Elfogadásért...
A mai nap imádsága:
Uram! Gyakran tiltakozom sorsom ellen, mert emberi mértékkel látom azt. Segíts észrevennem gondviselő jóságod fényeit, hogy megnyíljanak a Te távlataid lelkem sebeinek gyógyulására! Ámen
Jöjjetek, térjünk meg az ÚRhoz, mert ő megsebez, de meg is gyógyít, megver, de be is kötöz bennünket.
Hóseás 6,1
Isten gondviselése a legtágabb ölelésű fogalom. Nemcsak egy emberöltőn át, de akár generációkon keresztül is átívelő rendező ereje mindig tekintélyt parancsoló... Sebet üt, sőt néha keservesen megveri teremtményeit... Az ember okoskodása csak a kérdésfelvetésig jut el: „Hát ebben az esetben ki vétkezett? Ez vagy ennek a szülei?“ Amit az ember csapásnak lát, az Isten tervében lehet éppen a kegyelem eszköze is. Mi születés és halál között gondolkodunk, Ő az örökkévalóságban. Nálunk nagyon fontos a „hogyan“ az Ő számára csak a cél a fontos: önmagához akar eljuttatni - vagy így vagy úgy.
A Gondviselő Isten szeretetének - a mi világunkból nézve - két arca van: az egyik az ítélő, a másik a megmentő. Akár egyiket, akár másikat látjuk, mindkettőben az Ő igazsága tükröződik. Krízisben vergődve átéljük, milyen gyengék vagyunk és milyen elesettek, belátjuk azt is, hogy nagyon sokszor az ítéletes helyzetnek az okozói mi magunk voltunk. A Sors testre mért ostorcsapásai nagyon tudnak fájni, de ennél még jobban tudnak gyötörni a nem látható „botütések“. Testünk tiltakozón keresi igazságát a „De miért Uram?“-okkal, s azután egyszercsak átlépjük a „küszöböt“, s a lélek világában találva magunkat, értelmet nyer a szenvedésünk, s elfogadjuk azt. A test gyógyulásának eszköze a lélek, de a cél soha nem a test, hanem a lélek gyógyulása.
Sokszor mondják: „Az élet kiszámíthatatlan!“ Ennek az emberi igazságnak a hatására „adta el“ Ézsau elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért. Ha a has határozza meg a lét távlatait, akkor ott biztosan nem jut hely az Isten számára! S bármennyire is kiszámíthatatlannak tűnik az élet, nem számolni az Istennel végzetes hanyagság. Szükségünk van Őreá, mert benne „létezünk, élünk és mozgunk“... Nem Ő az, aki részt kap a mi életünkből, hanem mi vagyunk azok, akik részesei lehetünk az Ő valóságának. Ezért érdemes elgondolkodni nagyszombat csendjében Isten megtérésre hívó szavain...
Feltámadás...
A mai nap imádsága:
Istenem! Növeld hitemet, hogy tükrözhessem szeretetedet! Ámen
De
megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben
jelennek meg? Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik
romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben;
elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik érzéki
test, feltámasztatik lelki test.
1 Kor 15,35 és 42-44
Mekkora az univerzum? Ez talán a tudomány egyik legrégebbi kérdése, amire a válasz a "valamivel nagyobb, mint a számunkra látható terület" és a "végtelen" között bármi lehetett - egészen mostanáig. A kozmológusok legújabb számításai szerint ugyanis a világegyetem átmérője nem lehet kisebb, mint 78 milliárd fényév, de minimum 90 milliárd fényév... Nos, amit távcsövekkel "befoghatunk" az mindösszesen 'csak' 28.000.000.000 x 365 x 24x 60 x 60 x 300.000 km. Ez egy nagy távolság. Pontosítsunk: ez iszonyatosan nagy távolság! S amennyire elrettentően nagyok az univerzum jelenleg ismert méretei, olyannyira szédítő benne az ember kicsinysége...
Ennek ellenére, ez a picinyke ember álmodik a végtelenről. Mi magunk is feltesszük a kérdést nemegyszer: "S tényleg, mi lesz akkor, amikor már nem leszek? Nemcsak ezzel a világgal, de velem is?" Nem csoda, ha az emberek a legkülönfélébb válaszokat gondolták ki azóta, amióta vagyunk itt a Földön! Azt mondják tudós genetikusaink, gyakorlatilag 160-180ezer éve él ember a Földön. (Ezt az adatot 1989 óta ismerhetjük, s azóta is csak néhányezeréves korrekció történt, tehát elég megbízhatónak tűnik...)
Jóllehet egyre többet tudunk meg a világyegyetem (vagy világegyetemek?) keletkezéséről, abban azonban még a legnagyobb tudósok is megegyeznek, hogy választ ők sem találtak a világ kialakulásának miértjére? S míg a tudósok a miértek izgalmában kutatnak, mi hétköznapi emberek a "hogyan" bezártságában vergődünk... Hogyan lesz feltámadás? Hogyan támadnak fel a halottak? Kérdezgették az apostolokat - ők pedig jó teológusként megválaszolták a kérdéseket. A válaszok valóságértékét egyedül az Isten tudná ellenőrizni, de ha ez annyira fontos lenne emberlétünk szempontjából, akkor a JóIsten bizonnyal talált volna rá módot, hogy azt velünk egyértelműen közölje. Jézus Urunk is csak azt tanította nekünk, amit fontosnak ítélt: helyes Isten-ismeretet, s istenes emberszeretetet...
Egy bizonyos: ami lesz, az nem egészen úgy lesz, ahogyan mi azt "itt és most" gondoljuk. Ugyanis a mi gondolatainkat a mi emberi cselekedeteink határozzák meg, ezért mindenkori vélekedéseink 'földiek', de ha a Mennyek Istene cselekszik, azt a véges ember csak utólag képes látni - ráadásul azt is csak 'tükör által homályosan'. A feltámadásban tehát nem az a fontos, hogyan is történik majd, mennyire múlja többszörösen felül a legmerészebb hollywoodi forgatókönyvíró ebbéli fantáziáját, vagy a legvadabb szektavezér világvégi elképzeléseit, hanem az, hogy Istenéi vagyunk...
S azt, hogy az Övéi vagyunk/lehetünk Isten már itt a földi életünkben szeretné tudatni velünk, mert tudja, ha bizonyosságunk van az üdvösségünkről, akkor emberibb emberként tudunk élni csodálatosnak teremtett világában...
Imádkozzunk!
URam! Örökkévaló jóságodban reménykedek nap, mint nap s menekülök Hozzád, ha fájdalom ér vagy hiány gyötör. Segíts meg ma is, s holnap is! Ámen
„Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké”.
1 Pt 1,24-25b
Ha hihetünk Thomas de Maizière úrnak (BRD védelmi minsztere volt 2009 és 2011 között), aki azt állította a minap "Ha csak a kétharmada igaz annak, amit Edward Snowden amerikai számítógépes szakember, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség és a Központi Hírszerző Ügynökség volt alkalmazottja állít, akkor, amit az USA művel a megfigyelésével, az a történelemben példátlan és mérték nélküli. Kérdés: Miért kockáztatná az életét E. Snowden valótlanságokért?
"Megnyugodhatunk" tehát, az elmúlt 20 évben gyakorlatilag szinte minden digitális lenyomatunkat rögzítették...
"A szó elszáll, de az írás megmarad." - vallották a régiek. Ezért aztán nagyon vigyáztak arra, mit, s hogyan írtak le, s amit leírtak, azt majdnem "szentírásként" is kezelték, azaz a pecsétes papírok, a hivatalos okmányok előtt gond nélkül megnyíltak a díszes ajtók, de egy-egy sokpecsétes dokument hatására bizony könnyen be is csapódtak a börtönkapuk! Hány és hány koholt vádat őriznek még ma is a levéltárak aktái - csak itt kis hazánkban!
Ma egy más, furcsa világ van: mindent hamisíthatnak, s ezért hamisítnak is. Márkás óra, parfüm, italok - egyre megy, de jogosítvány, érettségi és diploma is kapható volt néhány évvel ezelőtt, s jó pénzért még doktorátust is vehettek. Megszoktuk ezt a hamiskodást. Ezért aztán, ha le van írva, akkor sem hisszük el a média ténytorzításait, s ha látjuk a "valóságot", akkor is tudjuk, hogy az a valóságnak legfeljebb csak egy része. Sajnos olyan sokszor mutatták már be nekünk a való világ valótlan "igazságait" - melyekről később kiderült, bizony szemen szedett hazugságok -, hogy elveszítettük a pártatlan tájékoztatásba vetett hitünket. Bizalmatlanná vált a világ, s ezért nagy árat fizet az emberiség... legvégül persze mi, kisemberek.
Persze, minden elmúlik egyszer. Napvilágra kerül a csalás, a hazugság is - legfeljebb a jóvátétel már nem lehetséges. Elszáll a szó is, a magnó-, és videofelvételek is megkopnak egyszer... Ez az élet rendje, semmi sem örök. Vagy talán mégis? Péter apostol azt mondja, az "ÚR beszéde megmarad örökké", azaz van, ami örök...
Az Isten ilyen. Örök, Egy, s Változatlan. Törvényei is azok. A bűnt mindig is követni fogja a büntetés, mert minden okozatnak van egy oka. A jó "jósága" is örök, mert a jó mindig emel, és szépít. Amíg ember lesz, megmarad a rossz is, mert bűn a jónak az elmulasztása is. Tehetnék jót, s nem teszem; részese lehetnék az áldásnak, de kizárom magamat belőle... "Áron is vegyétek meg az alkalmakat!"
A hívő ember az Örökkévalóba veti bizalmát, mert tudja, hogy élete, sorsa az Ő kezében van. S, ha emberi szemmel életét nem is tartja olyan sikeresnek, mint amilyennek ifjúsága hajnalán megálmodta, hálát ad benne minden jóért, s kevésbé jóért, hiszen számára Isten vonzásának jelei ezek...
1 Kor 15,35 és 42-44
Mekkora az univerzum? Ez talán a tudomány egyik legrégebbi kérdése, amire a válasz a "valamivel nagyobb, mint a számunkra látható terület" és a "végtelen" között bármi lehetett - egészen mostanáig. A kozmológusok legújabb számításai szerint ugyanis a világegyetem átmérője nem lehet kisebb, mint 78 milliárd fényév, de minimum 90 milliárd fényév... Nos, amit távcsövekkel "befoghatunk" az mindösszesen 'csak' 28.000.000.000 x 365 x 24x 60 x 60 x 300.000 km. Ez egy nagy távolság. Pontosítsunk: ez iszonyatosan nagy távolság! S amennyire elrettentően nagyok az univerzum jelenleg ismert méretei, olyannyira szédítő benne az ember kicsinysége...
Ennek ellenére, ez a picinyke ember álmodik a végtelenről. Mi magunk is feltesszük a kérdést nemegyszer: "S tényleg, mi lesz akkor, amikor már nem leszek? Nemcsak ezzel a világgal, de velem is?" Nem csoda, ha az emberek a legkülönfélébb válaszokat gondolták ki azóta, amióta vagyunk itt a Földön! Azt mondják tudós genetikusaink, gyakorlatilag 160-180ezer éve él ember a Földön. (Ezt az adatot 1989 óta ismerhetjük, s azóta is csak néhányezeréves korrekció történt, tehát elég megbízhatónak tűnik...)
Jóllehet egyre többet tudunk meg a világyegyetem (vagy világegyetemek?) keletkezéséről, abban azonban még a legnagyobb tudósok is megegyeznek, hogy választ ők sem találtak a világ kialakulásának miértjére? S míg a tudósok a miértek izgalmában kutatnak, mi hétköznapi emberek a "hogyan" bezártságában vergődünk... Hogyan lesz feltámadás? Hogyan támadnak fel a halottak? Kérdezgették az apostolokat - ők pedig jó teológusként megválaszolták a kérdéseket. A válaszok valóságértékét egyedül az Isten tudná ellenőrizni, de ha ez annyira fontos lenne emberlétünk szempontjából, akkor a JóIsten bizonnyal talált volna rá módot, hogy azt velünk egyértelműen közölje. Jézus Urunk is csak azt tanította nekünk, amit fontosnak ítélt: helyes Isten-ismeretet, s istenes emberszeretetet...
Egy bizonyos: ami lesz, az nem egészen úgy lesz, ahogyan mi azt "itt és most" gondoljuk. Ugyanis a mi gondolatainkat a mi emberi cselekedeteink határozzák meg, ezért mindenkori vélekedéseink 'földiek', de ha a Mennyek Istene cselekszik, azt a véges ember csak utólag képes látni - ráadásul azt is csak 'tükör által homályosan'. A feltámadásban tehát nem az a fontos, hogyan is történik majd, mennyire múlja többszörösen felül a legmerészebb hollywoodi forgatókönyvíró ebbéli fantáziáját, vagy a legvadabb szektavezér világvégi elképzeléseit, hanem az, hogy Istenéi vagyunk...
S azt, hogy az Övéi vagyunk/lehetünk Isten már itt a földi életünkben szeretné tudatni velünk, mert tudja, ha bizonyosságunk van az üdvösségünkről, akkor emberibb emberként tudunk élni csodálatosnak teremtett világában...
Múlandóság...
Imádkozzunk!
URam! Örökkévaló jóságodban reménykedek nap, mint nap s menekülök Hozzád, ha fájdalom ér vagy hiány gyötör. Segíts meg ma is, s holnap is! Ámen
„Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké”.
1 Pt 1,24-25b
Ha hihetünk Thomas de Maizière úrnak (BRD védelmi minsztere volt 2009 és 2011 között), aki azt állította a minap "Ha csak a kétharmada igaz annak, amit Edward Snowden amerikai számítógépes szakember, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség és a Központi Hírszerző Ügynökség volt alkalmazottja állít, akkor, amit az USA művel a megfigyelésével, az a történelemben példátlan és mérték nélküli. Kérdés: Miért kockáztatná az életét E. Snowden valótlanságokért?
"Megnyugodhatunk" tehát, az elmúlt 20 évben gyakorlatilag szinte minden digitális lenyomatunkat rögzítették...
"A szó elszáll, de az írás megmarad." - vallották a régiek. Ezért aztán nagyon vigyáztak arra, mit, s hogyan írtak le, s amit leírtak, azt majdnem "szentírásként" is kezelték, azaz a pecsétes papírok, a hivatalos okmányok előtt gond nélkül megnyíltak a díszes ajtók, de egy-egy sokpecsétes dokument hatására bizony könnyen be is csapódtak a börtönkapuk! Hány és hány koholt vádat őriznek még ma is a levéltárak aktái - csak itt kis hazánkban!
Ma egy más, furcsa világ van: mindent hamisíthatnak, s ezért hamisítnak is. Márkás óra, parfüm, italok - egyre megy, de jogosítvány, érettségi és diploma is kapható volt néhány évvel ezelőtt, s jó pénzért még doktorátust is vehettek. Megszoktuk ezt a hamiskodást. Ezért aztán, ha le van írva, akkor sem hisszük el a média ténytorzításait, s ha látjuk a "valóságot", akkor is tudjuk, hogy az a valóságnak legfeljebb csak egy része. Sajnos olyan sokszor mutatták már be nekünk a való világ valótlan "igazságait" - melyekről később kiderült, bizony szemen szedett hazugságok -, hogy elveszítettük a pártatlan tájékoztatásba vetett hitünket. Bizalmatlanná vált a világ, s ezért nagy árat fizet az emberiség... legvégül persze mi, kisemberek.
Persze, minden elmúlik egyszer. Napvilágra kerül a csalás, a hazugság is - legfeljebb a jóvátétel már nem lehetséges. Elszáll a szó is, a magnó-, és videofelvételek is megkopnak egyszer... Ez az élet rendje, semmi sem örök. Vagy talán mégis? Péter apostol azt mondja, az "ÚR beszéde megmarad örökké", azaz van, ami örök...
Az Isten ilyen. Örök, Egy, s Változatlan. Törvényei is azok. A bűnt mindig is követni fogja a büntetés, mert minden okozatnak van egy oka. A jó "jósága" is örök, mert a jó mindig emel, és szépít. Amíg ember lesz, megmarad a rossz is, mert bűn a jónak az elmulasztása is. Tehetnék jót, s nem teszem; részese lehetnék az áldásnak, de kizárom magamat belőle... "Áron is vegyétek meg az alkalmakat!"
A hívő ember az Örökkévalóba veti bizalmát, mert tudja, hogy élete, sorsa az Ő kezében van. S, ha emberi szemmel életét nem is tartja olyan sikeresnek, mint amilyennek ifjúsága hajnalán megálmodta, hálát ad benne minden jóért, s kevésbé jóért, hiszen számára Isten vonzásának jelei ezek...
Szeretetünk...
A mai nap imádsága:
Uram! Szeress határtalanul, hogy tehessem azt, amit akarok... Ámen
Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez.
1 Pt 4,8
Napokban került elém egy mondat, esküvői idézetek gyűjteményéből: "Egy órán át szeretni: állati dolog. Egy évig szeretni: emberi dolog. Egy életen át szeretni: angyali dolog. Egy életen át csak egyett szeretni: isteni dolog".
Tényleg ennyire nehéz lenne szeretni? Ha az eredményt nézzük, hogy ti. mennyire szeretetlen világ vesz minket körül, akkor azt kell mondanunk: igen, szeretni nagyon nehéz. Addig, amíg egymást kölcsönösen tisztelők társaságában vagyunk, "nem gond" kifejeznünk szeretetünket, de abban a pillantban, amikor bírálnak, sőt megsértenek minket, könnyen "támadásba" lendül nyelvünk... Később aztán bánjuk, miért nem hallgattunk vagy épen miért úgy, s nem másképpen mondtuk, amit mondani akartunk. Sokszor az sem vígasztal minket, hogy az adott "ügyben" még igazunk is volt. Mit ér az igazság, ha békétlenség jár vele? S persze, mit ér a béke, ha igazságtalan?
Az önfeláldozó, a kitartóan támogató szeretet csodákra képes. Nemcsak gyógyít, erőt ad, de a növekedést is "serkenti". Ha egy közösségben vannak példát adó személyek, akkor az a közösség nagyon sok terhet képes elhordozni, hiszen a példamutatás készséget ébreszt másokban is. Az első és legfontosabb egysége a közösségeknek a család. S az a család, ahol a szülők példát adnak szeretetből, ott a gyermekek is készséget mutatnak a megbocsájtásra, egymás segítésére. Minél kevesebb az ilyen család, annál gyengébb a társadalom, s annál nagyobb a veszélye annak, hogy a szociális problémákat aszociálisan oldják meg...
"A szeretet sok bűnt elfedez." Az emberi szeretet tényleg csodákra képes. Az Isten szeretete azonban a legnagyobb bűnt, az istentelenséget is elfedezi. Ez számunkra az evangélium, amit ha meghallunk s megértünk, akkor helyükre kerülnek életünk dolgai, s megtapasztaljuk a régóta vágyott harmóniát.
1 Pt 4,8
Napokban került elém egy mondat, esküvői idézetek gyűjteményéből: "Egy órán át szeretni: állati dolog. Egy évig szeretni: emberi dolog. Egy életen át szeretni: angyali dolog. Egy életen át csak egyett szeretni: isteni dolog".
Tényleg ennyire nehéz lenne szeretni? Ha az eredményt nézzük, hogy ti. mennyire szeretetlen világ vesz minket körül, akkor azt kell mondanunk: igen, szeretni nagyon nehéz. Addig, amíg egymást kölcsönösen tisztelők társaságában vagyunk, "nem gond" kifejeznünk szeretetünket, de abban a pillantban, amikor bírálnak, sőt megsértenek minket, könnyen "támadásba" lendül nyelvünk... Később aztán bánjuk, miért nem hallgattunk vagy épen miért úgy, s nem másképpen mondtuk, amit mondani akartunk. Sokszor az sem vígasztal minket, hogy az adott "ügyben" még igazunk is volt. Mit ér az igazság, ha békétlenség jár vele? S persze, mit ér a béke, ha igazságtalan?
Az önfeláldozó, a kitartóan támogató szeretet csodákra képes. Nemcsak gyógyít, erőt ad, de a növekedést is "serkenti". Ha egy közösségben vannak példát adó személyek, akkor az a közösség nagyon sok terhet képes elhordozni, hiszen a példamutatás készséget ébreszt másokban is. Az első és legfontosabb egysége a közösségeknek a család. S az a család, ahol a szülők példát adnak szeretetből, ott a gyermekek is készséget mutatnak a megbocsájtásra, egymás segítésére. Minél kevesebb az ilyen család, annál gyengébb a társadalom, s annál nagyobb a veszélye annak, hogy a szociális problémákat aszociálisan oldják meg...
"A szeretet sok bűnt elfedez." Az emberi szeretet tényleg csodákra képes. Az Isten szeretete azonban a legnagyobb bűnt, az istentelenséget is elfedezi. Ez számunkra az evangélium, amit ha meghallunk s megértünk, akkor helyükre kerülnek életünk dolgai, s megtapasztaljuk a régóta vágyott harmóniát.
Szolgálat...
A mai nap imádsága:
URam! Adj naponta új erőt, hogy örömmel szolgáljak ott. ahová állítottál! Ámen
Jézus Krisztus mondja: "Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik."
Mt 23,12
Manapság
nincs nagy vonzása a szolgáló életnek! Nemcsak más, messze könnyebb
önmegvalósító alternatívák kínálkoznak, de ráadásul még a munkahelyi,
társadalmi érvényesülés előfeltétele is, hogy többnek látszódj, mint ami
vagy. Aki többnek is gondolja magát, mint ami, az kezdetben látványos
sikereket könyvelhet el magának, de idővel életének minden területén -
magánéletében, közéleti szerepeiben - jelesül kiviláglik, milyen ember
is valójában.
Közhelyes
igazság, hogy válságban vannak a közösségek. Azért itt-ott akad néhány
üdítő kivétel, ahol a vezetők nem a "trendi" menedzserszemlélet szerint
vezetnek, hanem a régi, hosszútávon is eredményeket felmutató elv
szerint: úgy nagyok, hogy közben kicsik. Aki vezet - legyen az akár a
társadalom legkisebb sejtje, a család -, annak tudnia kell, hogy bizalom
nélkül nincs terhelhető kapcsolat, kölcsönös megbecsülés nélkül nincs
eredményes kooperáció. Ennek megfelelően a tiszteletet nem kikövetelni
kell, hanem rászolgálni!
Kapcsolataink
tartalmasságát alapvetően meghatározza, hogy mennyire vagyunk képesek
belevinni személyiségünket az adott tevékenységünkbe. Hiába tudja a
tanár kiválóan az anyagot, ha személyisége elviselhetetlen, akkor nem jó
pedagógus, hiába ismeri tudományát az orvos, ha érzéketlen a betegével
kapcsolatban, s hiába beszél szépen a pap, ha hiteltelen az élete, akkor
se egyik, se másik nem tölti be hivatását!
Az
elmúlt évszázad pokoli borzalmainak egyik komoly összetevője az volt,
hogy középszerű képességekkel, de óriási önzéssel megvert emberek
jutottak hatalmi pozíciókba. Bizony minden önmegvalósító, álmokat
kergető "izmus" az egoizmusból származik! Ezért jutott a világ oda,
ahová... A (világ)politika gyakorlatilag a mindennapos csúsztatások,
hazudozások, s a lassan mindent meghatározó kapitalista érdekek
szolgalelkű kiszolgálásává vált. A "közjó" már csak kommunikációs
transzparens, keserűséget indukáló szóvicc...
Miért
is kellene akkor szolgálatban égnie a keresztény embernek? Megérdemli
egyáltalán ez a társadalom, ez a világ ezt a segítő-jobbító hozzáállást?
...A krisztuskövető ember nem így gondolkodik! Aki lélekben találkozott
az Égi Tisztasággal, a Szeretettel, az Igazsággal, az nem a
felmagasztalódásért küzd, hiszen tudja, hogy nem ez a megelégítő cél,
hanem Isten kegyelme által megalázza magát, mert megértette, hogy a
földi kiteljesedést a JóIsten a kicsinységbe rejtette bele...
A mai nap imádsága:
Uram! Hozd el országod igazságát, hogy békesség legyen e Földön! Ámen
Ezután
elindult az egész testület, és elvitték őt Pilátushoz. Ott így kezdték
vádolni: "Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót
fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent
király." Pilátus megkérdezte tőle: "Te vagy a zsidók királya?" Ő pedig
ezt felelte: "Te mondod." Pilátus erre így szólt a főpapokhoz és a
sokasághoz: "Semmi bűnt nem találok ebben az emberben." De azok erősen
állították: "Fellázítja a népet tanításával egész Júdeában, Galileától
kezdve egészen idáig."
Lk 23,1-5
A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé. Megállt előtte, és így szólt: - Itt vagyok! Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett. - Rabbi, rabbi! - zokogott. És a mester szelíden folytatta. - Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.
A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta. - Mester! - kiáltott elfulladva és könnyek között - ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak! - Semmit, mondta ő szelíden - csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: ?Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?? - Ó, én bolond! - kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, - ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott! - Jól van - folytatta szelíden a mester - most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: ?A názáretit!? ; mintha azt kiáltanád: ?Az életemet!? Az pedig követte őt.
És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta. És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt: - Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: ?A názáretit!? ; mintha azt kiáltanád: ?A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!? Az pedig felzokogott és követte őt.
És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé. Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt: - Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: ?A názáretit!? ; mintha ezt kiáltanád: ?A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!? Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.
És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: ?A názáretit!? ; mintha azt kiáltanák: ?Békesség, békesség! Békesség e földön!?
Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé. Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított. A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett: - A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek - de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva. Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt: - Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit? És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: ? Barabbást!? És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: "A názáretit!" A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: "Barabbást!" ; mintha azt hörögné: "Halál! Halál! Halál!" Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: "Te látod..." Ó pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg. (Írta mindezt 1917. januárjában Karinthy Frigyes...)
Lk 23,1-5
A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé. Megállt előtte, és így szólt: - Itt vagyok! Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett. - Rabbi, rabbi! - zokogott. És a mester szelíden folytatta. - Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.
A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta. - Mester! - kiáltott elfulladva és könnyek között - ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak! - Semmit, mondta ő szelíden - csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: ?Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?? - Ó, én bolond! - kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, - ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott! - Jól van - folytatta szelíden a mester - most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: ?A názáretit!? ; mintha azt kiáltanád: ?Az életemet!? Az pedig követte őt.
És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta. És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt: - Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: ?A názáretit!? ; mintha azt kiáltanád: ?A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!? Az pedig felzokogott és követte őt.
És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé. Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt: - Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: ?A názáretit!? ; mintha ezt kiáltanád: ?A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!? Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.
És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: ?A názáretit!? ; mintha azt kiáltanák: ?Békesség, békesség! Békesség e földön!?
Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé. Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított. A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett: - A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek - de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva. Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt: - Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit? És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: ? Barabbást!? És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: "A názáretit!" A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: "Barabbást!" ; mintha azt hörögné: "Halál! Halál! Halál!" Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: "Te látod..." Ó pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg. (Írta mindezt 1917. januárjában Karinthy Frigyes...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése