóságos érvényességét veszti... Ilyen, ha olyan valakit szakít el tőlünk a halál, akit nagyon szerettünk! Addig, amíg feleségünk/férjünk évtizedeken át velünk él, nemigen gondolkodunk el azon, hogy kicsoda az a lélek, aki a feleségem/férjem testében lakik, de amikor azt a testet az enyészetnek adjuk át, akkor felvetődik a kérdés: hol van az lélek, amely megelevenítette a testet?
A magyarázat, hogy az emberélet csakis áttekinthetetlenül bonyolult biokémiai folyamatok évtizedeken átívelő összessége, nemigen elégít meg minket személyes veszteségünk kínjában, hiszen az nem lehet, hogy egy csak egy sejtekbe-kódolt programcsomag-igazgatta organizmus élt mellettem évtizedeken át, beszélt velem, hordozta fájdalmaimat, örült velem.... S tulajdonképpen egy léleknélküli, a "természet" fejlődése következtében összeállt néhánytízkilós fehérje-rendszerbe voltam szerelmes, álmodtam vele közös jövőt, neveltük fel gyermekeinket.
A halál ténye, az elmúlás tragédiája állít minket leginkább szembe az Élet valóságával: Mi az élet(em/ünk) célja, ha úgyis meghalunk? Ezekre a kérdésekre nem csak a ma embere, de minden kor embere kereste a választ. Az, hogy nem kaphatott, nem kaphat senki százszázalékos választ, nem a kérdést feltevő ember hibája! Vaknak beszélni a színekről, süketnek a zenéről, lehet ugyan, de nem sok értelme van. Aki nem tapasztalhat meg egy világot, mert az a világ számára elzárt, annak csak személyes elképzelései, találgatásai lehetnek erről a világról. Isten nem-látható világa ugyan súrolja, itt-ott megérinti az ember által tapasztalható világot, de az egy EGÉSZEN MÁS világ. Érdemes átgondolni, Krisztus URunk azon kijelentését, amikor ezt mondja: "Az én országom, nem e világból való."
Elgondolkodni a halál utáni létről minden kor embere szeretetett/akart - Pál apostol korában, előtte is és azóta is. Az elképzelések, gondolatok közvetve megtermékenyítették a kultúrát, színesítették, s tágították az ember látókörét. Elgondolkodni tehát a halál utáni "életről" soha nem haszontalan időtöltés! Aki ugyanis erre időt szán a saját véges életéből, az rádöbben az élet meglehetősen sok hiábavalóságára, s afelé törekszik, ami valóban tartalmas, s kiteljesedést ad. Az Isten örök törvénye, hogy aki csak ezt a múlandó világot akarja "megnyerni", az mindent elveszít, aki viszont keresi az Isten országát, az ráadásként megkapja ebben a világban mindazt, ami széppé, boldoggá, harmonikussá teszi véges életét.
URam! Add, hogy Általad Neked élhessek, s erődben megújulva a rámbízottakért éljek, életem minden napján! Ámen
De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg? Esztelen! Amit vetsz, nem kel életre, míg előbb el nem rothad, és amit elvetsz, azzal nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét....Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban;
1 Kor 15,35-37 és 42
Egzisztenciális kérdéseink közül kétségtelenül a legnagyobb: "No, de mi van a halál után?" Mivel életünk automatizmusok sorozatából áll - felkelünk, rendbe-szedjük magunkat, elkezdjük napi feladatainkat, majd este ágyba zuhanunk -, éppen ezért a legvalószerűtlenebbel csak akkor foglalkozunk, ha a valóságos érvényességét veszti... Ilyen, ha olyan valakit szakít el tőlünk a halál, akit nagyon szerettünk! Addig, amíg feleségünk/férjünk évtizedeken át velünk él, nemigen gondolkodunk el azon, hogy kicsoda az a lélek, aki a feleségem/férjem testében lakik, de amikor azt a testet az enyészetnek adjuk át, akkor felvetődik a kérdés: hol van az lélek, amely megelevenítette a testet?
A magyarázat, hogy az emberélet csakis áttekinthetetlenül bonyolult biokémiai folyamatok évtizedeken átívelő összessége, nemigen elégít meg minket személyes veszteségünk kínjában, hiszen az nem lehet, hogy egy csak egy sejtekbe-kódolt programcsomag-igazgatta organizmus élt mellettem évtizedeken át, beszélt velem, hordozta fájdalmaimat, örült velem.... S tulajdonképpen egy léleknélküli, a "természet" fejlődése következtében összeállt néhánytízkilós fehérje-rendszerbe voltam szerelmes, álmodtam vele közös jövőt, neveltük fel gyermekeinket.
A halál ténye, az elmúlás tragédiája állít minket leginkább szembe az Élet valóságával: Mi az élet(em/ünk) célja, ha úgyis meghalunk? Ezekre a kérdésekre nem csak a ma embere, de minden kor embere kereste a választ. Az, hogy nem kaphatott, nem kaphat senki százszázalékos választ, nem a kérdést feltevő ember hibája! Vaknak beszélni a színekről, süketnek a zenéről, lehet ugyan, de nem sok értelme van. Aki nem tapasztalhat meg egy világot, mert az a világ számára elzárt, annak csak személyes elképzelései, találgatásai lehetnek erről a világról. Isten nem-látható világa ugyan súrolja, itt-ott megérinti az ember által tapasztalható világot, de az egy EGÉSZEN MÁS világ. Érdemes átgondolni, Krisztus URunk azon kijelentését, amikor ezt mondja: "Az én országom, nem e világból való."
Elgondolkodni a halál utáni létről minden kor embere szeretetett/akart - Pál apostol korában, előtte is és azóta is. Az elképzelések, gondolatok közvetve megtermékenyítették a kultúrát, színesítették, s tágították az ember látókörét. Elgondolkodni tehát a halál utáni "életről" soha nem haszontalan időtöltés! Aki ugyanis erre időt szán a saját véges életéből, az rádöbben az élet meglehetősen sok hiábavalóságára, s afelé törekszik, ami valóban tartalmas, s kiteljesedést ad. Az Isten örök törvénye, hogy aki csak ezt a múlandó világot akarja "megnyerni", az mindent elveszít, aki viszont keresi az Isten országát, az ráadásként megkapja ebben a világban mindazt, ami széppé, boldoggá, harmonikussá teszi véges életét.
Hatalom...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy amit adtál akaratod szerint használjam a jóra! Ámen
Itták a bort, és közben dicsőítették az aranyból, ezüstből, rézből, vasból, fából és kőből csinált isteneket. Egyszerre csak egy emberi kéz ujjai tűntek fel, és írni kezdtek a királyi palota festett falára, a lámpatartóval szemben; a király pedig nézte a kezet, ahogyan írt. Közben a király arca elsápadt, gyötrő gondolatai támadtak, dereka elernyedt, és még a térdei is reszkettek.
Dán 5,4-6
A színdarab 2500 évvel később is ugyanaz - csak a kellékek változtak -, hiszen a mai ember is aranyból, ezüstből (sajnos nem becsületes munkával szerzett dagadó bankszámlák és ékszerektől roskadó széfek!) rézből, vasból (lásd a luxusautókat!) és kőből (nézd a palotákat!) csinál isteneket, melyekben reménykedik.
Isten az, akibe/amibe veti az ember a bizalmát. Akitől, amitől várja boldogságát. Sokan gondolják, hogy az egyre gyarapodó vagyon növeli az örömöt, pedig fordított arányban áll a kettő: minél több van valamiből, annál kevésbé örül neki az ember. Ugyanakkor jó lenne olykor feleleveníteni a régi, természetközeli ember bölcsességét: A "van"-nal csak baj van! S valóban, hiszen eszi a moly vagy a rozsda, s elűzhetetlen az aggodalom, hogy a tolvajok ellophatják!
Az ÚRIsten szereti a szegényembert, de a gazdagot(!) is. Kinek így, kinek amúgy, kinek korábban, kinek későbben, de a JóIsten mindenkinek az életében legalább egyszer küld figyelmeztető jel(eke?)t, melyek szíven találják az embert. Belsaccár, babilóni királynak is beleremegett a jelbe, "arca elsápadt, dereka elernyedt, és még a térdei is reszkettek..." A részeg király mámora abban a pillanatban elszállt, mert ha az Isten megítéli az embert, akkor a józanság lelkiismeret-harangja felveri az eltompult lelket, s bizony gyötrő gondolatok támadnak...
Belsaccár király apja (Nabukodonozor) egy időre megtébolyodott, mert nem Istentől kapott hatalmát nem arra használta, amire kapta. Fia látta és ismerte az igazságot, mégsem a szerint élt - ezért megítélte az Isten, s elvette királyságát, s még azon az éjjelen, amikor Dániel próféta megfejti álmát, a királyt megölik... Az Isten örök igazsága, hogy az erőszak erőszakot szül, s hogy a "Nagy tolvajokat az Isten a kicsikkel bünteti!" (írja Luther)...
Isten előtt semmi sem titkolható el, az Ő igazsága egyszer érvényesül, de hogy mikor, azt egyedül csak Ő tudja. Amit mi tudunk, hogy "ami késik, az nem múlik" s annyi bizonyos: minél később üt az igazság órája, annál nagyobb a megérdemelt büntetés... Érvényes ez a jutalomra is: minél tovább tart a próbánk, s ha képsek vagyunk megállni a hitben, reménységünk szerint annál nagyobb lesz a jutalmunk is...
URam! Add, hogy amit adtál akaratod szerint használjam a jóra! Ámen
Itták a bort, és közben dicsőítették az aranyból, ezüstből, rézből, vasból, fából és kőből csinált isteneket. Egyszerre csak egy emberi kéz ujjai tűntek fel, és írni kezdtek a királyi palota festett falára, a lámpatartóval szemben; a király pedig nézte a kezet, ahogyan írt. Közben a király arca elsápadt, gyötrő gondolatai támadtak, dereka elernyedt, és még a térdei is reszkettek.
Dán 5,4-6
A színdarab 2500 évvel később is ugyanaz - csak a kellékek változtak -, hiszen a mai ember is aranyból, ezüstből (sajnos nem becsületes munkával szerzett dagadó bankszámlák és ékszerektől roskadó széfek!) rézből, vasból (lásd a luxusautókat!) és kőből (nézd a palotákat!) csinál isteneket, melyekben reménykedik.
Isten az, akibe/amibe veti az ember a bizalmát. Akitől, amitől várja boldogságát. Sokan gondolják, hogy az egyre gyarapodó vagyon növeli az örömöt, pedig fordított arányban áll a kettő: minél több van valamiből, annál kevésbé örül neki az ember. Ugyanakkor jó lenne olykor feleleveníteni a régi, természetközeli ember bölcsességét: A "van"-nal csak baj van! S valóban, hiszen eszi a moly vagy a rozsda, s elűzhetetlen az aggodalom, hogy a tolvajok ellophatják!
Az ÚRIsten szereti a szegényembert, de a gazdagot(!) is. Kinek így, kinek amúgy, kinek korábban, kinek későbben, de a JóIsten mindenkinek az életében legalább egyszer küld figyelmeztető jel(eke?)t, melyek szíven találják az embert. Belsaccár, babilóni királynak is beleremegett a jelbe, "arca elsápadt, dereka elernyedt, és még a térdei is reszkettek..." A részeg király mámora abban a pillanatban elszállt, mert ha az Isten megítéli az embert, akkor a józanság lelkiismeret-harangja felveri az eltompult lelket, s bizony gyötrő gondolatok támadnak...
Belsaccár király apja (Nabukodonozor) egy időre megtébolyodott, mert nem Istentől kapott hatalmát nem arra használta, amire kapta. Fia látta és ismerte az igazságot, mégsem a szerint élt - ezért megítélte az Isten, s elvette királyságát, s még azon az éjjelen, amikor Dániel próféta megfejti álmát, a királyt megölik... Az Isten örök igazsága, hogy az erőszak erőszakot szül, s hogy a "Nagy tolvajokat az Isten a kicsikkel bünteti!" (írja Luther)...
Isten előtt semmi sem titkolható el, az Ő igazsága egyszer érvényesül, de hogy mikor, azt egyedül csak Ő tudja. Amit mi tudunk, hogy "ami késik, az nem múlik" s annyi bizonyos: minél később üt az igazság órája, annál nagyobb a megérdemelt büntetés... Érvényes ez a jutalomra is: minél tovább tart a próbánk, s ha képsek vagyunk megállni a hitben, reménységünk szerint annál nagyobb lesz a jutalmunk is...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy Rád tudjak figyelni, s hogy ne tévesszem szem elől mindazt, amit ígértél a Téged szeretőknek! Ámen
Mindennek
a vége pedig már közel van: legyetek tehát bölcsek és józanok, hogy
imádkozhassatok. Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó
bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez.
1 Pt 4,7-8
Az ÚR 2012-ik esztendejét írjuk - ha hihetünk az időszámításunknak, ebben a mindent megkérdőjelező korban. Sokan sok furcsaságot várnak ettől az évtől és nem kevesek azoknak a száma, akik, ha nem is mindennek a végét, de legalább kezdődő világvégét jósolna(á)k erre az esztendőre... Tény, hogy a változások izgalmában/lázában mindig akadnak bőven, akik realitásérzéke - ha csak rövid időre is -, de megbicsaklik.
Nem csoda, hiszen mindenről - általában a borzalmakról -, szinte néhány percen belül az egész világon tudomást szereznek az emberek, s még hírügynökség se kell hozzá, hiszen van itt Twitter és Facebook és sok egyéb más online-hírforrás... Azzal, hogy az elmúlt negyedszázadban beléptünk a digitális korszakba, s az eladdig mesterségesen fenntartott határokat/szögesdrótokat áttörte az internet-hozta információ-szabadság, alapvetően megváltozott a viszonyunk a világhoz, az emberekhez, másképpen értelmezzük a szabadságot is. Ahogyan régen, úgy ma is a szabadság sok ember számára a korlátok-nélküliséget jelenti, jóllehet a szabadság nem a "mindent szabad nekem" egekberöpítő édes érzése, hanem a felelős gondolkodás lehetősége. (Lásd, a zsidó nép pusztai vándorlásában nem úgy élt az Isten-adta szabadsággal, ahogyan kellett volna, ennek jeles példája, amikor a bálványimádás szabadosságát választották...)
Legyetek bölcsek... vagy legalábbis józanok! A józanság háttérbe szorulása az egyik legtöbb ellenszenvet -joggal(!) - kiváltó tulajdonsága a vallásoknak. Józanságukat elveszejtők persze mindig is voltak és lesznek, a kérdés mindig csak az, hogy milyen arányban képviselik magukat. Az egyháztörténet, s a történelem arra tanít minket, hogy bizony nemegyszer vált általános normává az abnormalitás... Gondoljunk csak az istenítéletekre, "lelket-mentő" máglyatüzekre, vallási alapú népirtásokra, világot lángba borító háborúkra!
Aki józan tud maradni egy szép lassan őrületbe kergető világban, ahol az abnormalitást normalitásként propagálják, az már nem elhanyagolható eredmény! Egyik kedves hívünk mondta: "Azért járok vasárnaponként templomba, hogy vasárnaptól vasárnapig meg tudjak maradni embernek, ebben az embertelen világban!" Ez is az isteni szeretetben megmaradni-akarás szép bizonyossága...
1 Pt 4,7-8
Az ÚR 2012-ik esztendejét írjuk - ha hihetünk az időszámításunknak, ebben a mindent megkérdőjelező korban. Sokan sok furcsaságot várnak ettől az évtől és nem kevesek azoknak a száma, akik, ha nem is mindennek a végét, de legalább kezdődő világvégét jósolna(á)k erre az esztendőre... Tény, hogy a változások izgalmában/lázában mindig akadnak bőven, akik realitásérzéke - ha csak rövid időre is -, de megbicsaklik.
Nem csoda, hiszen mindenről - általában a borzalmakról -, szinte néhány percen belül az egész világon tudomást szereznek az emberek, s még hírügynökség se kell hozzá, hiszen van itt Twitter és Facebook és sok egyéb más online-hírforrás... Azzal, hogy az elmúlt negyedszázadban beléptünk a digitális korszakba, s az eladdig mesterségesen fenntartott határokat/szögesdrótokat áttörte az internet-hozta információ-szabadság, alapvetően megváltozott a viszonyunk a világhoz, az emberekhez, másképpen értelmezzük a szabadságot is. Ahogyan régen, úgy ma is a szabadság sok ember számára a korlátok-nélküliséget jelenti, jóllehet a szabadság nem a "mindent szabad nekem" egekberöpítő édes érzése, hanem a felelős gondolkodás lehetősége. (Lásd, a zsidó nép pusztai vándorlásában nem úgy élt az Isten-adta szabadsággal, ahogyan kellett volna, ennek jeles példája, amikor a bálványimádás szabadosságát választották...)
Legyetek bölcsek... vagy legalábbis józanok! A józanság háttérbe szorulása az egyik legtöbb ellenszenvet -joggal(!) - kiváltó tulajdonsága a vallásoknak. Józanságukat elveszejtők persze mindig is voltak és lesznek, a kérdés mindig csak az, hogy milyen arányban képviselik magukat. Az egyháztörténet, s a történelem arra tanít minket, hogy bizony nemegyszer vált általános normává az abnormalitás... Gondoljunk csak az istenítéletekre, "lelket-mentő" máglyatüzekre, vallási alapú népirtásokra, világot lángba borító háborúkra!
Aki józan tud maradni egy szép lassan őrületbe kergető világban, ahol az abnormalitást normalitásként propagálják, az már nem elhanyagolható eredmény! Egyik kedves hívünk mondta: "Azért járok vasárnaponként templomba, hogy vasárnaptól vasárnapig meg tudjak maradni embernek, ebben az embertelen világban!" Ez is az isteni szeretetben megmaradni-akarás szép bizonyossága...
Szabadulás...
A mai nap imádsága:
Uram! Segíts kijutnom bűneim verméből! Engedd, hogy újra láthassam a Fényt,s tapasztalhassam szereteted melegét! Ámen
A hátukat fordítják felém, és nem az arcukat, de majd ha baj éri őket, így szólnak: Kelj föl, segíts rajtunk!
Jer 2,27b
"Süllyedő hajón, zuhanó repülőgépen nincsen egy hitetlen ember se!" Kerényi Lajos atya, egykori tatai piarista diák mondta: "Évtizedeken át kórházi ágyak között szolgálva meglehetősen sok haldokló embert láttam és kísértem el őket a halálig, de olyat, aki az utolsó lélegzetvételek közelében se fordult volna az Istenhez, olyannal nem találkoztam!" Ha baj van, ha tragédia szakad az életünkbe, felkiáltunk: "Istenem segíts!" Miért van az, hogy csak ilyenkor jut eszünkbe Teremtőnk, Akitől az életünket kaptuk?
"Összecsaptak a hullámok a fejem fölött! Mi lesz velem most? Erre nem számítottam! Most mit csináljak?" Ismerősen csengenek ezek a mondatok... Nincs olyan ember, aki egy kicsit is gondolkodik életén, cselekedetein, hogy az életében ne lettek volna krízisek. (A krízis a görög kritész szóval rokon, ami azt jelenti: ítélni. Innen származik a "kritikus" szavunk.) A körülmények, cselekedeteink következményei bizony megítélnek mindannyiunkat. Lehet, hogy mások nem is látják ezeket a következményeket, mert azok láthatatlanok. Luther olyan találóan mondja: "A lelkiismeret az olyan mint a pincébe zárt kutya! Nem látod, de ugatása felhallatszik a padlásra is..."
Aki beleesett már egyszer is bűnei gödrébe, az jól tudja, hogy a "gödör alján - ráadásul egyedül - lenni" milyen nagy krízist jelent. Ott egészen lent nem segítség, ha valaki a zsidó kazuisztika alapján elmagyarázza: "Látod, látod, ha betartottad volna a törvényt, akkor most nem lennél a gödör alján!" De a hinduista elképzeléssel sem tudunk sokat kezdeni, hogy nekem tulajdonképpen ez a sorsom, s a karmám ellen nem tehetek semmit... Sőt nem sokra megyünk a sötétségben azzal, ha jó buddhistaként esetleg lemondunk a valóságról és a fényről meditálunk... Aki gödörben van, az egy valamit akar, de azt nagyon: ki akar onnan jutni, mert nem jó a gödör alján tanyázni annak, aki a fényre teremtetett...
A kereszténység, a "Jézus-vallás" az egyetlen, amelyik beismeri: hiába minden emberi erőlködés: Egyedül nem megy, szükség van az Istenre! Az idő soha nem gyógyítja be a sebeket, csakis az Isten. Az elmulasztott idő soha nem tér vissza, az átélt veszteséget meg nem történtté tenni nem lehetséges. Ezért amikor valóban krízisben vagyunk, akkor az egyetlen megoldás, ha odahívjuk, ha beleszőjük, ha beleálmodjuk a krízisbe az Istent! Az egyetlen megoldás a krízisre a transzcendens valóság... Hogy miről van szó? Az azt tudja igazán, aki szívében nemcsak emberi, de isteni ígéretet is forgatott: "Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!" HItünk reménylett igazsága: hogy a gödörbe utánunk nyúl Jézus Urunk... S ha megtapasztaltuk az ő segítségét, akkor hálából mi magunk is kezet nyújtunk másoknak.
Jer 2,27b
"Süllyedő hajón, zuhanó repülőgépen nincsen egy hitetlen ember se!" Kerényi Lajos atya, egykori tatai piarista diák mondta: "Évtizedeken át kórházi ágyak között szolgálva meglehetősen sok haldokló embert láttam és kísértem el őket a halálig, de olyat, aki az utolsó lélegzetvételek közelében se fordult volna az Istenhez, olyannal nem találkoztam!" Ha baj van, ha tragédia szakad az életünkbe, felkiáltunk: "Istenem segíts!" Miért van az, hogy csak ilyenkor jut eszünkbe Teremtőnk, Akitől az életünket kaptuk?
"Összecsaptak a hullámok a fejem fölött! Mi lesz velem most? Erre nem számítottam! Most mit csináljak?" Ismerősen csengenek ezek a mondatok... Nincs olyan ember, aki egy kicsit is gondolkodik életén, cselekedetein, hogy az életében ne lettek volna krízisek. (A krízis a görög kritész szóval rokon, ami azt jelenti: ítélni. Innen származik a "kritikus" szavunk.) A körülmények, cselekedeteink következményei bizony megítélnek mindannyiunkat. Lehet, hogy mások nem is látják ezeket a következményeket, mert azok láthatatlanok. Luther olyan találóan mondja: "A lelkiismeret az olyan mint a pincébe zárt kutya! Nem látod, de ugatása felhallatszik a padlásra is..."
Aki beleesett már egyszer is bűnei gödrébe, az jól tudja, hogy a "gödör alján - ráadásul egyedül - lenni" milyen nagy krízist jelent. Ott egészen lent nem segítség, ha valaki a zsidó kazuisztika alapján elmagyarázza: "Látod, látod, ha betartottad volna a törvényt, akkor most nem lennél a gödör alján!" De a hinduista elképzeléssel sem tudunk sokat kezdeni, hogy nekem tulajdonképpen ez a sorsom, s a karmám ellen nem tehetek semmit... Sőt nem sokra megyünk a sötétségben azzal, ha jó buddhistaként esetleg lemondunk a valóságról és a fényről meditálunk... Aki gödörben van, az egy valamit akar, de azt nagyon: ki akar onnan jutni, mert nem jó a gödör alján tanyázni annak, aki a fényre teremtetett...
A kereszténység, a "Jézus-vallás" az egyetlen, amelyik beismeri: hiába minden emberi erőlködés: Egyedül nem megy, szükség van az Istenre! Az idő soha nem gyógyítja be a sebeket, csakis az Isten. Az elmulasztott idő soha nem tér vissza, az átélt veszteséget meg nem történtté tenni nem lehetséges. Ezért amikor valóban krízisben vagyunk, akkor az egyetlen megoldás, ha odahívjuk, ha beleszőjük, ha beleálmodjuk a krízisbe az Istent! Az egyetlen megoldás a krízisre a transzcendens valóság... Hogy miről van szó? Az azt tudja igazán, aki szívében nemcsak emberi, de isteni ígéretet is forgatott: "Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!" HItünk reménylett igazsága: hogy a gödörbe utánunk nyúl Jézus Urunk... S ha megtapasztaltuk az ő segítségét, akkor hálából mi magunk is kezet nyújtunk másoknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése