Düh, harag...

A mai nap imádsága:

Uram! Béke Istene, légy velem! Ámen

 "Ha haragusztok is, ne vétkezzetek": a nap ne menjen le a ti haragotokkal,

Ef 4,26

   

Seneca, a tragikus sorsú keresztény filozófus szerint a harag "rövid ideig tartó orület, annak testi és lelki jeleivel", akiket pedig hatalmába kerít a tartós harag mint szenvedély, azokon "a pillanatnyi őrültség tartós jeleit" láthatjuk. "Amíg az ember a többi jellemhibáját, gyengeségeit elég jól el tudja leplezni, el tudja titkolni mások előtt, a harag esetében ez lehetetlen, ez azonnal kiül a no vagy a férfi arcára, mimikájára, és eltorzítja azt..."

Az ókori bölcsesség és filozófia szerint a harag tartós fennállása esetén szenvedéllyé válik, mértéktelen lesz, és sem mások, sem maga a haragvó nem tudja többé megzabolázni. A haragvók gondolkodásmódja a feje tetejére áll, amit szaknyelven katatím érvelésnek neveznek. Normálisan az érzelmeink másodlagosak, azt fejezik ki, ahogyan egy adott dologról gondolkodunk.

A dühös személy viszont az érzelmein át szemléli az objektív valóságot, ezért mondják, hogy a harag rossz tanácsadó. A gyűlölet fenntartásában szerepet játszó tényezőként a személyiség éretlenségét, önszabályozásra és problémamegoldásra való alkalmatlanságát emelik ki, és nem meglepő, hogy kiváltó okaként az irigységet, féltékenységet, mások elismertségét, vagyonát, hírnevét sorolták fel már a régi bölcsek is.

Mára az orvostudomány meglehetősen jól feltérképezte a harag belső szervekre, ideg- és hormonrendszerre gyakorolt hatását. A harag nyomán izomfeszülés, pupillatágulat, belső szervek remegése, a vérkeringés fokozódása lép fel, a tartósan fennálló harag pedig megváltoztatja az immunrendszer működését is.

Pál apostol tehát nem új dolgot fedezett fel a nap alatt, amikor megbékélésre hívogat. A békesség erkölcsi szükségszerűségén túl azonban azt is tudja, hogy a tartós harag (ha azzal fekszünk, s azzal kelünk), akkor nemcsak gyűlöletté fajulhat, de veszélybe sodorhatja személyes sorsunk egészét is, s ezzel üdvösségünket is kockára tesszük... (Gal 5,19-21-ben így írja Pál: A test cselekedetei nyilvánvalók: kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Mint már előbb mondtam, most ismét kijelentem: Akik ilyeneket művelnek, nem öröklik Isten országát.)

Az sem véletlen, hogy a középkori katolicizmus a hét főbűn közé sorolta a haragot... A harag ugyanis ellentétes Isten akaratával. Jézus Urunk is azt mondta: "Aki kardot fog, kard által vész el." Jól tesszük tehát, ha esténkénti imáinkkal megtisztítjuk szívünket a gonosz indulatoktól, mert ha azok szívünkben maradnak, csöndben bomlasztják lelkünket.

Ebben a mostani világban igen sok a haragos ember. Népek, nemzetek, kultúrák feszülnek egymással olykor okkal, többnyire azonban ok nélkül is. Mindannyiunk életében akadnak bosszantó helyzetek, pillanatok, amikor úgy érezzük, jogos a visszavágásunk. Ennek a látszólag igazságos életfilozófiának "Ha ők így velem, akkor én meg úgy velük!" azonban csak rövidtávú sikerei vannak, hosszú távon sosem lesz eredményes... A harag szította erőszak a gyengék utolsó menedéke! Krisztus példája, s a valódi keresztények kétezeréven átívelő bizonyságtétele a bizonyíték arra, hogy nincs tekintélytparancsolóbb a józansággal, s szeretettel átitatott erőnek... ez ugyanis az Isten Erejét tükrözi...

Igazság...

A mai nap imádsága:

Uram! Neked van igazad egyedül, juttasd érvényre igazságod! Ámen

   

Védelmezzétek a nincstelennek és az árvának a jogát, szolgáltassatok igazságot a nyomorultnak és szűkölködőnek!

Zsolt 82,3

"Éljen az igazság!" - Ha máshol nem, hát a hollywoodi filmekben... A jó és a rossz örök konfliktusában többnyire a gonosz erősek győzedelmeskednek, s a szegény erőtelenek lalulmaradnak. Azután, amikor már az elkeseredés szétfeszíti a demokratikusnak vélt korlátokat, akkor megtörténik a baj: "ember embernek farkasává válik" - sőt, a helyzet még ennél is rosszabbá válhat. (Az állatok ugyanis saját fajtársukat "csak" kiszorítják, az ember meg is öli őket...)

Korunk "hadd hulljon a férgese"- elve az emberfejekben gyökeret eresztve megteszi azt, ami minden közösség összetartó erejét kikezdi: bizalmatlanságot szít, vetélytársat "farag" az embertársból. Az elv elhiteti hogy nemcsak különb, de sokkal különb vagyok a másik embernél, így nemcsak a lehetőségeimből, de még a jogból is több "jár" - nekem. Régi felismerés, hogy "mindig odafütyül az igazság, ahol a zsebben több pénz lapul". Az igazság azonban soha nem váltható ki pénzzel! A pénz, a vagyon, a hatalom segítségével elérhető a jogosság látszata, de az igazság sohasem. A tények ugyanis magukért beszélnek: vagy igazam van, vagy nincs. Nincs harmadik út! Nincs többféle igazság, csak az igazságnak többféle "olvasata/értelmezése".

A gyengének is lehet igaza, mégha azt nem is tudja érvényre juttatni. Isten előtt azonban nincsen erős és gyenge, Isten előtt csak emberek vannak. Így is ítéli meg majd őket: ki-ki mennyire tükrözte Teremtője képét ebben a földi világban. Mit tett meg másokért, s mit nem tett meg soha önmagáért? Aki életét Isten kezéből veszi, az kezet nyújt embertásának, s függetlenül annak állapotától, az ember mindenkori méltóságát nézve közösséget épít. Olyat, melyben érvényre jut nemcsak az ember-csinálta jogosság, hanem az Isten-rendelte szeretetből fakadó igazság is...

Követés...

A mai nap imádsága:

URam! Tarts meg a hűségben! Ámen

  

Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek...

Ján 15,16a

Lassan három évtizede, hogy előfelvételis teológushallgatóként sorkatonai szolgálatteljesítési kötelezettségemnek eleget téve bevonultam a Lenti-i laktanyába, ahová rajtam kívül még majd százötven más felekezetekhez tartozó teológushallgatót is "vendégül láttak" - nem titkoltan, világnézeti átnevelés céljából. Egyik sors-, és "surranótársam" (ez azt jelenti, hogy egy időben húztuk fel a katonai bakancsot), egy igen rendes református fiú, aki ráadásul már egy évet el is végzett a debreceni teológián, kitekintve egy őszi borongós napon a hatalmas alakuló-tér kopár salakjára, így sóhajtott fel: "Jó lóra tettünk, mi keresztények?" Keresztelő János jutott eszembe, aki a börtön nyomorúságában ezt kérdezteti Jézustól: "Te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk?"

...És tényleg, és mi lesz a jutalmunk?" - kérdezhetnénk sóhajtozva ugyanúgy, ahogyan Péter. Az apostolok feladták addigi életüket, s a Mestert követni kezdik. Ez a követés igazán nehézzé akkor válik, amikor Jézus eltávozik közülük. Nekik még nincs működő egyházszervezetük, Galileán kívül még azt sem tudják kicsoda az Isten Fia, gyülekezetek sincsenek, de még Bibliájuk sincs... Csoda-e, ha elbizonytalanodnak? Csoda-e, ha manapság mi is elbizonytalanodunk? Ugyan van egyházszervezetünk, de nem egészen úgy működik, ahogyan szeretnénk, van Bibliánk, de nem, vagy nem úgy olvassuk, ahogyan kellene, s jóllehet tudjuk, hogy ki az Emberfia, sőt elég tájékozottaknak véljük magunkat vallási kérdésekben is, mégis meglankadunk, s bizony sokan el-, s lemaradnak a hit útján való vándorlás közben.

Mint mindenki, a keresztény ember is szeretne sikereket az életében, s ha azok elmaradnak, akkor komolyan felteszi a kérdést: "Jól döntöttem?" Aki tudja, hogy a kereszténység, az nem választott életforma, hanem sorsszerűség, az azzal is tisztában van, hogy siker nem a boldogság garanciája, s jól tudja, hogy élete nem eredménytelen, hiszen Isten áldását folyamatosan tapasztalja. Míg a világi sikerek a sírgödörnél elveszítik jelentőségüket, addig a krisztuskövetésünk "eredményeit" lelkünkben tovább vihetjük - így hisszük -, s ugyanakkor szeretteink szívében is otthagyjuk azt az örökséget, amit mi is ajándékként kaptunk fölülről, a Világosság Atyjától...

S mi ez az eredmény? Először is annak a belátása, hogy nem mi vagyunk életünk irányítói, hanem a Gondviselő Isten. Másodszor annak felismerése, hogy nem mi találtunk meg Teremtőnket, hanem Ő keresett minket. Harmadszor annak elfogadása, hogy nem a mi igenlésünk, hanem az Ő szeretete adja a garanciát arra, hogy mindvégig megmarad(hat)unk a hűségben, s kiteljesedhetünk istenképűségünkben, (a szeretetteljes élet!) az Ő kegyelmi mértéke szerint...

Mindazokért, akik haláltusájukat vívják...

A mai nap imádsága:

Urunk! Halálunk órájában se hagyj el minket, akkor sem, ha mi Téged egész életünkben kerültünk! Irgalmad palástjával fedezd el istentelenségeinket, hogy még itt a földi világodban megbékélhessünk Veled, s önmagunkkal! Ámen

   

Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával.

2 Kor 5,19a

Amíg az Ószövetségben a haragvó Istent kell a törvény alapján megengesztelni áldozatokon keresztül, addig az Újszövetség istenképe egészen mást tanít: Az embert békélteti meg - az Isten. Ugyanis nem az Isten, hanem az ember a felfuvalkodott (önzése által) és nem az Isten "dühös", hanem az ember békétlen! Akárhogyan is nézzük, az ószövetségi és újszövetségi istenfelfogások alapvetően különböznek...

Aki nem érzi szükségét annak, hogy megbéküljön az Istennel, az még magával sem akar kibékülni. Az ilyen ember még divatos ideológiák és barkácsolt világnézetek délibábos világában él. Azt hiszi, hogy a következő pillanatban már az övé lesz az áhított cél - hiszen az már csak karnyújtásnyira van tőle -, de megragadás gyönyörűsége helyett csak a csalódás keserű szomorúsága költözik újra a lelkébe. Nincs más Kulcs, amely képes megnyitni minden ember problémáinak zárjait, csakis az, Aki a Hatalommal Felkent. (Énekeskönyvünk 133-as énekének 4. verse: Ó jöjj, Kulcs Dávid törzséből!) Hatalom nélkül nem sokat ér a jó szándék... megvalósítani a jót csak akkor lehet, ha a hatalom erőt kölcsönöz neki. Nagypéntek isteni ereje a Krisztus emberi elhagyatottságában van. Az az abszurditás, hogy az ember képes saját Istenét megfeszíteni, mindent elmond az emberi lélek szélsőségességéről. Tanulságos, hogy a rossz romboló ereje soha nem irritálja az embereket annyira - Mert ugye mit is tehetnénk? Hát ilyen a világ! -, mint a Jó tökéletessége; gondoljunk csak az irigységre, mely tulajdonságot találóan önmagát fojtogató asszonyként ábrázoltak a középkorban... Akit nagypéntek botránya nem mozdít meg semmilyen irányba, az pontosan olyan embertípus, melyet Jézus Urunk a Magvető példázatában az útszélhez hasonlít, ahová hull ugyan az Isten tanításának magva, semmi nem gyökeredzik meg.

Az Isten békessége nem kizár a világból, hanem elküld a világba. Akik zárt közösségekben ápolgatják Istenre-találtságuk örömét, azok látják ugyan a világot, de csak fekete-fehérben. A szürkeárnyalatok azonban sosem adhatják vissza a mezők virágainak csodálatos szivárványszíneit, márpedig az Isten színekben hozta létre ezt a világot! Aki "struccosan" bedugja fejét a homokba - az még a sivatagos pusztában él... márpedig mindannyian az Ígéret gyermekeiként a lélek zöldellő virágos Kánaánjába hívattunk el... Odatalálni egyedül nem tudunk. Kell Valaki, aki mutatja az utat, Aki velünk van. Ő az Emmanual-Mester, a Felkent, a közénk jött megtestesült Isteni Szeretet. A szeretet soha nem elismerésért küzd, hanem a lehetőségeket keresi, hogy szerethessen. A világ átölelésének, megbékéltetésének titka nagypéntek misztériuma: mely egyfelől az emberiesség abszolút kudarca, másfelől, s ez az evangélium, a Szeretet önfeláldozása lelkünk békéjéért...