A mai nap imádsága:
URam!
A legnagyobb csoda, hogy élhetek, hogy létezhetem. Köszönöm
ajándékaidat, melyek széppé teszik életemet, s add, hogy életem Hozzád
vezető jellé válhasson mások számára is! Ámen
Nemde
az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt
élnek-e közöttünk húgai is?" És megbotránkoztak benne. Jézus pedig így
szólt hozzájuk: "Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában, a
rokonai között és a saját házában." Nem is tudott itt egyetlen csodát
sem tenni, azon kívül, hogy néhány beteget - kezét rájuk téve -
meggyógyított.
Mk 6,3-5
Márk
evangéliuma szerint Jézus igazi "nagycsaládban" élt. Dogmatikusan
gondolkodók szívesen átsiklanak ezen a mondaton, mely nyilvánvalóvá
teszi, hogy Jézusnak fiútestvérei, sőt húgai is voltak. (Az eredeti
görög szöveg "adelfósz" és "adelfaj" szavakat használ, ami egyértelműen
testvért ill. nőtestvért, nem pedig unokatestvért vagy féltestvért
jelöl, ahogyan azt korábban magyarázni próbálták!) A "Nem vetik meg a
prófétát másutt csak a hazájában..."-kifejezés azt a régi bölcsességet
idézi, hogy az a közösség, aki minket körülvesz gyermekkorunk óta az
ismer minket igazán, s az ő ítéleteiket - s ezek lehetnek pozitívak is -
igen nehéz vagy talán lehetetlen is megváltoztatni. Akit ismerünk,
attól nem várunk csodát...
Csodaváró
közösségek régen is voltak és ma is vannak. Az ember már csak ilyen
jeleket kíván magának. Ami másnak természetes és megmagyarázható, az
megint másoknak természetfeletti csodás esemény, megerősítő jel,
útmutatás a bizonytalanságban. Nem szabad alábecsülni a hit erejét! Hit
nélkül ugyanis olyan az élet, mint a kályha tűz nélkül! Márpedig
szükségünk van a hitre, hogy tartalmasan és boldogan tudjunk élni!
Hinni
akarjuk, hogy van értelme annak, amit csinálunk; hinni akarjuk,
szeretetreméltó jó emberek vagyunk, hogy férjünk/feleségünk csak minket
szeret mindenek felett; hinni akarjuk, hogy a halállal még nincs vége az
életnek... A hit azt a reménységet táplálja bennünk, hogy a lét
kérdéseire vannak(!) válaszok az Istennél, s ha azokból tükör által
homályosan egy keveset megismerhetünk, akkor teljesebbé válik az
életünk.
Jézus
URunk számos régi elképzelést a JóIstenről "megreformál", amikor azt
mondja: "Én pedig azt mondom..." Ezeket a kijelentéseket nehezen vagy
egyáltalán nem értik meg azok, akik a tradíciók és önszeretetük
mókuskerekében szaladgálnak. Jézus URunk azonban azt munkálta és
munkálja, hogy eljussunk a Célba, a Mennyei Atyához. Ehhez azonban el
kell vetni a régi elképzeléseket, a megrekedt elvonatkoztatásokat. Ez a
hívő ember küzdelme az életben, hitének "harca"...
Életünk fénye...
A mai nap imádsága:
Uram!
Csodálatosnak teremtetted meg világodat, melyben élhetünk! Add, hogy
egyszer teljességgel érvényesüljön benne szereteted igazsága, s minden
ember-teremtményed eljusson a Te ismeretedre. Eladdig is óvj meg
mindnyájunkat saját oktalanságunktól, s mások gonoszságától, nehogy
elkeseredésünkben magunk is szeretetlenné váljunk, s megtagadván
hivatásunkat, önzésünkkel magunk emésszük fel fényedet, ahelyett, hogy
tovább sugároznánk embertársaink felé! Ámen
Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.
1 Jn 1,5
Nem
kétséges, a mesterséges fény korát éljük - van is bajunk belőle elég.
Megszokott mozdulattal nyúlunk a kapcsoló felé - szeretjük a fényt
magunk körül, ezért gyakran akkor is égnek lámpáink, amikor nem kellene.
Az eszünk közbeszól: "Hohó, nagy lesz villanyszámlánk!" - De hiába az
energiatakarékos égőkkel való próbálkozásaink - jómagam még nem
találkoztam olyan emberrel, aki megelégedetten nyilatkozott volna gyenge
teljesítményükről, s hideg fényükről... hiába, szemünk valami mást,
természetest kíván estefelé, nem vibráló hideg fényt. Ki ne ismerné az
utcai neonlámpák zúgó-kattogó-vibráló sivár-jelenlétét? Pulzálásuk
rovarok millióit csábítják-pusztítják, madarak élőhelyeinek
fény-sötétség ritmusát verik szét, de bosszantóak számunkra is, ha nyári
nyitott ablakunkon át be-bevilágítanak. A rossz fénynél már csak a
fénytelenség a rosszabb! Ezért vágyódunk az új nap után, kívánjuk a Nap
fényét, sötét téli hónapok után különösen is.
János - nem csak ő,
hiszen a fény ősidők óta isten-szimbólum -, az Istent világossághoz
hasonlítja. Olyan világossághoz, melyben nincs sötétség. A világosságban
nincs sötétség, azért világosság, nemde? Milyen világosságról beszél
János?...
Egy személyes élményemmel szerezném "megvilágítani",
hogy fény és fény között milyen nagy különbségek lehetnek... Négy évvel
ezelőtt egy hasnyálmirigy-gyulladás okán jó három hetet kórházban
töltöttem, melynek intenzívosztályi szakaszában különös belső fényt
tapasztaltam. Álmodtam - vagy ébrenlétben voltam, csak erős
fájdalomcsillapítók hatása alatt, nem tudom -, csak arra emlékszem, hogy
állok egymagam a fehér ködben. Tulajdonképpen nem azt tartottam
érdekesnek, hogy végtelen nyugalmas, s mozdulatlan/történésnélküli volt
ez a "hely", ahol egyébként kimondottan jó volt lenni - közben persze
nagyon jól tudtam, hogy ki vagyok, s kik a szeretteim (jóllehet
rettenetesen távolinak tűntek, de nem éreztem hiányt/fájdalmat emiatt),
hanem a mindent körbeölelő végtelennek tűnő "fehér köd" volt a
különleges. Különlegességét az adta, hogy nem volt bántó a fénye, sőt
kimondottan nyugtatónak éreztem, de a köd mintha maga világított
volna... Nem volt ott semmiféle távoli erősebb fény, ez a furcsa köd
(mely nem tejszerű, inkább lágyszürke volt) mintegy magából sugározta a
fényt, s tudtam-éreztem, hogy nem közvetett fény ez: hiszen minden egyes
apró, a szem számára egybefolyó részecskéje "magától" fénylett...
Még
mielőtt a belemagyarázás jogosnak tűnő vádja felvetődne, be is fejezem
kényszerű élménybeszámolómat, mellyel csak azt akartam éreztetni, hogy
fény és fény között nemcsak ez az alapvető különbség létezik:
természetes vagy mesterséges. Isten ugyan világosság, de ez a világosság
se nem mesterséges, se nem természetes, nem is "isteni" fény, hanem az
Isten maga. Ahogyan a jelenések könyvében olvashatjuk, hogy a mennyei
Jeruzsálemben nem lesz fény, mert Isten maga lesz a Nap... Mit kezdjünk
hát János Isten-definíciójával ebben a mi földi fény-árnyékos, küzdelmes
világunkban, hogyan értelmezzük?
A mindent körbeölelő fény
először is az Isten szeretetének a hasonlata. Ahogyan a fény éltet és
ezzel növel, ugyanúgy az Isten megtartja övéit, s közben nevelve növel.
Istenünk földi életünket épülésünkre adja, s nem azért, hogy megnézze,
kibírjuk-e a materiális lét minden szépségét és nyomorát!? Az Ő terve
az, hogy éljünk Őbenne... Itt és odaát, Nála is. Sorsunk
megmagyarázhatatlanságait Isten-kritikánkban érvként felhasználni ugyan
lehetséges, de nem sok értelme van. Sokkal fontosabb meglátnunk Isten
vonzását, mely megnyilvánul a természetes fényben, s a mesterségesben,
sőt olykor a sötétségben is, hiszen Isten Isten, s ha akarja, akkor még
az élet/létünk sötétségét is felhasználhatja, hogy azzal világítson...
Igazságért.
A mai nap imádsága:
Uram! Tiszta szívet teremts bennem! Ámen
A
jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, a gonosz ember a gonoszból
hozza elő a gonoszt.Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a
száj.
Lukács 6,45c
A szív a zsidó gondolkodásban az értelem
központját is jelenti. Nem hiszem, hogy a régiek tudatában lettek volna
annak, hogy a szív "csak" a vérellátásért felelős, de elképzelésük
helyességét igazolja, hogy nagyon is értjük, hogy mit takar a "fejbéli"
vagy "szívbéli" gondolkodás... Az már csak külön érdekesség, hogy
életünk döntéseinek 90%-át nem fejjel/ésszel, hanem szívvel hozzuk meg.
Ezért is fontos tehát, hogy mi van a szívünkben.
Ha valakire azt
mondják, hogy szívtelen, akkor ez azt is jelenti, kilenctizede a
létezésének hiábavaló. Másképpen: tíz emberből kilencnek fájdalmat okoz.
Akinek a szíve azonban nem az elmúlólandókkal, hanem az Istennel van
tele, annak élete istenes, tükröződik benne az istenképűség, vagyis a
szeretet. Ahogyan "két dudás nem fér meg egy csárdában", mert soha nem
tudják egymásra hangolni zeneszerszámaikat, ugyanígy nem lehetséges az
sem, hogy a szívben lakozást vesz a Lélek Istene, de azért bőven marad
hely a tisztátalan gondolatoknak is. "Vagy az egyiket szereti és a
másikat gyűlöli... vagy... mert két úrnak nem lehet szolgálni" - érvel
Jézus. Ennek ellenére igen sokan vannak, akik életstílusukkal mégis a
lehetetlenre törekszenek: keverik a tüzet a vízzel. Ebből persze csak
nagy gőz és átláthatatlanság támad, ami sok baj okozójává válik.
A
nagy kérdés tehát: Mi van a szívünkben? Mert, ami benne van, az
határozza meg életünk milyenségét, minőségét. Sokan vannak, akik szívébe
sosem költözhetett be az Isten... Betegágy mellett sokszor tapasztalom,
hogy az emberek szíve a gyógyulni akarás pozitív gondolataival van
tele. "Nem adják fel, semmi áron - küzdenek." De mivel is, kivel is? A
gyógyulás biztosítéka, garanciája nem lehet a gyenge emberi akarás -
mégha meg is tapasztaltuk, hogy egy kevéske jó akarat is milyen nagy
dolgokra képes az emberek életében -, hanem csakis maga az Isten. Az
élet és elmúlás határán is áltatni önmagunkat: balgaság. Szembenézni a
valósággal jóllehet a legnagyobb krízist okozza, de ilyenkor válik
nyilvánvalóvá az igazság. Az Istené éppenúgy, mint a sajátunké. Az
igazság az, hogy nem kerülhetjük ki Őt, mert Tőle jövünk, s Hozzá
megyünk. Ha ezt elfogadjuk, akkor minden szívdobbanásunkban társunkká
vált az Isten, azaz "Emmanuel" vagyis velünk van...
Követés...
A mai nap imádsága:
URam!
Add, hogy ne a magam okosságában reménykedjek, hanem a Te
gondviselésedben higgyek, s kegyelmedre támaszkodjak nap, mint nap! Ámen
Amikor
mentek az úton, valaki ezt mondta neki: "Követlek, akárhova mégy."
Jézus azonban így felelt: "A rókáknak barlangjuk van, és az égi
madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania." Egy
másikhoz pedig így szólt: "Kövess engem!" De ő ezt kérte: "Uram, engedd
meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat." Jézus így válaszolt
neki: "Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és
hirdesd az Isten országát!" Egy másik is ezt mondta: "Követlek, Uram, de
előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől." Jézus pedig így
felelt: "Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas
az Isten országára."
Lk 9,57-62
Van pusztítóbb fegyver is,
mint az atombomba... ez nem más, mint az eszme! Amikor az ember
ideológiával válaszol az élet kihívásaira - ahelyett, hogy az az isteni
renddel harmonizáló technológiákat alkalmazná -, abból mindig csak baj
kerekedik. Amikor az ember a maga földhözragadt elképzeléseit "tolja"
előre, s még a mennyei "dimenziókban" is a saját torz, agyszüleményét
preferálja, annak mindig rossz a vége... Pedig a megoldás egyszerű: csak
Istenre kellene figyelnie, az első helyett meg kellene hagynia a
Teremtőjének - mindenben. Ez nem tagadása a földi dolgoknak, hanem a
helyes értéklátás kialakulásának előfeltétele.
Ma reggeli
elmélkedésünk kísérő-képe egy tipikusan nyugati-civilizációs,
keresztény-arrogáns festmény, ami jól példázza az kisegyházi/szektás
elgondolást: "Az ÚRJézus csak mutassa meg az irányt, a többit már mi
magunk is tudjuk!" A keresztény szó a görög "krisztianoj", azaz
'krisztuskövető' szóból származik. Ez azt jelenti, hogy aki keresztény,
az követő, nem pedig az élet csatáiba előre-rohanó! Jézus ugyanis nem a
dombtetőn álló stratéga tábornok, aki biztonságos távolból nézné az
ember élet-halál-küzdelmét az élet csatamezején, s ellentmondást nem
tűrő parancsokkal küldené katonáit a biztos halált jelentő harcba, hanem
Ő maga jár elől, s ha kell "harcol" az erőtlenekért...
Jézus
követése igazi nagy szellemi-egzisztenciális kaland, hiszen aki erre
teszi fel egész életét, az az igazán fontos kérdésekkel kezd el
foglalkozni: vagyis önmagával és az Istennel... Ámulatba ejtő eredményei
vannak a tudománynak - s a technikai-tudományos forradalom küszöbét
éppenhogy csak átléptük, s mi jön/jöhet még ezután(!) -, de a végső
kérdésekre, ami minden lelkileg megnyíló embernek egyszer égetően
fontossá válik: "Honnan jöttem, hová megyek, s mi az értelme az Életnek,
s benne az enyémnek?" választ a technológia sem ad. A technológia
egyházi megfelelője a dogmatika sem ad választ ezekre a kérdésekre, mert
a válasz nem a halott betűben, a szavakban - bármennyire is
fantasztikus a szó, a gondolat égi adománya -, hanem az Istenben
keresendő, aki maga az Élet. Hamis gondolkodásra utal - mindig
bosszankodom egy kicsit -, amikor az 'Élő Istent' emlegetik! Szögezzük
le: Isten azért Isten, mert ISTEN(!!!), Őt nem kell "minősíteni"... Ő
sem nem Élő, sem nem halott, hanem Ő maga az Élet és a Halál URa - az
Isten!
Sokszor rosszul idézik a Mestert, s azt mondják: Aki az
eke szarvára teszi a kezét (vagyis e földi világ dolgaival van
elfoglalva), az nem alkalmas az Isten országára - jóllehet Jézus URunk
nem ezt akarja kihangsúlyozni, hanem azt, hogy aki "HÁTRATEKINT"(!)...
Követni az URat, ugyanis csak akkor tudjuk, ha előre nézünk, figyeljük a
"lábnyomát", hogy abba léphessünk, s ne lépjünk félre... Az élet
ugyanis mindig előre-mutató, s emelni akar az Élet URához, a halál pedig
a múltba, a megváltoztathatatlanba húz vissza! A kísértés persze mindig
igen nagy, hogy a múltat - ha újra és újra "rágódunk" rajta - akkor
egyszer végleg eltörölhetjük, pedig erre egyedül csak az Isten képes, a
megbocsátó kegyelme által...
Magány...
A mai nap imádsága:
Istenem,
egyedül maradtam! Társ nélkül, segítség nélkül, betegen... Kérlek ne
engedd, hogy elcsüggedjek szürkülő napjaim számolgatása közben, hanem
kegyelmeddel támogass és erősíts, hogy érezzem és lássam hívó szereteted
fényét! Ámen
Senki se csüggedjen el.
1 Sám 17,32
Egy
fiatal katolikus pap-kolléga egyik szeretetotthonban, a nagyünnep
előtti kötelező gyónáskor találta tréfálkozva azt mondani: "Ilyen idős
korban már nincs semmi meggyónnivaló!" Nyilvánvaló, hogy a "klasszikus"
bűnök kísértései ezidőtájt alábbhagynak, de hogy mégis van mit letenni
az ÚRIsten elé, jól példázza az, amit erre a kijelentésre válaszolt egy
idős asszony: "Nem úgy van az Atyám... és a csüggedés?"
Nincs
elszomorítóbb látvány, amikor valaki elcsügged. A "minden mindegy"
állapotánál talán nincs is keserűbb érzés. Az ilyen helyzetbe kerültekre
érthetjük a Jelenések könyvében olvasható meghatározást: "Az a neved,
hogy élsz, pedig halott vagy." Akár fiatal valaki, akár öreg, a
csüggedés állapota olyan, mint a galaxisokban azok a bizonyos "fekete
lyukak", amik mindent magukba szívnak és semmit nem adnak ki magukból.
A
csüggedés oka sokminden lehet. Elrontott vagy annak hitt élet, súlyos
betegség, veszteségek. A hit és a reménység megkopása, mindenek előtt
pedig a szeretet hiánya. Nincs más, ami átemelhet a csüggedés
egekbenyúló hegycsúcsán csakis a szeretet. Az emberi, a véges kísérhet
egy darabig, de idővel az is elérheti határait. Ilyenkor lehet, s kell
is az Isten Szeretetére hagyatkozni, az ugyanis határtalan. Vonaztkozik
ez a nagyságára is, de jelzi azt is, hogy világok közötti:
Összekapcsolja a mennyet a földdel.
A csüggedés végső oka az, ha
elfelejtjük, miért jöttünk/küldettünk ebbe a világba. Azért, hogy egész
létünkben keressük a transzcendenst, azaz az értelemmel fel nem
foghatót, a megismerés határain túlit, a tapasztalat és érzékek feletti
magasabbrendűt, azaz keressük az Istent. Ez ad értelmet a születésnek,
tartalmat az életnek, s célt a halálnak... Bármi is ér minket, a próféta
szava biztathat: "Senki se csüggedjen el." De miért is? Mert Isten
szereti ezt a világot, s nemcsak velünk van, de velünk is akar maradni
mindörökre - ez maga az evangélium, melyből minden "egyéb", a
békességünk is fakad.
Szentülés...
A mai nap imádsága:
URam!
Oly sokan keresik az életszentséget, pedig az élet maga az! Add URam,
hogy mindenben megláthassunk Téged, s a felismerés boldog örömével
szolgálhassunk egymásnak! Ámen
Mert ha test szerint
éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test
cselekedeteit, élni fogtok. Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten
fiai.
Róm 8,13-14
Félreértés ne essék! Akár jók vagyunk, akár
rosszak, egyszer mindenféleképpen meg kell halnunk... Az élettől
elfordulás, a pusztai magány, az önsanyargató "eszményi" élet nem a
kereszténység találmánya, minden vallásban megtalálhatóak az aszkézis
útjai. Tehát nem vallás-specifikus, hanem örök emberi tulajdonságunk
próbálja így kikerülni az akaratlan szenvedést. Aki szigorú
önmegtartóztatásban él, az úgy gondolja, hogy ura nemcsak saját
testének, de egész életének is. A szépség, s egyben a hamisság ebben,
hogy ez csak részben igaz. Bármit is teszünk, a szenvedéseket, s az
elmúlást 'kicselezni' egyikünk sem tudja, hiszen ha az élet csatáit
sorra meg is nyerjük, a végső ütközetben a halál győzedelmeskedik. De
akkor miről győzködi Pál a rómaiakat, s hogyan lehet élni akkor, ha úgy
is meghalunk?
Annyi bizonyos - kár lenne tagadni vagy
elspiritualizálni -, hogy mindenkinek a "világlátását" meghatározza az
állapota. Aki magányos, az társat keres, hogy oldja a kínzó
egyedüllétet, aki cölibátusra kényszeríti magát az a magasabb
életszentség birtoklását hiszi, aki fogyatékkal él - az gyakran
akaratosságával 'kompenzál' , s aki meg az élvezetek rabja, az meg van
győződve arról: ő él igazi szabadságban. Amikor tehát Saul-Pál az
egyedüllétet ajánlja, s azt mondja "én ezzel kedveznék néktek", akkor
nyilvánvalóan saját életéből indul ki. (Azt azért szögezzük le, hogy
akik valóban - test szerint is - tanítványai voltak Jézusnak, házasok
voltak...) Azaz: élték az élet normalitását, ami azt jelenti, hogy nem
önmaguk üdvösségét igyekeztek "munkálni", nem saját üdvbizonyosságukkal
voltak elfoglalva, mert mindennapjaikat az töltötte ki, hogy
másokért/övéikért éltek. Az áhított üdvösségünket, az örök életet,
ugyanis Isten viszi végbe érthetetlen kegyelme révén, s ebben nem hitünk
"milyensége", s jócselkedeteink mennyisége a döntő!
Isten
legnagyobb érezhető, megtapasztalható csodája a testünk. Ahogyan
öregszünk, s darabokban (látás, hallás stb.) vissza kell adnunk
Teremtőnknek ezt a csodaszerkezetet, akkor vesszük észre igazán, milyen
nagy örömforrás az egészség. Talán éppen kopásra ítélt testünk
fegyelmez, terelget minket leghatásosabban Isten felé, hogy megértsük: Ő
megélt szeretetet kíván látni közöttünk, s nem önmagunk fontosságát
rejtő aszkézist... Ez azt jelenti: akik az élet szolgálatában állnak -
mert képesek félretenni önmagukat -, azok ismerik az Istent, s őket így
is emlegetik: "Isten fiai"...